Jász-Nagykun-Szolnokmegyének
Jász-Nagykun-Szolnokmegyének
Turin, 1883. márczius 25.
Tisztelt Főjegyző úr!*
* Jász-Nagykun-Szolnokmegyének. K. F.
Mélyen érzem lekötelezettségemet megyéje azon kegyességéért, hogy hányatott életem 80-ik éve betöltésének alkalmából engem szives megemlékezésére méltatott; s midőn e kegyességért hálás érzelmeim kifejezésének átadására, egyszersmind a szivélyes jó kivánatokért, melyekkel e megemlékezésnek tudtomra juttatását kisérni méltóztatott, legőszintébb köszönetem elfogadására Főjegyző urat felkérném: nem tehetem, hogy, eltekintve attól, a mit a tisztelt megye nagyrabecsült jóakaratából saját magam számára eltulajdoníthatok, mint magyar ember hódolatomat ne fejezzem ki azon kegyelet iránt, melyet Jász-Nagykun-Szolnokmegye tisztelt közönsége ama korszak emléke iránt táplál, melynek viszontagságaiba a nemzet bizalma és hazafiai kötelességérzetem szerény nevemet is belefűzték.
A tisztelt megye közönségének Főjegyző úr által velem közlött jegyzőkönyvében ugyanis az 1848–49-ki függetlenségi harcz korszaka a magyar nemzet újabb történelme legfényesebb korszakának s a valódi honfierények nagy idejének van jelezve.
A kiknek szivében ama korszak emléke ily minősítéssel él, azoknak át kell hatva lenni azon ügy szentségének, azon nemzeti érdek mindenen túl magasló fontosságának érzetétől, mely ama korszakra egyes emberek fogyatkozásai által el nem homályosítható fényt lövel, s mely rugója, kutfeje volt mindazon törekvéseknek, tetteknek, áldozatoknak, melyeket a tisztelt megye közönsége a valódi honfierények czimével tisztel meg.
A 48–49-ki korszak jellegének meghatározásához annak, hogy voltak-e s ha voltak, kik s mennyiben voltak a nagy történelmi drámának kimagasló alakjai? nincs semmi köze, mert epochális korszakokra nem egyes emberek nyomnak bélyeget, hanem a korszak nyom rájok; fontossággal csak az bir, hogy vajjon ama korszaknak a tisztelt megye által jegyzőkönyvbe iktatott jellemzése indokolásra talál-e a történelem bölcseletében? mert csak ezen feltétel alatt lehet ama korszak emléke befolyással a nemzet jövendőjére. Én azt gondolom, hogy e kérdésre az egyszerü józan ész categorice megadja az igenlő feleletet.
Az idők folyamának változatos hullámzásai kisebb-nagyobb fontosságu érdekeket tolhatnak előtérbe, melyek egy-egy nemzedék igyekezetének irányt szabnak: de minden nemzet történelmében van egy kimagasló érdek, melyhez fenmaradása hozzá van kötve, van egy állandó alapvonás, mely történelmi életének a multakra nézve kulcsát, a jövendőre nézve palládiumát képezi.
Azok a legfontosabb mozzanatai a történelemnek, melyekben ama constans alapvonás nyilatkozik s melyek ama létérdek megóvásának ösztönében lelik magyarázatukat. Innen van, hogy, ha egy-egy nemzedéket a körülmények kiválólag egy ily alapvonás személyesítőjéül, egy ily létérdek bajnokául avatják fel, azon nemzedék küzdelmeinek emléke az élet ösztönének hatalmas rezgésével reszketteti meg nemzedékről nemzedékre az utódoknak szivhurjait.
Hogy mi a magyar nemzet történelmében az a létérdek, hogy mi az a constans alapvonás, mely egész multján végig vonul? annak kijelölése nem kiván mély kutatásokat, mert történelmünk minden lapjáról felénk kiált.
Egy ezredéve már, hogy a magyar helyet foglal Európa történelmében, mely Árpád honalkotása nélkül egészen más irányban fejlődött volna, mint a minőben fejlett. Maroknyi nép valánk, bent zagyva népcsoportoktól, künn hatalmas ellenektől környezve; s e maroknyi nép nemcsak megállta helyét ezer éven át, hanem Európa polgárosodásának védbástyája is volt, s időnkint elsőrendü nagyhatalmasság nyomatékát vetette az európai szárazföld történelmének mérlegébe.
Mi ennek kulcsa, magyarázata? mi az erő-szilárdulásnak kutfeje, mely nemzetünket erre képessé tette?
Az, hogy a magyar nem tanyát ütött, hanem államot alkotott Európában, hogy ez alkotására reá nyomta saját nemzeti individualitásának, az önálló, önczélias magyar államiságnak pecsétjét, s hogy ez önczélias állami léthez nem mint puszta eszményi aspiratióhoz, nem is csak mint joghoz s az ősök szent hagyományához, hanem mint az európai államrendszer integráns részét képező oly tényhez, mely saját létének életfeltétele, az idők minden viszontagságain keresztül megtörhetlen állhatatossággal ragaszkodott a IX. század végétől kezdve egészen 1867-ig.
Hogy az első hat századon át a magyar államiság volt nemzetünk életének nemtője, hogy az képezte az összetartó kapcsot, mely az ország különféle faja s nyelvü népeit egy nemzetté tömörítette, hogy abból szivárgott ki ama hasonító erő, mely spontaneus erélyével minden mesterkélt eszközük alkalmazása nélkül nemcsak egyes idegenekre, hanem tömegekre is beolvasztó hatást gyakorolt; hogy az volt a regenerativ életerőnek kutfeje, mely nemzetünket még oly pusztulas sirjából is, mint a minő a tatárjárás volt, bámulatos rövid idő alatt kiemelte, hogy az volt a piedestal, melyen nagy királyaink nemzetünk hatalmát magasra emelték, a mikor pedig gonosz vagy haszontalan uralkodókkal verte meg a magyart a teremtő, ismét az volt a védpaizs, melyről a bűnük és hibák romboló nyilai lepattantak; hogy az volt a szikla, melyen a nemzet életére törő viharok s a dissolutio habjai megtörtek, mindezek oly dolgok, a mik hatalmasan illusztrálják azt, hogy e szóban: »állam«, mennyi életszivósság, minő létfentartó erő rejlik.
De épen a mohácsi vészre következett századok szolgáltatják a leginkább szivhez és észhez szóló tanuságot arra, hogy a magyar államisághoz ragaszkodás képezi történelmünknek létfentartás ösztönéből folyó azon constans alapvonását, melynek nemzeti fenmaradásunkat köszönhetjük.
Töröljük ki ez alapvonást ezeréves történelmünk első feléből s a magyar nemzetről csak mint egy meteorról emlékeznének világrészünk évkönyvei, mely fényesen repül át Európa légkörén, hogy letünjék, nyomot sem hagyva maga után.
Törüljük ki ez alapvonást ezeréves történelmünk második feléből, melyben az újra meg újra úgy a törvényhozás termeiben, mint a harczoknak vérrel áztatott mezején szemünkbe tünik! s az Árpád alkotta magyar haza már rég mint egyik »örökös tartomány« figurálna csak az osztrákház patrimonialis uradalmainak térképén, s a magyar lehetne nemzetiség (ha ugyan már még csak az is volna), de arra, hogy egykor nemzet volt, csak mint regére emlékeznék.
S ha úgy volna megírva a kárhozat fatumának könyvében, hogy ez alapvonás a jövendőből kitöröltetnék, a jövő század történelme a magyar hazáról mint prédáról emlékeznék, mely mint a megfeszített Krisztus ruházata, osztályra került; a magyar nemzetről pedig (nemzetet mondok, nem nemzetiséget) mint azon dolgok egyikéről, a melyek voltak, de már nincsenek. Emlékünk regévé lenne, mint már is az volna, ha történelmünk amaz alapvonása meg nem óv.
Hát bizony mondom: indokolva van a történelmi bölcselet által azon minősítés, melylyel az 1848–49-ki függetlenségi harcz korszaka a tisztelt megye közönségének jegyzőkönyvében jelezve van, mert az a korszak a magyar államisághoz mint nemzetünk létérdekéhez ragaszkodás azon korszakainak egyike, melyekben a magyar történelem ama constans alapvonása jutott hatalmas nyilatkozványra, melynek a magyar nemzet ezer éves életét köszönheti.
Apáink s őseink megelégedtek azzal, hogy a vérrel védett magyar államiságot törvényekkel sánczolták körül s biztosítékát szerződések betüiben s eskük szentségében keresték.
A törvény megvolt, a szerződések megirattak, az eskük letétettek; de mert intézvényes biztosítékokról nem volt gondoskodva, hát ismét és ismét »recruduerunt antiqua gentis hungarae vulnera«.
1848 loyalis hűséggel tartózkodott ahhoz hozzá nyulni, a mi alkotmányszerüleg a királyé, de intézvényes biztosítékokkal vette körül azt, a mi a nemzeté, a magyar államiságot, s védőrségül beleállította az alkotmány sánczaiba s faj- s nyelvkülönbség nélkül jogegyenlővé tett egész nemzetet.
Ily loyalis keretben nyilatkozott 48-ban a magyar történelem alapvonása: a magyar államisághoz ragaszkodás; és a magyar nemzetben élesztette a hűséget a királyi ház iránt az a kedves remény, hogy a mi a törvény betüiben akkorig, mint irott malaszt élt, az intézvények által valósággá leszen.
De épen ez az, mit a bécsi burgban nem akartak; konokul ragaszkodva azon politikai irányhoz, mely negyedfél századon át sohasem szünt még a magyar államiság megrontására törni; bujtogatásokhoz folyamodtak, palotaforradalmat csináltak; s életczélul tűzve ki Magyarországnak az osztrák birodalomba beolvasztását, fegyverrel támadták meg a magyar államiságot.
A magyar nemzet fegyverrel védte, a mi fegyverrel lett megtámadva.
A császári cabinet elbizakodottan széttépve a szerződéseket, melyik a magyar királyi szék birtokára jogczimet adtak, azon hatalomszóval dobta azoknak szétszaggatott rongyait a magyar nemzet szemei közé, hogy Magyarország az államok sorából kitöröltetik s mint tartomány az osztrák birodalomba beolvasztatik.
A magyar nemzet győzelmes fegyvereinek hegyéről hajította vissza a szemei közé dobott rongyokat, s az államok sorából kitörlés hatalomszavára a függetlenségi nyilatkozattal felelt.
Ennyi a 48–49-ki korszak történelembölcseleti sommázata. Jellege úgy a békés fejlődés mint a fegyverrel védekezés időszakában: a magyar államisághoz ragaszkodás.
A kik hiven az alapvonáshoz, mely a magyar nemzet ezer éves történelmén végig vonul, akarni merték, a mit a haza létérdeke s a kötelesség érzete paráncsolt: azok – lehet – nem állottak a nehéz idők szinvonalán (én legalább magamról szólva tudom s elismerem, hogy nem állottam) s azoknak eljárásába bele-bele köthet a bajok befolyásán kényelmesen kívül álló utólagos gáncsoskodás, gyanusíthatja őket a czélzatos rosszakarat, s emlékükre port, szemetet is szórhat a saját bűneit palástolni vágyó fortély; a bölcseséget negélyző kishitüség, a szolgai meghunyászkodás, az irigység, a rágalom; de mindez a korszak jellegén nem változtat. Pedig ez az, a mi számít a történelem bölcseletében, ez az, a mi a tegnapot a holnap bölcsőjévé teszi; a többi – tünékeny buborék.
Hát én azt mondom, tisztelt Főjegyző úr, és felemelt fővel mondom: a magyar nemzet csak önfentartási ösztönének enged, csak történelmi evangeliumának hódol, ha hiven megőrzi lelkében azt a kegyeletet a 48–49-ki korszak emléke iránt, melynek Jász-Nagykun-Szolnokmegye közönsége – a csekély személyemet érdemetlenül megtisztelő jegyzőkönyvben kifejezést adott.
A történelem folyama desultorius szökdeléseknek van kitéve: ellentétes impulzusok hullámzásai zürik-zavarják az események menetét, dagály és apály váltakoznak: de végeredményben a történelem logikájának megvan a maga törvénye, mint megvan az anyagi természetnek; – csak ápolja a nemzet hiven szivében a kegyeletet, a korszak ama jellegének emléke iránt; nem meddő érzelgés az, hanem elhatározásoknak csirája, melyekre a nemzetnek szüksége van, ha élni akar. Az idő megjövend, a mikor az ige testté leszen.
Mély tisztelettel stb.
Kossuth Lajos.
