Helfy Ignácznak (I.)

Teljes szövegű keresés

Helfy Ignácznak (I.)
Turin, 1871. november 5.
Barátom!*
* Andrássy fellépése a cseh kérdésben oly nagy ingerültséget okozott a bécsi orosz nagykövetségnél, hogy onnan nyilt fenyegetődzésektől sem tartózkodtak már. A sajtó nem hagyhatta szó nélkül e kérdést. Helfy Ignácz, a »Magyar Ujság« akkori szerkesztője, a válság beálltával levélben kérte ki Kossuth nézetét, ki azt három levélben közli vele. K. F.
Kérdez Ön, mi nézettel vagyok a válságos fordulat felől, melybe a magyar miniszterelnök avatkozásával az osztrák-cseh kiegyezkedési kisérlet jutott? egyszersmind kérdi Ön, megengedem-e, hogy kérdésére adandó válaszomat nyilvánosságra hozhassa?
Véleményemet szivesem közlöm Önnel, de csak amúgy pongyolán, társalgási modorban, mint jó barátok levelezni szoktak. Irni a közönséghez, nincsen kedvem. Őszintén szólva, el vagyok kedvetlenedve. Ha visszaemlékezik Ön, mit és mennyit irtam a közönségnek, mióta a közösügyes eszme felmerült, s mennyire igazolták a tények betüről betüre minden szavamat, melyet a bekövetkezendő eredményekről mondottam – a mint igazolják épen most is a hazánk ellen forduló gyülöletben azok részéről, kikről azt mondták Önöknek, hogy a közösügyes alku által szerető barátainkká, szövetségeseinkké lesznek; – és ha meggondolja Ön, hogy szavaimnak, intéseimnek még csak annyi praktikus eredménye sem volt, hogy azoknak, kiket »Magyarország sirásóinak« neveztem volt, vészterhes politikája legalább mérsékeltetnék; nem fog Ön csodálkozni, ha azt hallja tőlem, hogy nincs kedvem a vizbe lyukat furogatni. – De arra sincs okom, hogy titkot akarjak csinálni nézeteimből, s azért, ha azt, a mit »megeresztve gondolatim barna verebeit« (mint Beöthy Ödön mondaná) minden irályi gond és tetszelgési kikerekítések nélkül most Önnek irok, Ön daczára az irálypongyolaságnak nyilvánosságra hozza is; én bizony azt sem bánom. – Ön lássa.
A tényállás ez, hogy gróf Beust, gróf Andrássy és az osztrák centralista párt kezet fogva Csehország kiegyezkedési javaslatát megbuktatták.
Súlyt fektetek e szóra »Csehország«. Súlyt fektetek azért, mert szokásba jött Önöknél a hazában az »ország«, a »nemzet« fogalmát a »nemzetiség« fogalmával összezavarni. Ön nem emlékszem, hogy tette volna. De mások igen. Sokszor és sokan. Még nem régiben Jókai is tette épen a cseh kérdésben. Ez pedig nagyon veszélyes horderejü eszmezavar. – Igaz ugyan, hogy, ha Beust, Andrássy et consortes uraknak az volt szándokukban, hogy a cseh államjogi kérdés a kiengesztelhetlen fajgyülölet szenvedélyeivel complicáltassék, ez nekik sikerült – – a borzalomig. – Lehetetlen nem irtózni, ha az ember a következéseken végig gondol. Hanem az tény (s e tényt sem ignorálni nem lehet, sem szem elől téveszteni nem tanácsos), hogy a cseh kérdés, úgy a mint Csehország részéről ekkorig vitatva s a kiegyezkedési javaslatban felállítva volt, nem nemzetiségi, hanem államjogi kérdés. Csehország autonomiájának kérdése.
Ezt az autonomiát buktatták meg Beust, Andrássy s az osztrák centralisták.
Igen hihető, hogy, ha vitatásra kerül a dolog, a magyar »megszaporított megyegyűlésen«, mint egykor egy nagy külföldi lap elnevezte a közösügyes lombikjában, minden állami teintélyből »kifőzött« magyar országgyűlést; – igen hihető, mondom, hogy Andrássy Gyula gróf nem fogja bevallani, hogy neki Csehország autonomiájának megbuktatása volt szándokában. Dehogy fogja ezt elismerni. Ő természetesen annak fog insistálni, hogy ő csak a magyar érdekek szempontjából avatkozott a dologba, mint hivatalos őrje azon közösügyes öszvér államjognak, melybe ő, a mint tudva van, annyira szerelmes, hogy azt hinné »mintakép«, mely után okvetlenül himet fognak varrni mások is, nem ugyan a sublunaris árnyékvilágban, hanem tán amott – – – a holdban.
Pedig akármiként csűrjük-csavarjuk a dolgot, a tény csakugyan az, hogy Csehország belkormányzati autonomiája lett megbuktatva. Ez a dolog bibéje. Ez a lényeg.
És miként áll ezen ténynyel szemközt Magyarország érdeke?
Mindenekelőtt meg akarom jegyezni, hogy jogtalansággal sohasem lehet jogos érdeket biztosítani. A ki jogtalansághoz folyamodik, hogy érdekeit biztosítsa, az maga alatt vágja a fát. Jede Schuld rächt sich auf Erden, mondja Göthe. Es igazat mond. – Egyes ember néha kikerülheti – látszólag legalább – a megboszulást, mely néha sántikálva jár. Élete rövid. Elhal, mielőtt utóléretnék. De a nemzetek élete hosszu. Ezeket a büntetés mindig utóléri. Nemzetnek a jogtalanság mindig torkára forr – kamatostól.
Hanem ez csak elvont fogalom. S a fenforgó concret esetben nincs is szükség reá hivatkozni. Mert Csehország autonomiája nemcsak nem ellenkezik a magyar érdekkel, sőt Magyarországnak egyenesen érdekében áll. Még pedig nagyon, igen nagyon.
Érdekében áll először azért, mert, miután isten azzal verte meg haragjában Magyarországot, hogy vegyes házasságba jusson az osztrák birodalommal, világos, hogy minél inkább tért nyer a nemzeti önkormányzat elve az osztrák birodalomban, annál kevesebb megtámadtatásoknak lesz az kitéve a főhatalom részéről Magyarországon is. – Több mint negyedfél század óta nekünk örökkön örökké a bécsi centralisatio ellen kell küzdenünk. S az elveknek természetében van, hogy, ha az egyik elv tért veszít, az ellenkező elv tért nyer. Ha a nemzetek önkormányzatát nyirbáló, nyeső, gyilkoló bécsi centralisatio elve tért veszít az osztrák birodalomban, az alkotmányos autonomia elve tért nyer és szilárdul Magyarországon is.
Hanem van még egy más tekintet, mely még e nagyon fontosnál is fontosabb.
Magyarország integritásának, politikai egységének s mondhatni: életének útjában egy rémséges kérdőjel áll. A muszka hatalomra támaszkodó panslavismus.
Kell-e mondanom, a mit mindenki tud, a mit még a levegő rezgése is kiált, hogy az ettőli félelem volt a korbács, melylyel Magyarországot a közösügyes alku süppedékeibe bele kergették? – Az óvszer, melyhez a félt veszély ellen folyamodtak, a jogfeladások rettenetes bűne mellett még irtózatos baklövés is volt. Mert oly szerhez folyamodtak, mely, a helyett hogy e veszélyt elhárítaná, egyenesen nyakunkra hozza. A nemzet nem mondhatja, hogy erre nem volt figyelmeztetve. – Én figyelmeztettem, még a közösügyes alku országgyűlési megkötése előtt 1867-ben. Figyelmeztettem azóta számtalanszor. S épen ez a tekintet volt az, melynél fogva a közösügyes alku alkotóit Magyarország sirásóinak neveztem. – Nem frázis ez, kérem, nem szónoklati hatásvadászat, nem phantasia, hanem a legkomolyabb, legirtózatosabb valóság. Hiszen kérem, ép az, a miről szólok, a cseh kérdés válságos fordulata, a legkiáltóbb bizonyítványa annak, hogy igazam volt, midőn a hazafiui aggodalom mély bánatával könyörögtem a nemzet előtt, hogy vigyázzon, ne fogadja el a közösügyes alkut, mert az a panslavismust rémületes erőre fogja nevelni. Ez ma már nem vélemény többé, ez keserves tény. – A cseh kiegyezkedési javaslatnak megbuktatása a cseh nemzetet (nem egyes rajongókat, hanem a nemzetet), a panszlavismus s vele és általa a muszka karjaiba kergeti. – Ez a mozgalom mint a futó tűz fog elterjedni dél és kelet felé egész a Fekete tengerig. – Et vires acquiret eundo. És mert a cseh autonomia magyar miniszteri befolyással lett megbuktatva, a botorul felidézett panszlavistikus mozgalom elárad Magyarországra is szükségszerüleg, okvetlenül; nemcsak elárad, hanem mind a felpaskolt szenvedély egész dühével, mind következményeivel kiválólag ellenünk fordul.
Igenis ellenünk fordul, mert végelemzésben az osztrák, ha szorul a kapczája, »peut se replier sur l’Allemagne«. Elmehet németnek, és mentve van. De mi! a magyar nép! (nem bizonyos osztályokról szólok, melyek már Mária Terézia óta folyvást mennek németnek, s ugyancsak mennek mai napság is!) Mi! a magyar nép, mi nem mehetünk el sem németnek, sem panszlávnak, hacsak olyan bolondok nem akarunk lenni, mint Ennius katonája, a ki megölte magát, hogy meg ne haljon.
Így állunk. Ennyi már tény. Majd tény lesz a muszka is a panszlavismus kiséretében. Ezt is nyakunkra hozza a közösügyes alku logikája, mely az osztrák patrimonialis ambitio s az osztrák-német centralista párt felsőségi vágyainak dajkája, mint már nyakunkra hozta a panszlavismust, mely előbb csak sporadikus kórjelenség volt, most pedig már epidemiává lesz.
Aztán moshatja a kezét Andrássy mint Pilátus. Csinálhatják rakásra a sajtópereket, megnépesíthetik a váczi fogházat Mileticsekkel, villogtathatják a repressio vasvesszejét. Nagy problemákat, mik a legmagasabb politikára tartoznak, ily dolgokkal akarni megoldani, hasonlít a hires Partington asszony bölcsességéhez, a ki czirokseprüvel állt elibe a pitvarába rohanó tengerdagálynak.
Boldog isten! mi különös átok fekszik szegény hazánkon! A panszlavismus mint sporadikus kórjelenség régóta felköltötte a figyelmet. Tudták, hogy ebből bizony baj lehet. Az e bajtóli félelemből ugrattak neki a közösügyes süppedéknek. Úgy tettek mint ama kis madár szokott, mely a krokodilustóli félelmében a krokodilus szájába repül (rémlik előttem, hogy már egyszer használtam e hasonlatot).
A panszlavismusnak csak egyetlen egy praeventivája van. De ez az egy bizonyos. Minden kitelhetőt elkövetni, hogy minden szláv nép, a mely a történelem által országos jelleggel felruházott territoriumon, történelmileg kifejlett nemzeti individualitással bir, ezen történelmileg jogosult nemzeti individualitása birtokában nemzet, szabad nemzet, saját ügyeit önállólag kormányzó elégedett nemzet lehessen.
Ez az egyedüli óvszer, más nincs.
Nem kell attól félni, hogy a cseh panszlávvá legyen, ha szabad cseh lehet, saját hazájában, saját sorsának szabad ura. De ha azt látja, hogy ez tőle megtagadtatik, ha azt látja, hogy a mostani államkapcsolat viszonyai közt más kilátása nincs, mint az osztrák-német suprematiának alárendelt tartományi existentia, hát biz’ ő panszlávvá lesz. És nem lehet csodálkozni, hogy azzá lesz. És gyülölete egész elkeseredéssel azok ellen fordul, a kik őt kényszerítették, hogy méltán kedvelt saját nemzeti egyéniségéből, melyhez annyi dicső történelmi tény emléke ragad, kivetkőzzék, s mint csepp elvesszen a panszlavismus zagyva tengerében azon egy vigasztalással, hogy szolga bár, de legalább nem a kis Austriának szolgája, mely őt megvédeni sohasem tudta (mikor védte meg? le egészen 66-ig!), de melytől századokon át oly tömérdeket szenvedett.
Ehhez járul még az a tekintet, hogy Csehország állása igen nagy befolyást kell hogy gyakoroljon a többi szláv tartományok magatartására is, nemcsak a cseh nemzet történelmi súlyánál fogva, és nem is csak annálfogva, hogy az autonomia kérdése jogi szempontból sehol sem állhat erősebben mint Csehországban (egy hajszálnyival, de csak egy hajszálnyival sem áll az gyengébben, mint a mienk), hanem különösen azért is, mert ott kerülvén eldöntés alá az autonomia kérdése; – ennek kimenetele dönt a felett, vajjon a birodalom szláv népei (talán csak a lengyel, de nem a lengyel-ruthén kivételével) a panszlavistikus irányba vetik-e maguk vagy pedig nem?
Ily nagy horderejü tekintetek szólnak a mellett, hogy nekünk magyaroknak igen sok és igen fontos okunk volt és van kivánni, hogy a cseh nemzet autonomikus törekvései meg ne buktattassanak; következőleg, hogy a magyar érdekek egyenesen ellenkező eljárásra utalnak, mint a melyet a magyar miniszterelnök, hogy úgy mondjam, »saját szakállára«, de fájdalom! Magyarország rovására követett.
Pedig van egy más, végtelenül fontos tekintet is. Azon befolyás tekintete tudniillik, melyet a magyar miniszterelnök ez ügybeni eljárása a nemzetiségi kérdésre fog gyakorolni hazánkban.
Én ezt a kérdést igen sokszor tüzetesen tárgyaltam. – Utaltam Önt különösen egy bizonyos magyar folyóirat 1867-ki február-márcziusi számának ily czímü fejezetére: »A nemzetiségi kérdés kapcsolatban a közösügyi munkálattal«. Itt tehát csak ennyit említek: a nemzetiségi kérdés megoldásának kulcsa internationalis természetü. Ha Magyarország oly politikát követ, mely kedvező azon nemzetek autonomiájának, szabadságának s illetőleg függetlenségének, melyeknek, mint fajrokonaiknak, sorsa a magyarországi nemzetiségeket igen természetesen melegen érdekli, nem kell attól félni, hogy a nemzetiségi kérdés túl fog csapongni a kielégíthető határokon hazánkban: de ha a magyarországi nemzetiségek azt látják, hogy Magyarország oly politikát követ, mely a velök fajrokon nemzetek autonomiájának, szabadságának s illetőleg függetlenségének útjában áll, nincs a világnak az a kigondolható belügyi concessiója, melylyel a nemzetiségi kérdést ki lehessen egyenlíteni.
Ezt megfontolva akárki józan eszére bizom megitélni, összeegyeztethető-e a magyar miniszterelnök ez ügybeni eljárása Magyarország érdekeivel, vagy pedig nem?
A mi engem illet, én meg vagyok győződve, hogy Csehország autonomiájának magyar miniszteri befolyással megbuktatása a panszlavismus árját növelte, a szláv nemzetek gyülöletének hazánkat czéltáblául tűzte ki, s a horvátokkali kiengesztelődésnek s hazánkban a nemzetiségi kérdés megoldásának nehézségeit végtelenül megszaporította. Ha egykor el fog, a mint bizonyosan el fog következni ama válságos harcz, mely dönteni fog a felett, ha vajjon van-e még a történelem logikájában hely azon laza zagyvalék számára, melyet osztrák-magyar birodalomnak neveznek, s ez eldöntő harczban a kültámadás benn mindenfelé erkölcsi és anyagi támaszpontra talál és belső felbomlással complikálódik: a dynastia, a birodalom s jobb sorsra érdemes ártatlan hazánk ezen végzelmes szerencsétlenséget nagy részben azon állásnak fogja köszönhetni, melyet Magyarország miniszterelnöke a kérdésben nemzetünk meghallgatása nélkül nemzetünk rovására elfoglalt.
Nagy ür támadt köztem s gróf Andrássy Gyula úr között azóta, hogy a számkivetésből hazamenetele elsőestéjén baráti búcsulevelét hozzám megirta. De bármennyire eltérőkké, sőt ellenkezőkké lettek is azóta nézeteink, bármi sokat elfelejtett is, azt tudom, hogy egyet sohasem felejtett el: hazáját becsületesen szeretni. Arról meg vagyok győződve, hogy szándokai tiszták s indokai közt még csak árnyéka sincs azon szennyes motivumoknak, melyeknek jelenségei oly sűrün s oly példátlan cynismussal mutatkoznak Magyarországon, hogy az ember csaknem kétségbe esik hazánk jövendője felett a szemlátomást terjedő corruptio miatt. De ép azért, mert szándokai felől nem kételkedem, s mert tudom, hogy hazáját őszintén szereti, azt mondom: hogy, ha megéri azt a válságos perczet, melyről szólottam, s látni fogja, mi sarjadzott fel azon magból, melyet most Bécsben elvetett, rettenetes bánattal fog hazafi lelkére nehezedni csillámos, de bizony nem irigyelhető állása jelen phasisának emlékezete.
Most az következnék gondolatim barna verebei röptének rendében, hogy a cseh autonomia megbuktatására intézett közreműködésre még maga a közösügyes transactio sem szolgáltathatott indokot. – Hanem elég ennyi mára. Ezt s a mi még más mondani valóm van ez ügyben, egy más levélre tartom fel. – Talán holnap.
De mielőtt levelemet zárnám, meg akarom Önnek mondani, hogy mi az, a mi daczára azon megcsömörlésnek, melyről bevezető soraimban szólottam, e levélirásra elhatározott.
Elhatározott az, hogy a kezemhez érkezett lapok értesítései folytán aggódni kezdek, hogy az országgyűlés fellépése ez ügyben a legtávolabbról sem fog a situatio veszélyes voltának megfelelni. Úgy látom, a dolog érdemét egészen mellőzni akarják, még csak szólni sem akarnak az irányról, melyben az avatkozás történt, hanem minden súlyt arra akarnak fektetni, hogy nem kellett volna avatkozni. Jaj bizony, kérem, ezzel a »nem kellett volnával« sem az ellenünk zúdult fajgyülöletet le nem csillapítjuk, sem a hazát meg nem mentjük. – Jó volt volna az »talán«, ha most volna arról szó, avatkozzék-e a magyar miniszterium a cseh kiegyezkedési kérdésbe vagy nem? Hanem itt egy bevégzett ténynyel állunk szemben, az avatkozás megtörtént s egy situatio lőn teremtve, mely irtózatos veszélyeket hord méhében a hazára. – E situatiónak szemébe kell nézni. E situatióval szemben állást kell foglalni. Vagy jobbra vagy balra, de kell. A neutralitás veszélyes is, lehetetlen is. A »nem kellett volna« pedig Partington-féle czirokseprü. – Fel kell itt emelkedni a technicalitások »határa szűk köréből« a magas politika »saslakáig«, s úgy menteni a hazát, ha még menthető. – Mert a haza veszélyben van.
Hanem erről is többet jövő levemben. Üdvözlöm Önt.
Kossuth Lajos.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages