Kossuth – Sztratimirovicsnak.
Kossuth – Sztratimirovicsnak.
Turin, 1865. május 7.
Tábornok Ur!
Épen készülőben voltam, hogy Önnek utolsóelőtti levelére válaszoljak, midőn utolsó levele tegnapelőtt kezeimhez jutott.
Önnek azon kérését, hogy átadott emlékiratát lemásoltassam s posta fordultával visszaküldjem, úgy hogy legfölebb hétfőn korán megkapja, – nem teljesíthetem. Nem tartok sem titkárt, sem állandó személyes irodát – ehhez én szegény vagyok, – a folyó levelezésekre találok embereket az emigratióban, de az olyanok, a kik francziául jól irnának, igen ritkák, és az ilyen bizalmas dolgokat, a melyek nem az én, hanem idegen titkát képezik, nem érzem magamat felhatalmazva, mindenkire rábízni. Az ilyen ügyekben fiaim nyelvtudományát veszem igénybe, a kiknek egyike, Ferencz, az emlékiratot francziára lefordította. Ő bizonyára szivesen megteszi Önnek ama szivességet, hogy még egyszer leirja, ő azonban épen irodájában van most s csak este felé fogom látni. Én bizony valójában nem tudom, vajjon ő a fordítás fogalmazását megtartotta-e, én ezt tőle nem kértem el, mert én a német eredetit tettem el megőrzés végett. Ha az neki megvan, meg fogom kérni, hogy az Ön számára irja le, ezt azonban ma már nem lehet postára föladni.
Hogy Türr tábornok Önnek kedden reggelt tüzte ki határnapul, ez valószinűleg azért történt, mert ő csak keddig marad Turinban s azután – a mint nekem mondta haza megy Pallanzába. Ez azonban mit sem tesz, ő Pallanzából is ép oly könnyen továbbíthatja azt mint Turinból.
A mi Önnek azon szándékát illeti, hogy Napoleon herczeghez akar fordulni azon kéréssel: pártfogolja Önt az olasz királynál, – nem akarom erről lebeszélni. Ez sem nem árt, sem nem használ. De teljesen biztos vagyok róla, hogy ez mit sem segít. Én ismerem a herczeget, és jó akaratával dicsekedhetem. Mindamellett én soha sem kerestem fel őt turini közbenjárásért, mert jól tudom, hogy ő elvül tűzte ki magának kerülni még a látszatát is annak, hogy tisztán olasz ügyekbe avatkozzék. Tudja, hogy a király proprio motu semmit sem határoz, hanem minisztereit kérdezi meg, s tudja azt is, hogy ő a királynak csak nehézségeket okozna, ha a minisztereknek alkalmat szolgáltatna, annak gyanítására, hogy ő Olaszországban administrativ ügyekre befolyást gyakorolni merészelt.
Hozzá még azt hiszem, hogy Ön későn gondolta rá magát, hogy őhozzá forduljon. Természetesen, Önnek tájékoztatnia kellene őt arról, hogy a király az Ön ajánlatát minisztereinek tanácsára már mellőzte. Ekkor azonban természetes, hogy nem fog a dologgal foglalkozni, mert az ő különleges helyzetében nem szivesen teszi ki magát az ember a visszautasítás kellemetlenségének.
De, a mint mondottam, nem akarom Önt lebeszélni. Azon esetre, ha ír neki, fogadja el tőlem azon tanácsot, a melyre engem öregségem, tapasztalatom és Ön iránt táplált barátságos jóakaratom feljogosít, hogy saját tehetségéről, képességeiről ne beszéljen sokat. Vannak dolgok, a melyeknek elmondását jobb másokra hagyni, mert magunktól elmondva ritkán teszik meg a kivánt benyomást. Én épen ellenkezőleg – nem vagyok az az ember, a ki az ilyen benyomásoktól magamat befolyásoltatni engedjem. Másoknál azonban, különösen a hol Ön személyesen nem ismerős, nem czélszerű kedvezőtlen benyomásokat kelteni.
Irjon tehát, ha jónak találja. Én azonban azt tanácsolnám, hogy a herczegnél puhatolja ki a helyzetet. Felhasználhatja Ön erre Tkalaczot, a ki állandóan Párisban tartózkodik. Én őt levélileg bemutattam a herczegnél, a ki igen szivesen fogadta, mert nagyon érdeklődik a délszlávság ügyei iránt, s bemutató levelemre adott válaszában nekem így ir: »Tkalacz nekem nagyon tetszik szellemének emelkedettsége és azon kérdésekben való jártassága miatt, a melyek engem különösen érdekelnek«. Szivesen beszél Tkalaczczal olyan ügyekről, a melyek ennek alkalmat szolgáltatnak arra, hogy a herczeget az Ön kérését illetőleg kedvezően hangolja.
Ezen gondolatot csak úgy véletlenül vetettem föl. Vous en ferez ce que vous voudrez.
Most, hogy utolsóelőtti levelére visszatérjek, az én szokott őszinteségemmel azt akarom mondani, hogy abban engem több dolog meglepett.
Emlékezhetik Ön, a mire az imént figyelmessé tettem, hogy a király a kormányzás ügyeiben soha önakaratúlag, minisztereink tanácsa nélkül vagy ellenére nem határoz. Téves azért Önnek az a megjegyzése, hogy a dolog máskép ment volna azon esetben, ha én második kérését, a nyugdíjt illetőleg a királynak irás helyett szóbelileg terjesztettem volna elő. Épen ellenkezőleg. Egyszerűen azt válaszolta volna nekem: jó, majd meglátjuk, beszélnem kell előbb La Marmorával. – És hiszi-e Ön, hogy akkor minden apró részletekre visszaemlékezett volna, a melyek irásban előterjesztve legalább is megfontolást követelnek? Erősen tévedne, ha ezt hinné. És aztán az ember a legjobb akarattal teszi, a mit tud, de nem szabad Önnek azt hinnie, hogy én csakúgy könnyedén rá erőszakolhatom a királyra az én látogatásomat. – Ön ismeri az én helyzetemet, tudja, mit képviselek én, s elég régóta van Olaszországban, hogy azon felvilágosítások segítségével, a melyeket Önnel közöltem, megérthesse a jelenlegi kabinet politikai irányát. Eléggé megértheti tehát, hogy a királyra nézve úgy hozza magával a szükség, hogy az ilyen magam-szőrü és kaliberü emberrel való személyes érintkezéseiben minél szűkmarkúbb és óvatosabb legyen; annál is inkább, mert ő maga is elég ügyes arra, hogy a bécsi Burgban magának igen jó, bizalmas hiradókat tartson, s nagyon jól tudja, hogy Bécs Turinban ugyanazt cselekszi, és hogy az ő cselekedeteit több oldalról is igen szigorúan ellenőrzik.
Ki sem tudom mondani, mily igen kellemetlenül érint látnom, hogy Ön annak találgatásába bocsátkozik, ki volt a közbenjáró. Én akkor kötelességemnek tartottam azon levél aláirását, a melyet Önnel közöltem, kitörölni, – mert azon férfiu neve, a kit a király elhatározásának közlésére kiválaszt, nem az én titkom, hanem az övé, s nem vártam volna, hogy Ön a fölött találgatásokba bocsátkozik. Az ilyen találgatások vagy tévedést vagy indiscretiót okoznak, – s mindkét esetben kellemetlen. Egyébiránt, a nélkül hogy kimondanám, ki volt a levél irója, kérem, legyen megnyugodva, hogy itt semmiféle közbenjáróról, hanem egyszerűen csak küldöttről van szó. Az Ön emlékirata, mind szóval, mind irásban kellőleg bevezetve, nem közbenjáró által, hanem közvetlenül jutott a királyhoz; – ez kegyes volt nekem egy megbizottja által válaszolni; részben a kötelesség, részben pedig a szükség hozta úgy magával, hogy a dolog azon az úton menjen tovább, a melyet a király választott. Hogy az ügy miként áll, csak annyit mondhatok Önnek, hogy a király nagyon hajlandó volt, hogy magát az Ön ajánlatával szemben kegyesnek mutassa; azt azonban nem kivánhatja vagyis nem várhatja, hogy Ön miatt minisztereit elküldje. Én lehetségesnek tartom, hogy a király fölvilágosításaim mellett sem érdeklődik Ön iránt oly melegen, mint én óhajtanám. (Ennek oka azon bizalmas közlésekben kereshető, a melyet ő Bécsből kaphatott s a mely Önnek talán nem szolgáltat teljes igazságot, – ez csak puszta gyanítás, a mely azon időre vonatkozik, a mikor Ön Olaszországba jött és minden előkészület nélkül egyenesen felajánlotta szolgálatát, a mi igen nagy és alig helyrehozható ballépés volt; ez a gyanítás azonban meg van okolva az által, hogy a király köztudomás szerint bizalmas közléseket szokott kapni Bécsből.) Egyébiránt e kedvezőtlen elhatározás okát nem szabad mellékes dolgokban keresni, ezt a helyzet maga megmagyarázza. Az ilyen dolgok megtörténhettek Cavour, Ricasoli és Ratazzi alatt, talán Minghetti idejében is, Lamarmora alatt nem történhetik meg, legkevésbbé pedig a jelenlegi viszonyok között. Voilŕ, tout!
Levelére vonatkozólag volna még némi megjegyezni valóm, ezt azonban jelenleg mellőzöm, hogy áttérjek az Ön személyes helyzetének nehézségeire.
Mi, a kik családjainkkal együtt 16 év óta esszük a kétséges állapotu számüzetés keserű kenyerét, mivel elveinket többre becsüljük még gyermekink jólléténél is, mi nagyon fel tudjuk fogni és méltányolni az Ön nehézségeit.
E nehézségek szokatlanul nagyítottaknak látszanak, a mint én Önnek belgrádi viszonyainak közléséből látom. Nagyítottnak azért mondom, mert az Ön személyes befolyásának fontossága különösen a szerb nemzetre vonatkozván, nincs mit csodálni, ha Belgrádban utána kérdezősködnek, milyennek tartják ott e befolyást? és az után, a mit Ön nekem mondott, attól félek, a felelet nem lesz alkalmas arra, hogy a turini kabinetet kedvezően hangolja. De őszintén bevallom, hogy a mit Dr. P., kit Ön Mihály herczeg totum-fac-jának nevez, Önnek mondott, az egy óriási szélhámos benyomását teszi rám. Tudja Ön, mit gondolnak tulajdonképen az emberek? Ezt: »Sztr. Austriától elpártolt, őt tehát hadügyminiszterré tenni Austria kihivása lenne, – nekünk nincs kedvünk ezt megtenni, adjunk tehát neki néhány negativ labdacsot s édesítsük meg neki egy pár hizelgő bók czukorkájával, a mely minden további felszólalásoknak véget vet.« – Azt hiszem, ez a legkomolyabb az egész dologban, mert a belgrádi urak bámulatosan rettegnek Austriától.
A mi Oroszországot, mint az Ön legutolsó menedékét illeti, egészen helyesen mondotta, hogy a szabadságért és a szerb nemzet felszabadításáért harczolni akarni és orosz szolgálatot elfogadni, olyan dolog, a mely elviselhetetlen. Hozzá még azt hiszem, hogy a jelenlegi viszonyok között a czár az Ön szolgálata felajánlását nem fogadhatná el. Talán nem vagyok rosszul értesülve, Ön lemondása előtt még Bécsben mint lehetőségről szólt arról, hogy átlép az orosz szolgálatba. Austria utána kérdezősködött és azt a feleletet kapta, hogy a czárnak nincsen szándékában Sztr. tábornok szolgálatát igénybe venni. Ha ez akkor így volt, mennyivel inkább most, a mikor – mint Ön mondja a két udvar között közeledés jött létre s a mikor az Ön eljárása Austriának mintegy fricskát hány.
De ezerszer valószinűtlen, sőt gyakorlatilag épen lehetetlennek látszik Önnek azon gondolata, hogy Önt Anglia valamely konzulátusba Keleten kinevezze. Az Angliáról szerzett legelemibb ismeret elég arra, hogy ennek lehetetlensége kitünjék. Nem született még angol miniszter, a kinek szándéka vagy bátorsága lett volna ahhoz, hogy idegent, a ki legalább is honosítás útján Angliához nem tartozik, fizetéses konzuli állásra kinevezzen. Ezt nem teszi Anglia sehol a világon, legkevésbbé pedig Keleten. Hogy ilyen állást meg lehessen kapni, a lehető legnagyobb biztosítékot kell nyújtania még a legangolabb embernek is arra, hogy a Stratford-Canning iskolának Nagy-Britannia keleti politikájára vonatkozó titkaitól teljesen át van hatva. Azután az Ön személyes állásfoglalása is olyan, a mely az angol álláspontról egyenesen Ön ellen szól. Anglia Törökországot fönn akarja tartani, Ön délszláv létére a töröknek természetes ellensége. Anglia protestáns térítőket küld Keletre, Ön olyan egyházhoz tartozik, a mely orosz egyház. Anglia pártolja Austriát, mert erre támaszkodik a keleti kérdésben. Ön ellensége Austriának stb. – Uram Isten, hova gondol Ön? De ha mindentől eltekintünk is, Ön nem honosított alattvalója a brit felségnek, következéskép brit tisztviselő sem lehet.
Ön hivatkozik Garibaldi befolyására. Ugy látszik, nem ismeri Angliát, Tábornok Ur! Becsültetni és a kormányzás ügyeire befolyással birni különböző dolgok. Angliában semmiféle idegen befolyást nem gyakorolhat az angol politikára. Garibaldi legkevésbbé, mert ő valóban az, a mi: demokrata, forradalmár, a nemzetiségi elv hőse, Austria ellensége. Az ilyen pénz pedig nem kelendő a Downing-Street ködös levegőjében. Az ember bámulja az olasz Cincinnatust, a ki két birodalomban való felmagasztalása után (legyen bár ez szerencse vagy lángész) szegényen visszavonult az ő veteményes kertjébe. Bámulják őt a magasabb körökben, és hogy a néptől távol maradjon, hizelegnek neki, mert szükség esetén fölhasználhatják arra, hogy Francziaországban zavarokat okozzon. De a befolyás? az egészen más.
– – – – – – – – – – – –
Mit kell tehát tennie? Vannak esetek, a mikor az elhamarkodás következtében nagyon nehéz tanácsot adni. Mondhatom, hogy elhamarkodás volt egyenesen Olaszországba jönnie a véletlenre, a nélkül hogy a helyzetet kikutatta volna, s vagy nekem meg kellett volna irnia, hogy Ön kész erre meg erre stb., vagy a belgrádi konzulátus útján kérdést kellett volna intézni, vajjon közeledése méltányoltatik-e? Elhamarkodás volt jövőjét ajánlata elintézése nélkül koczkáztatni, elhamarkodás volt, hogy nekem már régebben meg nem vallotta, hogy Austriába többé vissza nem térhet. Tudja, hogy Ön személyesen azt mondotta nekem Turinban, hogy nem compromittálhatja magát nyilvánosan, mert nem akarja maga előtt elzárni az Austriába való visszatérést, sem pedig nyugdíját koczkáztatni. Emlékszik, hogy Emlékiratában nem azt mondotta, hogy ezen és ezen oknál fogva nem maradhat meg többé az osztrák állam kötelékében, s hogy épen azért az érdekek közösségénél fogva bizalommal keres Olaszországban menedéket, s ezért kéri stb. – Ön csak azt mondotta, hogy, ha ajánlata elfogadtatik, kész Austriával szakítani. Önnek összefüggésben azzal, a mit nekem mondott, de a kormány bizalmára nem számítva, azt az alternativát kellett volna felállítania: akartok barátotoknak vagy nem, ha nem, visszamegyek ellenségetekhez. Azt is tudja Ön, hogy ajánlatának benyujtása után gyors választ sürgetett, hivatkozással arra, hogy tagadó válasz esetén hosszas kimaradás által nem akarja maga előtt az Austriába való visszatérést elvágni.
Mindezek elhamarkodott dolgok, a melyeket én, mivel hiábavaló az elmultakra visszatérni, csak azért említettem fel, mert olyan irányú vonatkozásai vannak, a melyekre vonatkozólag tanácsomat korlátoznom kell.
Elveinkhez való szigorú ragaszkodással a viszonyok logikájában kell bíznunk. Ez a bizalom csalhat, megvalósulása sokáig várathat magára (bizonyítja az én 16 évi számüzetésem), de ez az egyedüli tanács, a mit adhatok.
Igyekezzék Ön egyelőre anyagilag kitartani. Ha a meglevővel nem érné be, forduljon Belgrádba. – Habár Önnek semmiféle miniszteri tárczát nem ajánlottak, vagy mert Öntől, vagy mert Austriától féltek, ez még nem elegendő alap arra, hogy pénzügyi tekintetben ez Önre nézve kedvezőtlen legyen. – Ellenkezőleg; és miután így Ön legalább egy időre biztosítva van, várjon, míg a viszonyok kedvezőbbek lesznek. A közbeeső idő alatt figyelje a helyzetet, puhatolódzék Párisban, igyekezzék hatni Garibaldira (a kivel – úgy látszik – Ön összeköttetésben van), hogy Ön érdekében a királynál járjon közbe. Nem szeretik őt, de félnek tőle s azért ő itt Önért sokat tehet (Angliában semmit). Hasson Olaszországon kívüli lapokra is (pl. a prágai Politik-ra), hogy nyilvánosan kitünjék, hogy az Ön szakítása Austriával Austria ellenségeinek válik hasznára, s hogy az Ön neve a nyilvánosság előtt is folyton szerepeljen. Tegyen meg mindent, a mi csak Önnek lehetséges, hogy az iránta való esetleges bizalmatlanságot elenyésztethesse, s énrám számíthat, hogy a legelső kedvező alkalmat nem fogjuk felhasználatlanul elszalasztani.
Ez minden, a mit Önnek mondhatok.
Bíznunk kell a viszonyok logikájában.
Említette Ön, hogy jó volna levelezésünk egy részét a nyilvánosság előtt közzé tenni. Szedje össze és mutassa meg nekem, hogy megitélhessem, vajjon beleegyezésemet adhatom-e hozzá. Az eszme nem rossz, de kivitele szigorú válogatást és biztos tapintatot kiván. Azon föltételek mellett ez kedvező hangulatot kelthetne itt az Ön szándékai iránt.
Ön azt irja nekem, hogy Garibaldi e pillanatban semmit sem tehet. Istenem, hisz ezt én Önnek jó előre megmondtam, és valóban nem kellett semmiféle prófétai szellem ahhoz, hogy ezt előre belássuk. Egy röpke pillantás a jelenlegi viszonyokra meggyőzheti Önt teljesen, hogy az egyáltalában lehetetlen, hogy Garibaldi jelenleg azon irányban valami komolyat tehetne vagy csak akarna is. »Je ferai quelque chose« – ez határozatlan kifejezése az akaratnak, a melynek tartalmát a gyakorlati államférfiunak az események mérlegével kell mérlegelnie. Óhajtani egészen más mint akarni, s az akarástól a megtevésig még nagy távolság van. Azonban, bár Önnek igaza ellenére van, be kell vallanom, hogy ebből még nem tudom felfogni, miként szolgáltathatott ez okot arra, hogy Ön maga előtt a visszatérés útját elvágja. Ehhez nyilt botrányos lépések kellenének, és ilyenek nem fordultak elő, különben én is hallottam volna felőle valamit.
Van szerencsém stb.
Kossuth.
(Németből.)
