Schwarz Gyulának
Schwarz Gyulának
Turin, 1868. márczius 3.
Uram, Barátom!*
* Schwarz Gyula, nemrég elhunyt jeles tudóshoz, az »Új-korszak« szerkesztőjéhez. K. F.
Igen becses ajándokul vettem Önnek összes közoktatásügyi munkáit, melyeket nekem megküldeni méltóztatott. Nagy érdekkel olvastam és sokat tanultam belőlük. Fogadja Ön e vallomást érdeme elismerésének jeléül s köszönetem őszinteségének tanuságául. Nemzetünk közmívelődési hátramaradása mindig, mióta a sorstól ide-oda hányatva hontalanul, a haladottabb nemzetek közoktatási állapotával közelebbről megismerkedni alkalmam volt, s alkalmam volt többek között megismerkedni Massachusets-szel, melyet népnevelési tekintetben méltán minta-államnak nevezhetünk; és látva, minő művelt nép lakja azon szerencsés államot, megfordulva nemcsak azon osztályok között, melyek másutt értelmiségnek neveztetnek (ott ily »osztály« nincs, mert az egész nép az), hanem a falusi földmívesek és a városi iparosok lakaiban, úgy mint a lowelli gyármunkás-leányok szállásain; meglátogatva különféle tanodákat; tapasztalva, minő gond fordíttatik az állam, a községek, testületek, felekezetek s nemes buzgalomban versenyző egyesek által a népoktatás és közmívelődés érdekeire; minő jutalmazásban részesülnek s minő tiszteletben tartatnak a népoktatók, kiknek sorába számíttatni magas polgári érdemekben megőszült férfiak is dicsőségüknek tartják; s látva, mint sugáraik le még a durva kézimunkával foglalkozó gyármunkások arczáról is, és nyilatkozik szavaikban a nemes önérzet, melyet az értelem, a műveltség nyujt; látva a csinnal s nemesebb élvezetek megszokottságával párosult általános közjólétét, és nem találkozva sehol egyetlenegy koldussal, egyetlen rongyos emberrel, egyetlenegy lakkal, mely nemcsak a kényelemnek s tisztaságnak, de még a csinoskodás egy nemének is hiával volna: mindezeket látva, tapasztalva, megvallom, igen kínos súlylyal borult lelkemre hazánk hátramaradásának emlékezete. – – – Meg kell mégis vallanom, hogy a baj egész complexiv nagyságában csak Ön nagyon tanulságos munkáinak olvasása után állott tisztán szemeim elé.
A kép, melyet Önnek oly ritka szakképzettséggel s annyi discernens erélylyel folytatott buvárlatai a helyzetről nyujtanak, valóban irtózatos. Tizenhétezer község közől ötezer faluban semmi iskola! Tizenötezerötszáz községben a nőnem semmi* iskolai oktatásban nem részesül! A tanköteles figyermekeknek ötvenkét százaléka, több mint fele, nem jár iskolába! A hazai menyasszonyok sorában, kik a nemzedékek legelső, legmaradandóbb hatásu nevelőivé vannak a Gondviselés által rendelve, száz közül 85 nem tudja a nevét leirni! Száz újoncz közt 78, Erdélyben már épen 91 nem tud irni! És mindez, közel ezredéves államélet után, a kereszténység XIX. századában, midőn amott a jeges északon, Norvégiában, hol a mezei nép többnyire nem falvakban, hanem elszórt házakban lakik, s a föld népe gyermekeinek mértföldekről kell egyes gyülpontokra vándorolniok, miszerint az itinerans néptanító oktatásában részesülhessenek, alig van az egész országban egyetlenegy ember, a ki irni, olvasni ne tudna.
* Semmi iskolai, azaz semmi nő-iskolai oktatásban nem részesül, 15,500 községben nem külön tanteremben, hanem ugyanazon teremben a fiukkal elegyest oktattatván a leány gyermekek. K. L.
Hiszen a kép, melyet Ön fáradalmasan összegyüjtött adatok alapján ekként felmutat, több mint borzasztó. – Egy rémületes bűnlajstrom az, mely az országló hatalmat, a kormányzat közegeit s a nemzet sorsa körüli intézkedést századokon át monopolizált arisztokratiát irtózatos súlylyal terheli! Egy bűnlajstrom, melyet, ha a jogaiba behelyezett demokratia egy nagyszerü erőködéssel nem siet a fatum könyvéből kitörölni, félek, a történelem megkérlelhetlen logikája teljesedésbe fogja rajtunk hozni Mózes haragos, boszus istenének ama rettenetes fenyegetését, hogy megbünteti az apáknak vétkeit a maradékon tizediziglen.
Sőt – félek – nem tized-iziglen, hanem örökre, mert a mindenhol nagy fontosságu közoktatási ügy hazánkra nézve valóságos életkérdés. – Két oknál fogva.
Először azért, mert, a mint Ön is helyesen megjegyzi, nemzeti létünk csak az által biztosítható, ha a súly, melyet a szám, az életrevalóság s a históriai állás nyujt, a közművelődés súlya által hatályoztatik.
Tökéletesen egyetértek Önnel e részben. Teljesen meg vagyok győződve, hogy, ha a Közép- és Al-Duna ethnographiai rendszerében nem sietünk nemzetünk számára kulturai tekintetben a »primus inter pares« szerepet biztosítani, vagy épen túlszárnyaltatni engedjük magunkat, veszve vagyunk. – Pedig a közművelődés, melynek alapját a közoktatásügyi reform képezi, nem nő fel egy éj alatt, mint a gomba. És a világ mozog, nincs vesztegetni való időnk. De csak egy óránk sincsen.
Másodszor: életkérdés hazánkra nézve a közoktatásügyi reform azért, mert a modern európai társadalom, történelmi progressusában, melynek logikai fejleménye a históriában lépésről lépésre bámulatos egymásutánban észlelhető, a demokratia kora elkövetkezett. Nemzetek már csak egy erőteljes demokratia által igérhetnek maguknak jövendőt.
Igen, de az ész az erő kutfeje. A demokratia csak értelmi fejlődés által válhatik a nemzeti fenmaradás önálló, hatalmas tényezőjévé; különben csak eszköz marad particularis érdekek kezében saját romlására, s mert ő a haza, a hazának romlására.
Egyike voltam azoknak, kik munkások valának, hogy Verbőczy nemzete helyébe faj-, nyelv-, valláskülönbség nélkül a nép lépjen. De az 1848-diki törvényhozás csak jogot adhatott, képességet a jog üdvös gyakorlatához nem. – Ezt csak az értelemfejtés adhatja meg.
A józan ösztönszerüség egyes válságos perczekben, midőn az önfeláldozási készség a legnagyobb bölcseség, megmentheti a hazát a haláltól, de az ügyesen komplikált háló veszélyeiből kibontakozáshoz az ösztönszerüség nem elég, ehhez fejlett értelem s képesség kell. És miként tegyen szert a nép e képességre, ha polgárrá nem növeltetik, ha sem az állásnak, mely hazáját megilleti, sem jogainak az államban, sem kötelességeinek az állam iránt, sem az álláspontnak, melyre a társadalomban hivatva van, ismeretére nem oktattatik?
Hogyan igérhessenek maguknak hazánk népei még csak anyagi jobblétet is, ha oktatás hiány, miatt még csak sejtelmével sem birnak azon gazdag kincsforrásoknak, melyek a természetben rejlő erőknek okszerü munkával felhasználásában feküsznek?
Miként remélhessük, hogy hely legyen nemzetünk számára fentartva az európai államcsaládok kerek asztalánál, ha az európai kultura tényezői között meg nem jelenünk, s mint a lusta katona, messze hátul kullogva a haladó serege megett, nem lesz az ismeretek tág körében egyetlen szak sem, melynek csak egy lépéssel is előbbre vitelét az emberiség a magyar értelmességnek köszönhetné?
Hogyan táplálhassunk ily reményeket, ha nem sietünk kibontakozni azon állapotból, melyben a lakosság nagyobb fele iskolába sem jár; a mely része jár, az nagyon kevésre tanittatik, s azok, kik egy vagy más szakban az ismeretek emelkedettebb fokára küzdik fel magukat, sőt, az Önhöz hasonló szerencsésebbek kivételével, még az úgynevezett értelmiséghez tartozók is csak irtózatos nehézségek közt képesek, az iskolai rendszeres képzettség hiánya miatt, a közszinvonalon felül emelkedni, – miként ezt önnönmagamon is keservesen tapasztalám.
Ily meggyőződéssel vagyok én a közoktatásügyi reform fontosságáról s égető szükségeiről. De épen mert ekként vagyok meggyőződve, mint magyar és hazafi, különös hálára kötelezettnek vallom magamat Ön iránt, azért, hogy közoktatásügyi hátramaradásunk egész complexiv képét teljes meztelenségében felmutatta a nemzet előtt, s ezt terjedt comparativ tanulmányai eredményeinek, s hazánk szükségei, viszonyai és társas elemei analysisének kapcsolatában tüzetesen átgondolt comprehensiv reformtervvel kiséré. Ez utóbbi, nem zárva ki a gyakorlati módokra nézve az eszmecsere kivánatosságát, igen becses támpontokat nyujt a közvélemény megállapodására a teendők körül, támpontokat, minőket csak az Ön ismeretéhez hasonló szakismeret képes nyujtani. Az első pedig a helyzet ismeretével ruházza fel a gondolkozó hazafiságot. Pedig ez legelső feltétele a javításnak. A bajt egész nagyságában kell ismerni, hogy az orvoslat elkövetkezhessék. És én valódi szerencsének tartom, hogy e súlyos nemzeti kórállapot megismertetését s az orvoslásról független véleményadást egy oly hazafi vállalta magára, ki erre oly jeles szakképzettséggel bir, mint a minőt Önben tisztelni szerencsém van, s ki e mellett kedvezőbb anyagi viszonyai folytán azon helyzetben találja magát, hogy a tárgy körüli buvárlatokra időt s áldozatot is fordíthatott. – Legyen Ön meggyőződve, hogy sem ritka képességének, sem hazafiui tevékenységének méltóbb tárgyat nem választhatott.
Isten adja, hogy az ige testté válása még jó időben elkövetkezzék. De nem tagadhatom, hogy reám e tekintetben is igen aggasztólag, ne mondjam kétségbeejtőleg, hat az osztrák-magyar új államviszony logikájának átgondolása. Hiszen épen abban tünik elé az osztrák-magyar dualistikus egységnek egyik legátkosabb következése, hogy a közösügyes quotával s osztrák államadósság-vállalással oly tömérdek teher rovatott hazánkra, hogy még a valóban élet-halál fontosságu közoktatásügy komoly állami felsegélyezhetése iránt is kétségbe kell esni az embernek. Félek – nagyon félek, – hogy a nemzetnek e mértéktelen megterheltetése által a nemzeti közművelődés az osztrák patrimonialis eszmének áldozatul hozatott.
A míg ez állapot tart, míg a magyar nemzet jog- s törvényszerü állami souverainitásába vissza nem helyeztetik, miszerint egész nemzeti háztartását s különösen honvédelmi rendszerét nem egy idegen politika, hanem saját nemzeti érdekei szempontjából, minden idegen avatkozástól menten rendezhesse, s ekként rendezve az egységes nagy osztrák hadsereg fentartásának sorvasztó terhétől megmenekedhessék; a míg hazánk azon állapotban marad, hogy először Bécsbe kell oly mértékben adóznia, hogy ez által már maga a nemzeti vagyontőke támadtatik meg, s csak ezen száraz korcsmának kielégítése után szabad saját nemzeti szükségeire gondolnia, s csak ezután élnie, jobban mondva tengenie, ha még van miből: addig, míg ez így tart, én, megvallom, nem reméllek a közoktatási ügy körül a kormánytól s országgyűléstől egyebet, mint valami félszeg, töredékes foltozgatást; és még ezt is nem állami, nem nemzeti, hanem vallásfelekezeti alapon, tehát egészen hamis irányban. Pedig a ki rossz irányban indul, útat téveszt. Nemcsak tért nem nyer, de sőt időt és czélt is veszit.
Erről tán irok Önnek máskor bővebben, mert szükségesnek tartom felvilágosítani a szempontot, melyből az ide vonatkozó 1848-diki törvényt itélni kell.
Most csak annyit jegyzek meg: miszerint én ugyan nagyon ellene volnék azon gondolatnak, hogy akár a protestánsoknak iskoláik körüli autonomiája korlátoltassék, akár általában a vallásfelekezetek tanodáik birtokában háborgattassanak. Teljes szabadságot óhajtok én számukra, mert a vallást társadalmi érdeknek, még pedig igen fontos érdeknek tekintem, s a társadalmi érdekek egész tág körében az egyesületi szabadságot nemcsak sérthetlen jognak, hanem nélkülözhetlen szükségnek is tartom. Akármely közös érdekű testületnek, legyen az bár például egy vagy több iparággal foglalkozók testülete, szabadságában kell állani a testület érdekében tanintézeteket állítani s fentartani. Mennyivel inkább birniok kell e joggal a vallásfelekezeteknek!
De míg ezt ekként hiszem és vallom, arról is meg vagyok győződve, hogy az államot a közoktatási ügy körüli direct gondoskodás elengedhetlen kötelességétől sem a vallásfelekezetek működése, sem általában semmi társadalmi működés fel nem mentheti nemcsak, de sőt kétségbevonhatlan axiomának tekintem, hogy a nemzeti közművelődés nemzeti közügyét, a mindenesetre particularis érdekű vallásfelekezeteknek monopoliumul átadni nem szabad, sem tőlük e nagy állami érdek kielégítését várni nem lehet.
Hiszen hazánkban a népnevelés, a közoktatás ügye mindekkoráig majdnem kirekesztőleg az oly gazdagon dotált katholikus egyház s a magukat dicséretes áldozatkészséggel fentartó többi vallásfelekezetek kezében volt; és mi az eredmény annyi századok után? Ott van a lesujtó felelet Önnek közoktatásügyi munkájában.
Teljesen egyetértek tehát Önnel, hogy az államnak magának kell, minden vallásfelekezeti szinezet mellőzésével, közös nemzeti tanodákat állítani, fentartani s a magyar állami institutiók természetében fekvő közigazgatási mechanismusnak czélszerű alkalmazásával vezérelni; mert csak ily tanodák felelhetnek meg azon sokoldalú politikai, polgári, közgazdászati, haladási s kulturai igényeknek, melyektől az államtest egészsége függ.
Már pedig, ha tiz éven át folyvást bő aratással áldaná is meg isten hazánkat s a többi Európa tiz évi szűk termést szenvedne is, miszerint a mi bő áldásunk értékesíthető legyen, én nem hiszem, hogy a quotás, osztrák adósságos, osztrák politikás közösügyi rendszer mellett az említett alapon oly közoktatásügyi reformra számíthassunk, mely a nagy nemzeti szükségnek csak félig-meddig is megfelelhessen.
Ha Ön velem ebben egyetért, egyet fog abban is érteni, hogy minálunk a közoktatásügyi reform kérdése a kivitel tekintetében nem elkülönzött szakkérdés, hanem a legszorosabban összefügg a politikai nagy napi kérdésekkel.
Ez így levén, én csak úgy mernék a közoktatás ügye körül sikeres reformot remélni, ha azok, kik az 1790/1: X. s az 1848-diki törvények alapján Magyarországnak minden állami ügyekben, minden idegen avatkozástól ment rendelkezési jogát politikai hitágazatuknak vallják, egy oly zászló körül csoportosulnának, melyre e három jelszó volna fölirva: »függetlenség, demokratia, közművelődés«.
E három nagy eszme, melyhez hazánk állami léte, biztonsága, virágzása kötve van, egymást kölcsönösen feltételezi. Mindenik czél, mindenik eszköze a másiknak. A haza független csak a demokratia által lehet, a demokratia hatalmassá csak a közművelődés által válhatik, a közművelődés kellő mérvbeni felemelése csak a független hazában remélhető.
E három eszme egy egész programm, s csakis a három együtt egy egész programm, – nemzeti is, egyszersmind világállású is, mert a törvényes nemzeti függetlenségért küzdő demokratiát a valódi kulturai párt jellegével ruházza fel.
Politikai tusákban a pártelnevezés nem közömbös dolog. Én megvallom, soha sem szerettem azt a baloldal, balközép, jobbabb-bal, balabb-bal, szélső-bal elnevezést. Ennek az országgyűlési termen kivül nincs értelme; semmi esetre sincs oly határozott értelme, mint másutt Európában. Nem ad a pártnak kézzelfogható jelvényt. Pedig nálunk, hol a nemzettest nagy tömege még csak alig kezd politikai életet élni, szembetünő, kézzelfogható jelvény kell, hogy magát tájékozhassa. – Én sokkal jobban szeretném a »nemzeti demokrata-párt« elnevezést, »függetlenség, demokratia és közművelődés« jelszóval.
Lehet, azt mondanák túlnanról, hogy hiszen mindnyájan demokraták vagyunk. Hanem én azt tartom, hogy senki sem demokrata, a ki (miként a közösügyes alkuval történt) a nemzetnek mértéktelen s a mellett szükségtelen megterheltetése által legyőzhetlen akadályokat gördít a nemzeti közművelődés elébe, mely nélkül a nemzeti demokratia hivatásának meg nem felelhet.
A mi engem illet, én a demokratia és közművelődés között a válhatlan összefüggést annyira lényegesnek tartom, hogy éppen mert csak a demokratia megerősödésével tudok hazánknak jövendőt igérni, azt óhajtanám, hogy az államszervezetben, a politikai institutiókon a közoktatási ügy érdeke, ezen viszont a nemzet politikai érdekei egymásba fonódva, egy szakadatlan fonál gyanánt végig vonuljanak, s egymást kölcsönösen elősegitsék és biztosítsák.
Így például, miután az állam politikai jogokkal ruházta fel a népet, faj-, nyelv- és valláskülönbség nélkül, az államnak kötelessége faj-, nyelv- valláskülönbség nélkül gondoskodni, hogy a polgárok magukat politikai jogaik gyakorlására képesithessék, s ha ekként gondoskodott, joga van megkivánni, hogy valósággal képesítsék is.
Innen következik az állami közös iskolák alapítása s fentartása, következik az ingyen-oktatás és tankötelezettség elve, következik az elemi tanodáknak, melyeken túl a polgárok zöme nem megyen és nem is mehet, oly módoni rendezése, hogy a növendékek politikai jogaik és kötelességeik ismeretével felruháztassanak s polgárokká képeztessenek.
Minő áldásos volna így a kölcsönös hatás a politikai institutio s közművelődés között! Nem mondom, hogy a tankötelezettség biztosításának egyéb módjait is mellőzni kellene, hanem meg vagyok győződve, hogy maga a választói jognak az elemi tanfolyamvégzettségéhez kötése, minden ellenszenv-ébresztés nélkül nagyobb sikerrel volna az elemi iskolába járás általánosítására, mint akármi kényszer tehetné. A második nemzedéknél már nem fordulna elő a kényszereszközök, birságok, büntetések alkalmazásának esete.
A törvény azon felséges előnynyel birna, melylyel a természet törvényei birnak, hogy magamagát végrehajtaná. Tovább megyek. Én valódi szabadságot jó községi rendszer nélkül képzelni sem tudok. Autonom, egyszersmind a politikai állam-organismus létszerves részeit, és a törvényt (nem az önkényt) végrehajtó hatalom organumait képező községek, városok, megyék nélkül az alkotmányos életet még akkor sem tartanám valóságnak, ha hazánk független állam volna. Hát még így, a mint most van!
Ámde a községi rendszer hivatása értelmességet feltételez. Én arra, hogy valamely falu községi joggal legyen felruházva, egyik elengedhetlen feltételnek szabnám, hogy lakosai számának megfelelő elemi iskolát tartson fenn, még pedig nemcsak valami olyasfélét, hogy neve legyen, hanem oly iskolát, mely a törvény által kiszabandó kellékekkel el van látva s tanítói vizsgát kiállott, törvényszabta, tisztességes fizetéssel ellátott tanítókkal bir. És mert vannak számos kisebb falvak, melyek sem a költséget nem birnák, sem az iskolát be nem tölthetnék, nehogy ezek a községi rendszer politikai jóvoltaiból kizárva maradjanak, mely nézetem szerint a megyék képviseleti alapra fektetésénél nem mellőzhető, a hol szükséges, több szomszéd falvat egy cantonalis községgé lehetne egyesíteni.
Nem kell Önt figyelmeztetnem, hogy az ellenőrségnek és fokozatos felügyeletnek szüksége ezen eszmében benn feküdvén, minő hivatás hárulna innen a megyékre, azon magasabb fokozatú direct feladaton kivül, melylyel ezeknek a másodlagos tanintézetek tekintetéből fel kellene ruháztatniok, s miként beleszövődnék így a saját tisztviselőkkel ellátandott közokatási ügy, mint egyik fontos közigazgatási szak, a megyei institutióba szintoly áldásos mint elválaszthatlan kapcsolatban. – Hadd említsek még egy példát. A honvédelem minden polgárnak kötelessége. Az államnak joga van megkivánni minden polgártól, hogy a hon védelmére készen legyen, de hát viszont kötelessége is módot nyujtani a polgároknak, hogy magukat a hon védelmére képezhessék, a nélkül, hogy a családi kapcsok megszaggatásával s a közgazdászat irtózatos hátrányára egyenkint elvonja őket béke idején is a polgári élet hivatásaitól. Én a honvédelem ügyét a közoktatási rendszerbe foglalnám bele. Már az elemi tanodákban beletaníttatnám a gyerkőczöket a honvédelmi kötelesség teljesítésének elemeibe s belegyakoroltatnám a katonai mozdulatokba, miként ezt nem egy helyütt gyakorlatban is láttam, különösen Amerikában. Én a honvédelmi képeztetést, a magasabb tanfolyamokon át is, mindenütt részévé tenném a közoktatási rendszernek. – Állandó hadsereget, egész önkénytesekből állót, csak annyit tartanék, hogy keretül szolgálhasson az egész nemzetnek a katonai szolgálatba begyakoroltatására, mire ily erőképzés mellett egy év tökéletesen elég volna, s ez senkinek sem rontaná meg polgári pályáját. Eszembe jutnak itt a bölcs szavak, miket egykor az aradi martyr hősök egyikétől, a szintoly tudományos készültségű katona s jeles hadvezér, mint szilárd hazafi Aulich tábornok hadügyminisztertől hallottam: »Ha egyszer a békés szervezés ideje elkövetkezik – mondá, – ne gondoljunk katonai növeldékre, külön katonai intézetekre, ne emeljünk válaszfalat polgár és katona közt; a honvédelem a legnemesebb polgári kötelesség, ne vetkeztessük azt ki a polgáriasság jelleméből, különben a katona állam lesz az államban, soldatesca-kaszt, a szabadságnak veszélye, a közvagyonosság átka. Neveljük az egész nemzetet honvéddé, tegyük a honvédelemre képzést nemzeti közoktatási rendszerünk lényeges kiegészítő részévé, a falusi iskolától kezdve fel az egyetemig, miszerint azoknak, kik a katonai pályát életpályájokul akarják választani, alkalmuk legyen a legmagasabb katonai képeztetést is megszerezni; állítsunk egyetemünknél specialis katonai tanfolyamot, mint van specialis hittudományi, orvosi, jogtani tanfolyam, de ne különözzük el sehol a katonát a polgártól.«
Mélyen emlékezetembe vésve maradtak ez aranyszavak. S ha meggondolom, hogy mennyi mindenféle áldás fekszik a honvédelmi institutiónak a közoktatási ügygyel ily benső kapcsolatba hozatalában s következetes keresztülvitelében, s miként izmosodnék általa nemzetünk testileg-lelkileg, mennyi munkaerőt nyerne, mely most elvész gyümölcstelenül, mennyi milliókat takaríthatna meg évenként a közjólét, az anyagi gyarapodás, a szellemi emelkedés számára – milliókat, melyek elszivják a nép véres verejtékét, mint szivja a vért a telhetetlen piócza, és mégis minő biztonsággal nézhetne nemzetünk egy ily rendszer mellett minden külveszélynek elébe, biztonsággal, minőt a nemzet csontvelőjét kiszárasztó, állandó nagy hadsereg tartásában sohasem fog találhatni, valóban mélyen elszomorodik az ember lelke, ha meggondolja, hogy a magyar nemzet ügyeit saját érdekei, saját jólétének követelményei szerint nem intézheti, s csak annyiban úr saját házánál, a mennyiben az osztrák birodalom egységének és nagyhatalmi állásának mindent háttérbe szorító tekintete megengedi – mely tekintet (a mint tudjuk) még csak az ártatlan nemzetőrségi institutiót sem tűrte meg, – ellenben a quotát és adósság-részesülést követelte.
Ennyiből áll, a mit szives megemlékezése viszonzásául Önnel azon eszmesorozatból közölni akartam, melyet becses és tanulságos munkájának olvasása agyamban felelevenített. – – –
Végezetül Önhöz – kivel oly sokban egyetértek – azon kérésem van, hogy ne tegyen fel a municipális institutiók s a parlamentáris rendszer között közoktatásügyi tekintetben sem merev ellentétet. – Nincs azok között ellentét, sőt az alkotmányos életet valósággá csak együtt, egymást kölcsönösen kiegészítve tehetik. A mit az állam a municipiumok útján teszen és eszközöl, az is állami cselekvény. Nemzetünknek pedig a municipális institutiókra mindenben reflectálni kell, mert ezen institutiók képezik nemzeti fenmaradásunk reményének utolsó horgonyát.
Fogadja köszönetem megújítása mellett szives baráti üdvözletemet.
Kossuth Lajos.
