Kossuth – Tkalacnak.

Teljes szövegű keresés

Kossuth – Tkalacnak.
Turin, 1865. augusztus 3.
Kedves Tkalac!*
* Tkalac Párisban volt, hol Napoleon herczeggel is érintkezett, egy röpiratot irt, melyet be akart küldeni Horvátországba, de nem volt elég pénz a vállalkozásra. Később egy kiáltványt irt a horvát katonasághoz, melyet Kossuth az olasz kormány elé terjesztett. Helyszűke miatt nem adhatjuk ennek fordítását, bár Kossuth egy hosszabb levélben foglalkozott vele. Az olasz kormánynak azonban nem tetszett a dolog, és tekintetbe véve azt, hogy Tkalac irta volna alá a kiáltmányt, Cerruti államtitkár e szavakat mondta: »mes amis, craignez le redicule« (barátaim, vigyázzanak, ne tegyék magukat nevetségessé). K. F.
Ön itt Flórenczben!! Szokatlanul meglepett, annál is inkább, mert az a levél, a melyben azt jelenti, hogy elhatározását velem tudatja, nem érkezett hozzám. Én mindössze három levelet kaptam Öntől Turinból való elutazása óta. Az elsőben megérkezését jelenti Párisba, a második felelet az én levelemre. A harmadik és utolsó egy kis kisérő levél Napoleon herczeg egyik levelére. Ez az összes. Egyben sem volt szó Önnek azon szándékáról, hogy Olaszországba viszszatér.
Ön azt mondja, hogy avatkozzunk a Francziaország és Austria közt Olaszországot illetőleg felvett egyezkedésekben. – Hiábavalóság! – Hát Ön engem korunknak azon föltétlenül nevetséges komédiásai közé sorol, a kiket a »XIX. század második felének diplomatáiként« emlegetnek, hogy az olyan szellemű ember is, mint Ön, azzal ámíthatja magát, hogy az ilyen bohóczkodást komolyan veszik? »De alkudoznak« – mondja Ön. Lehetséges, hogy ez tény, habár a tények a modern diplomatiában nem mindig tettek, de vegyük, hogy az egyezkedések valók. Hinni akarom, hogy a mi flórenczieink nem mosolyognak egymásra, ugy miként a régi augurok. Nagyon óhajtom (isten bocsássa meg nekem), hogy ők azt véljék, nincsenek arra kötelezve, hogy komédiát játszszanak. – Miért? Nem láttuk-e, hogy a diplomatia komolyan veszi a »Napoleon eszméjét« a fejedelmek congressusáról, mely eleget tenne a népek követeléseinek? De hát miért nem? Ugyan, édes barátom, Ön, a ki jól tudja, hogy Austria nem ismerheti el Olaszországot, annál kevésbbé, mert ez nem mond le Velenczéről, a nélkül hogy egyszersmind koronájáról is le ne mondana, Ön bizonyára nem az az ember, a ki családjával együtt álútakra indul abbeli félelmében, hogy Ferencz József és Viktor Emmanuel király sietnek egymást testvéri öleléssel fogadni a Peschiera hidján.
De bármi legyen is oka az Ön visszatértének, legyen üdvöz Itáliában, ezen klasszikus földön, a hol Ön sokkal inkább mint máshol indíttatva érezi magát e mondás fölött elmélkedni: »parva sapientia regitur mundus.«
Véleményemet kérdi tőlem, ha vajjon azon amnestia következtében, a melyet Belcredi nem régiben állapított meg a sajtóvétségekre vonatkozólag, visszamehet-e Ön Austriába, hogy újra felvegye azon munka fonalát, a melyet Schmerling megszakított. Ez igen kényes kérdés, mert itt arról van szó, hogy Ön elfogadjon egy olyan döntést, a mely Önnek és családjának jövője fölött határozhat. De miután Ön kivánja, nem fogom előtte titokban tartani, mily szempontból tekintem én ezt a dolgot. Gyakran megtörtént velem számüzetésem alatt, hogy egyik vagy másik száműzött társaim közül igy szólt hozzám: »nem tudom magamat tisztességesen fentartani külföldön«, vagy pedig: »családapa vagyok s nincs kenyerem, a mit enyéimnek adjak, rossz néven veszi-e Ön tőlem, ha kegyelemért folyamodom?« – »Isten őrizzen – válaszolám én mindannyiszor, – menjen vissza és legyen becsületes ember.« Voltak mások, a kik azt mondották nekem: »Nekem van miből megélnem, de szerencsétlennek érzem magamat hazámon kivül és kételkedni kezdek zászlónk közeli győzedelme felől. Mit gondol, ne folyamodjam amnestiáért?« – »Én azt gondolom, hogy Ön egy hit és elv nélküli ember« – ilyen volt ezeknek a válaszom. Kell hogy legyenek, a kik magaviseletük által tiltakozzanak a haza elnyomása ellen, kell hogy legyenek, a kik megmaradjanak elveik mellett.
A jelen esetre vonatkozólag tudja Ön, mit gondolok? Ha Ön az első kategóriába tartozik, térjen vissza. Ha a másodikba, akkor ne! Kell hogy legyenek olyan egyének, a kik tiltakozzanak viselkedésük által az osztrák hitszegés ellen, a mint tiltakoztak az önkény ellen.
A második esetben tehát ne menjen vissza, ha csak nem lesz képes magát megválasztatni a horvát országgyűlésre. Ez esetben kénytelen vagyok azt javasolni, hogy Önnek kötelessége volna visszatérni és teljes erővel azon törekednie, hogy Magyarország és Horvátország között igazságos és méltányos megegyezés jőjjön létre.
Ha az Ön politikai viszonyai Horvátországban nem volnának olyanok, hogy ezen positiót az Ön számára biztosítsák, és ha személyes helyzete nem kényszeríti a visszatérésre, az én nézetem az, hogy Ön sokkal hatékonyabban szolgálhatja a jó ügyet kivülről, mintha visszatér olyan föltétellel, hogy határozottan leveti incognitóját, a Moeller nevet, és nyilt sisakkal kilép a küzdőtérre, hogy megvitassa azon kérdéseket, a melyek hazánk jövőjéről határozni fognak. Senki Önnél jobban nem tud világosságot vetni a nemzetiségek égető ügyeire, senki Önnél jobban nem képes megostromolni azon előitéleteket, a melyek a mi népünket elválasztják a közös ellenség hasznára és leleplezni Austria titkos útjait, s ezek ellenében a népeket megőrizni és gyakorlati államférfiú módjára nekik a boldogulás útját megmutatni. Nem lesz nehéz megtalálni azon lapokat, a melyek Ön előtt készséggel fogják megnyitni hasábjaikat. A Widowdan (vagy Widowdon?), a Hon meg fogja tenni, Havin és Guéroult urak szintén, a Kölnische Zeitung hasonlóképen stb. És Ön sokkal szabadabban, sokkal hatékonyabban fog dolgozni ilyen módon, mintha visszatér, hogy az osztrák rendszabályok nyüge alatt újra megkezdje lapja kiadását.
Épen most olvastam el pontosan a Beleredi-féle hires amnestiát. Ugy látszik, hogy az Ön ügye nem tartozik oda. Legfölebb követelheti Ön óvadékja visszaadását, a melyet elraboltak. Ámbár én e tekintetben azon hitben vagyok, hogy azt nem fogják visszaadni.
De most Flórenczbe!
Az Ön tudomása szerint Lamarmora büszke az ő diadalára Spanyolország fölött. Az-e? A derék tábornok talán bizony még valóban azt hiszi, hogy ő volt az, a ki ezen elismerést kivivta. Az isten tartsa meg neki azt a jó adag hitet, a melylyel meg van ajándékozva. Ő olyan ártatlan abban, kedves barátom, mint az Ön kis babája. Ezen diadallal való büszkélkedés eszembe juttatja azt a mondást, hogy »nisi utile est, quod feceris, stulta est gloria.« Ön tud angolul, nemde? Emlékezni fog akkor arra, a mit Southey igen helyesen mondott a Blenheim melletti csatáról:
»And every body provised the Duke (Marlborough)
Who that great fight did win,
But what good came of it at last?
Asked little Peterkin,
Well! that. I can not tell, quoth he,
But was a glorious victory.«
Ime a Spanyolország fölötti diadal. Ha Önnek sikerül felfedezni azt az előnyt, a melyet ezen diadal Olaszországra hoz, vagy a veszélyt, a melyet róla elhárít, akkor számítok rá, hogy az Ön újságai (nouvelles) irgalommal lesznek az én tudatlanságom iránt. – Míg ezt várom, addig is a Gazetta del popolo mellé állok, a mely nem régen jelentette ki: »Se io avessi un mille lire da getter via, vorrei stabilire un premio a concorso per quel Salomone politico che ci sapesse dire quale utilita ne venga all’ Italia dall’ essere stato dopo quattro anni della sua esistenza riconosciuta dalla Spagna.« – Annyi bizonyos, hogy, ha mi most legalább is 1849-ik júniusában volnánk, épen oly keveset törődném azzal, hogy Magyarország függetlenségét Spanyolország elismerje, mintha azt Theodoros, Abyssinia négusa elismerné.
Az Ön tudomása szerint flórenczi államférfiak még más egyebet is tudnak. Ők egy Austria elleni csapásról gondolkodnak, mondja Ön nekem. És ki az a bátor halandó, a ki erről gondolkozik? Lamarmora tábornok talán azt hiszi, hogy neki csak egy félórai beszélgetésre lenne szüksége Ferencz Józseffel s ezt teljesen meggyőzné arról, hogy Velenczéből ki kell takarodnia? Ha Ön azt mondaná nekem, hogy valamely gigaszi erőtől, mely hegyeket mozgat meg, elkapatva, ő Ischlbe fog menni, nem mondanék erre nem-et, de hogy ő egy Austriára mérendő csapásról gondolkodnék, ez teljességgel lehetetlen. Lanza úr lenne-e az, a ki mint a velenczei emigratio legfőbb ellenőre, a ki épen most engedélyezett útleveleket és egyéb utazási segélyeszközöket 50 velenczei ifjú emigransnak Amerikába? Avagy ő volna talán Olaszország legelső galantuomo katonája? oh, biz ez még lehetséges. Ő mindig tervez, csakhogy ebből a tervezgetésből még semmi komoly dolog sem sült ki és nem is fog kisülni soha, kivévén, hogy könnyedén hagyja magát megkoppasztatni a legelső jött-ment által, a ki neki mindenféle bolondságot össze-vissza beszél. Ah, bizony még lehetséges, hogy rávéteti magát, hogy egy másik Bogislawsky-féle expeditiót eszeljen ki, a mely neki egy egész halom pénzébe került. Szegény ember! a magas politikában való semmiségének tudata arra kényszeríti őt, hogy folyvást a kicsinyes összeesküvésekben keressen kárpótlást – és meg hagyja magát koppasztani. Keresse Ön Porcelli di St. Andrea báróval az ismeretséget és kérdezze meg őt, mennyibe kerültek neki a Bogislawskyak, a . . . (de minek több név). Avagy kérdezzen meg inkább Cerruti úrtól némely újságokat egy bizonyos Túryról (egy zsebtolvaj, gazember és kalandor a legveszedelmesebb fajtából), a kit C. úr pártfogolt, fizetett és dédelgetett, hogy – – az Osztrák házat felforgassa.
Valahányszor ő titkos barlangjaiban abban jár, hogy egy-egy csapást eszel ki Austria ellen, az már nem tünik fel senkinek. Ha ez a szegény király zsebére megy, magától érthető, hogy nekem arról soha egy szót sem szólnak – ez természetes, – a zsebelők sohasem mulasztották el előre tájékoztatni a királyt és kabinetjét, hogy, ha nekem szólnának, én nehézségeket támasztanék. De hihetné-e Ön? a helyett hogy ama figyelmeztetéshez tartanák magukat, hogy megcsalatnak, máskülönben nem akarhatnának titkolózni épen azelőtt, a ki az Austriára mérendő csapás sikerültét illetőleg legtöbbet tehet, a helyett hogy sietnének megkérdezni véleményemet a személyekre és javaslataik kivitelére vonatkozólag, behunyt szemmel adtak nekik a legnevetségesebb kötelezettség mellett mindent és engedték magukat meglopni, kiki minél jobban tudta.
Nagyon jól van ez nekik. Tudja-e Ön, mit nyertek ők ebből Magyarország közvéleménye előtt? Bizalmatlanságot és megvetést, oly megvetést, mely egész az esztelenségig megy. Képzelje csak, a minap egy levelet kaptam Magyarországról, a melyben azt irják, hogy ott általánosságban azt hiszik, hogy az 1864-ik februári befogatások (Almássy, Nedeczky, Beniczky stb.) a Minghetti-Peruzzi miniszterium feljelentésére történtek, a kik szinlelték, hogy összeesküdnek a magyarokkal, hogy ezeket feljelentvén, Austria kegyeibe hizelegjék be magukat. Ez ostobaság, de elvégre is hiszik. Ön ebből megitélheti, kinek a részén van itt az igazság.
És Ön engem Flórenczbe hív. Ugyan minek? Ich kenne meine Pappenheimer. Magyarország egykori kormányzója, az 1849-ki zászló pártjának képviselője és természetes feje, Flórenczbe majd akkor fog menni, a mikor őt oda hivják; még szükségök lesz rá, hogy őt megnyerjék annak, a mit akarnak. – Ha nem, hát nem! – Bár engem a vonzalom és a kötelesség most szegény nőm betegágyához köt, én mindent fel fogok tudni áldozni a hazafi kötelességeinek, de sokkal jobban szeretem hazámat és többre becsülöm magamat, hogysem magamat méltatlan nyerészkedők játékszeréül odaadjam, vagy hogy a cselszövők fortélyoskodásaiban részt vegyek.
Azonban Önnek igaza van, midőn azt mondja, hogy »Res nostra agitur.« A jelen esetben az, a mi Magyarországon végbe megy és készülőben van, nagyon komoly, végtelenül és fájdalmasan komoly. Egyik részről az eléggé jogos bizalmatlanság Olaszország irányában, másrészről az osztrák csalás nyujtanak kezet, hogy a magyar őszinteséget a legvégzetesebb illusiókba ringassák. Az emberek hisznek a kiegyezésben. Ez már sok. A hivéstől az akarásig már csak egp lépés van hátra. Egy huzamban már annyira mennek, hogy nem kételkednek abban, hogy lesz egy magyar hadügyminiszter olyan kikötéssel, hogy a magyar hadsereg állandóan Magyarországon fog maradni, kivévén a háború esetét (intés Flórencznek), és hogy bizonyos arányban fogják fizetni a közös költségeket. Azután lesz egy magyar pénzügyminiszter és egy teljesen autonom pénzügyi administratio, a mely Magyarországnak évenkint negyven millió forintnyi megtakarítást fog eszközölni! Azon reménykedés és jó hangulat folytán, mely a lelkek ezen állapotában nyilvánul, Austria jelenleg igen szép játékot nyerhet meg magának. Ön tudja, hogy három kérdés van, mely a tervezett megoldásban a fődolgot képezi: 1. vannak-e közös érdekek az osztrák császárság és Magyarország között? 2. melyek azok? 3. mi módon kell azokat intézni? – Az első kérdésre vonatkozólag már majdnem határozott igenlő választ adtak; a másodikra vonatkozólag egy békülékeny vélemény van keletkezőben, és igen komolyan rajta vannak, hogy módot találjanak a harmadik kérdés megoldására. – A ki találni akar, találni fog.
Én megteszem, a mit csak tehetek, hogy elháritsam azt a csapást, a mely bennünket fenyeget. Sikerül-e vagy nem? – nem tudom. De azt tudom, hogy, ha Austria eléri, hogy Magyarorszaggal és Horvátországgal kiegyezik, akkor vége Olaszországnak.
S vajjon felfogják-e ennek igazságát Flórenczben? (Cavour teljesen felfogta, Cerruti úr is tudná, ha vissza akarna emlékezni rá, hogy mily törpe Cavour a jelenlegi óriás politikusaihoz képest, a kik igen jól tudnak élni egyik napról a másikra és a kik bölcsen tudják élvezni Fortuna Volubilis istennő kegyeit.) Félek, hogy nem fogják fel ezen igazságot. Egyrészt szokatlanul féltek, nagyon féltek Austriától az utolsó négy év alatt, mikor még gyönge volt; másrészt szeretik magukat úgy tüntetni föl, hogy nem félnek, mikor erős leszen; Austriára jól lehet alkalmazni azt, a mit Schiller mond: »Nicht eine Welt in Waffen fürchtet sie, so lang’ sie Frieden hat mit ihrem Volkern.«
Ám, ha eléggé vakok Flórenczben arra, hogy nem hiszik, hogy, ha Austria kibékül Magyarországgal és Horvátországgal, akkor Itáliának vége van: úgy én nem tudnék mit csinálni Flórenczben; de legalább meg akarom magamnak szerezni azt az örömet, mikor róluk azt mondják, hogy ők tehetetlenek. Ez esetben aztán nekünk nincs mást mit tennünk, mint nyugodtan várni a legelső európai bonyodalmat.
Ha azonban Flórenczben elég józan eszük van ahhoz, hogy mérlegeljék azon veszély egész nagyságát, mely Itália jövőjét fenyegeti az által, a mi Austriában történik, akkor keresni fogják a kinálkozó alkalmat, hogy velem értekezzenek. – A miniszterek hol egyike, hol másika gyakran járnak-kelnek Flórencz és Turin között. Ha velem beszélni akarnak, engem meg tudnak találni. Sokkal okosabb lenne, ha velem itt értekeznének, mint hogy Flórenczbe hivjanak, ezt nem engedné meg az, hogy korai zaj üttetnék általa.
A végből, hogy Ön teljesen megértse az én gondolatomat, kijelentem, hogy Magyarországra vonatkozólag nincs szó összeesküvésről; ott legfölebb egy érintkezési hálót kell megalkotni és fentartani, hogy a kellő pillanatban ki lehessen adni a rendszót az egész országban; a mi Magyarországra nézve szükséges, a komoly elszántság és olyan tények, a melyek alkalmasak arra, hogy nemzetemben azt a meggyőződést érlelje meg, hogy a cselekvés órája ütött. E tekintetben én mindig azon programmot tartom fenn, a mely a Cavourral és Farinival történt értekezletben megállapíttatott, s a melyet a minisztertanács is megerősített és a király szentesített, a mely programm megtalálható a kabinet titkos levéltárában. Ebben egymás mellé rendelt pontok: a kezdeményezés az olasz kormány részéről, azaz: háború Austria ellen, – ezen háborúra szövetség Magyarországgal, az osztrák uralomtól való függetlenségének alapján, mely a háború egyik kitűzött czélját képezi, – a pénzbeli források s a taktikai és strategiai keretek Magyarország részére külön megállapítandók, hogy minden lehető hadi erejét be lehessen osztani az ordre de bataille-ba és biztosítani a győzelmet.
Magyarországra vonatkozólag én nem ismerek s nem fogadok el más alapot. Az olyanokról, a milyeneket hangoztattak már vagy tizennyolcz hónap óta, én hallani se akarok.
Horvátországot illetőleg Ön tudja, mi a teendő. Itt a czélpont mindig kelet felé irányul, a hol bizonyos tompaelműséggel, a mely semmit sem hisz, teljesen elhomályosíttatni engedik magukat Austria által Montenegrótól egész Romániáig. Még szükséges volna itt a mi helyzetünk tekintélyét egy kissé emelni és nekünk kezet nyújtani, hogy a Magyar- és Horvátország közt létrejött szövetségnél fogva minél hathatósabban működhessünk.
Ön tehát ismeri az én gondolataimat, kedves barátom! Ha helyesli, igyekezzék ezen irányban működni; ha nem, akkor azt is mondja meg nekem.
Apropos! Ön nem hiszi, hogy Austria és Poroszország közt kiüthet a háború. Én sem igen nagyon. De Bécsben is, Berlinben is felszerelnek, és ki tudja? Van bizonyos rendszer Hamlet őrjöngésében, midőn azt mondja: »There are more things in heaven and on earth, Horacio, then is dreamt of in Your philosophy«. Ön nem sok figyelemre méltatja a porosz pápai követséget. Nem kellene pedig ezt tennie, és ütőerére kellene tapintania s megértetnie vele, hogy a szolgálatokért kölcsönös haszon fejében igen jó szolgálatokat lehetne nyújtani bizonyos eshetőségek esetére.
E levél nekem igen sok fájdalmamba került, mert azon fájdalomkiáltások, melyek a szomszéd szobából kihangzanak. halálra sebzik szivemet.
Kossuth.
(Francziából.)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages