Jancsovics Pálnak
Jancsovics Pálnak
Turin, 1883. márczius 24.
Tisztelt Alispán úr!*
* Jancsovics Pál, Békésvármegye alispánjához intézett e levél megirása előtt néhány héttel jelentek meg Kemény Zsigmond bárónak emlékiratai Beksics Gusztáv által közölve, ki ezeket az iratokat a magyar girondisták védiratának nevezte. Ezek a Kossuth-ellenes békepárt működéséről megdöbbentő leleplezéseket, önvallomásokat tartalmaznak. K. F.
Hálás érzéssel vettem nagybecsü értesítését, mely Békés vármegye közönségének nevében azon kedves hirrel látogatott be hontalan magányomba, hogy engem, kire a magyar törvényhozás a magyar polgár jog esedékes elvesztését mondotta ki, azon tisztelt megye törvényhatósági bizottsága 80-ik életévem betöltésének alkalmából kegyes megemlékezésére s jókivánataira ép azon korszak emléke iránt táplált tiszteleténél fogva méltatott, melynek vezérelvéhez ragaszkodásom mérte reám az erkölcsi kényszerüséget, hogy én, ki hazámat oly hőn szeretem mint ember hőbben nem szerethet, idegen földön végezzem viszontagságos életemet, s mint kitagadott hajtsam idegen földbe örök álomra ősz fejemet.
A tisztelt megye közönsége ama korszakot legendaszerünek nevezi, s tudva, hogy az minő jelleget visel, azon vallomással örvendeztet meg felőle, hogy »történeti multunk malasztos eseményei közt, az mindnyájuk lelkében az első helyet foglalja el«.
Én ez érzelmet a jövő zálogának tekintem, mert csak általa juthat vissza Magyarország azon államiság birtokába, melyhez isten és világ előtt joga van, a melyről egy önérzetes nemzetnek nem is szabad, s ha nemzetből csupa nemzetiséggé nem akar lesülyedni, nem is lehet lemondani.
De mert a multak történelmének nemcsak az a hivatása, hogy tanítson arra, a mit követni kell, hanem az is, hogy megóvjon attól, a mit kerülni kell, engedje meg nekem, tisztelt Alispán úr, hogy ama legendaszerüség felől egy kis elmélkedésbe bocsátkozzam.
Igen is: legendaszerü volt az a korszak, ha a legmagasztosabb önfeláldozásig fokozott önzetlen hazafiságot tekintjük, melyet a magyar nép zöme akkoron tanusított.
Azok a családapák, kik pusztulásra hagyva ősi tüzhelyüket, három, négy fiokkal mentek együtt fegyverrel védeni a megtámadott hazát; – azok a 14–15 éves gyerkőczök, kik kéztördelve a kétségbeesés könyeivel rimánkodták ki az engedelmet a hazáért meghalni; – azok az anyák, kik életük egyedüli támaszát, egyedüli fiokat, azok az arák, kik földi boldogságuk reményét, vőlegényüket a csatatérre utasították s a honszeretet magasztos resignatiójával néztek elébe a gyász esélyének, mely amazokat gyermektelen anyákká, emezeket, mielőtt nők voltak volna, özvegyekké teheté, s gyakran tette is; – azok a legiók s legiók legiói, melyek gyönge szavamban a sanyargatott haza kiáltását hallva az Árpád-alkotta hon földjének barázdáiból, a munka műhelyeiből, az iskola padjairól, a kenyérkereső szorgalom mezejéről, a tudománybuvár éjféli mécse mellől, a megszokott jólét és kényelem karjai közül előtoppantak mint a kövekből, melyeket a mesés Deucalion hajigált háta mögé, előtoppant a lakatlan föld népessége; – azok a névtelen »félistenek«, kik fegyverüket egyensúlyba fogva a »hazádnak rendületlenült« énekelve rohantak az ágyuk kereszt tüzén keresztül a győzelemre, s a kit közülök a golyó leterített (sokat leterített!) az »éljen a haza« kiáltással halt meg, még csak arra sem számíthatva, hogy nevét az utókor tiszteletére jegyzékbe veszi a történelem; – ah! ezek és a polgárerénynek ezer meg ezer elszámlálhatlan tünetei, melyek mint a harmat a szomjas földet, szerényen, kérkedés nélkül termékenyítették a honszeretet mezejét: igen is, ezek legendaszerü dolgok; emlékük élesztheti – adja isten, éleszsze is az idők beteltéig a cselekvő honszeretet Vesta-tüzét.
De van a ragyogó éremnek sötét hátlapja is; vannak a legendaszerü korszak fényes czimer pajzsán homályfoltok is.
Az ős Athén törvényhozói nagyon jól tudták mit cselekesznek, midőn azokat, kik polgári forrongások idején szint nem vallanak, halállal rendelék büntettetni.
Azt pedig mindenhol, minden időben, minden nyelven honárulásnak nevezik, ha egy megtámadott országban akadnak polgárok, a kik eszközül hagyják magukat felhasználtatni, hogy a jogait s lételét védő nemzet kezéből idegen fegyvereknek a hazára zudításával a győzelem kicsavartassék.
Ama legendaszerü korszaknak, az elsőtől – a következésekben rendkívül súlyos részvétlenség mulasztási vétségétől – a másodikig, a muszka behivás positiv árulásának bűneig, minden közbe eső fokozatokkal egyetemben bőven kijutott; annyira bőven kijutott, hogy az elfogulatlan szemlélő még azokat lehet hajlandó legengedékenyebben megitélni, a kik nyiltan fegyvert fogtak hazájuk ellen, mert ezek legalább birtak véleményük bátorságával, s ha magyar vérbe mártották fegyvereiket, magyar fegyvereknek tették ki saját vérüket. Ezekről tán el lehet mondani: »bocsásd meg, atyám! bűnüket, mert nem tudták, mit cselekszenek«.
De amazok tudták. Azok, a kik kandallójuk mellé vonulva a részvétlenség olcsó bölcseségének zsölleszékéből nézték tétlenül a nemzet óriás küzdelmét, igen jól tudták, hogy személyes tekintélyük s társadalmi állásuk súlyát vonva el a lételéért küzdő nemzettől, oly erőt vonnak el, mely a sikert biztosíthatá.
És ama városi polgárok amott a keleti határon, kik a harczmezején nem igen voltak láthatók, de átsompolyogtak a határon, a szomszédban alkalomra leső muszkának kunyorálásaikkal ürügyet adni az avatkozásra; és amaz úgynevezett országnagyok – magyar országnagyok! – kik imitt a nyugati határon teljes biztonságban érezvén magukat az ellenség fegyvereinek oltalma alatt, muszkahivogató loyalitásuk gyűléseivel ürügyet szolgáltattak a hazánkat megtámadott s az államok sorából kitöröltnek decretáló hatalomnak azt hazudhatni a világnak, hogy Debreczen körül nem a nemzet sorakozik, mert a nemzet szine-java (már hogy ők!) a muszka interventio mellett nyilatkozik: – oh! ezek igen jól tudták, hogy honáruló tettükkel szerencsétlen hazájukat még azon »chance«-tól is megfosztják, hogy Európa erkölcsi érzete a népjog égbekiáltó lábbal tapodása felett felháborodjék; és tették ezt eltökélt szándékkal azon politika szolgálatában, mely már 1848. decz. 2-án tudtára adta a világnak, hogy Magyarországnak az egységes osztrák birodalomba beolvasztását tűzi ki életfeladatául.
Hát bizony ismét teljesült; s ama legendaszerü korszakban teljesült, a mit II. Rákóczy Ferencz megirt, hogy magyarok engedik magukat felhasználtatni a magyar hazára vetendő nyűg kovácsaiul.
Pedig ekkoron nemcsak nyűg vetés forgott fenn; még annál is több. Arra vannak példák a világ történelmében, hogy kormányforma megbuktatására vagy reactionárius czélokért, vagy a husos fazekak visszaszerzése végett egyes osztályok külsegítséghez folyamodtak; arra is van példa, hogy egy-egy uralomsovár dynastia valamely külhatalom vasallusává szegődött, ha ez áron uralomban maradhatott, de arra nincs példa, hogy egy nemzet tagjai egyenesen a végett kolduljanak ki idegen fegyvereket, miszerint azoknak segítségével hazájuk az államok sorából kitöröltessék s provinciává degradáltassék. –
Ez a példátlan szégyen magyar embereknek volt fentartva. Nagyon szomoru dolgok ezek.
Túlhágnám a megengedhető határokat, ha még soká időzném azon dolgoknál, melyek ama nagy idők fényére homályfoltokat vetnek, csak egy olyanra akarok még reá mutatni mely, a mellett hogy kárhozat kutfeje volt, még undorító is.
Azon lappangva turkáló vakandok bandát értem, mely elment Debreczenbe és széket ült a nemzet választottainak tanácsában, de nem volt bátorsága véleményét nyiltan bevallani, hanem sötétben szövögette az átkos visszavonás hálóit, rejtekben conspirált a nemzet dicsőséges erőfeszítésének meghiusítására, országgyűlési tagok létökre lesből titokban nemcsak minden lehetőt elkövettek hitelének aláásására, hanem valóságos Mephistophelesek még ösztökélték is a hadvezéreket, hogy az országgyűlést fegyverrel ugraszszák szét, itt sarkantyuzták a vetélkedés nagyravágyását, amott hát mögül köpdösték az ország ügyeit intéző hatóságra a költött pletykák, a nyomorult rágalmak pókmérgét, miszerint minden tekintélyt aláássanak, s széttépegessék a bizalomnak kötelékeit, mely oly nehéz viszonyok közt, az egyenetlenségnek, a nép közt a reményvesztésnek alattomosan szórogatott szikráit, míg beteljesedett szegény hazánkon a régi jóslatnak átka, hogy »domus in se ipsam divisa desolabitur«.
A gyászos végkatastropháról e foltok sorában ép azért nem szólok, mert az nem előkészítés, nem bonyolítás, hanem katastropha; nem ok, hanem okozat: elsülyedése a hajónak, melynek fenekén, oldalain az ármány hosszu munkája lékeket ütött. A lélek eredetére akartam reá mutatni.
Fájdalom, nem első eset szegény hazánk történelmében. Adja a könyörület istene, hogy utolsó lett légyen.
A mi csekély személyemet illeti: sokkal inkább át vagyok hatva fogyatkozásaim érzetétől, semhogy hallgatagon átsikamolhatnék a tisztelt megye kegyes üdvözlő iratának azon szavai felett, melyek csekélységemre a »kimagasló alak« kifejezést alkalmazzák.
E minősítés nem a személyt, hanem a helyet illeti meg, melyet velem a nemzet bizalma elfoglaltatott, s az a hely, melyre egykoron a nagy Hunyadi annyi fényt vetett, csakugyan kimagasló, még ha ily törpe egyéniség foglalja el is, mint szegény magam.
De én nem voltam azon helyre való… Nem voltam arra való, történelembölcselmi tekinteteknél; nem szerény viszonyaimnál, nem lelkületemnél s tehetségeimnél fogva. Fogok alkalmat keresni e vallomásomat hiven, elfogulatlanul indokolni. Reménylem azonban, nem fogok elbizakodottnak látszani, ha azoknak folytán, a miket a legendaszerü korszak fényes érmének sötét hátlapjáról mondottam, itt egyetlen egy megjegyzést koczkáztatok.
Isten úgy leszen velem, a minő igazán mondom, hogy legepésebb ellenségem sem lehet kisebb véleménynyel tehetségeim felől, mint én magam vagyok. De a mint lassan-lassan belátáshoz jutok az ármányokba, melyek körülvettek s melyekről nekem – ki a hirhordóknak magamhoz soha még közelítést sem engedtem – jóformán sejtelmem sem volt; ha meggondolom, minő elemek által voltam környezve s minő fondorlatok forrongtak körültem még azon körökben is, melyeknek a hű solidaritás volt volna becsületbeli kötelességük, ha számot vetek az akadályokkal, melyek magában is elég nehéz utamban titokban gördítettek, bizony nem volna csoda, ha kisértetbe esném magamat egy hüvelykecskével magasabbnak képzelni, mint a minő vagyok annak emlékezeténél, hogy csak annyit is képes voltam tenni, mint a mennyit tettem.
De megóv e kisértetbeeséstől annak tudata, hogy a mit teheték, azt az ügy szentségében rejlett erőnek, a becsületes hazafiak hű támogatásának, a kor szellemének s mindenekfelett a magyar nép magasztos hazafiságának köszönhetém.
Ez a hazafiság az, a mi annak a kornak emlékét a legendaszerüség dicsfényével veszi körül; s e fénynek lélekemelő, honszeretetre buzdító ragyogását a homályfoltok, melyekre reá mutaték, nemcsak nem gyöngítheték, de sőt az ellentét által csak szembetünőbbé teszik; azonban nem jó volna, ha ama foltoknak emléke feledékenységbe menne, mert ha az emberi dolgok folyamának hullámzásai még meghozzák az időt (pedig meg fogják hozni, ez történelmi kényszerüség!), midőn a magyar nemzetnek szüksége lészen nagy elhatározásaihoz lelkedést meríteni ama legendaszerü korszak nymbusából: utálatot is szükséges lesz merítenie ama homályfoltok emlékezetéből, miszerint a nemzeti közindignatio, az ármányt féken tartva, ismétlődésüknek utját vágja.
És most esedezem Alispán úrnak, méltóztassék átadni Békés vármegye tisztelt közönségének kegyes a megemlékezéséért s jó kivánataiért legmélyebb köszönetemet.
Kossuth Lajos.
