Sokaknak (II. Visszapillantás 48-ra)

Teljes szövegű keresés

Sokaknak (II. Visszapillantás 48-ra)
Turin, 1871. január 12.
Azon levelek közül, melyekre válaszolni szerencsém van, mindazok, melyek politikai fejtegetésekbe bocsátkoztak, az 1848-diki törvényhozás hagyományaihoz ragaszkodásnak adtak kifejezést.
Legyen szabad példakép a nádudvari népkör népies zamatu leveléből néhány sort idéznem.
Hivatkozva némely szavaimra, melyeket 1849-ben a nádudvari nép előtt mondottam, e népkör ekként szól:
»Mi most is azok vagyunk, kik akkor voltunk. Öltözetünk most is 48. Ebben dolgozunk nappal, ebben nyugszunk éjjel; mégis sem nem kopott, sem nem rongyos. Nincs rajta egy foszlány is. Pedig beh’ sok nyomorult szabdalta, nyirbálta ujította már azóta.«
Biz’ azt megszabdalták, megnyirbálták irtózatosan! A jó meleg kaczagány, melyben századok zord szelével daczolhatott volna a magyar, immár egy nyomorék sipkává törpült, mely csak arra való, hogy legyen mire tűzni az országboldogítás újszerü hitének jelképét, a kétfejü sast, mely egy gyomra számára két szájjal eszik. Nem bir elég tápot hordani elibe a magyar nép, pedig csak úgy görnyed a hordásba; kölcsön is kell vennie számára – – hogy jól lakassa? dehogy! (nem lakik az soha jól!) – – csak hogy tengesse.
Hanem azért a kegyeletes ragaszkodás a 48-diki hagyományokhoz még nem veszett ki.
Nem is fog az egyhamar kiveszni. Lehet azoknak befolyását zsibbasztani; az intézményeket meg lehet hamisítani; a magyar alkotmány lényegének tiszta felfogásában még nem eléggé otthonos nép gyermeteg jóhiszeműségét meg lehet lopni, hogy jogáldozatról jogáldozatra hagyja magát idegen érdekek horgán vonszoltatni; de századok eltompító szolgasága kell hozzá, hogy a delejes rezgés megszünjék, melyet a 48-diki törvényeknek mind főbb vívmányai, mind szelleme, iránya s vezérelvei a nép szivének hurjain felköltöttenek.
Innen van, hogy még azok is, kik jobb ügyre méltó buzgalommal már évek óta nem tesznek egyebet, mint nyesik, nyirják, rombolják, – s a mi még ennél is gonoszabb – meghamisítják a 48-diki művet, szükségesnek látják magukat e mű örökösei, ápolói, fejlesztői gyanánt mutatni be a közönségnek. Funera faciunt et vitam vocant. – Valóságos Marcus Antoniusok, – vesztére törnek Brutusnak, csupa tiszteletből, csupa szeretetből Brutus iránt.
De én, midőn a népnek a 48-diki törvényhozás hagyományaihoz ragaszkodását természetesnek is találom, helyeslem is, – a 48-diki törvények vezérelveire, szellemére, irányára vonatkozom; – nem minden egyes részletre.
Részletek tekintetében a 48-diki mű sem nem teljes, sem nem tökéletes.
Egynémely tekintetben e művet a tapasztalás nem mutatta elengedő biztosítéknak. – Ilyen az ország törvényes függetlenségének tekintete. Jóhiszemü, loyalis kisérlet volt a kiegyenlítő engesztelésre. Nem sikerült. Nem a törvény hibája. De nem sikerült. Nem azért, mintha sok volt volna a felállított biztosíték, hanem mert kevés volt.
Más tekintetben a letett alap helyes is, biztos is, s minden vészviharral daczolni képes is volt. – Ilyen a jobbágyi állapot eltörlése, s csak a terheket viselt, de jogban nem osztozott jobbágy népnek, szabad földbirtokos, szabad polgárokká emelése. – De a mű nem volt teljes. – A hűbérrendszer nem minden maradványai lettek egyszerre elseperve.
Némely kérdésekhez, melyek a demokratiai átalakulás logikai követelményei, még csak nem is nyult a 48-diki törvényhozás. Ilyen a főrendi táblának vagy egyszerü eltörlése, vagy (a mit én sokkal helyesebbnek s a magyar alkotmány önkormányzati ősi jellegével összhangzatosabbnak tartok) a törvényhatóságok követeiből alakítandó senatussal felcserélése. – Nagyméltóságu főrendek oly furcsán veszik ki magukat egy népképviseleti demokratikus alkotmányban, mint – mint – – bizony hirtelenében nem is vagyok képes eléggé jellemző példát találni, a dolog annyira superlative absurdissimum. Csak egyet tudok, a mely az absurditásban amazzal vetélkedik, de melynek feltalálási dicsősége az 1870-diki állambölcsességnek jutott ki: értem az eunuchokká csonkított megyékbe a virilis szavazat beférczelését, a minek azonkivül, hogy kihivó gúnyűzés a népképviselet eszméjéből, még az a különös sajátsága is van, hogy rendes, békés időkben még a miniszterialis minden lébe kanálozás is tökéletesen el lehetett volna nélküle, de haszontalansága mellett oly »digito monstrari«-t képez a nép méltó boszankodása számára, hogy, ha válságos idők találnának bekövetkezni, aligha proscriptionalis lajstrom szerepét nem fogja játszani. Szomoru dolog lesz. De bizony meglehet.
Azonban a nagyméltóságu főrendi tábla nagy absurditásához a 48-diki törvényhozás még csak nem is nyult.
Más kérdéseknél, mint pl. a minden előbbi hatóságukban világosan fentartott törvényhatóságoknak tisztán népképviseleti alapra rendezését illetőleg, csak az alapelv mondatott ki s a gyakorlati alkalmazás népképviseleti törvényhozásnak lőn feltartva; nem is álmodván a 48-diki országgyűlés, hogy valaha akadhassanak oly népképviselők, s még többséget is alkothassanak egy országgyűlésen oly népképviselők, kik a nép önkormányzati szent jogát az ősi magyar alkotmány eme szent örökségét osztrákos hevükben a minden lében kanálozni vágyó miniszteriális omnipotentia molochjának odadobhassák áldozatul.
Más kérdéseknél ismét a 48-diki törvényhozás csak egy gyönge előlépést tőn, s azt is félszegen. – Ilyen a sajtószabadság kérdése.
Másoknál végre egy gyakorlatiatlan alkalmazáshoz folyamodott, csakhogy egy nagy elvet: a vallásfelekezetek közti tökéletes egyenlőség és viszonosság elvét törvénybe iktathassa s az »uralkodó vallás« borzasztó eszméjének véget vethessen. E nagy elvnek gyakorlatiatlan alkalmazása a XX. t.-czikkben van, mely a mellett, hogy vallásszabadságról még nem, hanem csak bevett vallásokról mert szólani, nem azt rendeli, hogy az állam a vallásfelekezeteket magukra hagyja s egy fillért sem ad egynek sem, hanem azt határozza, hogy minden bevett vallásfelekezet egyházi és iskolai szükségei közálladalmi költségek által fedeztessenek.
E fogyatkozások részletezésébe azért bocsátkozám, mert a fogalmak tisztázása végett alkalmat kivántam venni annak felemlítésére, hogy nem téves nézetek okozták e fogyatkozásokat, s nem is az idő rövidsége okozta e hiányokat, mint azok szokták mondani, kik magukat a 48-diki mű örököseinek vallva a befejezetlen művet az által egészítik ki, hogy lerontják.
Volt annyi részem a 48-diki munkában, hogy jogosítva legyek tanuságot tenni, miként a párt, mely az átalakulást munkába vette, igen jól tudta, hogy mit kiván ezen kérdésekre nézve is a józan szabadelvűség, a törvényhozási logika s a hon java, és eléggé tisztában volt nézeteivel, hogy az idő rövidségét ne lett légyen kénytelen akadálynak tekinteni.
Megmondom a valódi okot.
Számot vetve magunkkal hazánk mindennemü bajainak kútfejeire nézve, azon meggyőződésre jutottunk, hogy az európai körülmények kedvező befolyását férfias határozottsággal felhasználva, mindenek felett két dolognak keresztülvitelére kell minden erőnket összpontosítnunk. Egyik az, hogy hazánk mindennemü ügyeinek kormányzatától, minden idegen avatkozást kizárva, egy független magyar parlamentáris kormányzat felállításával a magyar állam törvényes függetlenségét biztosítsuk. Másik az, hogy az aristokratikus alkotmányt, melyet 350 év keserves tapasztalása, úgy az ország állami függetlenségének megóvására mint a nemzet szellemi és anyagi felemelésére tehetetlennek bizonyított be, democratiai alkotmánynyá fejlesszük, s erre a jobbágy népnek szabad földbirtokos, szabad polgársággá átalakításával teremtsünk szilárd alapot.
Mi akként valánk meggyőződve, hogy, ha a hon, mint joga hozza magával, függetlenné, s a független hazában a nép saját sorsának szabad urává lészen a további kifejlődés magától elkövetkezik.
Azt gondoltuk tehát, hogy mellőznünk kell mindent, a mi e nagy czél elérését compromittálhatná, s más kérdések körül csak addig tanácsos mennünk, a meddig e nagy czél veszélyeztetése nélkül mehetünk.
Igen, de a 48-diki országgyűlés még kirekesztőleg csak szabadalmazott osztályokból állott. Maguk a királyi városok is ilyenek voltak, s követjeik akkor még nem a városi polgárságot képviselvén, igen kevés súlylyal birtak. Mi magunk is a nemesség küldöttjei voltunk, s a czélba vett nagy reformok keresztülvitelénél a főrendi tábla szabadelvü töredékének közreműködésére, a többieknek pedig legalább resignatiójára szükségünk volt.
A magyar nemesség emlékét 1848-ból oly dicsőség környezi, melyhez hasonlóra alig van példa a történelemben, még az 1789-diki franczia nemzetgyűlést sem véve ki, mert az nem kirekesztőleg szabadalmazott elemekből állott. És mi tudtuk ugyan, hogy a robot és dézma gazdálkodást a nemzetgazdászat legelemiebb fogalmai annyira elitélik, miszerint annak eltörlésével, maga a volt földesúri osztály is idővel jólétben csak nyerni foghat; de az iránt nem csinálhattunk magunknak illusiót, hogy pillanatnyilag az áldozat bizony igen-igen sokaknak zokon esik. Tudomásunk volt nyomatékos állásu egyénekről mind a két táblánál, kik mint elvhű hazafiakhoz illik, a particularis érdekek sugallatán felül emelkedve egész határozottsággal velünk szavaztak ugyan, de kiknek házi tűzhelyeik körül jajpanasz és átkozódás hangzott a miatt, hogy az ige testté válásának ideje bekövetkezett. Megfontolván tehát, hogy a munkába vett democratiai átalakulás egyszerre két irányban súlyosodik a birtokos nemességre – mert ép akkor, midőn úrbéri javadalmait elveszti, egyszersmind adófizetővé is leszen, – nem tartottuk tanácsosnak a húrt még tovább feszíteni, nehogy ellenkezéssel találkozzunk, s az ellenkezés egyszer eltökélésre jutva, azon alapkérdésekre is kiterjedjen, melyeknek a felvett irányban megoldását hazánk jövendőjére nézve életkérdésnek tekintettük.
Ennek pedig borzasztó következései lehettek volna. Akkor ugyanis még úgy állott a dolog, hogy a törvények az országgyűlés végével egyszerre együttesen sanctionáltattak. – Egy pont feletti lényeges meghasonlás mindent compromittálhatott. – Nagyon jól tudtuk pedig, hogy a bécsi hatalom, egyrészt fájlalva a hazánkkali önkényes rendelkezésnek kezéből kisikamlását, másrészt pedig ösztönszerüleg borzadva a democratiai elv megtestesítésétől, lesve lesi, hogy hol találhat támaszt akár a nép előitéleteiben, akár a nemességben, papságban, mágnásokban, miszerint czélba vett sarkalatos reformjainknak ellent állhasson. Hiszen kik a Bécsbe menesztett országgyűlési küldöttségben (abban az argonautáknak keresztelt expeditióban) részt vettek, tudják, s tudom különösen én, ki mind Bécs városában, mind a császári Burgban a meseszerűségig különös dolgokon mentem keresztül, hogy mily tengerével a nehézségeknek kellett az utolsó perczig küzdenünk.
Vigyáznunk kellett tehát, nehogy oly lépést tegyünk, melynél vagy a közvélemény cserben hagy (voltak dolgok, melyeknél ettől méltán tarthatánk), vagy pedig particularis érdekek miatt az országgyűlés kebelében meghasonlás tör ki; mert lehetetlen volt nem tudnunk, hogy, ha a bécsi hatalom látja, miként csak egy dologban is van mire támaszkodnia, a főfeladatunkká választott két fővívmány is veszélyben forgand, ezeket csak úgy remélhetvén békés úton keresztülvinni, ha a nemzet akaratának kompakt erejével állunk szemben hazánk s a szabadság megrögzött elleneivel. Ha ezen elővigyázattal nem vagyunk, alig maradt volna fenn más alternativa számunkra, mint vagy nyomoruságos arányu eredményekre devalváltatni engedni a pillanat kedvező alkalmát, vagy rögtön forradalomhoz nyulni. Én pedig lelkem mélyében meg vagyok győződve, hogy, ha akkor ez alternativát ki nem kerüljük, nem 49 lett volna belőle, mely abból merítette főerejét, hogy nem a nemzet támadta meg a dynastiát, hanem a dynastia támadta meg fegyverrel az alkotmányt, melynek megtartását esküvel fogadta, a törvényt, melyet királyi szó szentesített, s a nemzet életét, melynek saját élete fenmaradását köszönheté. – Mondom, nem 49 lett volna belőle, mely még bukásában is életet biztosított a nemzetnek, mert életerejét önmaga s a világ előtt revelálta, hanem lett volna belőle egy csúfos halál; feltámadási remény nélkül, halál, mely felett a világ birája, a történelem, még csak nem is sajnálkoznék.
E szempontokból kell a 48-diki törvényhozás fogyatkozásait megitélni.
Túlhosszura nyulnék levelem, s ha nyujthatna is némi anyagot a történész számára, nem igen érdekelhetné, az actualitásokra feszített figyelmet, ha részletesen elmondanám, miként gyakoroltak befolyást és minőt ezen szempontok mindazon egyes fogyatkozásokra, melyeket felemlitettem.
Egyre nézve mégis kivételt teszek. Teszek pedig azért, mert az actualitási érdekkel bir.
A vallás tárgyában alkotott törvényczikket értem.
Hogy a törvény akármely vallásnak »uralkodó vallási« állást adjon; s hogy ezen uralkodó vallás egyháza javadalmakkal, szabadalmakkal, hatalommal felruházott valóságos állami intézmény erejével birjon, ez annyira sérti az emberi szabadság legérzékenyebb oldalát, a lelkiismeret szabadságát, annyira ellenkezik a polgári társadalom s az állami souverainitás alapfogalmaival; és e mellett hazánkban annyi szenvedésnek, annyi szerencsétlenségnek, annyi viszálynak, annyi szivháborító botránynak volt forrása, hogy eltökélettük magunkat e borzasztó eszmét a magyar közjogból kitörölni, s helyébe az észak-amerikai jognyilatkozat (Declaration of rights) azon bölcs, igazságos és jótékony axiomáját iktatni törvénybe, hogy »semmi vallásos felekezet nem birhat fölénynyel a törvény előtt mások felett«.
Az egyenlőség és viszonosság elvének valósítására csak egyetlen egy alternativa képzelhető. – Vagy az, hogy az állam semmi egyháznak, semmi vallásfelekezetnek nem ad semmit. Vagy az, hogy minden vallásfelekezet egyházi és iskolai szükségeit az állam fedezi.
Az emberiség már eléggé haladott, miként ne legyen szükség indokolgatni azt, hogy az alternativa első része a helyes, nem a második. Az állam tartsa fel a mindenkit egyenlően kötelező törvények érvényét mindenki ellenében: ne tűrje, hogy a vallás ürügye alatt a türelmetlenség vagy theokratiai hatalomvágy személyes vagy polgári jogaiban akárkit is büntetlenül sérthessen, szabadságában korlátozhasson, vagy hogy vallásos meggyőződések örve alatt akárki is magát polgári kötelességeinek teljesítése alól kivonja.
Ezentúl ne avatkozzék az állam a vallás dolgába, de azt se engedje, hogy akármely egyházzá szervezett vallás az állami vagy polgári dolgokba avatkozzék. Legyen elve az, hogy a vallásos felekezetek az állammal szemben másnak nem tekinthetők, mint az egy hitet valló egyének szabadakaratából kifolyó önkéntes egyesületeknek, melyek ép azon tekintet alá jönnek mint akármely más társas érdekü egyesületek. Ha sértik a törvényt, a törvény megtorolja a sértést. De, a míg a törvényt nem sértik, az ő dolguk, hogy mit csinálnak. – Fedezzék közös érdekü szükségeiket, fizessék papjaikat, tartsák fel iskoláikat, templomaikat, a mint nekik tetszik, az államnak velük semmi köze. Nem ad nekik semmit.
Ez az igazság.
Igen, de hazánkban az állam nem egyenlő mértékkel mért még azon vallásfelekezeteknek sem, melyeket jogosultaknak ismert el. – Egynémelyeknek sohasem adott semmi ellátást egyházi és iskolai czéljaikra. Egynek pedig igen gazdag ellátást adott; azt valóságos államintézménynek, papjait nemeseknek, főpapjait az ország első polgári karának, valóságos államhivatalnokoknak tekintette, s ilyeneknek tekintvén igen gazdagon fizette számukra kirendelt nagy terjedelmü birtokok haszonvételével. – Ezen módja az állami méltóságok fizetésseli ellátásának ősi szokás volt a magyarnál. – Így fizette királyait a koronajószágok, így nádorait némely tengeri szigetek haszonvételével.
Ekként lévén a dolog, ha a 48-diki országgyűlés az egyenlőség valósítását abban keresve, hogy semmi vallásfelekezetnek nem ad semmit, ennek alkalmazásaul azt mondotta volna a protestánsoknak, a görög keleti egyháznak, az unitáriusoknak: »titeket soha semmi ellátásban nem részesítettem, jövendőre sem részesítlek; lássanak el híveitek, a mint akarnak« – a katholika egyháznak pedig azt mondta volna: »számodra felhagyom az eddigi állami ellátást s így már most szent a békesség köztetek, egyenlők vagytok« – ez csakugyan különös egy neme volt volna az egyenlőségnek s nagyon furcsa módja az »osztó igazságnak«.
Világos tehát, hogy, ha a vallásfelekezetek közti egyenlőséget és viszonosságot a »senkinek semmit nem ad az állam« útján akartuk volna valósítani, okvetetlenül azt kellett volna indítványoznunk, hogy az állam jövendőre megszünteti azon ellátást, melyben ekkorig a katholika egyház főpapjait és szerzeteit részesítette. Joga volt s van hozzá, ez kétségtelen.
Én egészben véve a magyar katholikus clerus hazafisága iránt mindig igen nagy elismeréssel viseltettem. Még számkivetésemben is nem egyszer vettem magamnak alkalmat a »No popery« szenvedélyben rajongó protestáns tömegek előtt ezen elismerésemnek kifejezést adni, s a magyar katholikus clerust egy tiszteletreméltó kivételes példaként állítani ellentétbe a hazát s hazafiságot megtagadó ultramontanismus hadseregével.
De mert az ember infulában is ember marad, meg voltam, meg voltunk mindnyájan győződve, hogy, ha a vallásfelekezetek közti egyenlőségnek ezen módját hozzuk akkor indítványba, oly megkérlelhetlen harczot és háborut idéztünk volna elé oly hatalmas segédeket kergettünk volna hazánk szabadsága bécsi ellenségeinek karjai közé, hogy az egész átalakulási nagy munka veszélyeztetve lehetett volna. Nem mertük tenni. Ily kérdések felvetése békés időkre való, midőn a nyomukban kelő szenvedély szele kidühöngheti magát, a nélkül hogy a nemzet hajóját szirtekre sodorná.
Nem maradt tehát más választásunk, mint vagy érintetlenül hagyni a vallás dolgát, minden enyhítő ír nélkül sajgásra kárhoztatni az annyi család boldogságán duló sebeket s midőn szabadságot hirdeténk a nép millióinak, a szabadságnak ép azon ágát hagyni biztosítatlanul, melynek hiánya legérzékenyebben sújtja az ember kebelét; vagy pedig az alternativa másik részéhez folyamodva az egyenlőségnek azon módját választani, hogy az állam fedezze a vallásfelekezetek egyházi és iskolai szükségeit.
Rossz expediens, de mi azt választottuk – – kénytelenségből; s a mi legfájdalmasabban esett pártunknak, még ezzel is csak a törvényesen bevett vallásfelekezetekre valánk kénytelenek szorítkozni: mert ha másként cselekszünk, harczra kél vele ellenünk a kereszténység nevében a hatalmas állásu türelmetlenség vak heve; azzal izgat ellenünk, hogy mi a keresztény népet a zsidó vallás terjesztésére akarjuk megadóztatni, és olajat öntve emberszeretetlen izgatásával a tudatlan nép szenvedélyére, mely már is tettlegességben dühöngött pár száz lépésnyire az országháztól. Hazánk ellenségeinek kezére dolgozik, hogy ezek bennünket az egyedüli istáptól, melyre támaszkodhatánk, a nép rokonszenvétől megfosztva, a népszabadság napjának hazánk komor egén felidézésére tehetségeinket elzsibbaszthassák s a demokratiai átalakítás nagy művét meghiusítsák.
Annyi s oly nagy érdekek lebegtek a röppenő percznek mérlegében, hogy az emberbaráti érzelmek sugallatait a hazafiúi kötelességnek nem volt szabad fölibe emelnünk. – Esdekelve kértük – mi magunk kértük – zsidó vallásu honfitársaink pesti küldöttségét, tűrjenek még egy kissé a haza, a népszabadság érdekében; ne kényszerítsenek minket hazánk újjászületésének kedvező perczét veszélyeztetni, higyjenek a szabadság világában, mely egyedül képes a szeretetlenség ködét, a türelmetlenség homályát eloszlatni, s bízzanak a közel jövendőben, mely nekik az oly rég, oly sokat s oly embertelenül üldözötteknek igazságot fog szolgáltatni.
Tömérdek vészfelhő tornyosult össze hazánk felett! A szabadság nappalát leirhatatlan gyásznak kiséretében a szolgaság éjjele váltotta fel, – mely még oszlásában is rettenetes sötét foltokat hagyott a magyar szabadság napján, s a foltok mindegyre terjednek, mindegyre sötétülnek, de a néhány fönmaradt halavány sugár gyönge melege is elég volt reá, hogy legalább ezen egy hitünket igazolva, ezen egy várakozásunkat teljesülve láthassuk. Ma már a magyar zsidó is egyenjogu magyar polgár; legyen megáldva érte a szabadság nemtője.
Csak így, ily vigyázattal s ily nehezen szivelt áldozatokkal törölhettük ki közjogunk táblájáról az »uralkodó vallás« szörnyetegét s irhattuk be helyébe az egyenlőség és viszonosság elvét. De vigasztalást találtunk a hitben, hogy oly elvet inauguráltunk, melyről, ha egyszer kimondatott, csak előrelépés lehet, hátraesés nem.
Az autonomiai mozgalom, mely elég, különös s nem sok jót igérő alakban megindult az országban, ösztönül szolgál nekem, hogy befejezésül azon tárgy köréből, a melyről szólok, a 48-diki időkből, egy episodot jegyezzek ide.
Midőn a vallás dolgábani törvény felett előkészítő tanácskozásainak folynának, Lonovics, Csanádnak nagytekintélyü akkori püspöke, engem e szavakkal szólított meg:
»Önök a katholika vallás uralkodó vallási állását meg akarják szüntetni s az egyenlőség elvét akarják felállítani. – Ám legyen. Hanem reménylem, irányunkban is igazságosak lesznek Önök. Nemcsak a protestansoknak vannnak sérelmeik, nekünk is vannak. Az állam oly hatalmat arrogál magának, oly befolyást, avatkozást, korlátozást gyakorol egyházunk irányában, a mi a vallás szabadságával össze nem egyeztethető. Míg uralkodó vallás voltunk, tűrtük ezeket azon előnyökért, melyeket nekünk ez állás nyujtott. De ha ez állás megszünik, nincs ok, a miért tovább tűrjük. Ha a vallásfelekezetek közti egyenlőség kimondatik, én követelni fogom, hogy egyházunk szintazon autonomiával birjon, melylyel a protestansok birnak: »Remélem, pártolni fog Ön.«
»Kétségtelenül« – felelém, – még csak azon, tán nem épen egészen lényegtelen, kis különbségbe sem fogok aggatózni, hogy a protestansok sem Genftől, sem Berlintől nem függnek, mint Önök függnek Rómától. Önök magyar polgárok; a magyar törvény letéteményesei fel fognak tudni, reménylem, ügyelni, hogy a mindenkit egyenlően kötelező magyar törvényt magyar polgárok ne sérthessék, akármit is rendelnek nekik Rómából. Igenis pártolni fogom Önök egyházának autonomikus szabadságát, úgy mint a magamét. Ön természetesen az egyházról szól, s az egyház a hivők egyeteme; azé a rendelkezési jog, nem az egyház szolgáié, a papoké. Hiszen szóval legalább a pápa is az isten szolgái szolgájának nevezi magát. Tehát pártolni fogom. Hanem a syllogismusnak corollariuma is van. A ki azt mondja: én felmondom a függést az államnak, nem tűröm semmi rendelkezését, semmi avatkozását, szóval semmit abból, a mit így neveznek: »jura majestatica circa sacra«, annak azt is kell mondania, hogy: »de nem is veszek igénybe semmi javadalmat, semmi ellátást az államtól«. Ezt Ön, ki oly nagy mester a logikában, nem lehet, hogy természetesnek, igazságosnak el ne ismerje. Ha Önnek makói tiszttartója azt mondaná: én felmondok püspökségednek minden függést, minden avatkozási jogot – autonom tiszttartó leszek, de a fizetést megtartom. – nem gondolom, hogy Méltóságod ezt méltányosnak találná. Reméllem tehát, midőn az autonomiát indítványozza Ön, egyszersmind ki fogja Ön jelenteni, hogy a magas clerus az államtól eddig élvezett ellátásról és javadalmakról önként lemond. Hálás elismeréssel fogjuk az autonomia e szükségszerü corollariumát törvénybe iktatni, a magyar katholikus clerus őrök dicsőségére.
A discursus ennyiben maradt s a discursussal a dolog is.
A tanuságot levonni nem énreám tartozik. Vonja le a magyar népnek ősi tulajdona: a józan ész.
* * *
Elismerve a 48-diki törvényhozás fogyatkozásait, elmondottam, hogy mi okozta azokat.
Tettem pedig azért, hogy alkalmam legyen felkérni mindazokat, kik a 48-diki hagyomány hiveinek vallják magukat, ne elégedjenek meg a határozatlan fogalmu kegyelettel, hanem jöjjenek magukkal tisztába az iránt, hogy miben áll a 48-diki törvények lényege? minő az irány, melyet a 48-diki törvényhozás vezércsillagul tüzött ki minden időre a nemzet törekvéséinek? s ha meggyőződnek – miként én meg vagyok győződve, – hogy ezen iránytól lehetetlen eltérni, a nélkül hogy nemzetünk szabadsága, boldogsága, sőt létele is veszélyeztetve legyen; arra összpontosítsák munkásságukat, hogy a nemzet ezen irányhoz visszatérjen, s a mi lényeges van a 48-diki törvényekben, az visszaszereztessék.
Visszatérést és visszaszerzést mondok, nem megtartást, nem megvédést, mert, fájdalom, azon irányból rég hátra fordult a nemzet – egyenesen hátra fordult! a lényeget pedig elvesztegette.
Kevés szavakba össze lehet foglalni a 48-diki irányt: »Állami függetlenség a hazának – s önkormányzat, faj-, nyelv-, valláskülönbség nélkül a szabad népnek a független hazában.« Ez az irány. A lényeg pedig az, a mi e három szó: »függetlenség, szabad nép, önkormányzat« valósítására megkivántatik.
A most uralgó irány pedig ez: »Államegység Austriával; közös kormány az állami ügyekben Austriával, belügyekben pedig a közösség lidérczétől nyomott miniszteriális hatalom, miniszteriális gyámkodás, miniszteriális patronatus kitágítása az önkormányzat rovására az egységes birodalom magyar felében.«
Hogy ezen irány kerek megtagadása, merő viszszafordítása a 48-kinak, hogy ezeknek lényege merő megsemmisítése a 48-diki törvényhozás lényegének, azt a világon semmi dialectica nem lesz soha képes, nem mondom elvitatni, de csak el is palástolni.
A thema nagyon késztet a részletes taglalásba bocsátkozásra; s bizony nem is volna felesleges, de a tér nem engedi.
Hanem én, megfontolva, hogy minő nagy, minő fontos jótéteményekben részesítette a népet az 1848-diki törvényhozás, s az emberi kebel előtt becscsel birható minden tekintetben mennyire érdekében van hazánk népének a 48-diki törvényhozás irányához, lényegéhez körömszakadtáig ragaszkodni, s megőrzésükre mindent merni, sokszor kérdezem, kimondhatlan bánattal kérdezem magamtól: minő ádáz bűverővel rendelkezik az uralgó párt, hogy rettenetes munkájához a nép többségében támaszra találhatott?
A corruptio talán? – a hirlapok, a haza sürgölődésének eme tükre, bizony számos adatot mutogatnak fel, melyek oda látszanak mutatni, hogy némely körökben a corruptio irtózatosan terjed. De a nép milliói! ezt is corrumpálni, mélyen, tág körökben corrumpálni (mint pl. a nápolyi Bourbonok tevék), erre még az idő rövid volt.
Tehát mi?
Kérdésemre meghozta a szomoru választ a népszámlálási statisztika.
Lakosságunk 64 százaléka nem tud sem irni, sem olvasni. Ez nagyon szomoru. De nem ebben, hanem a részletek összehasonlításában találtam fel a feleletet.
A szoros értelemben vett Magyarországon az arány sokkal kedvezőbben áll, 11.117,632 lélek közül 6.616,184 nem tud sem irni, sem olvasni. Ez körülbelől 59%.
Erdélyben ellenben 82 1/6% (82.18) 2.101,727 lélek közül csak 374,795 tud irni vagy olvasni, 1.726,932 pedig nem tud.
Ez már aztán borzasztó arány!
Igen, de a közösügyes politikának, s mindannak a mi belőle következett, Magyarországon nem volt többsége.
Erdély (igen parányi kivétellel, csaknem uni sono) adott többséget e politikának. Az az Erdély, hol száz ember közül több mint 82 sem irni, sem olvasni nem tud.
Tehát a tanulság az, hogy a 48-diki irányt megtagadó hazafiságnak támasza a hivatalt és nyerészkedést hajhászó szűkebb rétegekben azon corruptio, mely a hivatal- és kegyosztó kormánypatronatus minden fogalmat meghaladó kiterjesztésének kikerülhetetlen következése, a néprétegeiben pedig támasza a tudatlanság.
S a bécsi Burgban azzal áltatják magukat, hogy biztos az épület, mely ily alapokon nyugoszik! Szegények!
A ki fáradságot veszen magának az összehasonlításokat tovább folytatni, igen épületes eredményekre juthat Erdélyen kivül is. – Ott van például Pestmegye. Ez elemi oktatás tekintetében az egész országban legjobban áll. Jobban áll mint maga a főváros is: Pest városában közel 36% nem tud sem irni, sem olvasni. Pestmegyében csak mintegy 25%. S Pestmegye határozottan ellenzéki. – Ellenben Zemplén (az én szülőföldem, mely 8 követ közül hét osztrák magyart küldött) 69%-tel – Sáros 71%-tel s még az aránylag kedvezőbben álló Nyitra is 52 1/2%-tel számítja irni-olvasni nem tudó lakosságát.
Tehát corruptio és tudatlanság.
De tudatlanság nem »Dummheit«. Csak a »Dummheitról« van megirva, hogy vele az istenek is hiában küzdenek.
A tudatlansággal lehet küzdeni, s mert lehet, kell. Köröknek válaszolok főképen. – Sokat tehetnek ők is, – de nem a kevés kivétellel eddig követett úton. Gondolkozzanak!
Ha kivánni fogná valaki, talán én is elmondom gondolataimat, s el azt is, hogy mi tanácsom van azokhoz, kik azt állítják, hogy az uralgó többség fictio.
Most – mert néhány számban, melyet említék, egy végtelenül fontos revelatio rejlik; nem akarom a számok ékesszólását szavakkal gyengíteni.
Kossuth Lajos.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages