Földváry Mihály úrnak, Pest-Pilis-Solt-Kiskunmegye alispánjának.
Földváry Mihály úrnak,
Pest-Pilis-Solt-Kiskunmegye alispánjának.
Pest-Pilis-Solt-Kiskunmegye alispánjának.
Különösen tisztelt Alispán úr!
Hálás érzéssel vettem nagybecsü sorait, melyekkel Pest-Pilis-Solt-Kiskunmegye közönségének életem 80-ik éve betöltésének alkalmából hozott kegyes határozatait az illető jegyzőkönyv megküldésével és saját jókivánatai kiséretében velem közölni méltóztatott.
E kegyes határozat indítványozója – kinek meleg köszönettel tartozom, – a mint a jegyzőkönyvből látom, felemlítette viszontagságos életem azon mozzanatát, midőn köszönetet mondva Pestmegye egykori karainak és rendeinek a pártfogásért, melyet nekem, a polgári jogaimhoz ragaszkodásom miatt szabadságától megfosztottnak, nyujtottak: fogadást tettem a megye szine előtt, hogy, ha elkövetkeznének a tettek s áldozatok szükségének napjai, én, ki egyike valék a leggyöngébbeknek, hálám érzetéből erőt merítendek versenyre kelni a legerősebbekkel tettben, áldozatban a hazáért.
Negyvenkét nehéz év telt le azóta, melyből harminczhármat hontalanságban szenvedtem át; engem a hosszu időszak letünése még mindig az élők közt talál, de csak mint élőhalottat talál, kinek ereje a kor súlya alatt megfogyatkozott s kinek még e megfogyatkozott ereje is tehetetlenségre van kárhozatva.
A mi e sorsban személyes van, nem zugolódom ellene. Leszámoltam a czéltvesztett élettel, mely személyes, önző czélokat soha sem ismert. De midőn azon megye közönsége, melynek a multakból oly igen sokkal tartozom, új lekötelezettség alá helyez az által, hogy érdemtelenségem, hossza távollétem s tehetetlenségem daczára szives megemlékezéssel tiszteli meg ősz fejemet, nem lehet keservesen nem fájlalnom, hogy többé sem erőmben sem módomban nincs megújitani a negyvenkét év előtt tett fogadást, s hogy a lábaim előtt tántongó sir széléről tettek s áldozatok igérete helyett csak imaszerü áldásomat küldhetem hálául a vigasztalás sugaraért, melyet Pestmegye közönsége hanyatló életem bús alkonyába vetett.
Esedezem Alispán úrnak, méltóztassék átadni a tisztelt megye közönségének, s fogadja maga is szivesen hálás köszönetemet, melynek lelkem mélyeig meghatottan adok kifejezést.
* * *
Megilletődéssel olvastam tisztelt Alispán úr azon vallomását, hogy fájós érzés fogja el kebelét, a mint a Pestmegye termében egykoron vivott nemes küzdelmekre s a hazafias eszmékért lángoló lelkesülésre visszagondol.
Én értem, nagyon is értem e fájdalmat, mert ha a megyék mai életét azon magasztos hivatások mértékével mérjük, melyeket a magyar alkotmány ős alapelvei s történelmi fejlődései a megyei intézvényre ruháztak, s melyeknek köszönhetjük nagy részben, hogy hazánk alkotmányossága az ellenséges hatalmi áramlat csapdosásai alatt el nem pusztult, sőt népképviseletté idomulhatott, lehetetlen mély fájdalommal nem éreznünk, hogy, ha az alak megvan is a megyékben – csonkítva bár, de megvan – a szerves életerőnek vérkeringése megfogyatkozott.
Ez igen sajnálatos, de igen természetes következése azon megfosztásoknak, melyek a megyék ősi alkotmányos hivatásain, azon megnyirbálásoknak, melyek autonomiájukon, azon meglazításoknak, melyek a megyei tisztviselők s a megye közönsége közötti kapcson, azon megszorításoknak, melyek a megyei közgyűlések hatáskörén véghezvitettek.
De tisztelt Alispán úr a multak emléke által felkeltett fájós érzés ellen annak tudatában talál vigaszt, hogy nemzetünk fiain nehéz viszonyaik közt sem vett erőt a közöny.
Örvendetes meglepetésemre szolgál Pestmegye első tisztviselőjétől – Nyáry Pál nagyérdemü lelkes utódjától – kétségtelenül megyéje állapotának ismerete által sugallott e biztosítást venni; meglepetésemre azért, mert a mennyire a távolból itélnem lehet, én – nem tagadhatom – azon keserves benyomás alá jutottam, hogy Magyarországon a politikai közélet rohamos hanyatlásnak indult; s az önkormányzati tér megszorításai, a parlamentarismus megdöbbentő visszásságaival kapcsolatban, a közügyek iránti érdeklődés megfogyatkozását vonták maguk után.
A politikai közéletről s a törvényhatóságokban a közügyek tárgyalása körüli élénk részvétről szólok, melyet mi azon időkben, melyeknek emléke tisztelt Alispán úrnak fájós érzéssel tölti el kebelét, oly elengedhetetlen kötelességnek tekintettünk, melynek teljesítésétől sem magánérdek, sem semmi tekintet nem vonhatott el.
Ezekről szólok, mert tudom s örvendek tudni, hogy társadalmi téren van tevékenység, a nemzet intellectuális szinvonala nagy mérvben emelkedett, az önfentartás ösztöne felköltötte a magyar nemzetiség mindennél fontosabb ügye iránt az érdeklődést, s az, a mit Alispán úr »nehéz viszonyoknak« nevez, erőlködést keltett az érdekközösség alapján tömörített társadalmi tevékenységgel az anyagi bajok enyhítgetését megkisérleni.
Nem kicsinylem én a társadalmi ébrékenység e jelenségét, hiszen magam is megizzadtam egykoron fáradhatlanul e tevékenység homokát, lelkem egész melegével óhajtom: »crescat eundo«, terjedjen, nőjjön, erősödjék, – de végtére is ez olynemü tevékenység, melylyel még Oroszország szolgasággal telített legkörében is találkozunk; Magyarországon ez sem nem pótolhatja, sem nem helyettesítheti a közszellemnek s (a mi ennek ápoló dajkája) az intézvényes közélet elevenségének hanyatlását; az a társadalmi tevékenység olyan természetű, hogy akkor is meglehetne, ha Magyarország beolvasztva volna az osztrák birodalomba, nemcsak összeolvasztva vele, mint a hogy van.
Van egy bámulatos tünemény nemzetünk multjában, mely csaknem egyedül áll a világ történelmében, s ez az: hogy daczára a tenger ellenségnek, daczára a századokon át rendszeresen vesztünkre törő nyomásnak, a maroknyi magyar nemesség képes volt nemcsak megóvni hazánkat a provincziává sülyesztő beolvasztásoktól még oly hatalmas szellemü egyéniségekkel szemben is, a minő József császár volt, hanem még alkotmányos életünket is feltartani, vagy visszaszerezni, ha eltiportatott. – Képes volt mindamellett, hogy a nép milliói ki voltak rekesztve az alkotmányból, hogy a városi polgárság alig számított a nemzet közéletében, s még a faj és nyelvegység összeforrasztó kapcsa is hiányzott – mint most is hiányzik – a hazában.
Mi volt a büverejü talizmán, mely a maroknyi magyar nemességet e csodára képessé tette?
Az országgyűlés nem lehetett, mert hiszen 1730-től tizenkét esztendeig; 1741-től tiz esztendeig, ismét (mind csupa hálából, hogy Mária Teréziát a magyar megmentette, 1751-től tizenhárom esztendeig, majd 1765-től huszonöt egész esztendeig nem volt országgyűlés, úgy hogy hatvanegy esztendő alatt csak három országgyűlés tartatott s ez mindössze csak tizennyolcz és egy fél hónapig volt együtt, aztán Ferencz király esküt tett az 1790-ki alaptörvényekre és királyi szavát is adta, hogy ő nagyon szereti a magyar alkotmányt, mégis (szintúgy csupa hálából a tömérdek magyar vérért, mely nem a haza érdekében viselt dinasztikus háborukban özönnel kiontatott) 1811-től ujra tizennégy egész esztendeig nem volt országgyűlés, s ki tudja, még meddig nem volt volna, ha az alkotmányba szerelmes fejedelem absolutistikus hatalmaskodása a megyék törvényes ellentállásán meg nem törik.
Tehát ha az országgyűlés nem volt – s a mint ez adatok mutatják, nem is lehetett – mi volt a büverejü talizmán, mely a maroknyi magyar nemességet ama csodára képessé tette? –
A talizmán az volt, hogy a megyei szerkezet a maga alkotmányos hatóságai épségében az elevenen pezsgő közélet vérkeringésének folyvást hatalmasan lüktető szerve gyanánt működött, hogy a hazafiui tevékenység ápoldája volt, mely a hazafiui érzelmek kifejtésével az embert polgárrá növelte s felkötve és folyvást élesztve a polgárban az érdeklődést a haza jogai, szabadsága, érdekei, méltósága iránt, azt a maroknyi osztályt, mely az alkotmányosságnak birtokában volt, a polgári önérzet büverejével csatolta a hazához. E pezsgő vérkeringés melege még azok szivére is kihatott, a kik az alkotmány jóvoltaiból ki voltak tagadva; még őket is önfeláldozásra buzdította a hazáért.
Ebben leljük annak magyarázatát, hogy a sok csapás közt, mely nemzetünket viszontagságos élete folyamában érte, egyet, a csapások legnagyobbikát, mely saját önfentartása végett örökös éberségre utalt nemzetet érhet, a közönyt, a haza nagy érdekei iránt a közélet dermedtségét ezelőtt még soha sem ismerte. Ennek köszönhetjük, hogy »él magyar, áll Buda még«.
No már én nem tagadhatom, hogy bármennyire óhajtanám is azon biztosítást, melylyel tisztelt Alispán úr megvigasztalt, általánosíthatni, nem vagyok képes magamat e megnyugtató érzésnek átengedni, mert az egyesek hazafisága csak az önkormányzati intézvények közéletének elevensége által tömörülhetne nyomatékos súlylyá a nemzet sorsának mérlegében, csak általa válhatnék közszellemmé, mely megóvhatná a nemzetet attól, hogy önállása lépésről lépésre tért veszítsen s a nehéz viszonyok közé jutott országnak jobb jövendője felől ép úgy reményre jogosíthatna, mint a miként ezeréves multjának őrangyala volt; – már pedig a nemzet életének legapróbb jelenségeit is gondosan lajstromozó időszaki sajtó ténytudósításai nem hagynak fenn kétséget az iránt, hogy a centralisationális irányban megrendszabályozott önkormányzati institutiók, közéletén bágyadtság ömlik el, mely a nemzet életének hőmérőjén közönyt jelez.
Nem is akarom elhallgatni azon meggyőződésemet, tisztelt Alispán úr, hogy a megyei s városi törvényhatóságok politikai közéletének fölelevenítését hazánk oly életszükségének, tekintem, melynél sürgetőbbet nem ismerek.
És nekem úgy tetszik, hogy e felelevenítésnél Pestmegyét mind multjának emlékeinél, mind azon biztosításnál fogva, melylyel tisztelt Alispán úr megörvendeztetett, a vezérszerep megillethetné.
A siker titka nézetem szerint a körül forog, hogy a megyék közgyűlési termeiben oly tárgyalások otthonosíttassanak meg, melyek természetüknél fogva a közérdeklődést fel is kelthetik, fenn is tarthatják.
Igaz, hogy azt a megbecsülhetlen tulajdonságot, melyet az angolos alkotmánytan a polgárok alakító tevékenységének (formativ action of the citizens) nevez, s vele a kezdeményező erélyt a centralisationális irány néhány rövid év alatt Magyarországon annyira elzsibbasztotta, hogy a nemzeten egy neme a kiskorusági szellemmel ömlik el, mely mindent a mindenbe avatkozó miniszteriumtól vár. Ez annyira megyen, hogy igazat szólva, még a nemzet törvényhozó hatalma is a miniszterelnök kezeiben van concentrálva; s ennek a centralisationális iránynak fejszéje a megyei intézmény életfáján mind politikai, mind administrationális tekintetében nagy forgácsolást vitt véghez, de a gyökerekben még van élet, erő, melynek csak táplálásra van szüksége, hogy regenerativ hatást gyakorolhasson.
Én, számot vetve a megyei intézvényt, agyonrendszabályozó törvényekkel, azon meggyőződésre jutottam, hogy a megszorítások keretében is maradt még fenn tér az életerőnek három irányban táplálékot nyujtani.
Az egyik a megyei s városi törvényhatóságok alkotmányos hivatásainak s autonomiájuknak visszaszerzésére – a másik az országos ügyekkel foglalkodásra – a harmadik a helyhatósági önkormányzatra s az állami közigazgatás közvetítésére vonatkozik.
Az elsőt illetőleg én a közélet felelevenítésének módját hajlandó volnék abban keresni, hogy a megyei s vele rokon városi törvényhatóság intézvényére vonatkozó törvények a közgyűléseken tüzetes átnézés alá vétessenek, s a törvényhatóságok kivánságai rendszeresen és részletesen formuláztassanak. Ehhez a törvényhatóságoknak most is joguk van. Ha Pestmegye a végett javaslattételre választmányt küldene ki, annak dolgozatát közgyűlési tárgyalás alá venné, állapodásait minden törvényhatóságnak azon felkéréssel küldené meg, hogy hasonlóan járjanak el, s miután részletes állapodásra jutottak, adjanak kebelükből néhány tagnak megbizást, hogy egy megállapítandó napon Pestmegye termében tartandó országos értekezletre megjelenjenek, miszerint ott a képviselőházhoz intézendő közös kérvény megállapíttassék s a kiküldött tagok által illető törvényhatóságaik nevében és megbizásából aláirassák és a képviselőház elnökének ünnepélyesen átadassék; én azt mondom, hogy ennek nyomatéka lenne a törvényhozás előtt is, mert a hatvannégy megyének és huszonhat városnak, vagy legalább nagy részüknek előbb külön-külön megvitatott, utóbb közösen megállapított s törvényhatósági tekintélylyel formulázott kivánsága oly hatalmas nyilatkozatát képezné az országos közvéleménynek, hogy, ha az alkotmányosság nem üres hang Magyarországon, azt közömbösen venni vagy a miniszteriumhoz utasítással eltemetni bajosan lehetne; de még a törvények reviziójára gyakorlandó hatástól eltekintve is, ezen tárgyalások és az egyetemes értekezlet megtartása oly elevenítő lökést adnának a törvényhatósági közéletnek, hogy az visszavarázsolhatná a »nemes küzdelmek és hazafiui eszmékért lelkesülés« azon korát, melyet tisztelt Alispán úr becses soraiban »dicső multnak, szép emlékeknek« nevez.
A közös értekezlet megtartása az érdekközöségnek annyira természetes s annyira törvényes kifolyása, hogy e jogot minapában s épen a törvényhozáshoz intézendő közös kérvény megállapitása végett a takarékpénztárak is gyakorolhatták, még inkább illetékesek e jog gyakorlására a törvényhatóságok, minthogy alkotmányos intézmények.
A mi az országos ügyekkel foglalkodást illeti: ennek joga az 1870: XLII. t.-cz. 1. §-ának c) pontjában egész részletezéssel fel van tartva, s itt-ott a törvényhatóságok által amúgy szórványosan, de ép azért kevés sikerrel gyakoroltatik is. Hajdan e jog az országgyűlési követek utasításaival s jelentéseik tárgyalásával hathatósan gyakoroltatott, – ez nem törvény, hanem abbanhagyás által megváltozott. De az országos ügyek megvitatásának joga az idézett törvényben biztosítva van. Én kivánatosnak tartanán, hogy valamint van a megyéknek állandó választmánya, mely az önkormányzati ügyek közgyűlési tárgyalását elkészíti; úgy nevezzenek a megyék országos ügyi állandó választmányt is, melynek kötelességében állana az országgyűlés folyamát, az országban felmerülő közérdekü tényeket s mozzanatokat és általában az ország közérdekeit folytonos figyelemmel kisérni s azon felül közgyűlésről közgyűlésre a megyének véleményező jelentést tenni, miszerint a megyék az országos ügyekkel foglalkodás jogát, az 1870-ki törvény idézett pontja szerint, hol kérvény, hol a kormánynyal közlés, hol egymásközti levelezés, hol egyszerüen megállapodásaik nyilvános kifejezése által gyakorlati érvényre juttathassák.
A mi végre a közigazgatási hatáskört illeti, nekem fájdalmas meggyőződésem, hogy semmi sem tett többet a megyei intézvény elzsibbasztására mint a közigazgatási bizottságok behozatala, mer t ezek a közgyűlések önkormányzati hatóságának valóságos kisajátítását, s így a megyei autonomiának nullificatióját képezik. Ezen nullificatiót azon félévi jelentések, melyekről az 1876: VI. t.-cz. 64. §-ának első bekezdésében szó van, egyáltalában még csak nem is enyhíthetik. Addig is, míg azon közvetlen viszonynál fogva, melyben a közgyűlések mellőzésével a miniszterium irányában állanak, az intézvényes önkormányzatot valóságos carricaturává torzító e bizottságok vagy eltöröltetnének, vagy a megyei autonomia elvével oly összhangzásba hozatnának, mint a minőben hajdan a kisgyűlések állottak, én azt gondolom, hogy a megyék tisztviselőinek s választottjainak, kik e bizottságok tagjai, kötelességükké lehetne is, kellene is tenni, hogy a közigazgatási bizottságok jegyzőkönyveit, a megyének közgyűlésről közgyűlésre ép úgy bemutassák, mint hajdan a kisgyűlések bemutatták, miszerint a megye minden egyes közigazgatási tárgy mikénti ellátása felől magának tudomást szerezhessen, tisztviselőinek eljárását ellenőrizhesse s a közigazgatás menetére határozati és statutorius hatóságának gyakorlásával törvényhatósági befolyását érvényesíthesse.
Én azon hitben élek, hogy a módok, melyekre reá mutatni magamnak szabadságot vettem, a megyei közélet felelevenítésére mind a három jelzett irányban termékeny tért nyitnának, de lehet, hogy eszméim nem illenek be az actualitás viszonyaiba, melyeken oly hosszu időn át kívül élek; a módok megválasztását tehát azoknak itéletére bizva, kik a helyzetet közvetlen szemléletből ismerik; én csak azon meggyőződésem kijelentésére helyezek, de erre igen is helyezek súlyt, hogy, ha a törvényhatósági közélet felelevenítésével a hazafiui tevékenység addig, míg nem késő, a közöny átkának utját nem vágja, túlanyagias korunk önzési hajlamának gőze el fogja oltani a »civismus« pislogó mécsét s a haza sorsa iránt ezer éven át lángoló honszeretettel érdeklődött, s ép azért ezer évet ért magyarnak történelmébe még a »clitellas dum portem meas« szomoru resignatiója is beirathatik.
Nagy kegyesség volt Pestmegye tisztelt közönségétől, hogy rólam, tehetetlen öreg szolgájáról, még meg nem feledkezett, én jelét akartam adni, hogy engem sem az évek súlya, sem a hontalanság közönyre nem tanítottak meg a távol haza dísze, szabadsága, boldogsága iránt. Méltóztassék ezt mentségemül venni, hogy bizva Alispán úr elnézésébe, nem tartózkodtam e hosszu elmélkedésekbe bocsátkozni, melyekre az ösztönt tisztelt Alispán úr rövid, de sokat mondó sorai szolgáltatták.
A ki megújítva hálás köszönetem kijelentését stb.
Kossuth Lajos.
