Manifestum.
Manifestum.
Vannak történelmi perczek, melyek a nemzetek élete, halála felett határoznak. Ilyen a jelen percz Magyarország s Erdélyre nézve. Ilyen Horvát-, Dalmát-, Tótországokra nézve is.
A már kitört háború nemcsak azon kérdéseket fogja eldönteni, melyek azt előidézték. Úgy Magyarország, mint Horvát-Tót-Dalmátországok jövendőjére is lényeges befolyást gyakorland.
Mert ha ez országok az osztrák ház uralma alatt maradnának s az osztrák e háborúban győzne, megszilárdult hatalmának egész súlyával fogna ezen országokra nehezedni, hogy beolvasztásukkal az osztrák birodalom egységét valósitsa.
Ha pedig legyőzetik s megnyirbáltatik, annál nagyobb eltökéléssel fogná mind annak, a mi még birtokában maradand, összeolvasztását eszközlésbe venni, miszerint birodalmának egysége által nagyhatalmú család maradhasson.
Mindkét esetben, úgy Magyarország mint Horvát-Tót-Dalmátországok megszünnek államok, megszünnek nemzetek lenni. – Népfajok, nemzetiségek maradhatnak, de nemzetek nem lesznek többé.
Ez egy végzetes kényszerűség, mely más választást nem hágy fenn, mint vagy a gyáva nemzeti öngyilkolást, vagy a haza függetlenségének, szabadságának fegyverreli kivivását.
Ki akarhatna meghalni, midőn egy bátor elhatározással életet vehet?
Európának mélyebbre látó hatalmai megértették a magyar kérdést. Értse azt meg Európa közvéleménye is. Ne zavarja azt össze a nyugtalan forradalmi törekvésekkel.
Mi magyarok nem vagyunk forradalmárok. Nem vagyunk a politikai vagy társadalmi experimentatiók barátai. Rend- és békeszerető nép vagyunk; loyalis nép egész a túlságig; sokat áldozni kész, de a hazát nem. Szent áhitattal ragaszkodva őseink hagyományaihoz, szeretjük a rendezett szabadságot, de gyűlöljük a féktelenséget. A monarchikus érzelem népünknek vérévé vált.
Hanem mi nemzet vagyunk és nemzet akarunk lenni, saját törvényei alatt, saját nemzeti életet szabadon élő, szabad nemzet. És állam akarunk lenni, semmi idegen népnek alá nem rendelt, független állam, miként erre jogunk van ezredéves multunknál fogva, nemzetközi kötéseknél fogva, területünk terjedelme s népességünk száma és geniusánál fogva, mik a független európai nemzetek sorában számunkra a hatodik helyet jelölik ki.
Ezt akarjuk, mert ehhez jogunk van: óhajtásaink addig mennek, meddig jogaink.
Ámde e jogaink megvalósítása s a Habsburg-Lotharingiai ház között egy kiengesztelhetetlen ellentét van. – Mert az osztrák az egyedüli minden uralkodó házak között, melynek mint uralkodónak sem nemzete, sem hazája, csak birtoka van. – Ő nem nemzetfő, hanem csak család – úr. És mert e pusztán családi állás nem biztos alapja a hatalomnak, minden törekvése oda van örökké irányozva, hogy egy egységes birodalomba olvaszsza össze a lassan-lassan összeszedegetett országokat és tartományokat, melyek egymással sem természeti, sem nemzetiségi, sem históriai rokonságban nem állanak.
E törekvés változhatlan mint a végzet, mert egy változhatlanul adott helyzetnek következménye. Innen a tény, hogy az osztrák ház 350 éves történelme Magyarország irányában nem egyéb mint egy folytonos jogtiprás, mely arra van irányozva, hogy a magyar nemzet magát neki, a családnak, áldozza fel, s megszünvén nemzet és állam lenni, mindenre nézve, a mi egy nép életének nemzeti és állami typust ad, olvadjon be az egységes birodalomba, s a magyar nemzet legyen egyik alkatrészévé egy nagy osztrák hazának, egy nagy osztrák nemzetnek, a mely nem létezik!
Ilyen a kérdés a magyar nemzet s a Habsburg-Lotharingiai ház között. Ilyen volt az 350 év óta mindig; ilyen ma is. – Ferencz József császárnak a históriai végzetszerűség adta szájába ama szavakat, hogy: a birodalom egységének s nagyhatalmi állásának minden más tekintetet alá kell rendelni.
Tehát vagy osztrák tartománynyá kell sülyedni Magyarországnak, s mint nemzetnek meg kell halnia, mint államnak el kell enyésznie; vagy újra fel kell emelnie a 49-iki zászlót, melyet csak árulással párosult külinterventio csikarhatott ki győztes kezéből, de mely jogilag még mindig sértetlenül áll.
Más választás nincs. Minden kiegyenlités históriai lehetetlenség. Kitapasztaltuk e lehetetlenséget negyedfélszázad kisérleteiben, ki hosszú szenvedéseiben.
A magyar nemzet oda jutott, hogy fegyvert fogva életeért, semmit sem koczkáztathat, mert mindent elvesztvén, semmit sem veszthet többé.
De mindent nyerhet, csak akarjon.
És mert csak akarni kell, hogy mindent nyerjen, akarni fog.
* * *
A kérdés egészen hasonlag áll a három-egy Horvát-Tót-Dalmátországokra nézve is. Előttük is elnyelőleg tátong az osztrák birodalmi egység örvénye. Még ha lehetne, fenyegetőbben mint előttünk.
A magyar nemzet ünnepélyesen kimondta, hogy, ha a horvátok, mint szabad nemzet, szabad nemzettel meg akarják újitani a 800 éves kapcsot, nyilt testvér-karokkal fogja őket fogadni; – ha feltételekhez kötnék azt, egyezkedni fog velük testvériesen; de erőhöz soha sem fog nyulni, hogy őket a kapcsolat megújítására erőszakolja.
A horvátok tehát Magyarország irányában sorsuknak szabad urai. Nem úgy az osztrák irányában.
Akár megújitják nemzeti biztosítékok mellett a régi kapcsot, akár nem újitják meg, függetlenek csak úgy lehetnek, nemzet és állam csak akkor lehetnek, ha Magyarország magát az osztrák uralom alól felszabadítaná. Ha nem, nem.
* * *
Értse meg hát Európa közvéleménye, hogy, ha a magyar nemzet újra kitűzi az 1849-iki zászlót, arra őt nem forradalmi viszketeg indította, hanem az önfentartás ösztöne kényszeríté.
És pedig ki fogja tűzni; mert ha nem teszi – meghal.
Ki fogja tűzni, mert isten kegyelme oly kedvező alkalommal kinálta meg, hogy több mint mulasztás: bűn, szégyen, őrültség, öngyilkosság volna azt fel nem használni.
Isten akarata az eseményekben nyilatkozik, s az események rendkivülileg kedvezők.
Magyarország magaviselete mindig roppant nyomatékkal birt minden háborúban, melyet a Habsburg-Lotharingiai ház viselni akar vagy viselni kénytelen.
Mennyi csatát, mennyi tartományt vesztett (Bécset magát is) az első franczia császárság hosszú harczai alatt. De mert Magyarországgal mindig szabadon rendelkezhetett, hatalmasabban jött ki a hosszú harcz alól mint előbb volt, míg a nagy császár Szent-Helénába ment meghalni.
Azonban tán soha sem birt Magyarország annyi nyomatékkal, mint éppen a jelen háborúban. Helyzetének strategiai fontossága éppen most rendkivüli.
És soha sem hurczolt még az osztrák több horvát s annyi magyar erőt a harczba, mint éppen most.
Gúnyára az országgyülésnek, mely Pesten együtt van, újoncz szedetik újoncz után az ország beleegyezése nélkül, s e gúnynyal tetézett önkény folytán 34 magyar sor-ezredet, 14 magyar huszárezredet s több mint 70,000 határőrt – összesen több mint 240,000-nyi magyar és horvát erőt állított az osztrák csatarendbe!
Biztosítom nemzetemet, hogy magaviseletének nyomatéka értetik s méltányoltatik mindenütt, a hol kivánatos, hogy értessék és méltányoltassék.
Biztosítom nemzetemet, hogy az 1849-ik év, roppant horderejű tanulságával nincsen feledve.
Nincsen feledve, hogy az a büszke osztrák ház, mely ma két nagyhatalmat mer harczra kihivni a készületlen, fegyvertelen magyar nemzet ellenében egyetlen hadjáratot sem volt képes kiállani 1849-ben, a nélkül hogy 200,000 főnyi orosz segítségére szorulna, mely megmentse a végveszélyből, hová őt az erős magyar honvéd karok sodorták igazságos fegyvereikkel. – Meg is hálálta az oroszt ősi szokása szerint!
Biztosítom nemzetemet, hogy, a mint méltányolva van a magyar vitézség, mely e bámulatos tettet mívelte, úgy értve van az is, miként e nevezetes esemény kulcsa abban fekszik, hogy Magyarország súlypontját képezvén az osztrák ház erejének, ha ezen erővel nem rendelkezhetik, karja elbénul; ha ezen erő ellene fordul, menthetlenül veszve van.
A mint ez értve van künn, a magyar nemzet érteni fogja benn, hogy, a midőn az ágyú megdördül, az érdekek hatalma, hidat épit azon tényezők között, melyek vállat vállhoz vetve, a győzelmet egymásnak biztossá s könnyűvé tehetik.
És ennek folytán combinatiókat hoz elé azon események logikája, melyek ép az által, hogy érdek-találkozásra vannak fektetve, biztosságot nyujtanak a magyar nemzetnek, hogy a combinatiókban nem mint eszköz, hanem mint ön-czél van számba véve. – A rokonszenvek röppenő indulatára nem volna tanácsos építeni. Az a viszony biztos, mely érdekközösségen alapszik.
Segítség segítségért, támasz támaszért, érdek érdekért, ez a historia törvénye a háborúkban.
Aztán a magyar nemzet egy óriás, melynek kezei le vannak kötve. Ha akad barát, ha akad szomszéd, kit az érdekközösség reá bir, hogy őt a kötelékből kibontsa, az óriás saját erejében találandja a legfőbb biztosítékot, hogy sorsának ura maradand.
1849-ben nemcsak magunk tanultuk megismerni erőnket, megismerni tanulta a világ is.
Annak most arathatandja jutalmát a magyar nemzet. A történelem logikája néha lassú, de mindig bizonyos és igazságos.
Jutalmát arathatandja a magyar nemzet az önbizalomban, mely Isten után a sikernek legnagyobb biztosítéka.
Jutalmát aratandja abban, hogy, míg 1849-ben a nem várt óriási erőfeszitést a világ csak bámulattal szemlélte s nem érdemlett bukásának azóta a tisztelet részvétével adózott; most életrevalóságának újabb bebizonyitását jogának elismerésével fogja kisérni.
Jutalmát aratandja abban, hogy, míg 1849-ben idegen interventio ragadta ki kezünkből a már győzelmesen kivivott sikert, most e részben nincsen ok aggodalomra. És ha mind e mellett egy most neutrális hatalom mégis közbe lépne, hogy újolag megmentse Magyarország igazságos fegyverétől a háladatlan Austriát – a mi nem valószinű, – akkor sem volna okunk aggódni; mert volna más neutrális hatalom, a mely nem türné, mert nem türhetné, hogy a jogtalan erőszak szabjon törvényt Európának.
A népjog elvei haladtak fejlődésükben; a népakarat sérthetlensége érvényre jutott. Az 1849-ben rajtunk elkövetett népjogsértést sokkal több okuk volt megbánni mind annak, a ki elkövette, mind azoknak, a kik elnézték, mintsem hogy újra akár ismételtethetnék, akár elnézhetnék. S én tudom, hogy nemzetem lelkéből szólok, midőn nemzetem nevében nyilt igéretet teszek, hogy gondosan óvakodva minden lépéstől, mely akármely hatalmat gyanakodóvá tehetne és óvakodva mindentől, mi complicatiókra vezethetne; – ellenséges avatkozásokra nemcsak okot nem, de még ürügyet sem szolgáltatand.
Végre pedig jutalmát aratandja a nemzet 1849-iki erőfeszítésének abban, hogy, míg akkor egyedül állánk, elhagyottan: – most sem egyedül, sem elhagyatva nem leszünk.
E szó valóságát tények fogják bizonyítani.
Már is van hely, hol a magyar zászló szabadon lobog. – Kitüzéséhez hozzájárultam. E szónak politikai értelmét a magyar nemzet érteni fogja. Mert én elvet személyesítek, s ez elv: 1849.
Meg fogják azt érteni azon vitéz magyarok is, kiket az osztrák önkény nemzetünk engedelme nélkül csatába vezet, hogy ezerenként vérezzenek el nagyravágyásának áldozatául.
Magyar kézben a szurony és a kard is gondolkozik. A magyar katona osztrák egyenruhában sem szünik meg hazafi lenni. Ő tudja, hogy hitével, hűségével, esküjével nem hazája elnyomójának, hanem hazájának tartozik.
A magyar vitéznek ott van a helye, a hol nemzetének zászlaja lobog.
S e zászló kitüzetése nem az egyedüli, nem is az utolsó tény, mely meggyőzheti a sokat szenvedett magyart, hogy a szolgaság éjjele oszlik hazánk egéről s a szabadságnak hajnala pirul.
Legyen éber a nemzet, hogy alva ne találja a felkelő nap.
Mi, kiket az erőszak száműzött szülőföldünkről, teljesítendjük kötelességünket hazánk iránt.
De a siker isten után a nemzettől függ, mert ő tőle függ a határozat.
* * *
Nyiltan szóltam, nem a conspiratiók sötétében. A népek milliói napfényen mentik meg a hazát.
A nemzet fontolja meg, hogy, ha ez alkalmat s ennek kinálkozó kedvezését elmulasztaná, pálczát törne saját nemzeti jövendője felett; maga törülné ki magát az élő nemzetek sorából; népfajjá sülyedne egy zagyvalék birodalomban; uradalmává aljasodnék egy idegen kényúri családnak; de mint állam elenyésznék, mint nemzet meghalna.
És megérdemelné, hogy meghaljon.
Nem! Ő nem fog meghalni.
* * *
Sokat szenvedtél, szegény hazám, mióta láttalak. Sokat szenvedünk mi is idekünn. Én megőszültem az évek súlya, a számkivetés kínjai s a családi búbánat alatt. De az önzéstelen honszeretetben meg nem fogyatkozott e szenvedő kebel. Ez az, a mi cselekvésre int. S az ész higgadt számításával, a remény melegével, mire nem könnyen szoktam gyuladni, s az erős akarat eltökélésével mondom, mit 17 év óta soha sem mondtam: – a viszontlátásig, hazám! nemzetem!
Flórencz, 1866. junius 23-án.
Kossuth Lajos.
