Komáromvármegyének
Komáromvármegyének
Turin, 1883. május 25.
Különösen tisztelt Alispán úr!*
* Komáromvármegye közönségéhez intézett e levél, a megyegyűlés által 3000 példányban kinyomatni és a megye területén szétosztatni határoztatott. K. F.
A halál oly soká itt felejtett, hogy saját kezeimmel gyűjthetem össze s magam adhatom át családi ereklyéül fiaimnak a szives megemlékezés czipruságait, melyek a kegyeletből egy nagy mult iránt az én szerény emlékemnek jutnak.
Komáromvármegye tisztelt közönsége is elküldte nekem – ama nagy mult porladozó romjának – a maga cziprus-ágát.
Szeretettel veszem, a mit a szeretet nyujt; köszönöm – a mult jövendőjének nevében köszönöm – az adományt.
»A mult jövendőjének nevében!« Tisztelt Alispán úr jogot adott nekem így jellegezni köszönetemet, midőn becses levelében Komáromvármegye közönsége nevében oda nyilatkozik, hogy, ha bár »a nagy eszmék fogamzása és megtestesülésének ténye azon kor történeti tulajdonát képezi is, a melybe az beleesik, de azok örök tulajdona átszáll a későbbi időre, tulajdona marad a későbbi és késő nemzedéknek, mely ahhoz, mint apai jogos örökségéhez, tántoríthatlanul ragaszkodik«.
E tartalmas szavakban a multnak jövendője beszél.
És Alispán úr a történelmi bölcselet szabatosságával jelöli meg azon »nagy eszméket«, melyek örök tulajdonul szállanak át a multból az utókorra, hogy hozzájuk nemzedékről nemzedékre tántoríthatlanul ragaszkodjék.
És az így elszámlált nagy eszmék közt ott van a legnagyobb is: »a hazánkat történeti multja és századokon át erősnek bizonyult államalkotó ereje alapján megillető függetlenség«.
Legnagyobbnak mondottam, mert ez az »Alpha« és az »Omega«. – Nincs olyan magyar ember, a ki a magyart nemzetnek, hazáját államnak ne akarná. – A »nemzet«, az »állam« szót még a 67-ki közjogi törvény pártosai is sűrüen hangoztatják. És ez természetes, mert a magyar nem amolyan problematikus teremtés, melynél az a kérdés még eldöntésre vár, vajjon hivatva van-e »nemzet« és hazája »állam« lenni.
Ezt a kérdést az a történeti mult, az a századokon át erősnek bizonyult államalkotó erő, melyre tisztelt Alispán úr Komáromvármegye nevében mint alapra hivatkozik, egy ezredév folytán rég eldöntötték; s egy ezredév történelme nem valami köntösféle portéka, melyből a magyar nemzet jellemét és érzelmét egy oly törvény megirásával ki lehetne vetkőztetni, a minőt 67-ben megirtak. – Hát én természetesnek találom, hogy a magyart nemzetnek, hazáját államnak emlegetik; de a ki nemzetet, a ki államot akar, annak függetlenséget kell akarnia, mert nemzetet, államot mondani függetlenség nélkül, rosszul alkalmazott üres terminologia, nem értett szavak hiu hangzata.
Komáromvármegye közösége a haza függetlenségét azon nagy eszmék közé sorozva, melyekhez, mint jogos örökséghez, tántoríthatlanul kell ragaszkodnia nemzedékről nemzedékre a magyarnak, annak adja bizonyságát, hogy azon hazafiak közé tartozik, kik a nemzet és állam szónál az üres terminologiával be nem érik, hanem azt akarják, hogy az ige újra testté legyen, a mint a régi hajdanban volt.
Vajjon leszen-e?
Sok mindent gondoltam megérhetni, tisztelt Alispán úr! megadtam magamat azon gondolatnak is, hogy a körülmények eltéríthetik nemzetemet a függetlenség szónak azon értelmezésétől, melyet a történelem tanulságai és saját keserves tapasztalataim reám felkényszerítettek.
Sok alma esett le a fáról, míg egy Newtonnak sikerült meggyőzni a világot, hogy abban törvény van, mely parancsol a spherák mozgásának, az én almámnak is meg fogja hozni az idő a maga Newtonját, parányi én, – én azzá nem születtem; – tudom, hogy igazam van, s mert tudom, állok mellette rendületlenül; de megadtam magamat a fatumnak, hogy a pusztában kiáltó legyek s megérjem azt, hogy elfordulva 49-től, nemzetem újra hajlandónak mutatkozzék kisérletet tenni, hogy a ki nem egyenlíthetőt ki lehet-e egyenlíteni; miként ősei már annyiszor megkisérlették és mindég hiába kisérlették; – de hogy e szavakat »független ország«, e szavakat »regnum independens nulli alteri regno, aut populo obnoxium«. (1791. 10.) Árpád nemzete maga, önként, saját kezével valaha kitörölhesse a magyar államjogból, ezt – megvallom – nem hittem megélhetni. – Tűrést igen; alkut igen, de ily kitörléssel járó capitulatiót nem.
Miként is hihettem volna?
Hiszen a magyar nemzet az ötvenes évelvben annyit szenvedett, mint többet nemzet soha, – még tán amaz »élő szobor« amott a szomszédban sem; az igazságos megaláztatás megtorlásának boszus ingere, fejére zudította a könyörtelen irtás, pusztítás hadát a hóhértól a pióczákig; éveken keresztül szenvedte a lelánczolt Prometheus marczangoltatásának kínjait, elmondhatta a prófétával: »tekintsétek meg és lássátok, ha vagyon-e olyan bánat, mint az én bánatom«.
És mégis e sebek vérzésével tagjain, e szenvedések sajgásával szivében, e bánat gyászával lelkén, 1861-ben bármely új szenvedésekre eltökélten ünnepélyes fogadást tőn isten és világ előtt, hogy: ha tűrni kell, tűrni fog a nemzet csüggedés nélkül, mint ősei tűrtek és szenvedtek, hogy megvédjék az ország jogait; tűrni és szenvedni fog, ha kell, de az ország jogait az utódoknak, ősöktől öröklött szent örökséget fel nem adja!
A létfentartás ösztöne, az utókor iránti tartozás, a nemzeti önérzet, az eskü szentségének pecsétjét nyomták ez ünnepélyes fogadásra, – nem hittem, hogy ez valaha feledékenységbe mehessen.
Mégis megtörtént! hat rövid év elég volt arra, hogy a nemzetnek ama szent fogadás alapján megválasztott képviselői, köztük legelöl ugyanazok, a kik azt a fogadást megirták, annyira megfeletkezzenek róla, mintha a mesés Lethe vizéből ittak volna.
Én emlékeztem, s mert emlékeztem, felkiáltottam a költővel;
»Mi volt kevés? erő vagy az erény?
– – – nincsen remény!«
– – – nincsen remény!«
Legyen a honszeretet fájdalmának megbocsátva e mulékony reménytelenség: kigyógyított belőle az ész, a tapasztalás, az elmélkedés. Nem csinálok én magamnak ábrándképeket, tudom, hogy nagy igazat mondott Deák Ferencz, midőn 1861-ben a hatalom által követelt jogfeladás megtagadását azzal indokolta, hogy: nem mondhatunk le az ország jogairól, mert tudjuk, hogy »a miről a nemzet önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz«.
Csodálatos, a megfoghatatlanságig csodálatos, hogy ő vezette bele a nemzetet a lemondásba, épen ő, a ki e nagyságot megírta. – De igazat irt. – Minden oly állapotot – ha még oly nyügös is, – melyet nem erőhatalom hozott be, hanem a nemzet önként elvállalt, egy nemével a conservativ erélynek, ruházza fel a gyakorlat, mert ezen szálakkal füződik bele az életbe.
Hát én nem kicsinylem e nehézséget, de számot vetve a helyzettel, nem is tartom olyannak, hogy a magyar történelem logikájának, melyet én történelmi kényszerüségnek vagyok hajlandó nevezni, utját állhassa, ha meg lesz a magyar nemzetben azon »tántoríthatlan ragaszkodás«, mely kétségen kívüli tény gyanánt van említve tisztelt Alispán úr becses levelében. Pedig az meglesz, ha szunyadni találna, fel fog ébredni, mert ez is történelmi kényszerüség.
Több mint negyedfél század történelme teszen tanuságot e kényszerüség mellett. A mi idők és viszontagságok minden változatain keresztül oly folytonos vissza-visszakerüléssel vonul végig egy nemzet történelmén, mint a mi nemzetünkén végig vonul az utóbbi negyedfél század alatt a mindig megújuló küzdelem az ország önnállásáért, a nemzet függetlenségeért, – annak lehetetlen, hogy oly kiirthatlan gyökerei ne legyenek a nemzetnek mind létérdekében, mind lelkiismeretében, melyek egyenesen történelmi kényszerüségre vallanak.
Ha megesik rajtam, hogy néha a Bocskayak, Bethlenek, Tökölyek, Rákóczyak korára hivatkozom, szememre vetik, hogy nem tanultam meg tőlük a »megalkuvást«. Az utolsó Rákóczy nem alkudott, kinyitották előtte minden kincseinek és több mint fejedelmi birtokainak megajánlásával a megalkuvás kapuját, s ő nem alkudott. Ép a roppant áldozatok, melyeket elveinek hozott, emelik a nem alkuvó számüzött emlékét oly magasra, hogy az ily parányi ember, mint magam, szédeleg, ha hozzá feltekint. De a kik engem azokra az alkuvási példákra emlékeztetnek, nem veszik észre, hogy egyenesen a nem alkuvás mellett bizonyítanak. Mert egy megalkuvás sem volt megoldás. Minden alku új harcz szükségének magvait vetette el. Pedig azok az alkuvók nem alkudták el az ország törvényes függetlenségét, nem kötöttek oly alkut, mely Magyarországot »alteri regno et populo obnoxium«-má teszi, s azért alkujok még sem volt állandó.
Hát azt hiszik-e azok a jó urak, a kik nekem a nem alkuvást szememre vetik, hogy a magyar nemzet ennek az alkunak állandóan megadja magát? – ennek az alkunak, mely a »regnum independens«-t kitörölte az ezeréves magyar államjogból, s megsértett mindent, a mi a magyar nemzet érzelmeiben szent és kiirthatlan az által, hogy a magyar hazát »alteri regno et populo obnoxium«-má tette? Én azt mondom, hogy ennek az alkuvásnak nincs és nem lehet állandósága. Kaphat még többséget a választásoknál, mint eddig kapott ez a parlamentáris államcsiny (határozottan annak nevezem), de ez nem szerez számára állandóságot. III. Napoleon államcsinyje is kapott ismételten »törvényesítést« milliókkal számított szótöbbséggel, s a dolog ment »sántikálva« vagy husz évig – aztán jött egy borus nap, s annak csipős szele elfujta a jogtalanság törvényesítését, mint a polyvát. – Nem gondolom, hogy egy bizonyos másik helyen mentslevelet birnának a borus napok ellen.
Lehetetlen az, tisztelt Alispán úr! teljesen lehetetlen, hogy a magyar nemzet, melynek oly történelmi multja van, mint a minő van, s mely erejének életrevalóságának csak egy emberöltő előtt is rendkívül kedvezőtlen körülmények közt is oly jelét adta, hogy annak a rokonszenves tisztelet adójával hódolt az egész művelt világ; lehetetlen az, hogy ez a nemzet csak azért küzdötte legyen magát keresztül egy ezredév viszontagságain, miszerint egy maga – magával meghasonlott jobbra-balra, kifelé huzogató, a dissolutio mikrokjaival telített, zagyva, mesterkélt állam-complexumnak egyik töredékévé lyukadjon ki (bocsánat e népies kifejezésért); beléletében idegen érdekek nyomása által feszélyezve, az ország létével játszadozó nemzetközi politika terén, minden önczéliasságból kivetkőztetve, azzal végezze történelmi szerepét, hogy játszma-bábnak figurál, egy létérdekével ellenkező cabinet-politika nagyravágyásának sakk-tábláján. Ily abnormitást nem tűr a világrend, nem tűr a történelem logikája, legkevésbbé most, midőn Európa viszonyai akként alakultak, hogy tekintve a magyar nemzet multját, szivós életerejét, képességét, hivatottságát, a helyzet parancsolatos követelményei Magyarországnak meg akkor is önálló állami létet igérnének, ha azzal még soha nem birt volna, – mert lehetetlen tagadni, hogy Európa nyugalmának s a civilisatio biztonságának a német és szláv áramlat közt egy válaszfalra van szüksége, melyet csak egy állam képezhet, mely sem nem német, sem nem szláv, hanem egy oly különleges nemzeti jelleggel bir, melynek minden elmálasztási törekvéseken diadalmaskodott életereje felől egy hosszu történelmi mult kezeskedik.
Valóban, a helyzet Magyarország függetlenségére mint európai szükségre annyira szembetünőleg reá mutat, miként a sikert csak az tehetné kétségessé, ha a magyar nemzet nem adná jeleit azon tántoríthatlan ragaszkodásnak, a magyar hazát történeti multjánál és államalkotó erejénél fogva megillető függetlenséghez, melyre Alispán úr mint az ősöktől öröklött jogos tulajdonra hivatkozik. Ez igen is compromittálhatná a jövendőt, mert maga magáról lemondott nemzetet nem veszen számba a történelem.
De én jeleket látok a hazában, melyek jó reménynyel töltenek el, az életerőben pezsgő társadalmi tevékenység sok mindenféle mozzanatában látok ily jeleket; látok még azokban is, melyekét nem ily szándék sugallott, természetes hatásaikban, azok is mint coefficiensek működnek.
Mily uton, minő eszközökkel fog az ige megtestesülése végbe menni? az a conjecturák homályos mezejére tartozik. Én sem próféta, sem prófétának fia nem vagyok, mint IX. Pius szokta volt mondani. – Lehet, hogy újra kardra leszen szükség, mint már sokszor volt, – lehet, hogy nem is leszen. Nagyon ominosus jelek tünnek fel amott az osztrák birodalomban, annyira ominosusok, hogy néha azon veszem észre magamat, mintha azt akarnám mondani, hogy jó lesz sietni azzal a királyi lak építésével ős Budavárában, mert szükségük lehet reá az illetőknek hamarább mint gondolnák.
De bármi legyen is a jövendőt elfedő fátyol mögött, annyi bizonyos, hogy a legegyszerübb előrelátás tanácsolja, nem hagyni kételkedni a világot a felől, hogy a magyar nemzet teljességgel nem szünt meg tántoríthatlanul ragaszkodni ama nagy eszméhez, mely egy évezred történelmének szent öröksége, nem hagyni kételkedni a világot a felől, hogy a magyar nemzetnek az ősi magyar államjoghoz ragaszkodásáról is el lehet mondani azt a jelszót, melyet a lotharingiaiak Gambetta ravatalára tüztek: »memor! violata! sed non domita«.
Lelkem mélyéből köszönöm Komáromvármegye közönségének, hogy a vállaimat nyomó nyolczvan év terhét az ősöktől öröklött nagy eszmékhez ragaszkodásuk nyilatkozatával megkönnyítette. – Ez a legkedvesebb vigasztalás, mely a sir felé hanyatló ősz fejein sok mindenféle bánatát érheté.
Fogadja stb.
Kossuth Lajos.
