A főváros tanácsának
A főváros tanácsának
Turin, 1883. ápril 28.
Mélyen tisztelt Fővárosi Tanács!*
* A pohármester, a főváros tanácsának május 9-ki ülésén mutatta be a levelet, mely ott felolvastatott, s a tanács elhatározta, hogy a közgyűlésnek azzal az indítványnyal nyujtja be, hogy nyomassék ki és osztassék szét a törvényhatósági bizottság tagjai között. K. F.
Legyen áldott a magyar haza Fővárosának Törvényhatósága, hogy engem aggkorom szomoru magányában kegyes részvétével megvigasztalni méltóztatott.
Legyen áldott a tisztelt Fővárosi Tanács a szivélyes gyöngédségéért, melylyel e hálával fogadott jótéteményt tudtomra adó átiratában magát a »szeretet és ragaszkodás tolmácsának« vallani kegyeskedett.
Késő öregségem valóban még akkor is szükségét érezné a vigasztalásnak, ha az évek terhének súlyát a hontalanság keserve nem növelné, s a szeretet részvéte az egyedüli vigaszsugár, mely az aggkor búskomor alkonyára derüt lövelhet.
Nagyon igaz a tisztelt Tanács azon észrevétele, hogy az idők terhe mindenkinek súlyos, s lélektanilag nagyon indokolt azon nyilatkozata, hogy látva az aggkor gyengélkedéseit, habozik igazat adni a közhitnek, mely a késő öregséget a gondviselés kiváló kegyének tekinti.
Méltán habozik.
A kiket hozzánk a családi szeretet köteléke fűz, azok a gondviselés kegyének tekinthetik, ha minél később üt az örök elválás órája, mert a hátra maradottakra még azután is a bús emlékezet fájdalma vár, mikor az elköltözöttnek már semmi fáj. De annak, a ki viseli, a késő öregség bizony nem egyéb mint egy hosszu haldoklás, melyet kínossá testen az, hogy öntudatos. A halál maga nem lehet kín, de az öntudatos, hosszu haldoklás keserves egy állapot. A beteg gyógyulni, a vizbefuló menekülni, a csaták harczosa sértetlen maradni, a halálra ítélt megkegyelmeztetni remélhet, de a késő öregség, az reménytelen. Lesni a sülyedő hajó fedélzetéről, hogy miként merül el vonalonként az a pár hüvelyknyi recsegő deszkafal, mely még a viz szinén felül libeg; bizony nem kellemes időtöltés.
Ilyen a késő öregség.
De hiszen a halál már a születéskor is csak idő kérdése, hát nem a halál közellétének gondolata a legkomorabb oldala a késő öregségnek, a legkomorabb az, hogy öreg embernél »usus abit vitae«, a mint Lucamus mondja. Az agy egy napról másikra veszti ruganyosságát, az emlékezet fiókjai egymásután becsukódnak, a gondolatok folyama csepegőssé lassul, az érzékek eltompulnak, a lelki, testi erő darabonkint szakadozik le az öreg ember tagjairól, s az ember érzi, hogy szakadozik, érzi, hogy ma már nem az, a mi tegnap volt, érzi, hogy az élet fokonkint tengéssé alakul át, melynek jellege a mozdulatlan passivitás. Ez a késő öregség legkeservesebb átka.
S ez átok súlyától bizony én sem maradhattam ment, bár igaz, hogy velem az aggkor aránylag még szeliden bánt, de bizony abban a testi és szellemi erő-épségben, melyet a tisztelt Tanács felemlít, több a látszat mint a valóság. Akaratom meg-megkisérli a birkózást a hanyatlással, régóta kizárkóztam az emberi társaságból, bár iparkodom munkával töltögetni magányom ürjét, de azt csak én tudom, minő kimerítő fáradsággal jár az a terméketlen munkásság, melyet a tisztelt Tanács a természet másod virágzásához hasonlításával tisztel meg; nagy erőlködésébe kerül az elaggott törzsnek az a halovány virány, meddő virány! elhull nyomtalanul, gyümölcsöt nem hagyva maga után!
Hát bizony jól esik, nagyon jól esik lelkemnek a vigasztalás, mely a távol haza minden részéből a részvét és szeretet szárnyain aggkorom magányába száll.
Természetesnek fogja a tisztelt Fővárosi Tanács találni, hogy felmerül agyamban a kérdés: minek köszönhetem ezt? csak a szánalom amolyan erkölcsi alamizsnája-e ez, mint a minőt Róma fiai nyujthattak a Carthago romjain ülő Mariusnak, vagy valamivel több, valami más? Lehetséges volna-e, hogy az én közéletemnek harmincznégy hosszu év és annyi és olyan változás mohával fedett sirjára a szeretetnek ily virágai szórathatnának, ha az, a mit az a moha eltakar, visszhangot nem keltene a nemzet szivének lüktetéseiben.
Nekem úgy látszik, hogy nem lehetséges. Az ember hite az ő mennyországa. Hát legyen nekem megengedve, hogy a vigasztalás poharát, mely a 80 éves aggnak a nyujtatik, a hazafi emelje: s a jövendőben vetett remény örömével emelje ajkaihoz.
De a vigasznak azon poharát, melyet hazám fővárosa nyujt felém, én nemcsak vigasztaltan, hanem büszkeséggel is emelem ajkaimhoz.
Büszkeséggel, mert ha még úgy kitolonczoz a magyar törvény a magyar polgárok soraiból, azt nem teheti, hogy szivem minden dobbanasával magyar ne legyek, s mert magyar vagyok, hát büszkeséggel tölt el a magyar főváros gyors és gyönyörű fejlődése.
Magasztalással beszél Budapestről minden idegen, ki azt meglátogatta, magasztalással még azok is, a kik azon helyzetben vannak, hogy összehasonlítást tehettek a magyar főváros és a külföld legnevezetesebb városai közt: Budapesten nincs monumentális mult, de van szép jelen, mely még szebb jövendőt igér. Én gyönyörrel merengek el azon néhány kép szemléletében, melyet Budapestről birok; gyönyörrel hallgatom a feleleteket, melyeket azok, a kik a hazából meglátogatnak, a főváros iránt tett kérdéseimre adnak; örvendetes meglepetéssel veszem számba a statisztikai adatokat, feszült érdekkel kisérem a Fővárosi Törvényhatóság közéletének mozzanatait: s a mind mindezt összehasonlítom azzal, a mi s a minő a főváros akkor volt, a mikor én utolszor láttam (fájdalom, »utolszor«), nemcsak büszkeséget érzek a bámulatos fejlődés felett, hanem hódolattal is hajtok fejet a Fővárosi Törvényhatóság magyar szellemü önkormányzati tehetősége előtt, mely ily eredményekben nyilatkozik.
Kétségtelenül része van Budapest gyönyörü fejlődésében annak, hogy a kormány és országgyűlés székhelye: része van kedvező fekvésének, mely Budapestet az ország kereskedésének központjává teszi s a világkereskedelem egyik nevezetes állomásává fogja tenni, ha Magyarország visszaszerzi, a mint vissza kell szereznie a gondatlanul elharácsolt államjogot, hogy önálló kereskedelmi politikát követhessen és részök van fejlődésében azon kedvezményeknek is, melyeket számára a törvényhozás nyujtott, de mindez együttvéve csak az elemeket adta meg, melyekből életet lehetett fejleszteni, nem magát az életet, csak építési anyag volt, mely a mester kezére várt, hogy büszke épületté alakulhasson.
Nekem a Fővárosi Bizottság egy igen érdemes tagjának nagyra becsült szivességéből módomban volt összehasonlításokat tehetni a főváros költségvetései közt azon időtől kezdve, hogy önállóságához jutva ügyeinek vezetését a polgárok választottai vették át. Ez összehasonlításnál lépésről lépésre kisérhettem a folytonos tevékenységet, melyet a Fővárosi Törvényhatóság azon irányban kifejtett, hogy hazánk fővárosa felemelkedjék a szinvonalra, melyet a mai kor civilisatiója oly nagy városoknál megkiván, melyek arra vannak hivatva, hogy a nemzet életében azon functiót teljesítsék, melyet az emberi test szervezetében a sziv teljesít. És én nem habozhatom azon meggyőződésemnek adni kifejezést, hogy a főváros gyors fejlődésénél az érdem oroszlán része a Fővárosi Törvényhatóságot illeti, annak tevékenysége volt a napsugár, mely az élet elemeit életre keltette, az volt a mester, melynek rendező keze alatt az építési anyag ily büszke épületté emelkedett.
Neveli ennek érdemét az, hogy a Fővárosi Törvényhatóságnak nagyon is sokszor s nagyon is nagy mértékben kellett és folyvást kell éreznie azon központosítási »pouritus« átkát, mely Magyarország kormányzásában immár állandó nyavalyává súlyosodott. Nagyon megdöbbentő, nagyon aggasztó jelenség Magyarországon ez a minden mértéket meghaladó miniszteriális gyámkodás praesumtiosussága, mely a magyar nemzet ezer éves történelmében gyökerező intézvényes közélet minden zugába betolakodva az önkormányzati szellemet fejlesztés, ápolás helyett folyton zsibbasztja, mintha egyenesen feladatul tűzte volna ki magának azt, hogy a magyar nemzetet gyámra szoruló kiskoruságba sülyeszsze s a saját lábán járásról leszoktassa.
Nem tagadhatom, tisztelt Tanács, hogy idegessé leszek annak láttára, miként mindennél, a mit a magyar kormány kezdeményez, behoz vagy kezel, a vezéreszme a miniszteri hatalom kiterjesztése. Oda jutottak, hogy csaknem bánnom kell, hogy a miniszteri kormányzat behozatalában részem volt. Nincs ország az egész művelt világon, a hol az, a mit az állam mindenhatóságának szokás nevezni, annyira pronunciáltan csörtetne előre tüskén-bokron keresztül, mint Magyarországon. Oly borzasztó anachronismus ez, hogy nevetségesnek kellene mondani, ha oly igen veszélyes nem volna. Vannak doctrinák, melyek a jövendő történelméből ki akarjak törölni a családot, a hazát, az államot, ki akarnak törölni mindent, a mi évezredeken keresztül rugót adott az emberiségnek arra, hogy nemesebb czélokért is lelkesüljön mint azok, melyek az oktalan állatok ösztöneivel közösek, ha valaki azt tüzné ki czélul magának, hogy Magyarországot termékeny talajul készítse elé azon doctrinák vetésének számára, alig találhatna hathatósabb eszközt mint az, a mit a hatalom terjeszkedés »pruritusa« által izgatott magyar kormány mível »állami mindenhatóság!« – a XIX. század alkonyán; és épen Magyarországon, a mely nem állam; s a hol az önkormányzati szellem kiirtása eszköz arra, hogy állammá ne is legyen.
Én értem annak a hatalom terjeszkedési viszketegségnek logikáját, nagyon is értem, de épen mert értem, a tényt kétszeresen fájlalom.
Nem volna helyén, ha e tárgy felett, melyben én nemzetünk jövőjére nézve kiszámíthatlan veszélylyel terhes fátumnak csiráját látom, tüzetes fejtegetésekbe bocsátkoznám, ennyit is csak azért vettem magamnak szabadságot említeni, miszerint alkalmam legyen hódolatomnak adni kifejezést hazánk fővárosa Törvényhatóságának hazafias szelleme s ernyedetlen buzgalma iránt, melynek a miniszteri hatalom terjeszkedésnek minden beavatkozó hatóság nyirbáló conflictusokat előidéző szorongatásai mellett is sikerült oly vonzerőt s oly vitalitást is csepegtetni a főváros szervezetébe, hogy ily aránylag rövid idő alatt a fejlődésnek oly magas fokára emelkedhetett.
Ritkán jut bús öregségem örömhöz, tisztelt Fővárosi Tanács! de valóságos öröm volt e fejlődést részletekben vizsgálgatnom s az összehasonlító statisztika nagyon érdekes tanulságait levonogatnom, de visszaélnék a tisztelt Tanács kegyes elnézésével, és szükségtelen dolgot is cselekedném, ha ezekre kiterjeszkedném, hanem még sem rekeszthetem be levelemet, a nélkül hogy mint magyar, ki remény és aggodalom között hányatva, kisérem nemzetem nagy érdekeinek tüneteit, hálás érzéssel különösen be ne nyujtsam a Fővárosi Törvényhatóságnak hazafiui tiszteletem adóját a kiváló gondért és ápoló buzgalomért, melyet a népoktatás ellátása és vele kapcsolatosan a főváros magyarosodásának előmozdítása körül kitüntetett.
A mi a közoktatást illeti: a mindent központosítás nyavalyájában sinlődő miniszteri kormány és a törvényhatósági önkormányzat költségvetései közt az összehasonlítás meglepőleg tanulságos.
1882-ben az országos költségvetésnek több mint 335 millió frtra menő kiadásaiból a »tanintézetek szükségleteire« csak nyomorult 3.654,444 frt jutott, alig egy parányi töredékkel több, mint egyetlen egy százalék.
A Fővárosi Törvényhatóság ellenben ugyanazon évben 6.478,328 frtnyi rendes és rendkívüli kiadásából a reáltanodák, polgári iskolák, elemi népiskolák és iparrajziskolák rendes szükségleteinek ellátására közel 980 ezer fortot, tehát többet mint tizenöt százalékot juttatott. Amott egy, itt tizenöt százalék; az összes kiadás pedig akként arányul egymáshoz, hogy minden százra, mely most az egész országra kiadatik, itt huszonhét esik magának a főváros tanodáira; a mellett még megjegyzésre méltó, hogy a főváros egyesítésének első évéhez képest (1879) a népoktatásra fordított rendes évi kiadások több mint száz percenttel szaporíttattak.
Úgy vagyok értesítve, hogy az ily kitünő gonddal ápolt fővárosi népoktatás már is csodás hatással volt a magyar nemzetiségnek úgy terjedésére, mint megszilárdulására a fővárosban.
Borzasztó volt még nem rég azt csak meg is gondolni, hogy Magyarország fővárosának nincsen magyar jellege, hogy az egyedüli főváros, az egész világon, mely hazája, történelmi typusát nem személyesíti, nem képviseli, de mivel fájdalmasabb a közelmultnak ezen emléke, annál örvendetesebb annak tudata, hogy ma már a magyar főváros meg van alapítva.
Hálás elismeréssel tartozik a haza Budapest Törvényhatóságának e nagy érdemért.
Az én görnyedező alakom felegyenesedik, ha magyar hazám magyar fővárosának élettől pezsgő szép ifjuságára gondolok.
»Ave!« Hazám büszkesége! »Moriturus te salutat!«
Fogadja a tisztelt Tanács úgy maga, mint a Fővárosi Törvényhatóság számára hálás köszönetemnek tiszteletteljes kijelentését az irántam tanusított kegyességért.
A mélyen tisztelt Fővárosi Tanács
alázatos szolgája
Kossuth Lajos.
