Sal Ferencznek

Teljes szövegű keresés

Sal Ferencznek
Turin, 1883. május 12.
Igen tisztelt Polgármester úr!*
* Sal Ferencz, Nagyvárad város polgármesterének. K. F.
Nem először történik, hogy szabadságharczunk Birminghamja – az előttem oly kedves emlékü Nagyvárad – engem szives megemlékezésével megtisztel és szeretetének biztosításával megajándékoz.
Tette ezt már 1867-ben is, kevéssel a közösügyes törvények megalkotása után.
Én az maradtam, a mi akkor voltam, csak tizenöt évvel öregebb.
Hálás érzéssel látom az üdvözlő iratból, melyre tisztelt Polgármester úr városa közönsége nevében 80-ik életévem alkalmából szerencsésített, hogy Nagyvárad városának közönsége is az maradt irányomban, a mi akkor volt, csak tizenöt évvel kitartóbb.
Ez a kitartás csak növelheti előttem a rokonszenves megemlékezés becsét, melylyel most megtisztelni méltóztatott. Fogadja mély köszönetemet, melynek megilletődött szivvel adok kifejezést.
Akkoron a tisztelt városi közönség oda nyilatkozott, hogy »a jogos reményektől oly távol eső állapot, mely hazánk küzdelmeinek béreül jutott, nem hozott nyugalmat s megelégedést a nemzetnek«.
Azóta »a jogos reményektől távol eső állapot«, a nemzeti önállás felmaradott romjainak kárára, még oly téreket is elfoglalt, melyeket 67-ben érintetlenül hagyott.
»A muncipális közélet az autonomikus önkormányzat«, melyhez való ragaszkodásomat a tisztelt város nekem most is érdemül méltóztatik felróni, oly sorvasztó szorongatásoknak volt kitéve, hogy enyészettel van fenyegetve s enyészetre is jut, ha a nemzet az intézvényes önkormányzat becsének érzetére, addig míg nem késő, országszerte fel nem ébred. Valóban csodálom, hogy már fel nem ébredt, mert hiszen a magyarról azt jegyezte fel a történelem, hogy szereti a szabadságot. Pedig polgári értelemben mi más a szabadság mint önkormányzat ? Ha van két egyértelmü szó a világon, ez az. A ki szabadságot mond önkormányzat nélkül, annyi, mintha szabadságot mondana szabadság nélkül.
Annak tapasztalása, hogy a 67-es Magyarország lépésről lépésre veszti az önálló államiság országfentartó bűverejét, a nem magyar fajok körében újra feltámasztotta a kifelé nehézkedés hydráját, a magyar hazának már typusa is a jövendőre nézve még el nem döntött kérdésnek tekintetik.
A parlamentarismus, melynek visszaállítása oly nagy vivmánynak tekintetett, a hozzá kötött reményeknek semmi tekintetben meg nem felelt, jóformán puszta alakisággá torzult. Csak egyben nem az, a préselő gép szerepében. Ebben, »mirabiliter« valóság.
És még mint puszta alakiság sem bir biztositékkal. Csak emlékezzünk vissza a rút komédiára, melyet a közösügyes alku által kényelmesített cabinet-politika a keleti kérdésben a magyar parlamentarismussal űzött.
A magyar nemzet érezte, hogy minő kiszámíthatlan veszély rejlik a bécsi cabinet azon politikájában, mely csak azért, hogy ürügyet kapjon Boszniát elfoglalni, kezére dolgozott az orosznak, miszerint ez a szabadító protector zászlóját ne csak kibonthassa a keleten, hanem a győzelem nymbusával is ragyogtathassa szlávok, románok, görögök, örmények előtt.
A magyar nemzet érezte, hogy ezen kiszámíthatlan horderejü veszélyt, melyet egyenesen a bécsi cabinet-politika conniventiájának köszönhetünk, Bosznia elfoglalása nemcsak el nem távolítja, hanem bizonyosabbá teszi, csökkentés helyett súlyosbítja, erőt nem tömörít, hanem oszlat, nem izmosít, hanem zsibbaszt. A nemzet ez érzelmében a parlament is osztozott, bizonyítványait birjuk ennek az aggodalmas interpellatiókban, melyekre példátlan (minek is nevezzem, nehogy nagy igazán ugyan, de udvariatlanul »perfidiát« mondjak?) – hát mondjuk: példátlan »ügyességgel« azzal feleltek, hogy hétfőn eltagadták annak már rég elhatározott szándokát, a mit kedden a haza küldött parlament orra előtt végrehajtottak; és bizonyítványát birjuk a válaszfeliratban, melylyel a képviselőház az occupatio állandósításának még azután is, hogy már megtörtént, ellene nyilatkozott.
Hát miben van annak magyarázata, hogy annak a kiszámíthatlanul veszélyes s e mellett a parlamentarismus történelmében példátlan kétszinüséggel űzött cabinet-politikának, mely ráadásul eddig az osztrák-magyar monarchiának már még 194.770,000 forintjába is került a magyar parlament magát lépésről lépésre szép engedelmesen megadta?
A dolog közönségesen tudva van, de nem árt emlékezetbe hozni. A magyarázat abban áll, hogy Magyarországon a parlamentarismus semmi intézvényes biztosítékkal nem birván, a képviselőház többségben lévő pártja attól tartott, hogy, ha magát a cabinet-politikával (»Politik meines Hauses«!) ellentétbe meri helyezni, a parlamentarismus »verebei« elröppentetnek.
Hát ilyenné nőtte ki magát tizenöt év alatt jogi, önkormányzati, nemzetiségi, parlamentáris és politikai tekintetben a »jogos reményektől oly távoleső azon állapot«, melyről Nagyvárad városa azt mondotta volt, hogy »nem hozott nyugalmat s megelégedést a nemzetnek«.
De tán az anyagi téren jutott a nemzetnek vigasztalás?
Nagyon anyagias kort élünk. Úgy az államok, mint a társadalom nyomasztó igényei Európában csaknem mindenütt geometriai haladványban növekedtek, míg a megélhetés módja, még a hol növekedett is legfölebb csak arithmetikai haladványban növekedett. Ezért nyomulnak oly hatalmas áramlattal előtérbe a sociális kérdések. Hát sajnálni lehet, de az adott viszonyoknál fogva megfogható, hogy annak ösztöne, a mi az emberben merőben állati van, mindinkább felülkerekedik azon, a mi az emberben magasabb értelemben emberi van.
Én ugyan – bárminő módosulás menjen is végbe jellemén – nem hiszem, hogy a magyar nemzetnél az »állati ember« a »polgárt« valaha egészen elnyelhesse; – nem hiszem, hogy a magyar valaha azok közé lehessen sorozható, a kik azt tartják, hogy »Vaterland! was Vaterland? der Topf, der Topf ist Vaterland, das übrige sind Fratzen«, – én nem hiszem, hogy a magyar nemzet akármi »zsiros fazékban« elégedését találhatná, ha azt hazája ősi jogának árán kell vala megvásárolnia. – Azonban igaz, nagyon anyagias kort élünk. Korunk e nem épen magasztos vonásának hatása kisebb-nagyobb mértékben mindenütt észlelhető: ha hát annak »a jogos reménytől oly távol eső állapotnak« legalább anyagi jólét volna gyömölcse, nem csodálnám, ha akadnának, a kikre ez, ha nem is kibékítőleg (mert ez lehetetlen), de legalább vigasztalólag hathatna.
De hol van annak az anyagi jólétnek csak a legparányiabb oly morzsája is, melyről azt lehetne állítani, hogy annak a jogos reményektől távol eső állapotnak bőség szarujából hullott a magyar nemzetre? hiszen az Pandóra-szelencze, nem bőségszaru.
Nem vonom én kétségbe, hogy itt-ott van partialis haladás az ipar terén, tudom, hogy van, s bizony több is van mint a miről tudok, de azt határozottan merem állítani, hogy a mi haladás e tekintetben van, abban ép annyi érdeme van annak az »állapotnak« mint a tavalyi jó időjárásban, mely bő aratást adott; az a haladás olyan természetü, hogy akkor is elkövetkezett volna, ha a 67-ki elalkuvás soha közbe nem jő, olyan természetü haladás az, mint a minőnek jelenségei mindenütt a világon, még a legridegebb absolutismus alatt is előfordulnak, elő még Oroszországban is, daczára a nihilismusnak, mely czárokat öl, s trónjukat és egész államszerkezetüket egy perczről a másikra levegőbe röpítéssel fenyegeti.
A mi partialis anyagi haladás Magyarországon van, az nemcsak nem az osztrák-magyar siami ikerség jóvoltából, hanem annak daczára van, a létért való küzdelem hatalmas ösztönének, a kor szellemének, az eszmék ellentállhatlan áramlatának műve az, mely a kitartó igyekezet karjain a legmostohább helyzet akadályain is keresztül tör.
Ámde ezen partialis haladások mellett minő tömeges nyomoruság, minő súlylyal nehezedik a nemzet kebelére az idegen érdekek törvényesített nyomása; az egészségtelen-közgazdászati állapotnak minő kórjelei! mennyi szenvedés! mennyi pusztulás! A nemzet küzd ellene, hazánk értelmisége, melynek lendülete felett mint magyar büszkeséget érezek, keresi s megvitatja a mentség módjait, egyes hazafiak dicséretes buzgalommal karolják fel, az anyagi jobblét előmozdításának egyes ágazatait, és igyekezetük rokonszenvesen méltattatik, de mind e buzgalom mellett, mely, ha a nemzet a maga közgazdászati, pénz- s hitelügyi és kereskedelmi háztartását szabadon függetlenül rendezhetné, bámulatos eredményekre vezethetne, – a közvagyonosság statisztikájának kérlelhetlen számai oly képet tárnak szemünk elé, melynek láttára a sziv elszorul, az ész megdöbben, a lélek elszomorodik; – hja, mert akármint csüressék-csavartassék is a dolog, a nemzeti háztartás okszerü berendezésének, a közjogi viszony s a mi annak nyomában kelt, utjában áll.
Aztán legyen szabad a tisztelt városi közönségnek emlékezetébe hoznom, miként válaszomban, melyet 1867-ki becses üdvözletére adni szerencsém volt, hálatelt érzelemmel emlékezve még az erélyes közremunkálásról, melyet Nagyvárad városa a megtámadott haza önvédelmi harczában kifejtett: szabadságot vettem magamnak a tisztelt város közönségét arra buzdítani, hogy legyen olyan mint a pálmafa, melyről az mondatik, hogy legjobban nő, ha terhet aggatnak reá; mert »sok mindenféle terhet kellend a magyarnak viselnie«.
E balsejtelmemet keserves mértékben igazolta a tapasztalás.
Akkor 130 1/2 millió forint évi kiadással indult meg az országos háztartás magyar miniszteri kezelése; most az évi kiadás 322 3/4 millió, a teher több mint 192 millió forinttal (248%-kal) növekedett. Az első részletes költségvetés 1868-ban lett törvénybe iktatva, ahhoz képest az egyenes adók 37, az indirect adók 33, tehát együtt 70 millió forinttal szaporodtak! s a deficit mégis 9 millióval nagyobb mint akkor volt, ámbár a vasutépítési beruházás 11 millió forinttal kevesedett. Az államadóssági rovat pedig tőkében közel másfél milliard frankkal, évi teherben pedig 61 millió forinttal súlyosodott; e részben a dolog Magyarországon sokkal rosszabbul áll mint Ausztriában. A magyar korona országainak 15 millió lakossága államadósság fejében fizet 108 milliót, esik egy fejre 7 frt 20 kr. Az osztrák birodalom 22 millió lakossága fizet 128 milliót, egy-egy fejre csak 5 frt 70 kr. esik. – A számok rettenetes »oratorok!« Általában a magyar és osztrák költségvetések összehasonlító statisztikája azon szomoru meggyőződést kényszeríti fel az emberre, hogy teherviselés tekintetében az 1867-ki kiegyezéssel nemcsak nem nyert, de sőt veszített a magyar nemzet, a nélkül hogy a haszon, mely a súlyosult teherviselésből az országra hárul, csak távolról is arányban állana a teher nagyságával. – Tartok tőle, azt kell mondanom, hogy még csak az adóbehajtási szigor könyörtelensége tekintetében sem beszélhet enyhülésről nemzetünk azon keserves időhöz képest, midőn jött-ment idegen executorok garázdálkodtak hazánkban. »Clitellas dum portem meas.«
Hát akármely oldalról tekintsem is a helyzetet, lehetetlennek tartom, hogy, a ki a »jogos reményektől oly messze eső állapotban« tizenöt év előtt a megnyugvásra, megelégedésre okot nem talált, most találhasson.
Nagyvárad város közönségének akkori kegyes megemlékezésére adott válaszomat azon megtiszteltetés érte, hogy Lukács György polgárnagy indítványára jegyzőkönyvbe tétetett, miként a város képviselőtestülete a városi polgárság független szellemü hazafiui hivatására vonatkozott szavaimban saját nézeteit ismeri fel, s hogy válaszom emlékeztető jel leszen a város polgárságánál, a harczias küzdelmek közt kiérdemelt hirt, nevet, hivatásának erélyes teljesítése által feltartani.
A pártélet habjai erősen hullámzanak Magyarországon, vajjon ha most elméleti fejtegetésekbe bocsátkoznám, nézeteim szerencsések lennének-e Nagyvárad városa törvényhatósági bizottságának nézeteivel találkozni? nem tudhatom; de én csak tények összeállítására szorítkoztam, s azon hitben vagyok, hogy azon városban, mely engem változatlan szeretetének hálával fogadott biztosítása mellett, azon értesítéssel örvendeztet meg, hogy életpályám tényei példaként állanak az ifju nemzedék előtt, ennél az önzetlen hazafiságnak kötelességérzete ama tényeknek tanulságaiból ösztönt merítend kitartó erélylyel közrehatni, miszerint mielébb teljesedésbe menjen Nagyvárad városa tisztelt közönségének tizenöt év előtt hozzám intézett levelében kifejezett azon reménye, hogy »a gondviselés meg fogja nemzetünk törekvéseit jogainak visszaszerzésével jutalmazni«.
Ugy legyen. Amen!
Kossuth Lajos.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages