Beregvármegyének
Beregvármegyének
Turin, 1883. junius 15.
Különösen tisztelt Alispán úr!*
* Beregvármegye közönségéhez.
Beregvármegye tisztelt közönsége kegyes megemlékezésre méltatva a véletlennek azon szeszélyét, hogy daczára életem viharos rázkódtatásainak a nyolczvan évet elértem: nagyra becsült üdvözlő levelében túlbecsüli a munkarész értékét, melyet azoknak sorában teljesítettem, kikre mint olyanokra hivatkozik, a kik »legázolt nemzeti létünk visszaszerzését tüzték ki életük feladatául«.
A nemzeti ébredés, melynek legtevékenyebb szakába az én közéletem is bele esett, nemcsak nem egyes kijelölhető személyeknek, de még csak nem is egy nemzedéknek müve volt. – A történelemnek megvan a maga természetszerü folyamata, melynek irányát s utját a történelmileg fejlődött létérdek szabja ki.
Ismert dolgoknak is elmosódik emlékezete, ha időnkint fel nem frissíttetik; hát talán nem élek vissza a nyujtott alkalommal, ha szabadságot veszek magamnak emlékeztetni, hogy mi kutfőből származtak, s miként jutottak elevenen átérzett felismerésre azon szükségek, melyek hazánk történelmének folyamát az 1848-ki átalakulásra vezették. A multak emlékezete, a jelen tanulsága, a jövendő számára. – »Meminisse juvabit.«
Azon történelmi fejleményű szükségek keletkezésének eredete ama régi időbe esik, midőn két nagyhatalom közé szorított hazánk az oligarchia féktelensége által erőtlenségbe sülyesztve, a keleti szomszédhatalom nyomása ellen, a nyugati szomszédhatalomban vélt támaszt találhatni. Elfogadta a nyugati szomszéd-uralkodót saját uralkodójává, de nemzeti létének s állami függetlenségének biztosítása végett, nemzeti léte, állami függetlensége tiszteletben tartásának feltétele alatt fogadta el.
A tapasztalás nem igazolta a számítást.
A keleti hódító uralma nyomasztó volt, de csak katonai megszállás, nem rendszeresített országlás jellegével birt; nem törökösített, nemzetiségünket, nemzeti jellegünket sértetlen hagyta, a lelkiismeret szabadságát nem vette üldözőbe, s legyen nagylelküség, legyen tapintat vagy legyen indolentia, a magyar politikai intézvényeket nem bántotta; arra, hogy Magyarországnak akár meghódolt, akár souverainitása alá került részeit saját birodalmába beolvassza vagy birodalmával összeolvassza, soha még csak kisérletet sem tett.
A nyugati pártfogó ellenben egyenesen ezt akarta, kivetkőztetni Magyarországot állami önállásából s a szomszéd patrimoniális tartományokkal egyenlő lábra helyezve oly egységes családi birodalmat alapítani, melyben a hatalom a czél, a népek csak eszközök; ez volt országlási maximája nemzedékről nemzedékre.
A szegény magyar nemzet cseberből vederbe lépett; védőt keresett, nyomorítóra talált, még pedig olyanra, a ki Európában az ellenreformatió világi feje is lévén, politikájában az egyházi reactióra is támaszkodott, mint ez ő reá; kéz kezet mos.
Innen a kényszerüség, hogy nemzetünknek nemcsak polgári és vallási szabadságáért, hanem nemzeti és politikai lételeért is küzdenie kellett századokon át.
A mely nemzet pedig arra van kárhoztatva, hogy örökké résen álljon egy oly idegen befolyás támadása ellen, mely lételét fenyegeti, annak természetes fejlődésében meg kell akadnia, s mert megakad, hátra vettetik. – Minden veszteglés hátraesés.
Ez volt a magyar nemzet sorsa. A kor haladt, a magyar maradt; – maradt, mert létének fentartásáért küzdve (a mi mindig s mindenhol jót s rosszat conserváló küzdelem) önmagából nem fejlődhetett. Pedig nemzetet, még ha akarná is valaki, nem lehet parancsszóra fejleszteni. Nemzet csak önmagából fejlődhetik. Ez törvénye a szerves életnek.
Ezer meg ezer évek tapasztalását foglalta néhány szóba Buckle Henrik, midőn azt irta, hogy: »semmi nagy politikai javítás, semmi nagy, akár törvényhozási, akár végrehajtási reform, nem került ki soha és sehol az országló hatalom kezdeményezéséből«.
Ez tökéletesen igaz; s a dolog kulcsa abban van, hogy az országló hatalmak mindig saját hatalmi érdeküket tartják szem előtt, kezdeményezéseik hátterében tehát különleges czélok lappangnak, melyekre a kezdeményezett reformok segédeszközül vannak számítva.
Még szerencséseknek mondhatók azon nemzetek, melyeknél az ily javitási kisérletek háta mögött lappangó hatalmi czél csak absolutismusi vágyak körül forog, hazánkban az országló hatalom minden reformkisérlete századokon át, a magyar haza független államisága ellen intézett megannyi támadás volt.
Így például, ha azon reformindítványokat elfogultság nélkül vizsgáljuk, melyeket a gyászos emlékezetü I. Leopold a XVII. század végén Kolonics által előterjesztetett, nem tagadhatni, hogy voltak köztük jók és igazságosak is: ott volt többek közt az osztálykülönbség nélküli közteherviselés elve is, melyet csak másfél század mulva sikerült 1848-ban keresztülvinnünk; igen, de az előterjesztések azon nyilatkozattal lettek bevezetve, hogy: »semmi sem tünteti ki inkább ő császári királyi felsége atyai jóságát (!!) mint azon szándoka, hogy Austria s többi örökös tartományai közigazgatása Magyarországra is kiterjesztessék«.
És ki tagadhatná, hogy azon intézkedések között is, melyeket II. József császár behozni megkísérlett, sok üdvös reformeszme is volt? igen, de azok hazánk államiságának eltörlesztésével s nemzetiségünk elfojtásával voltak összekötve.
Nemzetünk tehát azon szerencsétlen helyzetben volt, hogy minden oly fejlődésnek, mely a szabadságnak kedvezve az állami lét megvédésére a nemzet erejét gyarapíthatta volna, az országló hatalom politikai iránya állott útjában; minden oly haladásnak ellenben, melynek behozatala a független állami lét megtámadásával volt kapcsolatos, a nemzet volt kénytelen ellenszegülni.
Ezen helyzet történelmi kényszerüségéből s nem egyes emberek igyekezéséből fejlődött ki azon kettős irány, melylyel a nemzeti ébredésnek már kezdetén 1790-ben találkozunk s melynek párhuzamos megvalósítását az európai körülmények 1848-nak tartották fenn.
Az egyik irány hazánk állami függetlenségének biztosítása, vagyis, a mint magát Beregvármegye tisztelt közönsége kifejezé, »legázolt nemzeti létünk visszaszerzése«. A másik a szabadelvü reformok.
E két egymást kölcsönösen feltételező s kölcsönösen biztosító iránynak már az 1790-ki országgyűlés törvényeiben is, de még sokkal inkább tanácskozásaiban s bizottságainak a szabadelvű átalakulás vágya felől tanuskodó reformterveiben oly nyilatkozványait birjuk, melyek mindenkit meggyőzhetnek, hogy 1848 nem úgy toppant elő, mint Pallas Athene Zeus agyából a görög mythos szerint, hanem már 1790-ben fogamzott.
Történetirásunk legérdekesebb, egyszersmind legtanulságosabb feladatai közé számítom nyomról nyomra követni mindkét irányban azon eszmék szülemlésének kínos vajudásait s konkrét tervekké fejlődésük fázisait, melyeknek igéje 48-ban megtestesült. De e nyomkutatás csak akkor teendi a történetiratot az élet mesterévé, ha a történelmi bölcselet művelésével köttetik össze, melynek feladata nem személyekkel bibelődni, hanem világosságba helyezni a történelmi kényszerüség törvényét, melynek ellenállhatlan befolyása alatt a legellentétesebb szándékok, a reactio botor átalkodottsága, úgy miként a türelmetlenség erőfeszítése, a vakbuzgóság mint az értelem, a nagyravágyás mint az önzetlen hazafiság, a bűn mint az erény közrehatni kényszeríttetnek azon eszme megvalósítására, mely – maga is a történelmi szükségszerűség kifolyása – irányt szab egy-egy korszak törekvésének; ép úgy mint a fizikai természetben a hatalmas folyó hömpölygése, a dörgő zuhatag, a csendes patak s a suttogó csermely mind a tenger felé vonzatnak.
De egy levél kerete nem engedi meg annak kimutatására kiterjeszkedni, hogy egy-egy eszmének első feltünése mikorra esik, miként vett konkrét alakot, miként hatott közre sok apró hangya-munkásság, hogy az összefüggés logikája az egyes eszmeszemeket lánczba fűzze, ennyit is csak azért vettem magamnak szabadságot felemlíteni, miszerint igazolva legyen azon állításom, hogy a 48-ki átalakulás s a mi reá következett, »a vad erőszak és nyers hatalom által legázolt nemzeti lét« védelme nem egyes emberek műve volt, hanem görgeteg, melyet emberöltőkön át növelt, hömpölyített az ok és okozat közötti lánczolat örök törvénye, s vettem magamnak szabadságot ennyit felemlíteni azért, hogy ne essem álszerénykedés negélyezésének gyanujába, midőn határozottan elhárítom magamtól azt a »vezércsillagi« csillámot, melyet Beregvármegye tisztelt közönsége szerény nevemre pazarol. Sem én, sem szorosan véve a dolgot – »talán« senki más nem világított annak a kornak, melyre a tisztelt megye vonatkozik, hanem világított mindnyájunknak a történelmi fejleményü szükségszerüség vezércsillaga.
Azt mondám, »talán senki más«, csak »talán«, mert arra hálával kell nemzetünknek, a míg magyar él – megemlékezni, hogy volt egy kimagasló embere, az, a kit én a legnagyobb magyarnak neveztem, Széchenyi István, ki azon perczben, melynek időszerüségét az 1825-ki országgyűlés oly kiválóan előkészíté, »Hitel« czimű munkájával oly villámfényt czikkáztatott végig a félhomályon, mely a reactio éjjeléből kibontakozott, hogy a már nem alvó, de még szendergő nemzetnek a tétlenség álmába visszamerülni lehetetlen volt. Legyen áldott ez ébresztő villámfényért emlékezete. De a szendergésből felrázott nemzet aztán nemcsak szóra hallgatott, hanem gondolkodott is, nemcsak nézett, hanem látott is, személyen helyébe a közszellem lépett. Ha számot vetünk azon lendülettel, melyet az úgynevezett »rendszeres munkálatoknak« a megyén által tárgyalása a reformügyek adott, de adott azon szükség érzetének is, hogy az ország törvényes önállását intézvényes biztosítékokkal kell ellátni (a mit a »Hitel« mellőztetni kivánt), és ha számot vetünk a befolyással, melyet az 1832–36-ki országgyűlésnek nem annyira alkotásai mint tanácskozásai, aztán a megyei közélet eleven pezsgése, mely a szabadelvüség utján tényleges kezdeményezésekben is nyilatkozott; majd a szatmári 12 pont és annak országszertei tárgyalásai stb. stb. a közszellem fejlődésére gyakoroltak, lehetetlen meg nem győződni, hogy azon igék, melyen 1848-ban testté váltak, olyformán termettek mint a magyar népdalok, melyek százezrek ajkán szólalnak meg, a nélkül hogy tudnánk, ki a szerzőjük. A 48-iki átalakulás egy építmény, melyen az emberiség társadalmi progressiájának egész Európát bevilágított napfénye mellett emberöltők dolgoztak; voltak, a kik követ fejtettek, voltak, a kik meszet, homokot hordottak, voltak, a kik egy-egy boltozatban helybe ütötték a zárkövet, de mind csak munkások voltak, az építőmester a történelemnek amaz örök törvénye volt, mely így szól: »ilyen ok, ilyen okozat«.
De, tisztelt Alispán úr; Beregvármegye nevében szólva úgy látja e dolgokat, hogy »az ég sikerrel koronázá törekvéseinket«.
Nem kicsinyelném én, ha az alap megvolna, azoknak becsét, a mik azon törekvésekből megmaradtak. Olyan dolgok azok, hogy a kiknek oly országban, mely történelmi függetlenségének birtokában van, létrehozásukban részük volt, azok elmondhatják maguknak életüknek végén, hogy nem hiában éltek; de ha meggondolom, hogy mi az, a mi törekvéseinkből nemcsak meg nem maradt, hanem még fel is adatott (a mit az erőszakos elvételnél sokkal nagyobb szerencsétlenségnek bizonyít a világtörténelem), ha meggondolom, mivé lett az, a mit nemzetünk életében »alfának és omegának« szoktam nevezni, nem titkolhatom, miként épen a sikertelenség tudata borítja gyászba életem végszakát. A siker említése tollam alá hozza annak felemlítését, hogy hontalan vagyok, s a nemzet tudja, hogy miért vagyok az.
Beregvármegye tisztelt közönségének kegyes megemlékezésére válaszolva, hálás köszönetem kijelentése mellett a történelmi igazságnak véltem azzal tartozni, hogy a korszakalkotó eszmék keletkezését s fejlődését a személyiségektől a történelmi szükségszerüségre, a munkásokról az épitőmesterre vigyem vissza; de sokkal inkább érzem, hogy minő korlátok közt illik maradnom, sem hogy ezen túlvágó fejtegetésekbe bocsátkozzam, azon megtiszteltetés alkalmából, melylyel Beregvármegye közönsége pártkülönbség nélkül megajándékozni kegyeskedett, s azért nagybecsü üdvözlő leiratuk azon nyilatkozatára, hogy a »létért való küzdelem már befejezettnek tekinthető«, csak annyit veszek magamnak szabadságot bevallani, miként én, a míg csak élek, imádkozni fogok istenhez: Ne legyen nemzetemről megirva, hogy a létért való küzdelmet az ezredéves önálló állami létről lemondással fejezte be. Én hiszem, hogy a magyar nemzetnek más befejezést tartott fenn a történelem logikájának örök törvénye.
Nagy érdekkel kisérem hontalan magányomban azon »csendes munkálkodást«, melyet tisztelt Alispán úr »a társadalmi kérdések békés megoldására fordított igyekezetnek jelez«. Azt hiszem ugyan, hogy igen sok van ezen kérdések között, melyek önálló, önczélias magyar nemzeti politika követelése nélkül a nemzet érdekének megfelelő megoldást nem nyerhetnek, de azért minden lépést határozott nyereségnek tartanék, mely a tisztelt Alispán úr levelében említett »erőben megizmosodás« előmozdításához hozzájárulhat, s mert közéletemben gyakran volt alkalmam tapasztalni, hogy kisebb-nagyobb jót tenni még a legmostohább viszonyok közt is lehetséges, nekem csak óhajtanom lehet, hogy hazám fiai pártkülönbség nélkül vetélkedjenek minden lehetőt megtenni, miszerint nemzetünk »erőben megizmosodjék«. – Mindaz, a mi erre közrehat, növelni fogná reményemet, hogy elkövetkezik az idő, midőn teljesedésbe fog menni Beregvármegye tisztelt közönségének mély hálával fogadott azon jó kivánata, hogy »áldás koronázza életem törekvéseit«.
Esedezem Alispán úrnak, adja át megyéje tisztelt közönségének kegyes megemlékezéseért legszívesebb alázatos köszönetemet, s fogadja megkülönböztetett tiszteletemet.
Kossuth Lajos.
