Ludvigh János – Kossuthnak.
Ludvigh János – Kossuthnak.
Brüssel, 1866. márczius 3.
Kedves jó Barátom!
– – – – – – – – – – – –
A hadkészületeknek irányát nem tekintettem egyébnek mint tapogatózásnak és az alkudozás rémeszközének. Tagadhatlan, hogy a porosz és osztrák elébb-utóbb halálharczot fog vívni a némethoni uralom miatt, de nem hiszem, hogy mi ezt megérjük. Azonban a merő fenyegetés, a tollharcz és seregmozgósítás minden esetre az ellenségeskedés kezdete, mely a háború lehetőségét ki nem zárja. Igaz, 1850-ben is már égett a kanócz az ágyú mellett, de akkor Bismarcknak még nem volt szava a dologhoz.
Olvasom, hogy a porosz hajóhad hadi lábra állíttatik, hogy a hadtestek mindkét oldalról a határszélekre összehuzatnak, hogy a porosz és olasz közt szövetség köttetett, és ezen dépęchekkel ellenkezőleg az is hirlik a lapokban, hogy a magyar legio végkép feloszlatott, hogy a legionariusok egy része a dunai tartományokba ment, más része pedig a pápa katonáivá szegődik, és hogy az olasz kormány Párisból azzal biztatik, hogy az osztrák Velenczét az olaszoknak át fogja engedni, minélfogva a porosz-olasz szövetségből semmi sem lesz.
Tudom, hogy a legiót ellenezted, de különös egy eljárás mégis épen, hogy e perczben, mikor maga az olasz kormány is a háború lehetőségét hiszi, mikor szövetségesnek ajánlkozik, a magyar legiót szélnek bocsátja.
Ha a háború kitör és az olasz csak néző szereppel megelégszik, nemcsak egységéből nem lesz semmi, hanem el lehet reá készülve, hogy egy fillingét sem fogja megtarthatni. Én nem is tudom képzelni, hogy lehet államférfiú, legyen az akár olasz, akár franczia, oly bátor és szűk eszű, miszerint komolyan higyje, hogy az osztrák Velenczét háború nélkül átengedje, mihelyt néki kárpótlásul az oláhokat oda igérik. – Azokat Velencze átengedése nélkül is régen elfoglalta volna, ha ott nem állna a muszka, a muszka pedig sem az olaszok, sem a francziák kedvéért nem fog a dunai tartományokról lemondani. Tudja, hogy idő kérdése. Már hogy hihet okos ember olyat, hogy az osztrák az olasz szomszéd szép szavára egyik legszebb tartományát oda hagyja, hogy a hatalmas muszkával sikra szálljon, a megtarthatót kibocsássa kezéből és a meg nem tartható végett a török és muszka ellen háborút indítson.
Ha az olasz magától háborút nem kezd, azt neki bűnül fel nem róhatni, de ha a porosz viszály alkalmát nem tudja felhasználni, akkor mondjon le egységi ábrándjairól, le Velenczéről, sőt készüljön Lombardiából is kitakarodni, mert egy másik háborút miatta Frankhon elfogadni nem fog, semlegességével pedig bizony az osztrákot maga iránt nem engedékenyebbé, hanem követelőbbé teendi.
Nem tudom, ha a mostani olasz kormánynyal érintkezésbe jösz-e? Mindenesetre rövidlátást árul el, ha oly körülmények közt, mint a mostaniakban, nem kéri véleményedet.
Tán nem ártott volna Bismarcknak is egy kis memoiret kézbesíteni. A hazáért szabad mindent tenni, mindent kérni, még az elutasítás veszélyének is magát kitenni. Ha Poroszhon Rákóczyt el nem utasítja, még bukása után is megmaradt volna a porosz barátság emléke, és sem a pragmatica sanctio nem létesülendett, vagy ha az létesült volna is, a hét éves és örökösödési háború bizonyosan nem vitetik vala oly tűzzel mint vitetett.
Én, mint előrebocsátám, a porosz háborút nem hiszem, de valakinek csak kellend engedni, és az a porosz nem lesz, ha a franczia neutralitásába bízik. Hiszem, hogy a király magyar szövetségről hallani sem akar, de a háború, ha kitör, nem szokott válogatni szövetségesekben, és úgy lesz vele a porosz is, csak el ne rontsa dolgát előre, mint elrontotta a porosz a multban. Erre kellene B-t és az olaszt emlékeztetni.
A királyi leirat az otthoniaknak is az oly könnyen felejtett multat emlékezetébe visszahozta. – Három század óta sem tettek egyebet mint szerelni, küzdeni, áldozni és aztán újra meg újra alkudozni. Csak ha az osztrák külviszonyok rossz hinárba kerültek és magyar kar kellett, maradhatott az ország békében, de áldozatok nélkül soha sem. – A császári fogadás a »Gott erhalte«-val mi hatással volt a népre, bajos volna megmondani. Gondolom, érezte mindenki a túlzást a nesze semmiért. Világos, hogy az osztrák akkor, mikor a leiratot aláirta, nem hitte még a háborút, és valószinű, hogy most sem hiszi, hanem azért annál vitézebbül harsogtatja a hadi riadót. Csak rajta, hiszen épen ezen színlett nagy harczkedv idézheti elő magát a harczot.
– – – – – – – – – – – –
Ölellek, változatlan híved
Ludvigh.
