Helfy Ignácznak (III.)
Helfy Ignácznak (III.)
(Utóirat.)
Turin. 1871. november 8.
Barátom!
Imhol a kis utóirat, melyet tegnap igértem.
Azon jogczímek között, melyeken a dynastia a magyar királyi széket és a cseh királyi széket birja, nemcsak hasonlat, hanem a legteljesebb azonosság forog fenn. Eredetre, időre, módra, feltételekre, biztosítási formákra, mindenre nézve, le egészen a szavakig.
Csehország nem patrimonium, nem úgynevezett »örökös tartomány«; nem puszta függeléke Austriának, hanem diplomatiai kötésekre, kétoldalu szerződésre hivatkozható ország, állam; ép úgy mint Magyarország.
És a cseh korona államjogi állapotát, Csehország jogait a fejedelem egy pár hét előtt, szeptember 12-én; ünnepélyesen elismerte, és elismerését koronázási eskü által megújítani késznek nyilatkozott, mint már tegnap is említettem.
Fejedelmek tanácsosai jogokkal sokszor tréfát űznek, s néha, fájdalom! büntetlenül is. – De urok szavából játékot ne űzzenek. Ez mondhatlanul veszélyes játék.
Nem kell azt gondolni, hogy, a mi az osztrák-cseh kérdésben Hohenwarth megbuktatása előtt történt, a birodalmi cancellár hire-tudta nélkül történt. – Ha úgy történt volna, régen beadta volna lemondását. – Nincs nagyobb önámítás, mintha egy nemzet egy bizonyos helyzetet elfogad, aztán azon helyzet végzelmes logikája ellen magát irott malasztokkal véli biztosíthatni.
Csinálnak egy közös miniszteriumot, kezeibe adják az állami politikát s annak két nagy emeltyüjét, az erszényt meg a kardot, s aztán azt mondják: »igen ám, de nem szabad avatkoznotok a belügyekbe«. Mese beszéd! Hiszen az természetes, hogy a birodalmi cancellár nem avatkozik holmi apró-cseprő aoministrationalis detailokba, – nem avatkoznék, még ha törvény nem volna is, hanem oly belügyi kérdésekbe, melyek a magas politikába vágnak, bizony avatkozik, ha száz irott malasztba meg lesz is irva, hogy ne avatkozzék.
Gróf Beust birodalmi cancellár úr, mint a császári ház első tanácsosa, tudta, mi alapon vállalt Hohenwarth miniszterséget; – ismerte programmját, értette, mit jelent ez, hogy: Habietinek miniszter, Jirecek miniszter; ismernie kellett kibocsátása előtt a szeptember 12-kei ünnepélyes császári nyilatkozatot; s ha ezek az ő politikája keretébe be nem illettek, hát miért várt, hogy az ebédet megfőzzék, miszerint aztán akkor dobják ki nagy scandalummal az ablakon, mikor már tálalni kellett a cseh országgyűlésnek a nyiltan engagirozott királyi igéret értelmében? – Ez a királyi igéret tény, nyilvános tény, mely fel van vésve a végzet azon rovására, melyen a – szótartás meg a szószegés letörülhetlenül számba vétetik.
Nekem biz’ egy kis szerény kételyem forog fenn az ily eljárás »savoir faire«-je tekintetében. Hanem hagyjuk ezt, lássuk magát a lényeget, a politikát.
Említém, minő állapotban van Csehország államjogi tekintetben.
És ime! ez a Csehország most azt mondja, először történik, hogy mondja: »jó! én nemcsak osztrák-magyar birodalmi közös ügyeket ismerek el, úgy a mint kiszabtátok: dualismust, paritást, mindent, s nem követelem – a mint joggal követelhetném, – hogy én »der dritteim Bunde« legyek, hogy engem harmadik »fél«-nek tekintsetek; hanem még ezenfelül a magyar koronához nem tartozó országokkal és tartományokkal is a külön közösügyességnek egész hosszu sorát ismerem el, s ezeknek közös intézéséhez hozzájárulni ajánlkozom; más szóval: »beleolvadok az einheitliches Osterreich-ba, s csak azt az egyet kötöm ki, hogy, a mi ezen dupla közös ügyeken felül még fenmarad, abban én legyek a gazda saját házamnál s nem a bécsi central-hatalom«. Ennyire ment a cseh hazafiak resignatiója.
Én, ha cseh volnék, ennyire sohasem mentem volna. – Soha!
Ez a tényállás! Államférfiaknak gróf Beust úr állásában nem holmi csiri-biri technicalitások arasztjával, hanem a nagy horderő inclinatometerjével kell mérni az eseményeket.
A dolog hordereje az: ha a csehek javaslatai elfogadtatnak, meg van fogva a vad, melyet a bécsi udvar századok óta kergetett. Megvan az einheitliches Österreich. – Magyarországon megfogták a dualismus tőrével, a Riesengebirg-en megfogták volna a cseh propositio hálójával.
Gróf Beust ezt megbuktatta.
Hiszen kérem, ha csak ezt buktatta volna meg! és megbuktatta volna saját szakállára, a nélkül hogy Andrássy újjait vette volna igénybe a centralisták számára a gesztenyét a parázsból kikaparni; ha megbuktatta volna, a nélkül hogy a halálosan megsértett nemzetek gyülöletét az én hazámra uszítsa; én azt mondanám: legyen áldott az óra, melyben Beust úr elhagyta Dresdát, hol egykor feledhetlen barátomat, az aranytiszta lelkü Teleki Lászlót elfogatta. – De ő hazámat, a jobb sorsra méltó, ártatlan Magyarországot keverte bele a catastrofába, s ezért tőlem, ki magas missiókról nem álmodozom, hanem hazámat a religiositás kegyeletével szeretem, megérdemelné, hogy azt mondjam: legyen neve, emléke meg – – – – De hadd ne irjam le a szót. Megolvassa azt iratlanul is a történelem logikája.
És a dynastia? No hiszen én száműzött vagyok, száműzöttnek nincs dynastiája. De a száműzött lát, bár ha szitát tartanak is szeme elibe. – S én azt mondom: azon szerencsétlen percz óta, hogy az öreg Metternich az osztrák-magyar monarchián kivül sehol a világon nem létező nemzetiségi kérdés felszitása által a dynastiát a bukás lejtőjére, a nemzeteket pedig a legszerencsétlenebb viszályokba sodorta, soha ember veszélyesebb hibát nem követett el, mint gróf Beust elkövetett az által, hogy, fel nem ismerve az időnek jeleit s a birodalom fenmaradhatásának életfeltételeit, az osztrák birodalom állami személyiségre jogosult országai autonomikus törekvéseinek útját állotta.
Megérdemelné, hogy perbe fogják. – Volna reá világos törvényes alap az 1867: XII. törvényczikk 27. §-ában. – E helyett persze herczeggé teszik. Kedves egészségére kivánom. Hanem a diploma átadásakor a »heil dir im Siegeskranz« helyett bizony opportunusabb volna a »miserere«.
De hát miért követte el gróf Beust úr ezen hibát? Azért, mert félt az osztrák centralista-pártot elkedvetleníteni. – Azt gondolja ez a párt, oly erő, hogy tőle függ a jelen és a jövendő. Téved. Tévedése helyzetének természetes következése. Ő a bécsi Burg körül él. – Nem hall maga körül mást, mint a centralisták hatalomvágyódási zsongását. Nagyon hangosak. De a hang még nem erő. Egy »maki« majom nagyobb lármát csinál, mint száz elefánt. – A nép az erő. Azt Beust úr, úgy látszik, nem ismeri. Természetes, hogy nem ismeri, de baj. – Ő okos ember; tegye csak kezét az osztrák nép üterére, hallgassa meg e nép becsületes szivének lüktetéseit, és látni fogja, hogy a centralista pártnak nincs a nép szivében gyökere. Az a nép szabad akar lenni. S centralisatio a szabadság átka. – Az a becsületes, művelt osztrák nép igen jól tudja, hogy csak úgy számíthat saját jogainak tiszteletben tartására, ha mások jogait tiszteletben tartja. – Nem kiván az uralkodni a csehek felett, s a birodalom biztonságának titkát nem alakiságokban, hanem a szabadságban s a népek elégedésében tudja rejleni. – Fejemet teszem reá, hogy, ha minden álokoskodás nélkül ma felteszik a kérdést az osztrák népnek tisztán: centralisatiót akartok-e vagy autonomiát? Az autonomiára fog szavazni. S ha az »einheitliches Österreich«-ról beszéltek neki, ezt fogja felelni: »Wir wollen das Recht und ein freies Österreich. Recht und Freiheit sind die sicherste Einheit.«
Utóbbi időben nagy változás jött gróf Beust úr álmaira, mint Byron mondaná. Hajdan úgy látta, hogy a belnyugalom megszilárdításában kell »a beteg ember« panaceáját keresni; ma, úgy látszik, már nem fél háboruságot, viszályt provokálni. Honnan e változás?
Talán meg tudnám mondani, ha megkérdezném csillagaimat, növényeimet, ásványaimat. Sokat megmondanak ezek annak, a ki velök társalogni tud. Mert megtanítanak felismerni isten újját, s megérteni az anyagi és erkölcsi világ eme nagy törvényét: »ilyen ok, ilyen okozat«, mely a történelemben is szintúgy uralkodik, mint a parányok csoportosulásaiban. Hanem bizonyos találkozásokról s ölelkezésekről kellene discurálnom hatalmas Caesarok és hatalmas miniszterek közt »in conspectu Andrássy«; – de én oda nem voltam hivatalos. – Hát hagyjuk annyiban. Csak négyet akarok gyöngéden érinteni. 1. Kár volt annak kipuhatolására költséget és fáradságot vesztegetni, ha nem szokták-e Berlinben »in camera sinceritatis« azt declamálgatni, hogy: »ich zähle die Häupter meiner Lieben, und sieh! mir fehlt ein theueres Haupt«. – Azt minden puhatolás nélkül is tudni lehetett, hogy Bismarck herczeg nem bolond ember. Meg tudja ő az időt választani. Ő nem Kemény Zsigmond, hogy két ebédnek is neki üljön. – Csak most ebédelt »Alsaciát«, nem bolond, hogy »Austriát« tálaltasson a porosz hegemoniának, mielőtt azt az ebédet is megemésztette, meg sok mást is, a min rágódnia kell. Indigestio lehetne belőle. Vacsora ideje még messze vagyon. »By and bye.« 2. Ha e részben megnyugtatva attól tart Beust gróf, hogy Austria, önként elmegyen – németnek, hát biz’ az olyan eventualitás, a mi bizony »az idők sorában« megtörténhetik. A nagy mágneseknek természetükben van, hogy a kis vasat magukhoz vonják. De ha azt gondolja, hogy ennek az által veheti elejét, ha az osztrák centralista pártnak hizeleg, nagyon rosszul számit. Ennek csak az lehet következése, hogy Austria meg nem marad, a többi meg elvész. A politika egyik főszabálya ez: »il ne faut jamais vouloir l’impossible«. – Ha Austriát csak a többi nemzetek feletti uralkodás árán lehet megtartani, hogy el ne menjen németnek, hát nem lehet megtartani. Mert ez az uralkodás a »l’ impossible«. Hanem az impossible-t kergetve a possible-t el lehet veszteni.
3. Ha azt gondolják, hogy a porosz segítség kilátása ellensúlyozván az orosz támadás veszélyét, most már lehet merni belviszályt provocálni, kimondhatlanul csalatkoznak. Külsegítségre támaszkodással kültámadást parirozni lehet, de belső felbomlásnak elejét venni nem. A cseh kérdésben követett politika belső felbomlásra vezet. – Végre:
4. Van-e a történelem logicájában még hely az osztrák birodalom számára? azt most nem akarom vitatni – nem érzek kedvet most beállani harangozónak; hanem annyit mondani merek s mondok is, hogy, ha e birodalomnak még jövendője lehet, csak a personalis unio, még pedig minden állami személyiségre, jogosult nemzetekre kiterjesztett personal-unio alapján lehet. Mert csak ez alapon lehetséges a nemzetek jogszerü aspiratióit az uralkodó közösségével harmoniába hozni. – Ha ez nem tetszik, hát – »de profundis«.
Öreg ember vagyok, de azért még én is megérhetem. – – Szándékozom is.*
* E leveleknek nagy hatásuk volt. Bejárták a magyar, a német, a franczia, a lengyel és orosz sajtót is. Csak nagyon természetesnek találjuk, hogy – mint legközelebb érdekelt – a cseh sajtó foglalkozott velök legtüzetesebben. K. F.
Kossuth Lajos.
