Levélváltás Kossuth és Cerruti külügyi államtitkár között.
Levélváltás Kossuth és Cerruti külügyi államtitkár között.
1866. április.
A porosz-osztrák viszály Olaszországra nézve is háboru lehetségét tevén kilátásba, külügyminiszteri alstatustitkár Cerruti Marcel urnak (ki még Cavour által az 1860-ban szándoklott velünk közös háborura való tekintetettel, egyenesen mi miattunk volt keletre küldve s Cavournak erre vonatkozó politikájába, valamint az olasz kormánynyali viszonyainkba tökéletesen be volt avatva) az itt következő levelet irtam.
Kossuth – Cerrutinak.
Turin, 1866. április 11.
A helyzet eléggé feszült, hogy egy osztrák-porosz háboru esélye fontolóra vétessék.
Megtörténik néha a politikában, hogy valaki már messzibb ment, mintsem meghátrálhasson.
Könnyen megeshetik, hogy összeütköznek, ha biztosítást nyernek az iránt, hogy Francziaország nem fogja utjokat állani.
És miért ne nyernék e biztosítékot? Ha a két német nagyhatalom önként magára vállallja, hogy egymást gyengítse, Francziaország csak gratulálhat magának. Bárminő legyen a háboru kimenetele, valami hasznot fog belőle húzni, a nélkül hogy csak ki is mozduljon a camp de Châlons-ból.
Soha érdek evidensebb, soha követendő politikai irány világosabban megjelölve nem volt.
Ennek megfontolása az, a mi engem leginkább tesz hajlandóvá a háboru lehetőségében hinni. Csak »lehetőséget« mondok, »valószinüséget« mondanék, ha Napoleon császár nem lenne még belemártva abba a szerencsétlen mexicói ügybe.
És ha ez a háboru kitör, meg vagyok győződve, hogy Olaszország, még ha nem is akarná, az események ereje által oda vitetnék, hogy az alkalmat Velencze felszabadítására felhasználni megkisérelje, ha Austria barátságos uton nem engedi át – a mit ugyan tenni nem fog.
Ön tehát természetesnek fogja találni, hogy vágyódva óhajtom tudni: vajjon egy kitörendő háboru esetén van-e vagy nincs az olasz kormány szándokában elvileg foganatba venni az egyezményt, melyet 1860. deczember havában (mint Ön jól tudja) szerencsém volt boldogult Cavour gróffal megkötni; egyezmény, mely a minisztertanács által (melynek egyik tagja a jelenlegi közmunka-miniszter, Jacini ur volt) helyben hagyatott, a király által sanctionáltatott és az állam titkos levéltárában őriztetik.
Óhajtanom kell a tájékozást e tekintetben annál is inkább, mivel hogy, szemben a Magyarországban folyó kiegyezési kisérletekkel, kötelességemnek tartottam kérdést intézni otthoni politikai barátimhoz az iránt: hogy mily eljárást szándékoznak háboru esetén követni? Válaszul azt nyertem, hogy, mielőtt kérdésemre felelnének, tudniok kellene: hogy számíthatnak-e még vagy nem az 1860-ki egyezményre.
Az iszonyu családi csapások, melyek értek, megakadályoznak abban, hogy Lamarmora tábornokkal személyesen megismerkedjem. Nem fordulhatok tehát egyenesen ő excellentiájához, nem lévén szerencsém általa ismertetni. De hiszen senki sincsen jobban beavatva az előzményekbe mint Ön, commandeur ur!
Ön nemcsak hogy alaposan ismeri előző viszonyomat az olasz kormányhoz és azon politikát, melyet Cavour gróf Magyarország irányában adoptált, a mely politikához négy utódja a miniszterelnökségben hozzájárult, hanem Ön e politikát szokott erélyével támogatni is igyekezett.
Meglehet, hogy Lamarmora tábornok nem bir tudomással az előzményekről.
Szabadjon Önt felkérnem, hogy őt ez irányban informálni és azután engem (ha csak egy egyszerü igen- vagy nem-mel) a felől tájékozni sziveskedjék: hogy vajjon szándékában van-e a kormánynak elvileg számon tartani az 1860-ki egyezményeket, vagy pedig mint nem történteket kell azokat tekintenünk.
Sok dolog változott Cavour gróf eléggé nem sajnálható halála óta, úgy itt mint Magyarországon.
Magyarországon, mint tudni méltóztatik, a jelen pillanatban fölényben van a transigáló párt. Azok, a kik a transactio eszméjével nem tudnak megbarátkozni, passivitásra vannak kárhoztatva. De közeledik a percz, midőn emezeknek is állást kellend foglalniok. – Éveken át erőlködtem ingadozó hitüket a két ország érdekközösségének logikai következményeiben fentartani.
De meglehet, hogy az én felfogásom nem találkozik a jelenlegi flórenczi kabinetével.
Bármiként legyen, annyi bizonyos, hogy rhetorikai okoskodások, határozatlan remények, nem felelnek meg többé a krizis követelményeinek, melyben Magyarország ma van. Lelkiismeretem nem engedi, hogy politikai barátaimat illusiókban ringassam. Ha nem mondhatom nekik, hogy mire számíthatnak kivülről biztosan, akkor azt kellene nekik üzennem, hogy, eltekintve előre nem látható esélyektől, senki másra mint önmagunkra nem számíthatnak.
És lesz, a mi lesz.
Van még egy dolog, a mely engem személyesen illet. Midőn Cavour gróf meghivására Olaszhonba jöttem lakni, megszakítottam mind ama társadalmi összeköttetéseket, melyek hontalanságomban életemet édesíték. Az ember, a családapa elenyészett a hazafi előtt. Ez kötelességem volt, s mikor kötelességről van szó, nem szoktam az áldozatokat mérlegelni.
De mihelyt Olaszhonbani tartózkodásom nem használhat hazámnak, semmi okom azt meghosszabbítani.
Ez esetben el vagyok tökélve innen elmenni.
Távozván, nem fogok magammal vinni egyebet, mint vigasztalhatlan bánatot, immáron egyetlen társa, örömtelen életemnek. A vigasznak vagy rokonszenvnek legkisebb emlékét sem fogom magammal vinni.
Angliában nem valék idegen.
Itt az vagyok.
Személyesen nem tartozom Olaszországnak semmivel. Semmiféle kötelék nem fűz hozzá, ha a hazafiui kötelesség megszünt.
Azért nagyon kérem, sziveskedjék engem tájékozni.
Azon reményben stb.
K. L.
Erre Cerruti államtitkár ur először a következő levélkével felelt:
Excziád!
Holnap válaszolni fogok a levélre, melylyel Excziád megtisztelt. Már feleltem volna rá, ha az csak tőlem függne.
Maradtam, azzal a kiváló tisztelettel, melyet részemről tapasztalt,
Excziádnak
igen alázatos és kész híve
Cerruti M.
Cerruti M.
Flórencz, vasárnap.
Mely felelet előttem csak annyiban látszott érdemesnek a megtartásra, mert világosan mutatja, hogy Cerruti ur nem mer a maga fejéből válaszolni, hanem főnökének fogja kikérni utasítását. Ezt velem gyaníttatni nem egészen egyezett meg azon diplomatiai tartózkodással, melyben Cerruti urat oly nagy mesternek ismertem. – Azonban egy őrizetlen perczben a jó barát elfelejtett diplomata lenni.
De csakhamar visszanyerte emlékezetét.
Pár nap mulva következett az érdemleges válasz. Ebből már aztán nagyon kitünik a flórenczi hagyományos iskola. Cerruti köpenyt vet Lamarmorára. Szeretné velem elhitetni, hogy csak maga fejéből beszél. – Szegény jó ember!
Ime a válasz:
Flórencz, 1866. április 17.
Excellencziád!
A legélénkebb figyelemmel olvastam a levelet, melylyel megtisztelt. Felelek rá kevés szóval, mert egy hosszu levél nem mondana többet.
Én nem vagyok miniszter; nem intézem az ország politikáját. Nem vállalhatok el felelősséget sem a tekintetben, hogy Önt bátorítanám, sem pedig abban, hogy tartózkodást tanácsolnék Önnek, a mi aztán az én lelkiismeretemet terhelné az elszalasztott alkalmak tudatával.
Azt kivánja tőlem, tenném Önnek lehetővé a tájékozódást. Engedje megmondanom, hogy mindig jól van tájékozva az, a ki a kipróbált jó barátok mellé sorakozik és náluk jó szándékot tételez föl.
Nem bocsátkozhatnám a részletekbe, melyekre nézve tőlem kategorikus választ, »igen«-t vagy »nem«-et kiván. Csak annyit mondok Önnek, hogy ha a várakozás hosszu időszakait töltöttük egy s ugyanazon reményben, a kölcsönös bizalom hiánya kevéssé volna igazolható. Nem vagyok felhatalmazva arra, hogy Önnek kötelező igéretekről (engagement) szóljak; jó barátok közt a legjobb igéretet képezi az érdekek azonossága. You may then be assured, that such things have not been overlooked. (Ön tehát meg lehet győződve az iránt, hogy ilyen dolgok nem maradtak figyelmen kivül.)
A mi engemet illet személyesen, legyen szabad Önnek ismételnem, hogy az odaadás és a csodálat, melyeket Ön iránt 1848 óta érzek, soha egy perczre sem csökkentek. Ezzel eléggé mondtam, hogy, midőn Önnek oly választ irok, mely valószinüleg nem olyan határozott, a milyent Ön várt, senki sem lesz nálamnál boldogabb, ha (annak idején) azt hallom, hogy az Ön hazája hálás volt Ön iránt a személyes önmegtagadásért, mely másoknak engedi át a jótett elégtételét és mely Önnek tartja fenn a dicsőséget, hogy azt neve hatalmával szentesítse.
Nem fogom elmulasztani Önnek alkalom adtával irni.
Fogadja legmélyebb tiszteletem készséges hódolatát.
Excziád
kész híve
M. Cerruti.
M. Cerruti.
*
Régen tudtam, hogy Lamarmora nem Cavour s hogy tőle, hacsak a legnagyobb szükség nem kényszeriti, semmire sem számithatunk. Ő becsületes ember. Szereti a hazáját. De amúgy a maga módja szerint. E módban benne van egy bizonyos osztrák barátsági reminiscentia a rég mult időkből. Sokat társalgott osztrák tisztekkel hajdan. Annyi sokat, hogy még németül is tud. Ezen reminiscentiák annyira influencirozzák, hogy valóban hinné (ki is mondta a kamarában), hogy neki csak egy félórai beszélgetésre volna szüksége Ferencz Józseffel, hogy ez neki Velenczét tányéron nyujtsa át. – Szegény ember! Aztán, függetlenül is ezen reminiscentiáktól, irtózik mindentől, a mi a forradalmi szinhez csak közelít is. Régi iskoláju katona. Nem ad semmit a népies elemre háboruban. S az idegen elem iránt aversióval viseltetik. Házi szerencsétlenségemen kivül ez volt oka, a miért hogy nem is kivántam vele megismerkedni. Nem szeretem a haszontalan lépéseket. De ha háboru lesz, ő a táborba megyen s más miniszterelnök lesz. Hihetőleg Ricasoli. Akkor majd meglátjuk, mi a teendő.*
* E jegyzetek Kossuth Lajos 1866-iki jegyzetei. K. F.
