Finck Jánosnak
Finck Jánosnak
Turin, 1883. julius 18.
Különösen tisztelt Polgármester úr!*
* Finck János úrnak, szab. kir. Sopron városa polgármesterének. – Az augusztus 8-diki városi közgyűlés e felolvasott levelet lelkesedéssel fogadá s örök emlékül a városi levéltárban helyezte el. K. F.
Nagy megtiszteltetésnek s örömtelen aggkoromban becses vigasztalásnak veszem, hogy szab. kir. Sopron városát is azon törvényhatóságok közé lehet szerencsém sorozhatni, melyek 80-ik életévem betöltésének alkalmából szives megemlékezésre méltattak.
A nagynak nevezett Napoleon azt mondta magáról sz.-helénai fogságában, hogy »a lángész (Genie) harczra kelt a századdal s a század győzött«. Igen is győzött. Századunk keveset végzett be, de ama Titán bukása óta nem biografiák, hanem néptörténelem korszaka. Még a tudomány mezején is a kor szükségeiből fejlődő bizonyos korszellem észlelhető, mely a kutatásoknak irányt szab s az egyes tehetségek activitását mozgásba hozza. Mintha amaz valami »Faust«, emezek megannyi »famulusok« volnának. – A politika s a társadalmi fejlődés mezején pedig már épen mindazt, a mi a történelemben maradandónak igérkezik, mindazt, a mi mértföldjelzőnek van hivatva a nemzetek fejlődésének országutján, – s azt, a mi annyira a történelem logikájában gyökerezik, hogy ha földre sujtatik, Antaeusként újra meg újra felkel, a míg csak nem győz: mindazt nem egyes emberek, hanem a tömegek érzelmeit, ösztöneit átható azon hatalmas erő hajtja végre, melyet korszellemnek nevezünk. Ez századunk jellege. Egyes emberek politikai tevékenysége csak annyiban hagy állandó nyomot maga után, a mennyiben a korszellemnek volt exponense. A mi nem ilyen, az vagy mulékony mint a röppenő percz, melyet bálványoz, vagy történelmi dissonantia, melyet az ok és okozat közti kapcsolat végzetszerü törvénye közelebb vagy távolabb, de minden bizonynyal katasztrophával fog megbüntetni a jövendőben.
Sopron városának kegyes üdvözletét azzal látom indokolva, hogy közéletem működése hazánk történetébe vágó oly eseményekkel van összeforrva, melyek nemzetünk újabbkori fejlődésével szoros kapcsolatban állanak.
E működést lehet helyeselni, lehet rosszallani a szempont szerint, a melyből tekintetik; de maga a kapcsolatban állás tény. Hanem ha természetem nem óvna is meg, ama pár vonás századunk történelmének bölcseletéből, melyet fentebb vázoltam, minden esetre megóv attól, hogy oly elfogult vagy hiún ágaskodó legyek, miszerint ne tudjam, hogy ez a kapcsolatosság nem az én személyes számlámra esik, hanem nemzetünk közszellemére, mely a haza közszükségeiből fejlődött ki. Ez volt a »producens«, minden egyéni működés a »productum«. A kettő közt a kapcsolat megvan, ép úgy a mint megvan a növények életébredése s a kikelet közt, de nem a növények életébredése hozza magával a kikeletet, hanem ez amazt.
Azonban állandó vonás az emberiség történelmében, hogy személyesíteni szereti az eszméket. Innen az a kegyelet, melylyel azok felé fordulunk, kik a közre kiható egy-egy eszmének megvalósítása körül munkások voltak. De a ki a dolgok mélyére tekint, tudja, hogy az a kegyelet nem az egyénnek, hanem az eszmének, nem a személyesítőnek, hanem a személyesítettnek szól.
Ilyennek tekintem, ilyennek tudom én azon kegyeletes megemlékezést, melynek harmincznégy évi távollétem s a megváltozott viszonyok daczára a távol hazából annyi jelét venni szerencsém van. Nem annak a porladozó anyagnak, melyet ma Kossuth Lajosnak neveznek, de melynek neve holnap »por« leszen, hanem eszmének szól az, eszmének, mely azon kifejezést adta a tisztelt város üdvözlő levele fogalmazójának tolla alá, hogy »a nemzet szivének minden rezgése a rokonérzet titokzatosságával hangzik össze bennem a távolból is«.
No már mindenki tudja a távol hazában, hogy két egymást kölcsönösen kiegészítő eszme volt, mely, a mióta elmém a hazafiai kötelességek tudtára megérett, vezércsillagként világított előttem a becsületes igyekezet ösvényén.
Az egyik a független magyar államiság, melyhez egy ezeréves történelem hazánknak elvitázhatlan jogot adott; a másik jogegyenlőség a magyar haza minden polgára számára faj-, nyelv-, vallás-, osztálykülönbség nélkül, a nemzet politikai egységének s a közös haza magyar állami typusának fentartásával.
Ez utóbbit, a politikai nemzetegységet és a magyar államjelleget, s velük hazánk nemzeti lételének életfeltételét tartva szem előtt, lehetetlen, hogy szab. királyi Sopron városának üdvözlő irata fel ne elevenítse emlékezetemben azon körülményeket, melyek e nemes város közönségének magyar hazafias érzületét a kötelesség szinvonaláról az érdem magaslatára emelik.
Sopron városa a magyar hazának Austriára dülő körszélén egy nevezetes culturális központot képezve, nemzetünk közéletének góczpontjától huszonnyolcz, Bécstől ellenben csak nyolcz geographiai mértföldnyi távolságra esik (két mértfölddel kevesebbre mint Pozsony) és nem fekszik a Dunánál, mely némely más németajku határszéli városok s a folyammenti magyar vidékek közt folytonos érintkezési kapocsul szolgál; e fekvése s közlekedésének könnyüsége Bécs felé Sopronnak úgy kereskedelmi mint társadalmi összeköttetéseit mindig nagy mértékben, a kanizsai vasut megnyitásáig pedig kirekesztőleg Bécshez terelték. Budapesttel (gondolom) csak 1875 óta van vasuti összeköttetésben; a győri vasut megnyitásáig, ha soproni ember gyorsan akart Budapestre jutni, Bécsnek kellett kerülnie. Ha tehát a hazafias érzelemtől eltekintenénk, természetesnek mondhatnók, ha úgy találnók, hogy a közelség Bécshez, kapcsolatban a nyelv közösségével, mely Sopron lakosságnak nagy része s a szomszéd Austria közt fenforog, a kereskedelmi érdekek körén túl is egy nemét az eltérítő vonzerőnek gyakorolná az érzelmekre. Kivált ha tekintetbe veszszük, hogy Sopron városa jogtalan elzálogosítás által hazánktól elszakíttatva számos törvényeink ellenére huzamos ideig Austriához volt csatolva. Hogy minő befolyás fejlődhetik ki a közelségből, annak nevezetes bizonyságát adta a történelem azon tényben, hogy azon szomoru emlékü időkben, midőn a protestáns vallás szabad gyakorlata elnyomatott s a lelkészek gályarabságba hurczoltattak, az evangelikus vallás nyilvános gyakorlata egyesegyedül a soproniaknak lett I. Leopold által Eggenberg herczegné imaházában megengedve, még pedig egyenesen csak azért, hogy a Bécsben székelő német birodalmi evangelikus követek és ügyviselők ünnepek alkalmával ott (Sopronban) az isteni tiszteletben részt vehessenek.
Az említett körülmények adták tollam alá azon kifejezést, hogy Sopron városának magyar hazafias érzülete a minden magyar polgárral közös kötelesség szinvonaláról az érdem magaslatára emelkedik, mert tény, hogy mindezen elterelő körülmények daczára, Sopron városa a magyar hazának mindig hű, édes gyermeke maradt, soha sem szított kifelé, mint némely mások teszik, s a magyar nemzet politikai egységének s a magyar érzületnek szívdobogása soha sem szünt meg elevenen lüktetni e nemes város közönségének kebelében.
És itt engedje meg, tisztelt Polgármester úr, hogy a nyilvánosság kedveért Sopron városa multjából egy jellemző tényt felemlítsek, mely most, midőn az erdélyi szászok némely köreinek magyarellenes indulatossága annyi port vert föl, azt hiszem, kiváló actualitási érdekkel bir.
A tény az, hogy az ifjuságnak magyar nyelvben oktatására nézve sem Sopron város közönségének általában, sem különösen az ottani evangelikus felekezetnek még a legszomorubb emlékü időkben sem volt soha törvény parancsára szükségük. Magam is azon felekezethez tartozván, természetesen mindig érdekkel viseltettem hitrokonaim egyházi és iskolai történelme iránt, s tisztán emlékszem, hogy olvastam Kövesdi Pál felől, ki a XVII. század hatvanas éveiben Sopronban az evangelikus magyar középtanodának igazgatója volt – olvastam azon tanítási tervet, melyet azon század vége felé Röschel (bölcsészeti segédtanitó Wittembergben, ki aláirásában soha sem hagyta el annak megemlítését, hogy ő »Hungarus Semproniensis«) a soproni evangelikusok gymnasiuma számára készített, s örvendtem látni, hogy a magyar nyelv művelésére mind a vallási, mind a tudományos oktatás körében minő kiváló gondot fordított, s olvastam Ribini evangelikus egyháztörténelmi munkájában, hogy, a mit Röschel a magyar nyelv művelésére nézve szorgalmazott, azt a soproniak különösen helyeselték, s csakugyan Ribini ennek tulajdonítja, hogy a soproni evangelikus tanodában a latin és német nyelv művelésével a magyar nyelv művelése »mind e mai napig« összeköttetik. Már pedig Ribini munkája József császár idejében jelent meg, tehát az a »mind e mai napig« azon korszakról szól, midőn a magyar nyelv, melynek a hatalmas kényúr irtó háborut izent, a magyar aristocratia köréből (Erdélyt kivéve) már száműzve volt, de a soproni németajku polgárság által még akkor is pártfogoltatott. Dicsőséges példa ez, mely hangosan tanuskodik Sopron városa közönségének magyar hazafias érzelme felől.
E szellem lengése cselekvé, hogy az újjászülemlő magyar irodalom buzgó munkásai közt, mindjárt századunk kezdetén, ott találjuk a »Soproni magyar társaságot«, s hogy a magyar irodalmi történet megörökítette annak is emlékezetét, miként a magyar költészet újabb korszakának egyik kimagasló alakja, kit Toldy az új iskola egyik legszebb eredményének nevez, Kiss János superintendens, a soproni evangelikus tanodának köszönheté azon magyar szellemü műveltség alapját, mely Sopronból oly termékekkel gazdagította a magyar irodalmat, hogy közölök többekről, még ma, irodalmunk óriási fejlődése mellett is, el is ösmerte, fel is jegyezte a kritika, hogy »örökké szebb virágai közé fognak tartozni a magyar költészetnek«.
Velem nem először történik most, hogy Sopron városából szives megemlékezésben részesülök. Engem ugyanis 1878-ban a symbolikus értelemmel felruházott márczius 15-ke alkalmából Sopron városának számos polgára egy meleghangu üdvözlő levéllel tisztult meg, ámbár hajdani derék munkatársam, Frankenburg Adolf úr kivételével közülök senki ismeretségével ép úgy nem volt, mint, most a nemes város törvényhatósági bizottságából alkalmasint senkinek személyes ismeretségével nincsem szerencsém dicsekedhetni – és elevenen emlékezetemben maradt ama becses üdvözlő iratnak azon nyilatkozata, hogy bár a levél aláírói »még« nem mindnyájan beszélnek is folyóan magyarul, de mindnyájan magyarul éreznek.
E szavak Sopron városának egész történelmi multját tükrözik vissza. Azt a »még« igehatározót a fentebb érintett geographiai körülmények magyarázzák, de nekem csak növelheti tiszteletemet, melylyel e nemes város iránt viseltetem, hogy több oldalról alkalmam volt értesülni, miként annak a szócskának köre mindinkább szembetünőleg kisebbedik, a mi világosan arra mutat, hogy nemcsak az iskolában hanem a házi tűzhelynél is, melynek a nők az őrangyalai, mindinkább tért foglal annak érzete, hogy valamint az államnak és felekezeti hatóságoknak kötelességük módokról gondoskodni a tanodákban, úgy minden honpolgárnak nemcsak kötelességében, hanem érdekében is áll a házi tűzhelynél közrehatni, miszerint a haza minden polgára birtokába jusson azon közös haza állami nyelvének, mely a jogegyenlőség szent kötelékével karolta keblére minden polgárát.
Mindazon tekintetek, melyeket érinteni magamnak szabadságot vettem, csak élénkíthetik lekötelezettségem érzetét, melylyel szab. kir. Sopron városa törvényhatóságának irántam tanusított kegyességeért tartozom, de van még egy körülmény, melynek felemlítésére tisztelt Polgármester úr engedelmét kérem.
Midőn ez alázatos válaszomat irom, némely nem törvényhatósági minőségü szab. királyi és számos más városokon, falusi községeken, testületeken, társulatokon, körökön és ezer meg ezer magánosokon kívül a magyar haza hatvanhárom megyei törvényhatósága közül harminczöt s huszonöt városi törvényhatósága közül tizenöt tisztelte meg a multak emléke miatt hontalan bús magányomban kegyes megemlékezésével ősz fejemet.
Ha már most azon ötven törvényhatóságnak, mely e valóban váratlan kegyességre méltatott, ethnographiai viszonyait tekintem, úgy találom, hogy mindazon törvényhatóságok közül, melyekben a német elem vagy absolut, vagy viszonlagos többségben vagy körülbelül egyenlőségben van, csakis Sopron városa és Torontálmegye azok, melyek e szerencsében részesítettek.
Igényem a megemlékezésre senki irányában nincs s nem is lehet; azután a Zahara közepén sem tenghetnék elvonultabban, minden rendes érintkezéstől az emberi társasággal, mint a miként hosszu évek óta tengődöm; s köztem és az engem polgárai sorából kitagadott – de hű szeretettel szeretett haza jelene közt oly elvi űr tátong, mely nagyon is alkalmas arra, hogy benne szerény nevem emlékezete elvesszen: – s ha még sem enyészett el, a szives megemlékezés napsugara, mely a távol haza ötven törvényhatóságából hontalanságom sötét magányára a vigasztalás derüjét veti, nem érdem jutalma, hanem egytől egyig megannyi ajándék, kincs, mely annál becsesebb, minél váratlanabb; de ha már e váratlan vigaszt honfitársaim ingyen jóindulata megérnem engedte, megvallom, nagyon jótékonyan hat lelkemre, hogy nemcsak saját fajom nevezetes többségének jó emlékezetéből nem esett ki igénytelen, szerény nevem, hanem a nagyrészt németek által lakottak közt is akadt úgy amott lent az alsó Tisza mentében, mint imitt fent az osztrák határnál egy-egy törvényhatóság, mely engem, jóra tehetetlen, hontalan öreg magyar embert, szives megemlékezésére, s a mit egy ily kitünő műveltségü, díszes s úgy ősrégi multjánál mint eleven életerőtől pezsgő jelenénél fogva nevezetes város részéről, mint aminő Sopron városa, mondhatlanul nagyra becsülök – szeretetének biztosítására méltatott.
A legőszintébb érzéssel küldöm e kegyességért hálás köszönetemet: s isten legjobb áldását kivánva Sopron városa közönségének, tisztelettel kérem Polgármester urat, fogadja szivesen kiváló nagyrabecsülésem kijelentését.
Kossuth Lajos.
