Kossuth – Vetternek.
Kossuth – Vetternek.
Turin, 1866. október 2.
Altábornagy Úr!
Egész nyilvános életem bizonyságul szolgál, hogy a politikai pályán személyes czéljaim soha sem voltak. Különben is Garibaldin kivül talán minden élők között csak én vagyok azon kivételes helyzetben, hogy nekem a nemzet soha semmit sem adhat többé.
Ilyen lévén helyzetem, ha én az emberismeret körében szerzett szomorú tapasztalások mellett sem mondtam még le a politikai életről, ennek oka csakis azon kötelességérzetben fekszik, mely az Altábornagy Úr szeptember 22-ki levelében is felemlített sajnos körülményből ered, s a melyrőli meggyőződés elutasíthatlanul reám lőn kényszerítve, nemcsak a nélkülem tett kisérletek sikertelensége által, hanem a hazai viszonyok részrehajlatlan vizsgálata, s hazulról úgy baráti mint ellenséges legkülönbözőbb kútfőkből merített tudósítások összhangzása által is.
Értem azon igen sajnos körülményt, hogy nélkülem lehet conspirálni, lehet illusiókat terjeszteni, mik csalódással végződnek, s lehet a közügyet magán czélokra kizsákmányolni, de egy erős, általános nemzeti felkelést létrehozni, a míg én élek, azt hiszem, hogy nélkülem a kitörölhetetlen multnál fogva lehetetlen.
Sajnosnak nevezem e körülményt, nemcsak azért, mert bánatos életem estéjén sem enged a csendes magányba visszavonulni, hanem azért is, mert igen szomorú állapotban van azon nemzet, melynél még a szükség sem képes a szükségnek megfelelő új, friss erőket teremteni.
De mert ez így van, mint hazafinak csak sajnálnom lehet, hogy az említett körülmény nem egy kedvező perczben félreismertetett oly körökben, melyek, ha őszintén velem egyesülve maradtak vala, most honunk ügye nem állana oly szomorúan mint a miként áll.
Mit hozhat még a jövendő nemzetünk számára? nem tudom. Az európai viszonyok, a mennyiben számítás alá eshetnek, épen nem biztatók. Igaz, a nagy európai kérdések közül, melyek hazánk sorsára visszahatnak, végkép még egy sincs megoldva. De megoldásuk aligha lesz reánk kedvező hatással. Olasz-osztrák háborúra hosszú ideig semmi kilátás többé. A porosz-osztrák viszály újbóli felvételénél az osztráknak hihetőleg szövetségese lesz a franczia, ki rossz szemmel nézi a porosz hatalom növekedését. Az olasz neutrális maradand, s neutralitása béreül megkapja a Trentint pénzért: E combinatiók hátrányát reánk nézve a porosszali szövetkezés nem compensálná, ha pedig az orosz a porosz mellé állana, Magyarország nem lehetne »in solchem Bunde der dritte«. A keleti kérdésben előre látható, hogy a franczia az osztrák érdekeit fogja támogatni. Positive tudom, hogy az osztrák nagyhatalmi állását magára nézve szükségesnek tartja, nem bizik nemzetünk életrevalóságában, nem hiszi, hogy az európai súlyegyén faktorai közt a magyar az osztrák súlyát kipótolhatná. – Nagyon szomorú, hogy a nézeteiben nagyon makacs Napoleon így gondolkozik, de nem csoda, hogy így gondolkozik, ha meggondoljuk, hogy miként viselte magát nemzetünk 17 év óta, s különösen az utolsó háború alatt. Pedig a bűn legnagyobb része nem a nemzetet, hanem azon speculans kalandorokat terheli, kik magukat egy tekintélyes comité s egy hatalmas forradalmi organisatio képviselőinek hazudva, a szövetséges hatalmakat dupirozták, míg tulajdonkép senkit és semmit nem repraesentáltak, s az országban nemcsak semmit sem tettek, de nem is tehettek, mert senki sem hajt szavukra. Sajnos, hogy az ily emberek támaszra találtak az emigratio némely tekintélyeinek csatlakozásában, mi a kormányokat annyira félrevezette, – hogy énreám is rám kényszeríttetett egy kötés, melyet ama kalandorok csak azért szinleltek, hogy annál szabadabban halászhassanak a zavarosban. Halásztak is a nemzetnek – félek – helyrehozhatlan kárára.
Azonban bármi kevéssé biztatók is a viszonyok, Európa állapota nagyon abnormis, s abnormis helyzetek tág tért hagynak fel a véletlennek. Különben is egy nagy elv sem diadalmaskodott volna, ha hívei hitöket vesztették volna a balsors nyomása alatt. »Contra audentior ito.« A hit kitartást, a kitartás sikert szül. Csak az a nemzet van elveszve, mely önmaga mond le jövendőjéről. Fájdalom, hazánkban terjed a hajlam ez öngyilkos lemondásra. De annál nagyobb a kötelesség részünkől fentartani a hitet a nemzet zömében, helyrehozni iparkodni a megfogyatkozott bizalmat nemzetünk szándékai iránt Európa közvéleményében, s készülve és készítve compact erőben résen állani, hogy az előfordulható alkalom sem használatlanul el ne vesszen, sem álhazafiság vagy ügyetlen incompetentiák kezébe ne kerüljön.
E szempontokból indulva köszönettel fogadom s elfogadom Altábornagy Úr ajánlkozását s van szerencsém Altábornagy Urat biztosítani, hogy bizalmát bizalommal viszonozandom.
A mi azon javaslatot illeti, hogy a katonai ügyek vezetése egy központi katonai bureauban összpontosíttassék, azt elvben tökéletesen helyeslem, s Altábornagy Úr ajánlkozását, annak s (a dolog természetes kapcsolatánál fogva) a táborvezérkarnak főnökségét elvállalni, annál örömestebb fogadom, minél inkább meg vagyok győződve, hogy e fontos hivatás avatottabb kezekre nem találhatna.
A mi azonban a javaslatba tett központi bureau szervezését s activitásba tételét illeti, úgy vagyok meggyőződve, hogy ezzel várni kell egy kis ideig, nehogy inopportunitásról vádoltathassunk. Ily intézkedések halva születnek, ha felállításukat nyomban munkásság nem követi. Erre pedig e perczben annál kevésbbé látok tért s alkalmat, minthogy még csak azt sem tudom biztosan megmondani, vajjon számíthatunk-e reá, hogy Olaszország az osztrák irányában továbbá is oly állást tartand, hogy a javaslatba tett centralbureau itt kellő működési szabadsággal felállhasson.
Várjuk be a még mindig függőben lévő új viszonyok definitiv alakulását. Tájékozzuk magunkat, hogy mennyiben deplaciroztatnak ez új viszonyok által a szövetségek, s időközben legyünk munkásak, hogy a függetlenségi párt magát a hazában reconstituálja, mert most – fájdalom – jóformán desorganisálva van. Okom van hinni, hogy e reconstitutio szüksége mélyen éreztetik a hazában s munkába is vétetett; nyilvános életjelt várok a reconstituált párt köréből – az alkalomszerűvé teendi idekünn a katonai central-bureau felállitását – mert a nemzetből nyilatkozó iránynak visszhangja gyanánt fog előtünni. S ennek így is kell lenni. Mi szolgái vagyunk s kell is, hogy legyünk a nemzetnek – segédjei, támogatói, nem dictátorai.
De a mint a hazából egy életjel nyilvánul (úgy hiszem, nem soká késend), idekünn pedig az új viszonyok eléggé körvonalozva lesznek, hogy munkásságunk helyét, módját, eszközeit megválaszthassuk, nem fogok késni, javaslatának valósítására Altábornagy Urat felkérni.
Addig is fogadja, Altábornagy Úr, barátságos üdvözletem mellett, őszinte nagyrabecsülésem biztosítását.
Kossuth.
