Kossuth – Türr altábornagynak.
Kossuth – Türr altábornagynak.
Turin, 1864. január 23.
(Töredék.)
E hó 12. s 16-áróli leveleire azért késtem a válaszszal, mert feleletet vártam hazulról egy eldöntő kérdésre, attól függvén működésem iránya. A válasz még nem érkezett meg. Nem csodálom, a kérdés oly természetű, hogy nem elméletből, nem is egyéni érzelem szerint kell reá felelni, hanem a tényállás biztos kikutatása után. Aztán a levelezés biztonsága is késedelmet okoz, pedig ezt semmi árért sem szabad koczkáztatni. – Ha az ama választól várt állapodás hiányában mégis irok, azért teszem, hogy párisi érintkezéseiben nézeteim iránt kétségben ne legyen.
Párist illetőleg, Altábornagy Ur azon véleményből indul ki, hogy, »ha az ernyedést, mely a mi mozgalmunk iránt a császárban van, megczáfoljuk tetterő által, akkor velünk fog lenni«.
Én e véleményben hazánkat illetőleg épen nem, az olaszt illetőleg csak bizonyos határig s csak feltételesen osztozom.
A mi minket illet, igen veszélyes illusiónak tartanám, ha számvetésünket arra építenők, hogy mi magyarok képesek lehetünk Napoleon császárt háborúba rántani be, és pedig in specie háborúba rántani be az osztrák ellen.
Tekintse, kérem, a lengyeleket. Emlékezzék vissza, mennyi joggal várhatta a lengyel nemzet, hogy, ha felkél s magát az újjászületésre hősisége által méltónak is, képesnek is mutatja, a francziák császárja által nem fog elhagyatni. Nincs nemzet, mely nagyobb joggal követelhetné, hogy visszanyerje helyét a független nemzetek sorában mint a lengyel: »héritičre d’un droit inscrit dans l’histoire et dans les traités« (a császár saját szavai nov. 5-én). Nincs nemzet, mely iránt egy más nemzetet annyi tartozási kapocs kötné, mint a mennyi a franczia nemzetet, s különösen a franczia császárságot köti a lengyelhez. A Pilniczi declaratiónak ára Lengyelország újabb felosztása volt. A lengyel holtteste fölött köttetett az első európai coalitio a franczia forradalom ellen. – 80 ezer lengyel hullott el I-ső Napoleon alatt Francziaországért. – A lengyel utolsó perczig híven állott a nagy császár mellett, hívebben mint saját családja. – Lengyelországnak az osztrák iránti tekintetből elmulasztott helyreállítása volt az óriási hiba, mely a császárt Szt-Helenába küldötte meghalni. 1830-ban pedig a lengyel forradalom állotta útját egy újabb európai coalitiónak Francziaország ellen. – És a lengyel egy év óta küzd, vérzik és nem csügged, mert bízik Napoleon császár hálaérzetében, Francziaország lovagiasságában.
És ennyi jog, ennyi tartozás, ennyi kapocs daczára, képes volt-e a lengyel berántani Napoleon császárt, hogy vele legyen?
El van hagyatva. A politikai moralitás nyilvános sértésével elvérzeni, veszni hagyják.
S mi építsük számvetésünket ezen reményre, hogy, ha megmozdulunk, velünk lesz N. császár? mi? kiket távolról sem köt hozzá annyi érdek, annyi tekintet mint a lengyeleket.
Arról bizonyos lehet Ön, hogy érttünk ugyan nem fog háborúba keveredni senkivel, legkevésbbé az osztrákokkal.
Tekintsük ismét a lengyeleket. A crimeai háború alkalmával már nem forgott fenn azon tekintet, hogy az oroszt harczra kihívni bajos dolog, mert már háborúban volt a császár az oroszszal. Az iránt sem lehete kétsége, hogy az angol minő politikát fogna követni, mert hiszen az angol is háborúban volt már az oroszszal mint a császár szövetségese. Csak a Dunán kellett volna átlépnie s flottája egy részét Rigához, Polangenhez küldenie s a lengyel szabad! De a helyett hogy ezt tette volna, elment Crimeába, az orosz medve körmét reszelgetni. S miért nem élt az alkalommal a lengyelek javára? Megmondta nyiltan manifestumában, mit igazolására a Moniteurban közrebocsátott »az osztrák iránti tekintetből«. I-ső Napoleon az osztrák iránti tekintetből nem állította helyre Lengyelországot. III-ik Napoleon az osztrák iránti tekintetből tette meddővé a crimeai háborút – és ismét 1863-ban az osztrák iránti tekintetből hagyta el a lengyeleket. Elhagyta? nem, ennél is többet tett, az osztrák iránti tekintetből az osztrák érdekeit vette fel politikája tengelyéül a lengyelek irányában, s ez által a benne bizó lengyel forradalmat hamis kerékvágásba sodorta.
És mi áltassuk magunkat azon illusióval, hogy mi képesek lehetünk őt az osztrák ellen háborúba rántani?
A Bonaparte-ház egy különös fascinatio alatt sinylik – mely neki átka – hereditárius átka! s ez az osztrák kimélete. – Ezen bukott meg az első császárság, ezen fog megbukni a második is, még tán életében III-ik Napoleonnak, minden bizonynyal halálakor.
Ne mystifikáljuk hát magunkat. Magyarország függetlensége nem áll Francziaország azon közvetlen érdekei sorában, a melyek annak politikája felett határoznak. Nemzetünk esetlegesen mint eszköz helyt találhat a tuilleriai cabinet számításában, de mint czél, mely politikájának irányt adhatna, nem. – Igy volt ez Bethlen, így Rákóczy idejében és így van most. Ha a császár saját érdekei végett háborúra határozná el magát az osztrák ellen, kétségtelenül kész volna »hasznunkat venni« s biztosítani magának, hogy »vele legyünk«, – de hogy mi akármit csinálnánk, bár képesek lehetnénk őt az osztrák ellen háborúba rántani az még oly illusio, melytől óvakodni kell.
A mi pedig az olaszt illeti, az, hogy képes-e az olasz valamibe rántani Napoleon császárt az osztrák irányában, attól függ, hogy minő segélyt vár s kiván a császártól.
Ha azt várja s kivánja, hogy sereget küldjön segítségére mint 59-ben, akkor én azt mondom, ebből ez idő szerint semmi sem lesz, ha csak valami más kérdésben a császár az osztrákkal össze nem vész.
Ha ellenben az olasz csak azt kivánja, hogy háború esetére számára a nem-interventio elvét biztosítsa a császár (a minél többet, ha esze van, nem is jó kivánnia), e végett nincs szüksége sem kunyorálásra, sem diplomatizálásra, sem intrigálásra, ez olyan dolog, a mi bizonyos, je défie l’Empereur, annak ellenkezőjét tenni.
Fájdalom azonban Turin vagy (elég meggondolatlanul) ennél többet kiván, vagy nem akarja hinni, hogy ennyire biztosan számíthat, tessék vagy ne tessék a császárnak, vagy még mindig nem tudja megszokni, hogy Olaszország más lábon merhet állani mint a kis Piemont merhetett. – Nem mernek Páris engedelme nélkül mozdulni. – S mert viszont nekünk Olaszország solidaritására szintúgy szükségünk van mint nekik a mienkre, indirecte mi kétségtelenül nagyon érdekelve vagyunk Napoleon császár politikájában; hanem azon reményt, hogy, ha »kezdünk«, a császár »velünk lesz«, sem mi nem vehetjük kiindulási pontul, sem nemzetünknél argumentumul nem használhatjuk. Megcsalnánk, ha azzal kecsegtetnők.
Az azonban, hogy én e reményben nem osztozom, engem nem tartóztat el attól, hogy nemzetünknek a harcz megkezdését ajánljam; Ön tudni fogja, Altábornagy Ur, miként azon vezérelvből indultam, ha nemzetünk kültámaszrai számítás nélkül önerejéből fegyverhez nyúl, én nem fogom kutatni: okosan cselekedett-e vagy nem, hanem sietni fogok veszélyében osztozkodni s minden tehetségemmel támogatni a vállalatot, de ha a nemzet azt kivánja, hogy én vigyem be kivülről a forradalmat a hazába, ennek felelősségét csak azon esetben szabad elvállalnom, ha oly chanceokat készíthetek, hogy a siker kilátása – emberi számítás szerint csak magától a nemzet határozottságától függjön.
Erre én hármat láttam szükségesnek:
1. azt, hogy valamely külhatalom az osztrák ellen háborút kezdjen;
2. hogy azon külhatalom minket szövetségeséül fogadjon s hazánk függetlenségét a háború coordinált czéljául vegye;
3. hogy annyi segítséget adjon, a mennyi elkerülhetlenül szükséges, hogy nemzetünket csatarendbe sorakoztathassuk.
Ezeket az olasz kormánytól volt okom várni. Mert semmi más országgal nincsenek érdekeink hasonlóan szoros kapcsolatban. Más hatalom részéről az osztrákkali háború csak bizonytalan eventualitás, csak lehetséges, az olasz részéről kénytelenség. Mások nélkülözhetnek minket, az olasz nem. Okszerű volt pedig annak insistálnom, hogy a háború initiatiója a rendes hadsereggel, financziával s egy rendezett kormány ressourceaival biró s szabadon mozgó olaszt illeti, nem minket, kik mindezekkel nem birunk; hogy nekem, ki idekünn biztosságban vagyok, hazánkat csak úgy szabad felkelésre ösztönöznöm, ha kültámaszra nyujthatok kilátást.
Haza tehát mindig azt irtam, hogy ehhez ragaszkodtam mindaddig, míg egyrészt hazánkat a transactio veszélyétől nem véltem félthetni, másrészt remélnem lehetett, hogy az olasz nem fogja a háború initiatióját addig halasztani, míg majd késő lesz.
Most azonban úgy alakultak a viszonyok, hogy veszélytől féltem a hazát, ha a harcz még tovább késik. Annak megkezdésére pedig a turini kormányt nem látom eltökéltnek. Véletlen fordulatok lehetségesek, de számvetés tárgyai nem lehetnek. – A számvetés alá jöhető tények arról győztek meg, hogy, ha Magyarország nem kezd, a jövő tavaszszal ismét nem történik semmi, ha pedig e tavaszszal semmi sem történik, Magyarország alkalmasint kialkuszik, Olaszhon pedig belviszályok áldozatává lesz, s vele elenyészik a remény, mely Olaszország szövetségéhez van kötve.
E kénytelenség folytán helyén látnám, hogy mi magyarok kezdjük meg a harczot, ha azt oly biztos kilátással tehetjük, hogy nem fogunk elhagyatva maradni.
E tekintetben én a francziára nem számítok. Önnek azon nézetében, hogy, ha tetterőt mutatunk, a császár »velünk fog lenni«, egyátalában nem osztozom. Okaimat alább mondom el.
Hanem számítok feltételesen az olaszra. Feltételesen azért, mert, ha mi magyarok egyedül s isoláltan nyúlunk fegyverhez, az egyáltalában nem bizonyos, hogy az olasz kormányt magunk után rántjuk. A kezdet csak guerilla-harcz nemű lehet. Erre már megmondták az olasz miniszterek, hogy azzal magukat háborúba rántatni nem engedik. Nem is csodálkozom. Guerilla-harcznak egy nagy hatalom ellenében megvan azon gyönge oldala (a mit a lengyel példája is igen szembetünőleg bizonyít), hogy azzal strategiai eredményre jutni nem lehet. Ellenben arról tökéletesen biztosnak érzem magamat, hogy, ha a velenczei tartományban a mienkkel egyetemesen üt ki a felkelés, bárha csak guerilla-harcz alakban is, s azt úgy intézhetjük, hogy 6-8 hétig magát fentartja s egy-két, bár apróbb összeütközésben az ellenséggel kudarczot vallat, V. E. király kénytelen lesz egész erejével sikra szállani. Trónusába kerülne, ha nem tenné.
Ha azon helyzetben volnék hogy egy pár százezer frankot küldhetnék haza az előkészületekre s megigérhetném, hogy a felkelés első heteiben az ellátásról gondoskodni fogok, miszerint a requisitio romlasztó kénytelensége kikerültethessék, és arra is ellátva érezném magamat, hogy a határokon oly szervezést tehessek, miszerint a megkezdett harczot kivülről is ápolhassuk, támogathassuk, annyira életkérdésnek tartom hazánkra nézve a cselekvő fellépést, hogy a velenczeieken kivül nem is kérdenék senkit, hanem egyenesen rendelkezőleg lépnék fel; mert biztosnak tudom magamat, hogy kész végrehajtással találkoznék a hazában rendeletem, ha azt a szükséges eszközök kiszolgáltatása kisérné.
De mert koldus vagyok s pénzzel nem rendelkezhetem, mást nem tehettem mint azt, hogy előadtam a Függetlenségi Bizottmánynak a helyzetet, úgy a mint van, ámítás nélkül, híven, igazán; elmondtam az okokat, melyek az initiatiónak elvállalását parancsoló szükséggé teszik, el azt, hogy minő támogatásra vélek s minő esetben számíthatni, s határozott nyilatkozatot kivántam, vajjon készek-e a hazafiak a harczot egyelőre bárcsak partisan-csapatokkal is megkezdeni, s ha igen, minő feltételek alatt.
Ez az a fontos kérdés, melyre választ várok. Ettől függ minden. Ha ők a tényállásnak biztos kitapogatása után oda nyilatkoznak, hogy a dolog nem eszközölhető, a lehetetlenséget türnünk kellend, s én működésemet oda leszek kénytelen szorítani, hogy az agitatio az országban meg ne lankadjon s a kialkudást, ha lehet, megakadályozva, a kérdés függőben maradjon, a szervezeti rámázat pedig feltartassék, melyet nagy bajjal s áldozattal, de igen kielégítő eredménnyel most legújabban eszközöltetnem sikerült daczára a nyilt ellenségnél veszélyesebb álarczos intrigának, melynek szálai Párisba, Genfbe, Turinba s Anconába kiterjednek, miként arra nézve hazulról positiv adatokat birok a Függetlenségi Bizottmánytól.
Ha ellenben a válasz igenlőleg üt ki, az természetesen feltételekhez lesz kötve. Azoknak teljesítésén minden lehetőt el fogok követni. – Addig nem irok a királynak sem, nemcsak azért, mert ővele, kormánya mellőzésével, semmi biztosra nem mehet az ember, hanem azért is, mert az elméleti generalitások ideje lejárt, a gyakorlatiasság pedig azt kivánja, hogy határozott propositiókat tehessek; ez pedig hazulróli választól függ, mert végtére is csak a nemzet mentheti meg a hazát s az otthoniaké a határozat, mert övék a veszély, a szenvedés, az áldozat.
E feltételek között, mikhez a hazafiak a felkelést legjobb esetben is kötni fogják, némelyeket előre lehet látni. Közöttük egyik legfőbb lesz Velencze solidáris felkelése; mert ez képezi az olasz kormány irányában garantiánkat. Félek, e részben nagy a bökkenő. A velenczei comité főnöke a belügyminisztertől vevén inspiratióit, valóságos barométerül szolgál. S ez a barometrum, fájdalom, szörnyűségesen szélcsendre mutat. Ez nagy baj, mert Velencze solidáris fellépését én magam is conditio sine qua non-nak tartom; azon esetre, ha a kormány nem akar initiatiót. Pedig nem akar. Peruzzi pattogó s szerintem igen impolitikus fellépése Garibaldinak igen mérsékelt szellemű proclamatiója ellenében is arra mutat.
Egyébiránt nagyon gyorsítva volna a határozó válasz hazulról, ha vagy 30,000 frankot képes volnék – – – – – – – – – – – – – – –
