Kolozsvár városának

Teljes szövegű keresés

Kolozsvár városának
Turin, 1883. márczius 31.
Mélyen tisztelt Törvényhatósági Bizottság!*
* Kolozsvár Városának. K. F.
Hálás érzéssel iktatom Kolozsvár sz. kir. város kegyes üdvözlő iratát a szives megemlékezés ereklyéi közé, melyekkel viszontagságos életem nyolczadik évtizedének lejárata a távol haza minden részéből megtiszteltetik.
Mi vagyon én bennem jóra tehetetlen, hontalan öregben, a mi megindithatá hazámfiait, hogy, mielőtt életem pislogó mécse végkép kialudnék, hosszu hontalanságom száraz földjét a vigasztaló megemlékezés üdítő esőjével így megöntözzék.
Nincs semmi, mint egy oly multnak emlékezete, melynek iránya a jelenével kiáltó ellentétben áll.
A jövendőre tartozik eldönteni, vajjon csalatkozom-e vagy nem, ha azon hitnek engedem át magamat, hogy, midőn egy ily észrevételre sem méltó véletlen mint az én 80-ik születési évnapom, elég arra, hogy a közérzület a magyar haza nagy részében, a kegyelet áramlatával forduljon azon multnak emlékei felé, melynek a jelen egyenes megtagadása, ez nem tünékeny felvillanás, mely nyomot nem hagy maga után, hanem egy neme az önkéntes »plebiscitum«-nak, melynél az én nevem csak alkalmul szolgált arra, hogy a magyar kebelből az idők és viszonyok semmi változata által ki nem irtható aspiratiók tág körben nyilatkozatra jussanak.
S minthogy e nyilatkozat logikájánál az én csekély személyem merőben elenyészik, szabad megjegyeznem, hogy én e kegyeletes visszafordulást a multnak hagyományai felé természetesnek találom.
Élő fát gyökerei tartják fenn, gyökerei táplálják. Nemzetek élő fák, melyeknek fentartó, tápláló gyökere történelmük.
Minden kornak megvan a maga vezéreszméje, mely a kor törekvéseinek irányt szab. Az emberi dolgok rendjében fekszik, hogy e törekvés némely egyesek munkásságában pronunciáltabb módon jusson kifejezésre mint másokéban, de azok, a kiknek e pronunciáltabb munkakör jutott, nem szerzői a kor vezéreszméjének, hanem annak productumai; szerepök a képviselés szerepe, nem a teremtésé.
Az igazság érzete nem is engedi elfogadnom a tisztelt Bizottság azon szavait, hogy »én gyujtottam meg a szövétneket, mely honunk újjászületési korszakát bevilágítá«: még a leghizelgőbb betudás is legfölebb azon elismerésig mehetne, hogy egyike voltam azoknak, a kik azt oly magasra tartották, mint a mennyire karjuk ért.
A mi meggyujtotta: az ama láthatatlan nagy hatalom, melyet korszellemnek neveznek, s a mi ép azért nagy hatalom, mert nem véletlenül születik, hanem nemzedékről nemzedékre torlódó szükségeknek, századokon át halomra gyülő tényeknek eredménye.
Abban azonban a tisztelt Bizottság az én meggyőződésemnek is kifejezést adott, hogy a korszellem által meggyujtott ama szövétnek, mely azt a korszakot bevilágító, nem annak az egy mulékony kornak, melynek egyik porladozó romjaként maradtam ekkorig fenn, hanem »nemzedékek számára vala nyujtva«, és én, ki hontalan magányomban nagyon reá értem a történelem törvényeivel számot vetni, meg is vagyok győződve, hogy azt a szövétneket, bár időnkint csak pislogni látszassák is, sem a túlanyagias irány széngőze, sem a viharok fergetege el nem olthatja. Megilletődött szivvel köszönöm az igen tisztelt Bizottság azon kegyes itéletét, hogy az, a mit igénytelen közéletemből az »önzetlen hazafiság, jellemszilárdság és tetterő« czimével méltóztatott megajándékozni: »jutalmat a hon boldogságban arathatna«. Isten a bizonyságom, hogy más jutalomra soha sem vágytam; de épen mert másra nem vágytam, keservesen fáj annak tudata, hogy ezt megérnem nem engedtetett; de vigasztalást keresek a tisztelt Bizottság azon biztosításában, hogy szent sugallat lelkesíti a magyar kebleket a hon maradandó felvirulásán csüggedetlenül munkálni.
Ebben remény van. Csak adja meg az a szent sugallat a rendíthetlen hitet, hogy az ezer éves Magyarországban, a mint megvan a hivatás, úgy a tehetség sem hiányzik visszaszerezni a maradandó felvirulás alapját: az önálló államiságot és a hit, melyről megmondó az idvezítő, hogy hegyeket képes mozdítani, a reményt valósággá fogja érlelni.
A tisztelt Bizottság becses levelének azon sorai, melyekben említve van, hogy a sokat hányatott hazában küzdelem küzdelmet vált, eszembe juttatják a korszakalkotó emlékeket, melyek a váltakozó küzdelem multjából Kolozsvár nevéhez fűződik.
Ott tartatott Erdélynek azon országgyűlése, melyen János király özvegye Izabella azon jóslattal adta át Szt-István koronáját Ferdinándnak, hogy az soha sem fog többé magyar fejre tétetni.
A baj nem ebben, hanem a kumulált nem magyar érdekek nyomásában van.
És sok máson kívül ott tartatott meg Erdély utolsó külön országgyűlése is, mely a magyar hazát a maga történelmi egységébe azon reménynyel állította vissza, hogy egységében feltalálandja azon erőt az idegen érdekek nyomásának ellentállani, melylyel a ketté szakadt, de ugyanazon egy hatalomnak hódoló test két tagjának külön-külön egyike sem birt.
E remény megvalósulását a legutóbbi évek megközelítés helyett hátrább vetették; de engem sem ez a csapás, sem az annak nyomában keletkezett anomaliák meg nem zavarnak azon hitemben, hogy az a remény mégis valósulni fog.
Én a jelent, a történelem folyama amolyan mulékony kiáradásának tekintem, melynek, a mint állandó létoka nincs, úgy állandó jellege sem lehet, de Kolozsvár városának ez átmeneti időszakban egy oly hivatás jutott, mely még annál is sokkal fontosabb, melyet honvédelmi tekintetben a hajdanban birt, a míg falai egy részének lerontásával hadi fontosságát Bussi-Rabutin meg nem szüntette.
Addig Kolozsvár egyik vára volt azon Erdélynek, mely a magyar szabadságnak erődje s tábora volt.
Most hivatása, hogy vára legyen a magyarságnak a honbontó törzsönködés közt, mely körülötte zsibong; vára legyen a magyarságnak ama szomszéd felé, melyet a szláv tenger fenyegető dagályával szemben saját biztonsága érdekének szövetségre kellene utalni a magyarral; s azt hiszem, utalna is, ha Magyarországban nem a kelet felé terjeszkedés ambitiójának engedelmes erő-tárházát, hanem önczélias államot látna, melynek öntudatos politikája lehet és van.
A multakban karddal küzdött Erdély s Erdélynek fővárosa a magyarságért; a kardra még szükség lehet, még szükség lesz, de most a magyar műveltség, magyar tudomány, magyar polgárosultság fölényének fegyvereivel is kell küzdenie. Innen kell lobogtatni a magyar állami typus zászlóját amott délkeleten, a mint lobogtató a magyar nemzeti lét fentartása zászlóját a multban. A míg a nemzet él, a míg nyelve fejlődik s fejlődése lépést tart a haladó kor szellemével, a magyar meg fogja tartani a »primo inter pares« szerepnek tekintélyét, melynek jogát egy ezredév történelme, minden controversián felül helyez, s ha ezt megtartja, lehet többé-kevésbbé szomoru korszak, mint volt nem egyszer a multakban, de veszve semmi sincs.
Hát bizony a magyar cultura, a magyar intellectuális emelkedés, kimondhatlanul fontos hivatás.
A mély tisztelet adójával hódolok Kolozsvár városának a dicsőséges erélyért és buzgalomért, melylyel e fontos hivatás mezején előre tör.
Isten áldása kisérje hazafias hivatásának utjain.
Fogadja stb.
Kossuth Lajos.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages