Kende Péternek
Kende Péternek
Turin, 1883. deczember 10.
Különösen tisztelt Alispán úr!*
* Kende Péter úrnak, Ungmegye alispánjának. K. F.
Több mint féléve már, hogy szerencsém volt venni nagybecsü levelét, melylyel Ungmegye közgyűlésének egyhangu határozatából agg koromat megyéje közönségének kegyes üdvüzletével megtisztelni méltóztatott, s én a nagy számra szaporodott hasonló üdvözletek sorában csak most róvhatom le hálás köszönetem kijelentésének tartozását.
Szolgáljanak mentségemül Lucanusnak már más alkalommal is idézett eme szavai: »tarda senectus debilitat vires animi mutatque vigorem«. Ily öreg embernél, mint én vagyok, betegség nélkül is be-beköszönt a munkaképtelenség gyarlósága, a tehetség fel-felmondja az engedelmességet a kötelességérzetnek. Tűrni tudva, a mit tűrni kell, nem panaszképen mondom ezt, csak mentségül s alázattal esedezem tisztelt Alispán úrnak, méltóztassék megyéje közönsége előtt tolmácsa lenni hálás érzelmü köszönetemnek az irántam tanusított kegyességért, mely valódi jótéteménykép hatott reám.
Tisztelt Alispán úr becses figyelmére méltatva felszólalásaimat, melyekkel magamat az önkormányzati intézmények hívének vallottam, mintegy hivatottsági viszonyba méltóztatott hozni a kegyes megemlékezést, melylyel hazánk számos törvényhatósága megtisztelt azzal, hogy alkalmilag a megyei szerkezetnek történelmi fejleményü teljes hatóságába visszahelyezése mellett nyilatkozom.
Igen is, én hosszu életem minden viszontagságain keresztül, a mióta csak eszemet tudom, mindig határozott híve voltam azon megbecsülhetlen önkormányzati intézvénynek, melyről ugyanazon törvényekben, melyek a parlamentáris kormányrendszert megalkották, ki van mondva, hogy hazánk alkotmányosságának védbástyáját képezi és hogy annak egész hatósága a (nem is olyan mai-féle, hanem »független«) felelős miniszteri kormányzat mellett is teljes épségben fentartandó. És jól esik visszaemlékeznem, hogy egykori nagy ellenfelem, Széchenyi István is velem tökéletesen egyetértett.
Az 1848-ki pozsonyi országgyűlésen, még pedig akkor, midőn a miniszteri kormányzat már ki volt viva s ő egyik miniszterré volt a királynak fölterjesztve, egész határozottsággal oda nyilatkozott, hogy a »megyei szerkezetet fenn kell tartani, mert ha a municipiumokat elvesztjük, azon főgarantiát vesztjük el, melyre zivataros időkben támaszkodnunk lehet«. Jól esik visszaemlékeznem, hogy Deák Ferencz is, még pedig a 60-as években, pestvárosi választóinak köszönetet mondva bizalmukért »az ország köztörvényhatóságainak önkormányzati jogát nemzetünk alkotmányossága egyik lényeges intézményének« vallotta. Lehetetlen nem fájlalnom, hogy sokan azok közül, kik magukat vagy Széchenyi vagy Deák követőinek vallják, mesterük, vezérük e nyilatkozatáról megfeledkeznek.
És én most, midőn a világtól elvonult magányban, mely az elmélkedés otthona, azon higgadtsággal, mely az aggkorral együtt jár, számot adok magamnak észleleteim, tapasztalataim felől, melyekre hosszu hontalanságom folyamában különböző népek közt annyi alkalmam volt, a sir szélén állva csak annyit mondhatok, hogy, ha nem az intézvényes önkormányzat légkörében növekedtem volna fel hazámat s a szabadságot szerető polgárrá, hontalanságomban szerzett tapasztalataim s a történelmi bölcselet tanításainak különféle népek és országok állapotával összehasonlítása tanítottak volna meg, hogy alkotmányok csak oly mértékben valósíthatják meg azt, a mi főczéljukat, a szabadság uralmát képezi, a mely mértékben maga az alkotmány önkormányzati intézvények aggregatumából áll, s hogy a nemzet csak úgy lehet önczéllá, saját sorsának mesterévé, ha nép és kormány egy élő organismussá egyesíttetnek, ez pedig csakis terebélyesen szétágazó önkormányzati intézvényekkel lehetséges; megtanítottak volna, hogy ily intézvények nélkül a politikai szabadság csak üres terminologia, melynek sem teste, sem gyakorlati értéke nincs; megtanítottak volna, hogy a parlamentáris kormányzat egy dolog; a minden lében kanalázó centralisatio pedig egy egészen más dolog; amaz a nemzeti önkormányzatnak egyik igen lényeges, de csak egyik nem egyedüli szerve, emez pedig mindig absolutismus, még ha alakilag parlamentáris mezbe burkolózik is; – megtanítottak volna, hogy, ha valahol igazán parlament van is (a mi a mai Magyarországon egyáltalában nincs), de az, a helyett hogy az intézvényes önkormányzati jogok felett őrködnék, a miniszteri mindenhatóság engedelmes eszközévé fajul, ott a gyakorlati élet tökéletesen igazolja Stuart Mill azon szavainak igazságát, hogy »a mely arányban az igazgatás s vele minden valódi kezdeményezés a kormány kezeibe kerül, s az emberek megszokják magukat annak gyámsága alá helyezetteknek érezni, azon arányban még maguk a democratiai intézvények is nem a szabadság szellemét, hanem a hivatal és hatalom mértéktelen vágyát fejlesztik ki, s a nemzet értelmiségét és tevékenységét az önző haszonért és hivatalnyerés silány hiuságaért versenyzés nyomorult mezejére terelik, és megtanítottak volna szemlélődéseim s tapasztalataim, hogy vagy irtózatos elfogultság rabjai, vagy ha nem, hát ámítanak, a kik azt hirdetik, hogy a municipális önkormányzat a parlamentarismussal össze nem fér.
Anglia a parlamentáris kormányrendszer tulajdonképeni hazája. Ott az valóság; ott nemcsak mondatik lenni, hanem van. Én hosszu éveken keresztül tanulmányoztam a helyszinén az angol intézvények működését, és megtanultam, hogy a municipális intézvényeknek a kormány minden beavatkozásától ment önkormányzati hatósága a parlamentáris rendszerrel annyira összefér, hogy a kiválólag monarchikus, kiválólag parlamentáris Anglia tulajdonkép maguk magukat szabadon kormányzó köztársaságok aggregatumából áll, s ezt a municipális önkormányzatot a parlamentáris kormány maga is annyira az alkotmányos élet alapjának tartja, hogy, ha rendkívüli körülmények rendkívüli intézkedéseket tesznek is szükségesekké, a kormány csakis egy-egy speciális helyre s esetre, és csakis szabott időre kér és kap a parlamenttől kivételes hatalmat, de magához az intézvényhez soha sem nyul; és ez a messze szétágazó municipális önkormányzat annyira nem csorbítja az állam politikai egységét, annyira nem áll utjában a központi kormány hatályosságának, hogy épen a parlamentarismus és municipalismus együtt hozták létre az országkormányzat azon nemét, melyet közreműködő kormánynak »cooperativ governement«-nek lehet nevezni, s mely oly szerencsésen, oly dicsőségesen s oly bámulatos eredménynyel megoldotta az »imperium« és »libertas« összeegyeztetésének problémáját, melyet a régiek megoldhatlannak tartottak s a hatalmat egységesítő centralisatiónak hinárjából XI. Lajos óta kibontakozni nem biró francziák mai napig sem birtak megoldani: forradalmat csináltak forradalom után, kevesebb mint egy század alatt tizenháromszor változtattak kormányformát, de mert az auctoritárius elv, a hatalom egységesítésének viszketege vérükbe ment át, az eredmény mindig csak az volt, hogy, ha a »libertas« felütötte fejét, azt egy szép reggel az imperium agyonütötte, aztán egy másik szép reggel a libertas haragos villáma az imperiumot sújtotta le, hogy helyébe ülve maga változzék imperiummá. Nagy nemzet, az emberiség experimentális múzeumát is képezhette, a nélkül hogy bele halna, de az imperium és libertas összeegyeztetésének formuláját soha sem birta feltalálni, mert nem akarta belátni, hogy ezt a formulát csak a municipális önkormányzat és parlamentarismus együtt adhatják meg. Mindig centrálista volt, hát szabad soha sem volt.
Ilyenek hontalanságom észleletei, tisztelt Alispán úr; de azon általános szemponthoz, hogy, a ki szabadságot akar, önkormányzati intézvényeket kell akarnia, nálam mint magyarnál döntő nyomatékkal a különleges magyar szempont is hozzájárul, mely a történelmi kényszerüség erejével nyomja lelkembe a meggyőződést, hogy Magyarországon az önkormányzati intézvényeknek pezsgő életben tartása nemcsak szabadság kérdése, hanem még annál is több, valóságos létkérdés.
Én a szabadságot oly kincsnek tartom, melynek hiányát sem anyagi jólét, sem nemzeti dicsőség, sem semmi a világon nem pótolhatja; de azért, ha oly időket élnénk, midőn a magyarok királyának más mint magyar érdeke nem lehetett, ha Nagy Lajos vagy Mátyás korában élnénk, nem esném kétségbe, ha a központi hatalmat a municipális önkormányzat rovására terjeszkedni, vagy épen (a mi Magyarországon eddig még soha sem történt) a közigazgatási centralisatiót intézvénnyé fejleszteni látnám is. Azt mondanám: csak emeljék érvényre az európai államrendszerben Magyarország független államiságának tekintélyét, csak tegyék erőssé – bár ha saját magyar hatalmuk érdekében teszik is, – miszerint jövendője biztos legyen, a szabadság majd eljövend.
De kérdem, ilyen helyzetben van-e Magyarország? a magyar államiság érdeke-e a mérvadó a magas politikában, melytől a jövendő függ?
Nem akarok az ország közjogi állapotának mezejére kiszáguldozni, csak azt kérdem: vajjon annyira kielégíti-e a jelen az ezeréves magyar állami lét jogigényeit, annyira felhőtlen-e a jövendő, annyira el van-e látva intézvényes biztosítékokkal még csak az is, a mi van, miszerint azon hittel hajthassa le fejét a magyar hazafi a henye megnyugvás párnájára, hogy a magyar nemzetnek sem most nincs, sem soha többé nem lesz azon eleven közszellemre szüksége, melynek a megyei szerkezet pezsgő közélete századokon át dajkája volt?
A mi multunkban fentartott, az biztosíthatja jövendőnket; és mi az, a mi a maroknyi magyar nemességnek erőt adott, a magyar hazát a görgeteg századok minden viszontagságain keresztül feltartani? mi más mint az, hogy az idők és szükségek fejlődésével együtt fejlődött megyei szerkezet pezsgő közélete nemcsak soha nem hagyta megfogyatkozni, de sőt folyvást élesztette, ápolta, s (miként az 1848-ki korszak fényesen bebizonyítá) az idők és viszonyok szükségeinek magaslatára emelte a hazafias közszellemet?
És mind a mellett, a mi 1867-ben s azóta történt, többel mint reménnyel, hittel gondolnék nemzetem jövendöjére, ha a hajdani maroknyi magyar nemesség közszelleme a jogegyenlőséggel örökségül szállott volna át a nép millióira.
De hát miként vagyunk közszellem dolgában a hazában?
Én több izben kifejezést adtam a feletti fájdalmamnak, hogy hazánkban – nem a társadalmi, hanem – a politikai közéleten bágyadtság ömlik el, mely a közszellem hőmérőjén már-már a közöny fagypontját jelzi. – De hát én a távol haza képét csak távcsövön szemlélhetem, melynek üveglencséje, meglehet nem egészen szintelen (achromatikus). Hanem van tanuságom, melyhez kétség nem fér.
Horváth Boldizsár úr a képviselőház november 20-ki ülésében tartott fényes beszédében nyilt tanuságot tett a felől, hogy »az apathia a magyar táborban napról napra nagyobb hódításokat teszen, míg ellenfeleinek ereje napról napra nő«.
Tekintve a kitünő szónok állását, tekintve multját, melynek az úgynevezett »új alkotmányos« állapot létrehozásában oly nagy része volt, tekintve miniszteri hivataloskodásának emlékeit és tekintve azt, hogy az egész képviselőházban egyetlen egy szó sem emelkedett, mely állításának igazságát kétségbe vonta volna, én reám Horváth Boldizsár úr szavai akként hatottak, mintha amolyan »Mene! Mene! Tekel Ufarsin« szavakat látnék a magyar nemzet országházának falán előtünni, mint a minőkkel tudtul adaték Balthazárnak, hogy »az ő országa eloszlattatik és adatik a Média és Persiabelieknek«, a mint az irás szól.
Horváth úr hivatalos multjának emlékeinél fogva természetesen nem mondhatta, hanem én igen is mondom, lelkem egész erejével mondom, és isten a bizonyságom, utánam fogja mondani a világ birája, a történelem, hogy ez az apathia, a közszellemnek ez a rettenes hanyatlása, az ősi magyar önkormányzati intézvénynek centralisationális irányban agyonrendszabályozásával kauzalitási kapcsolatban áll.
Mondom, és utána teszem, hogy, ha a dolog így megyen, ha (tisztelt Alispán úr szavaival élve) »a düledező bástyának romjaiban« nem siet az előre tekintő hazafiság vidor lángra lobbantani s ernyedetlen tevékenységgel élénk lobogásban tartani a közszellem már-már olvadozó Vesta-tüzét, a végzet megkondítja Árpád nemzete felett a haldoklás harangját.
Én a közszellem felélesztését a törvényhatóságokban, még pedig nemcsak a helyi, hanem az országos ügyek körül is nemzetünk legégetőbb szükségének, életfeltételének tekintem, s bár senki nálamnál jobban nem sajnálhatja, hogy a mai megyék, tisztelt Alispán úr, bús kifejezése szerint, »az önkormányzat fényes köntöséből csak foszlányokat örököltek«, mégis akként vagyok meggyőződve, hogy a törvényhatóságok még a mostani keretben is vezérei lehetnének a nemzet közvéleményének, hatalmas tényezői az ország közéletének, ha a közszellem eleven pezsgése olyan volna gyűléstermeikben, mint a minőnek lenni kellene.
E meggyőződéstől ösztönöztetve, szabadságot vettem magamnak Pestmegye nagyérdemü alispánjához hason alkalomból intézett köszönő levelemben némely eljárási módokra reá mutatni, melyek nekem a meghanyatlott közszellem felélesztésére s a törvényhatósági közélet szinvonalának alkotmányőri magaslatra felemelésére alkalmasnak látszanak.
És most, tisztelt Alispán úr, engem azon nyilatkozattal tisztelt meg, hogy az önkormányzati intézvények érdekében tett felszólalásaim »nem fognak eredmény nélkül elhangzani, s hogy a megyék a düledező bástya romjait tatarozni, megvédeni, intő szavam folytán még szentebb feladatuknak fogják ismerni«.
Nagy vigasztalására szolgálna szomoru életem szomoru végalkonyának, ha, becsületes meggyőződés és tiszta honszeretet sugalta szavaim el nem hangoznának, mint a pusztában kiáltónak szava, de meg kell vallanom, ekkorig nem tapasztaltam, hogy akár a módok, melyekre reá mutattam, akár intő szavam, hogy más netán czélszerübb módok vétessenek alkalmazásba, legkisebb viszhangot keltettek volna.
Vajjon a mostani tisztújítási mozgalom ébredés jelének vehető-e? nem tudhatom, mert e felett a megújított törvényhatósági bizottságok szelleme fog határozni, hanem ekkorig valóban nagynak kell lenni az apathiának, midőn még az is megtörténik, hogy (a mint legközelebb Zemplénben történt) főispán fakad keserü panaszra a közöny felett, melylyel a bizottsági tagok a szegény népet még utolsó élelmiszerétől is törvény ellenére megfosztó adóvégrehajtók zsarolásait nézik, a nélkül hogy a borzasztó visszaéléseket a közgyűléseken még csak szóba is hoznák.
De nem volna helyén, ha én a távolból mutogatnék reá a közöny jelenségeire, melyek annyira mindennapiak, hogy a hazában már még csak fel sem tünnek; csak egynek az országos ügyek köréből iratom hosszadalmassága daczára felemlítésére kérém tisztelt Alispán úr engedelmét, mint hogy az a megyei szerkezet jövendőjére vonatkozik.
Hogy mostanság a miniszteri közigazgatás mindenhatóságának vidéki irodáivá törpített municipiumok mint intézvényes testületek a törvényhozásra s általában az országos közügyekre nem gyakorolnak érezhető befolyást s nem tevékeny szervei a nemzet közéletének, az tagadhatlan.
Vannak, a kik ezt abból következtetik, hogy a népképviseleti rendszer behozatalával a törvényhatóságok követutasítási jogának meg kellett szünni. Vajjon szükségszerüleg meg kellette szünni? ezt most nem akarom vitatni; tény, hogy nem a törvény, hanem a szokás (szerintem indokolatlan, sajnos szokás), az országgyűlési képviselők s a törvényhatósági közgyűlések közt minden hivatalos kapcsolatot megszüntetett. Hanem tévedés azt hinni, hogy ezzel a municipiumok befolyásának az országos ügyekre is meg kellett szünni.
Nem akarom a hajdan példáival bizonyítgatni, hogy a hatalmas befolyás, melyet a megyei szerkezet a nemzet közéletére gyakorolt, teljességgel nem volt az utasításadásra szorítva: hanem hivatkozom 1861-re, már akkor sem adtak a municipiumok utasítást a követeknek s mégis – ki tagadhatná? hogy a municipális közélet hatalmas fellobbanása nyomta reá a maga bélyegét az országgyűlés irányára; az volt a világító torony, melyről a nemzet közszelleme mint utjelző fény reá sugárzott a nemzet választottjainak utjára.
Az országos ügyekkel foglalkozás jogát a municipiumok most is birják, ennek főbb fontossága nem a kérvényezési jogban, hanem abban áll, hogy, ha a törvényhatóságok (talán az általam jelzett eljárással) az országos ügyekkel foglalkozást rendes teendőik közé soroznák, ha azok körül oly folytonos érdeklődést, oly buzgalmat fejtenének ki, mint kifejteni hajdan elengedhetlen hazafiu kötelességnek tartatott; szóval, ha a nemzeti közszellem folyvást vidoran lobogó tűzhelyei, a nemzet szívdobogásának mindig lüktető üterei volnának: a municipiumok élénk közélete visszahatna a nép gondolkozására, érzelmeire, a közgyűlések adnának irányt a közvéleménynek, felemelnék a nemzet hagyatlásnak indult jellemét s utasítási jog nélkül is oly mérvadólag hathatnának a törvényhozásnak mind alkatára, mind szellemére, mint 1861-ben hatottak. – Ha ez nem így van, nem a joghiány okozza, hanem a közöny.
Mind e mellett azonban nemcsak kivánatos, hanem a képviseleti rendszernek és a magyar alkotmányosság szellemének logikai követelménye is, hogy a municipiumok, mint az intézvényes önkormányzat alkotmányos szervei a törvényhozásban egyenesen is részeltetve legyenek.
Erre megvan az alkalom a felsőház reformjában, a minek szüksége maga a főrendiház által is el van ismerve.
1848-ban e reform kérdését szőnyegre hozni a fenforgott körülmények közt annyi volt volna, mint a jobbágyság felszabadításának, a népképviseletnek s a független felelős miniszteriumnak keresztülvitelét veszélyeztetni. Ezért maradt el. De az 1848-ki mű csak alap, nem kikerekített, nem bevégzett mű. Én azzal vigasztaltam magamat, hogy a mit a leszálló rendi országgyűlés a rohamos napok nyomása miatt meg nem tehetett, a felkelő népképviselet meg fogja tenni; s a municipiumok egyenes részeltetése a törvényhozásban nem szünik meg, hanem a felsőházba tétetik át.
Nekem már 48-ban is az volt a meggyőződésem, hogy ez a két kamarai rendszerhez tartozó alkotmányos temperamentumnak azon módja, mely a népképviselet s intézvényes önkormányzat eszméjével összhangzik s a magyar alkotmány történelmi fejlődése által egyenesen indikálva is van; kifejezést adtam e nézetemnek 1867-ben is nyilvánosságra jutott egyik levelemben. De akkor a kérdés nem volt napirenden, most azonban, úgy látszik, napirendre kerül.
A municipiumok jövője lévén a kérdésnél igen lényegesen s a legközvetlenebbül érdekelve, én reméltem, hogy a törvényhatóságok azt megyéről megyére, városról városra kimentően megvitatják s kitartó meleg buzgalommal tömören foglalnak állást a municipiumok egyenes részeltetése mellett a törvényhozásban.
Nem történt. Egyetlen egy megyéről tudok, mely nem ugyan oly kiterjedésben, de mégis oly irányban nyilatkozott, s aztán benyujtva kérvényét, az ügyet az is aludni hagyta. Én pedig erősen meg vagyok győződve, tisztelt Alispán úr, hogy, ha a municipiumok ezt a reformeszmét erélyesen felkarolják, s minden oldalról megvitatva, szellőztetve, a nemzet előtt folyvást világosságban tartják, ha többet nem is, annyit minden esetre ki lehetett volna vinniök, hogy a törvényhatóságok főispánjainak helyét a törvényhatóságok követei foglalják el a felső házban.
A főispánok alkatrészei az ősi megyei szerkezetnek; e minőségben eredetileg nem is mint politikai méltóságok, hanem mint a megyei hadak vezérei foglaltak helyet a főrendiházban; a dolog tehát akként áll, hogy a municipális intézvény ekkorig is jelen volt a felső táblánál a főispán személyében, s ha most, miután abban minden vélemény-árnyalat egyetért, hogy a reformált felsőházban a főispánoknak helye nem lehet, a municipiumok követei foglalnák el a municipiumok főispánjainak helyeit, ez oly reform lenne, mely a népképviselet behozatala által létrejött alkotmányos fejlődés követelményének egyenesen szoros történelmi alapon tenne eleget, s így még azok véleményének is tökéletesen megfelelne, a kik a felsőház reformjánál a történelmi alap tiszteletben tartását követelik; míg ellenben, ha a municipiumok főispánjainak helyét akárki más foglalná el mint a municipiumok követei, ez oly mellőzése volna a történelmi alapnak, hogy arra a mostani főrendiház semmi alkatrésze nem hivatkozhatnék.
Engem nem elégítene ki az így korlátolt reform, mert én a két kamarai rendszernek csak oly feltétel alatt vagyok barátja, hogy mind a két ház képviseleti alapra legyen fektetve, a magyar felsőházat tehát egészen a törvényhatóságok közgyűlései által választott senatusnak óhajtanám; de meggondolva, hogy még ama korlátolt javítás is mennyire emelné az önkormányzati intézvények fontosságát a nemzet közéletében, mennyire felifjítaná a municipiumok hanyatló vitalitását, lehetetlen mélyen nem sajnálom, hogy a törvényhatóságok e kérdést buzgóan, erélyesen fel nem karolták, mielőtt a főrendiház reformjának módozatára nézve valamely megállapodásra jutott a miniszterium, melynek akarata a párt-disciplina minden mértékét meghaladó vak engedelmességéből, úgy látszik, a törvényhozás terén is diktátori hatalmat merít; azonban a jelzett részleges reform annyira mérsékelt, annyira nem sérti semmi osztály különleges érdekét, s mondhatnám, oly szabadelvü conservativ, hogy talán még most is keresztülvihető volna, ha a municipiumokban a közönyt eleven érdeklődés váltaná fel.
Mély alázattal töredelmesen esdek bocsánatért, hogy annyira átengedtem magamat az eszmék folyamának, melyeket tisztelt Alispan úr levelének az önkormányzati intézvényekre vonatkozó tartalma agyamban felköltött, hogy rövid köszönő válasz helyett, mit irnom kellett volna, hosszu értekezés került ki tollam alól. Szolgáljon mentségemül, hogy keserves aggodalom tölti el lelkemet a közszellem meghanyatlása miatt a távol hazában, s ez aggály közben megfeledkezve tehetetlenségemről, szeretnék valamikép közrehathatni, hogy pezsdüljön meg az intézvényes élet az új választások által felfrissített törvényhatósági bizottságokban, miszerint melegítő befolyása alatt felelevenedjék az ország alvadozó közszelleme, nehogy a közöny miatt megkonduljon a haldoklás harangja Árpád nemzete felett.
Megújítom hálás köszönetemet az irántam, tehetetlen öreg hontalan iránt tanusított kegyességért s magamat a parányi időre, mely számomra e földön még fentartva lehet, Ungmegye tisztelt közönségének kegyes jóindulatába ajánlva stb.
Kossuth Lajos.
