Maros-Tordamegyének

Teljes szövegű keresés

Maros-Tordamegyének
Turin, 1883. julius 8.
Különösen tisztelt Alispán úr!*
* Maros-Tordamegye alispánjához. A megye üdvözlő iratát Sándor László alispán irta alá. Czimezve: Kossuth Lajos, Magyarország »volt miniszteréhez« van. Kossuth válaszában nem tesz erről említést, de az irat külzetére ezt a két szót irta: »furcsa czím«. – Igazán furcsa! K. F.
Hálás köszönetet mondok Maros-Tordamegye törvényhatósági bizottságának a szives megemlékezésért s részvétes jókivánatért, melyekkel a hontalan magányban vállaimra nehezedő nyolczvan életév alkalmából megörvendeztetni kegyeskedett.
Tisztelt Alispán úr becses levelében, melylyel megyéje nevében e kegyességet tudtomra adni méltóztatott, megható vonásokban jelzi, hogy minő nagy idő nemcsak egyes emberre, hanem még nemzetekre nézve is az évek azon hossza sora, melyet viselek.
Nyolczvan év! egy ötödrész hiján egy egész század! Így egyszerüen kimondva, valóban nagy idő. Elborzad az ember, ha számba veszi, hogy csak tizenkét ily létrafogat kell a gondolatnak viszalépni a mult idők lábtóján s már is a honalkotó Árpád oldalánál találja magát. Hát bizony nagy idő az a nyolczvan év.
És mégis ez a hosszu létrafogköz, melyből tizenkettő oly rémületes messzeségbe, a népvándorláshoz viszen vissza, ha egyszer átléptük, csak úgy nincs többé, mint a tegnapi nap; egy röpke pillanat volt, mely elmerült az enyészetben, mint lányka sóhaja a zúgó szélben.
És én tudom, nagyon is tudom, mennyire igaz Alispán úr azon megjegyzése, hogy e röpke pillanat szűk körébe mennyi kebelrázkódtatás, minő tengernyi szenvedés elfér.
Nekem bú s gond által zavart tünékeny örömök mellett e rázkódtatásokból és szenvedésekből mint embernek is, mint polgárnak is, keserves bőven kijutott, – kijutott a hosszura nyult életnek azon átkából is, hogy a lelki szenvedések sebének sajgása a sírig kisér, az örömnek elhervadt virága pedig nemcsak nem hagy maga után szívderítő illatot vigasztalásul az örömtelen aggkornak, de sőt még az öröm emlékezetét is szenvedés kutforrásává teszi elvesztésének kínos érzete. »Nincs nagyobb fájdalom, mint visszaemlékezni a boldog időre a nyomoruságban«, mondja Dante. Egy czélt vesztett élet késő agg kora nagy nyomoruság, olyan mint a száradozó fa, mely körül a lehullott levél rohadozva a földön hever.
De Alispán úr megemlíti, hogy egy század négyötöd részének lefolyásába, a rázkódtatások és szenvedések mellett, az élettapasztalásnak sok egybegyűjtött kincse is elfér. Hiszen igaz, az élettapasztalás elméletileg kincsnek látszik, de ha meghuzzuk az élet számlakönyvének mérlegét, azon eredményre jutunk, hogy az élettapasztalás nagyon drágán szerzett heverő tőke; drága, mert életbe kerül, s heverő, mert mikorra megszereztük, már hasznát nem vehetjük s nem is olynemü szerzemény, melyet örökségül lehetne másokra átbocsátani; mert az élettapasztalás olyan mint az uszás, magának kell a vizbe menni, magának kell magát belegyakorolni, a ki meg akarja tanulni. Könyv, hagyomány csak doctrinát adhat, tapasztalást nem.
Hát bizony a keservesen szerzett tapasztalás, melyet a nyolczvan év nyujt, szomoru kárpótlás a rázkódtatásokért, melyekbe került, s a szenvedésekért, melyek megszerzését kisérték.
De nekem egy jobb kárpótlást juttatott életem végén az irgalomnak istene: hazámfiainak pártkülönbség nélküli jóindulatát. Nagyon becses kárpótlás ez, sokat enyhít a keserüségen, mely czélvesztett életem visszaemlékezésein elömlik. Becsesnek vallom azt, nem mivel talán arra engedhet következtetni, hogy a fáradt vándor szerény nevének emlékével az történhetik, a mit a költő a virágillatról mond »mely a rózsát, ha elhull, még egy perczig éli túl«. Vanitatum vanitas! Oda sorozható azon dolgok közé, melyekről megirá a prédikátor, hogy hiábavalóságok. Erre soha még csak nem is gondoltam. Nem érdekel. Hanem becset helyezek hazánkfiai szives jóindulata megemlékezésére azért, mert ha meggondolom, hogy mennyire összeesküdtek az actualitás viszonyai arra, hogy tehetetlen hontalanságom rideg magányát feledés vegye körül, lehetetlen hazámfiai szives megemlékezésének megújulásához más kulcsot találnom mint azt, hogy az alaphang, mely közéletem törekvéseinek magát soha meg nem tagadott összhangzatán végigvonul, nem szünt meg rezegni nemzetem szívhurjain.
E rezgés jövendővel biztató zenéjét hallom Maros-Tordamegye tisztelt közönségének sokat mondó szavaiban is, melyekkel azon kivánatuknak adnak kifejezést, hogy az emberélet szokottas határán már is messze túl terjedt aggkorom daczára, »engedje megérnem a mindenható azon boldogságot, mely után szivem titkon sovárog s melynek oly sokan szeretnének tanui lenni a hazában«.
Azon határnál állok, melynél a test bilincseiből kibontakozni készülő szellem tisztábban véli hallani a történelem logikájának accordjait amaz ismeretlen tájról, melynek neve »jövendő«, s az a hang azt mondja nekem, hogy, mert megvan ama rezgés nemzetünk szívhurjain, el kell következni annak, a minek »oly sokan szeretnének tanui lenni a hazában«. Talán nem is csak »sokan«, hanem »mindannyian«, még azok is, a kiknél a hit hiányzik; a vágy azoknak szivében is megvan, a hit majd megjön, a mint a sors kereke egyet fordul. Pedig fordulni fog, a rengeteg kaszárnyává alakított Európa egy nagy kérdőjel, s a politikában oly sokat mozgatott, de állandó megoldásra csak keveset juttatott XIX. század, a meglepő fordulatok korszaka. Alig volt egy másik század, melyben oly sokszor lehetett volna azt a felkiáltást hallani, hogy »ki hitte volna!«
Ki hitte 47-ben, hogy 48 azzá leszen, a mivé lett! hogy fordulópontot képezend a magyar nemzet történelmében! Ki hitte? Senki. Én magam sem. De ha azt nem hittük is, hogy a valósulás oly közel van; arról én, arról sokan erősen meg voltak győződve, hogy csak ki kell tartanunk ernyedetlenül, s az átalakulás, melyet czélul tűztünk ki magunk elé – előbb-utóbb valósulni fog. E hitnek köszönhettük, hogy az alkalom, mely a sors kedvezése s nem a mi művünk vala, nem röppent el használatlanul, nem röppent el, mert készen talált: megragadni üstökét.
Tanulság van ebben, melyet nem kellene elfelejteni. Csak arra vágyni, a mihez a nemzetnek elvitázhatlan joga, a mire történelmi rendeltetése van, de hinni, rendületlenül hinni a jog diadalában és számot vetve a történelmi fejlődés természetes törvényeivel, ébren tartani a rendeltetés betöltésének elhatározott akaratát. Az alkalmat meghozza a történelem elutasíthatatlan logikája, de csak azon nemzet számára hozza meg, a mely fentartotta keblében az elhatározott akaratot az alkalomnak hasznát venni. Az elzsibbadt akaratnak hiába nyujt kedvezést a könyörület istene is.
Nem lehet magyar ember, a ki ne tudná, hogy mi az a boldogság, mely után – nem magam számára (az én homlokomra már reá van ütve a közel enyészet bélyege), hanem hőn szeretett hazám számára szivem sovárog, s pedig nem »titkon« sovárg, mert hiszen e sovárgás megtestesülése gyanánt állok nyiltan, felemelt fővel hontalanságomban isten, nemzetem és a világ előtt.
Mondhatlanul kedves, de épen nem váratlan előttem Maros-Tordamegyének azon nyilatkozata, hogy sokan szeretnének tanai lenni e boldogságnak a hazában, nem váratlan, mert ha az idők vihara sok mindenféle részletnek elfujta is agyamból emlékezetét, azt nem feledtem el, hogy a hajdani Marosszék, mely a maga százhuszonhét községével e derék megye kétszáznyolcz községének háromötöd részét képezi, közel hatezer bátor rendes harczost adott volt a magyar haza megtámadott állami függetlenségének védelmére, és adta különösen a 12. és 87-ik honvédzászlóaljakat, melyeknek emlékezetét annyi dicsőség fényköre veszi körül. A magyar nemzeti szabadság elhullott bajnokainak szellemei ott lebegnek e megyének sokszor vérrel áztatott mezői felett. Hát épen nem váratlan előttem onnan hallani, hogy sokan szeretnének tanui lenni, a mi után az én szivem sovárog; de legyen epedő honszeretetemnek megbocsátva a figyelmeztetés, hogy az elévülhetlen államfüggetlenségi jog diadalának s a nemzeti rendeltetés betöltésének munkájánál a magyar nemzetre nem a tanu, hanem a tényező szerepe vár.
Az európai történelem fejleményei világosan oda mutatnak, hogy a Habsburg-Lotharingiai ház csak Magyarország függetlenségének alapján igérheti meg magának azt a jövendőt, mely a történelemben a királyok számára még fentartva lehet. Vajjon felfogják-e már illető helyütt ezt a történelmi kényszerüséget? vagy ama hagyományos cabinetpolitika, mely hazánkat századokon át annyiszor lángba, vérbe borította, s a »háznak« nyereség helyett annyi megaláztatást, annyi veszteséget hozott, átalkodottan utánozni akarja-e még az olasz költő azon harczosát, »a ki nem vette észre, hogy halott, szegény! még mindig hadakozott?« ezt nem tudom, tehát azt sem tudom, hogy megelégelte-e már a végzet azt a vérözönt, melylyel Magyarország önczéliasságának, nemzeti szabadságának fája öntözve lett, avagy még több öntözést fog kivánni? de azt tudom, hogy, legyen így vagy amúgy, nemzetemnek a tanu szerepét a világra kell bíznia s magának a tényező szerepét kell választania, ha élni akar.
»Zörgessetek és megnyittatik nektek«, mondja az irás.
Legyen szives, Alispán úr, megyéjének átadni nagyrabecsült kegyes megemlékezéseért őszinte hálás köszönetemet s fogadja megkülönböztetett tiszteletemet.
Kossuth Lajos.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages