Sztratimirovics emlékirata az olasz királyhoz.
Sztratimirovics emlékirata az olasz királyhoz.
Pegli, 1866. márczius 26,*
* Az eredeti emlékiratban a keltezés máj. 26. Ez téves, mert az olasz királyhoz beterjesztendő franczia fordítást Kossuth márcz. 29-ről keltezi.
A dél-szlávok és Olaszország.
Midőn ezen emlékiratot az olasz államférfiaknak beterjesztem, azon föltevésből indulok ki, hogy ők az »olasz egység« ama programmját, a melyet Európa szine előtt proklamáltak, az olasz politika végczéljául tekintik.
Ha ez az eset, – akkor egy legközelebbi háború Austriával csak az alkalmasság és az idő kérdése; el lehet halasztani, csak hogy akkor ezen programm »conditio sine qua non«-ját el kell fogadnunk.
Ha összehasonlítjuk azon eszközöket, a melyekkel Olaszország ezen háborúra rendelkezik, azokkal, a melyekkel viszont Austria rendelkezik, akkor – mint állam az állammal szemben – föltétlenül ez utóbbi van előnyben. Austria segédeszközeinek nagysága és hadi népessége által, jól fegyelmezett, bátor hadseregével s erős védelmi állásaival, a melyeket Velenczénél elfoglalt, – Olaszországot határozottan fölülmulja. Ezen kivül Olaszország hatalmi növekedésének kifejlődésével hasonló fejlődés és hatalmi növekedés áll szemben Austria részéről. Az erők aránytalanságát tehát a dolgok rendes folyamatában nem lehet kiegyenlíteni és az megmarad Olaszország hátrányára. Legfölebb európai bonyodalmak és Olaszországra nézve hasznos szövetségek változtatnának a helyzeten valami keveset, mert a jelenlegi érdekek és az alkalmiság politikája mellett, a melyet az európai államok ma űznek, Austria mindig hozhat létre ellenszövetséget, a mely a helyzetet olyképen alakithatja, hogy ez Olaszország támadó politikájával ellentétben leszen.
Ha tehát Olaszország a sikerre való kilátással akarja az elkerülhetetlen harczot megállani, akkor oly eszközök után kell néznie, a melyek az erők ezen aránytalanságát megszüntessék.
Ezen eszköz pedig magában Austriában és azon álláspontban rejlik, a melyet az évszázad mozgató elvével: a nemzetiségi elvvel szemben elfoglal. Csak ha ezt alkalmasan és időszerűleg felhasználják és Austria népeinek vágyait elősegitik, a melyeknek hagyományai az önálló nemzeti multat elevenitik föl és a melyeknek törekvései a függetlenség felé irányulnak, akkor Olaszország remélheti, hogy győzelmesen fogja kiállani a harczot.
Ha már most a történelem tanúságát megszivleljük és kutatjuk, hogy miben rejlik Austriának ereje és miben a gyöngéje, azt találjuk, hogy a keleti népei, a magyarok és a dél-szlávok valának azok, a kik a különböző korszakokban vagy az ő európai hatalmi állását megerősíteni segitettek vagy létét fenyegették.
Saját nevében (Ost-Reich = keleti császárság) van Syboleth-je az ő igazi politikájának. Valahányszor természetes fejlődési folyamatát követte és politikáját keleti népeire alapitotta, erős és hatalmas volt; valahányszor ettől eltért, mindannyiszor romlása felé közelgett. Száz csata, melyet Austria a Rajnánál vagy a Pónál nyert vagy elvesztett, nem sokat változtattak az ő nagyhatalmi állásán, – s egy csatavesztés a Tiszánál vagy az Al-Dunánál egész állami alkotmányát megreszkettette; egy forradalom ezen vidékeken mindannyiszor létét tette koczkára. A nagy napoleoni háborúk és ezzel szemben a magyar szabadságharcz 1848-ban ezt az államférfiú előtt kétségtelennek mutatja.
Ezen föltételek, mint földrajzi helyzetének s állami fejlődésének természetes következményei, még ma is fönnállanak, sőt folytatódnak. Ha tehát Austriát le akarjuk győzni, ez csakis a Tiszánál vagy az Al-Dunánál történhetik, mert ott van az ő leggazdagabb segélyforrása és legbátrabb harczosainak szülőföldje.
Azt hiszem tehát, nem hypothesist állítok fel, midőn azt mondom: hogy Velenczét nem az Etsch (Adige) és a Pó folyóknál, hanem a Tiszánál kell visszaszerezni.
Ha ezen előzmények igazak, akkor Itáliának legfontosabb szövetséges társaiul épen Austria ezen népei tünnek fel. Ezeknek az állami függetlenség utáni nemzeti törekvéseiket támogatni kell.
Az olasz államférfiak jó részben ezen igazságot beismervén, ezt a politikát követik. Ez azonban nem volt egészen tökéletes, mert csak Magyarországot vette tekintetbe (mely ugyan igen fontos), míg azon népeket, a melyek a magyarok súlyának elengedhetetlen föltételéül szolgálnak – nevezetesen a dél-szlávokat, – kihagyta számításaiból. Az ő földrajzi fekvésük, mely Austriát Montenegrótól Orsováig körülfogja, társadalmi és politikai szervezetük, mely a katonai határőrség állása következtében a szerb-horvátoknak egy 100,000 emberből álló fegyelmezett hadsereget bocsát rendelkezésükre, – nemcsak igen jelentékeny szövetséges társakká teszik őket, hanem valóságos »conditio sine qua non«-t képeznek mindennemű magyar szabadságharcz eredményessége tekintetében. Az 1848–49-ki szabadságharcz nem is Austria hadseregein tört meg, a melyeket a magyarok hősisége legyőzött, hanem sokkal inkább a szerb-horvát nemzetiség ellenállásán. Ezt tehát csak a dél-szlávoknak a magyarokkal való szövetsége és együttes felkelése Austria ellen – a melynek létét fenyegetik – és Olaszország tervei valósíthatják meg.
Ha tehát ezen népek, a melyek Austria bomlasztó elemeit képezik, ellenséges voltuknál fogva is fentartó elemei maradnak, a míg nemzetiségi törekvéseiket figyelembe veszi, – oly rendkivüli jelentőséggel birnak Olaszország jövőjére nézve: akkor ezek ép oly jelentősek Dalmatiát illetőleg mint aggressiv tényezők.
Azt hiszem, igazságot jelentek ki, midőn azt mondom, hogy Olaszországnak uralkodnia kell az Adriai tengeren, nemcsak hatalmának nagyobbítása, hanem jövőjének biztosítása czéljából is. És ez fenyegetve van mindaddig, míg Dalmatia ellenséges nagyhatalom birtokában van.
Nem tekintve az államgazdasági szempontokat, a melyek szerint Olaszországnak piaczot kell keresnie a szomszédos Törökországban ipara számára, nem tekintve helyzete fontosságát sem a keleti kereskedelemre nézve: Dalmatia mindig a hadmüveletek alapjául szolgál Olaszország ellenében és, mint a jövendő osztrák tengerészet emporiuma, a legnagyobb fontossággal bir és valóságos veszedelem Olaszországra.
De nemcsak a jelenlegi Dalmatia az, a mely e föltételeket magában foglalja és ezen veszélyt rejti, – hanem az is, a melyet Austria akar megteremteni, még pedig a dél-szlávok által: Dalmatia Herczegovinával és Boszniával.
Jelenlegi helyzetében, keskeny partvidékénél s gyér és szegény népességénél fogva, nem elegendő valami erősebb tengerészet létesítésére. Most, a mikor a városokban az olasz elem a túlnyomó és az osztrák hatalom középpontjától messze is van; ez már magában véve is gyöngeség Austriára és veszedelem háború esetén.
Máskép áll a viszony, ha Austria keleti politikáján változtat és Boszniára s Herczegovinára való hagyományos terveit megvalósítja. Dalmatia ezen országokkal az útak által s a Szávával és a Dunával vasútak által összekötve, s így az osztrák hatalom középpontjához egészen közel hozva, veszedelmes vetélytársává leszen Olaszországnak. Bosznia gazdagsága hajóépitő fákban, kimeríthetetlen kőszénbányáival, harczias és müvelt népességével Dalmatiában csakhamar olyan tengerészetet létesíthet, a mely bátran versenyezhet az olaszszal. Pola és Bocche di Cattaro egy Olaszország ellen való erős hadművelet alapjának lesz a kiinduló pontja, a honnan Olaszország sokkal veszedelmesebb fenyegetésnek lehet kitéve mint a várnégyszögből.
Ezek nem képzelt veszélyek a jövőre nézve, a miket én itt elbeszélek, Austria teljes erejével rajta van ezen terv megvalósításán, s én csak ezt akarom megbizonyítani.
Némely általános tényeket akarok megemlíteni, a melyek ezen törekvést megvilágitják, mielőtt a jelentékenyebb dolgokra áttérnék. Ismeretes dolog, hogy Austria a ferenczrendiek által Boszniában és Herczegovinában már évek óta igen erős mozgalmat fejt ki a czélból, hogy e tartományokat magához csatolja. A Narentát egész Mostarig hajózhatóvá tette, és ezen pillanatban egy osztrák társaság van alakulóban, hogy a Szávától Bosznián át egész az Adriáig egy vasutat építsen, mintegy előkészítésül a jövendő birtoklásra. Azonban sokkal nagyobb fontosságuak azon rendszabályok és hivatalos nyilatkozatok, a melyeket most idézni fogok: ilyen a szerb patriarchatus visszaállitása, azután Montenegrónak tényleges segítése Omar basa ellen; – ilyen a császár nyilatkozata a dél-szlávok küldetését illetőleg Keleten.
A szerb patriarchatusnak nagy fontosságát akarom megvilágítani Austriának a Keletre vonatkozó tervei tekintetében.
A görög és szerb birodalomnak a törökök által való megdöntése után a mohamedanizmus, a melynél hiányzottak a rendezett állami lét fentartására szükséges föltételek, a meghóditott népeket nem olvasztotta össze egy szervezeti folyamatba. Az uralkodó törökök mellett ott éltek az elnyomott keresztények is az ő hagyományaikkal és a jövőbe vetett reménynyel, mint elkülönített tényezők. A Korán törvényei kedveztek e reménynek; megtartották papi elöljáróikat, s nemcsak teljes autonomiát kaptak vallási ügyekben, hanem politikai hatalmat is a Rajahk fölött. Igy az ipeki patriarchatus valóságos gyűjtőpontja lett a szláv keresztény törekvéseknek, ide gravitáltak ezen népségek mind; befolyása nagy és jelentékeny volt. Austriának egy lángszellemű államférfia, Savoyai Jenő, felismerte ezen jelentőséges állást mind a szláv világra, mind Austriára nézve s rábirta az ipeki patriarchákat, hogy székhelyüket Austriába tegyék át. A délszlávok súlypontja ilyetén módon Austriába tétetvén át, a patriarchát követte egy fél milliónyi szerb püspökeivel, primásaival és Austria, megkapta a segítséget, hogy a keleti kérdést a saját érdeke szerint oldja meg. – Midőn az európai politika később erőt vett Törökországon, egyúttal oda törekedett, hogy Austriát azon előnyétől megfossza. A diplomacziának ez sikerült és a bécsi kormány a szerb patriarchai méltóságot megszüntette, az 1848. évi veszedelem következtében azonban alkalmasnak tetszett Austriának, hogy a nemzetiségi elvet önfentartása érdekében fölkeltse; a szerb patriarchatust ismét helyreállította és kinyilvánította a Keletre vonatkozó érdekeit.
A megelőző évben egy új patriarchát neveztek ki és az osztrák kormány minden tartózkodás nélkül hivatalosan kinyilatkoztatta, hogy ez azért történt, mert befolyását Keleten fenn akarja tartani.
Egy másik igen jelentős nyilatkozatot adott erre vonatkozólag Ferencz József császár 1861-ben. Egy küldöttség járult eléje a határőrvidéken, hogy ezen terhes intézménynek az eltörlését kérelmezze; és a császár kinyilatkoztatta: »A határőri intézménynek épen a dél-szlávok érdekében fönn kell maradni, míg Keleten küldetését be nem töltötte.«
De nemcsak szabályrendeletekkel és nyilatkozatokkal, hanem tényekkel is kijelentette Austria ide vonatkozó aspiratióit.
Ez Montenegrónak a törökök elleni háborújában történt. 1853-ban, – midőn a montenegróiak a túlságos haderő előtt kénytelenek voltak volna meghátrálni, ha Austria politikájához következetesen nem segítette volna őket. A császár megbizásából nekem jutott a feladat, hogy Montenegrónak a segítséget megvigyem. Én átvettem a parancsnokságot Omar basa ellenében. Austria adott nekem tiszteket, hogy ezek szervezzék a montenegróiak seregét; az adott fegyvereket, ágyúkat, hadiszereket, pénzt és élelmi szereket; az osztrák tüzérek montenegróiaknak öltözve kezelték a Bécsben szerzett ágyúkat a törökök ellen. Látható tehát, hogy Austria, ha a szükség úgy kivánja, még a nemzetiségekkel is képes üzérkedni; és hogy az ő nagy legitimitása mellett sem nagyon feszélyezték az ilyen szövetkezések. Ha még ehhez hozzá teszem, hogy ezen pillanatban egy montenegrói ügyvivő Bécsben azon munkálkodik, hogy a bécsi kormánynyal szerződést kössön vagy talán már meg is kötötte, a mely Austria befolyását Montenegróra megerősiti s főképen Olaszország ellen irányul. Igy, azt hiszem, az Olaszország terveit fenyegető veszélyeket eléggé megvilágositottam.
Ilyen körülmények között véleményem szerint az olasz államférfiaknak sürgősen arra kell törekedniök, hogy a dél-szlávok érdekeit Olaszországéival összecsatolják.
Olasz részről ugyan a belgrádi konzulatus útján tettek kisérletet ezen irányban, de az eredmény, a melyet czéloztak, nagyon hiányos volt. Egy általános dél-szláv mozgalom esetén az ilyen befolyás nem elegendő az olasz politika követelményei tekintetében. Szerbia, mint fiatal állam, szellemi és anyagi jólétét illetőleg nagy részben az austriai dél-szlávoktól függ. Innen kapja közigazgatását és tisztikarát, innen veszi a hathatós ösztönzéseket, a nélkül hogy ő ezeket viszonozni képes volna. Példát szolgáltat erre az 1848–1862. évi időköz. – A szerb-horvát mozgalmat Austria beleerőszakolta a háborúba, míg Belgrád bombázása 1862-ben semmi különös visszahatást nem tett az austriai délszlávokra. Sőt a keleti kérdésben is határőrvidéki fegyelmezett ezredek lesznek azok, a melyek a dél-szlávok és különösen Szerbia sorsára elhatározólag fognak hatni és kell hatniok. Ha tehát az olasz államférfiak a dél-szlávokat foganatosan akarják befolyásolni, ez csakis az austriai dél-szlávok által történhetik meg.
Ezek után azt vélem, hogy az olasz kormány tevékenysége ez irányban a következőkben állapítható meg:
1. Egyezséget kell létrehozni a magyarok és a dél-szlávok között az Austria elleni általános mozgalom tekintetében.
2. Komoly rendszabályokat kell alkalmazni, hogy Austria befolyása Boszniára, Herczegovinára és Montenegróra csökkentessék, viszont az Olaszországé erősbíttessék. (Kész vagyok ezen irányban alkalmilag az eszközöket is megjelölni.)
3. Erős pártot kell létesíteni a dél-szlávok között, hogy e népeket a kedvező alkalommal egy forradalomba be lehessen vonni. Hogy ez elérhető legyen, Olaszországnak felajánlom szolgálatomat.
Mielőtt jelezném, mit szándékozom tenni ezen irányban, szükségesnek tartom megemlíteni az okokat, a melyek engem erre indítottak. Habár azon körülmény, hogy én az osztrák hadseregben tábornok voltam, meg fog óvni a forradalmár gyanújától, mégis nem akarok holmi kalandokra vállalkozni. Azon vágy, hogy nemzetem nagyságát megalapítani segítsem, vezette ifjúságomban minden léptemet. Törekvéseimet azon czélra irányítottam, hogy a dél-szlávokat egy független nemzeti államban egyesítsem. A forradalom Austriában az én törekvéseimnek tért nyitott és ezt követte azon, már a történelemhez tartozó korszak, a melyben én, mint a szerbek vezére, Austriát fentartani segítettem. Én nemzetemnek jogait bona fide védelmezvén, félreismertem fejlődésének valódi akadályait. A szükségben Austria mindent igért s a szerencsében szószegőleg kijátszott engem is, a dél-szlávokat is. És én arra a meggyőződésre jutottam, hogy a mi harczunk a magyarokkal egy rettenetes politikai baklövés (Missgriff) volt, mert egyedül Austria a mi általános nemzeti fejlődésünknek a valódi akadálya.
Ezen meggyőződést nálam tett követte; Olaszországba jöttem, hogy Austria természetes ellenségeivel összeköttetésbe lépjek és velök együtt közösen müködjem. Azt hiszem, nem tévedek, midőn azt állítom, hogy Austria baklövései és németesítő törekvései előkészítették e terveknek a talajt a dél-szlávoknál. És ha Olaszország komolyan akarja, ez sikerülhet nemcsak a szerb-horvátokra, hanem a többi austriai szlávokra vonatkozólag is, a kik ép olyan megbízható szövetséges társak lesznek mint a kik Magyarországban találhatók.
Merem állitani, hogy nemcsak a dél-szlávoknál és a határőrvidéken, hanem Szerbiában, Dalmatiában, Montenegróban és Csehországban is jelentékeny befolyással rendelkezem; kiváló személyiségekkel állok barátságban és politikai összeköttetésben, a nép előtt pedig ismert és kedvelt vagyok.
A szolgálatot, a melyet ez esetben Olaszországnak és közvetve népemnek is tehetek, a szerénység nem engedi részleteznem. – Ha azonban azon tetteket, a melyeket Austria megmentése érdekében tettem, összevetik a kárral, a melyet ezen államnak okozhatok, akkor azt hiszem, az én egykori nemes ellenfelemben, Kossuth kormányzóban, saját értékemnek leghatalmasabb védelmezőjére hivatkozhatom.
Ha tehát Felséged és az olasz államférfiak alkalmasnak tartják az én szolgálatom elfogadását, akkor én kész vagyok Austriával nyiltan szakítani, nyugdíjamról és kitüntetéseimről lemondani s az osztrák állami kötelékből kilépni.
Végül kész vagyok (Felséged oltalma alatt) Kossuth úrral egyetértve azon tevékenységet megkezdeni, a melyet Olaszországnak és a mi népeinknek közös érdekei megkivánnak.
Sztratimirovics György,
Austriának volt szerb tábornoka.
Austriának volt szerb tábornoka.
(Németből.)
