Szilágymegye alispánjának
Szilágymegye alispánjának
Turin, 1883. ápril 30.
Különösen tisztelt Alispán úr!*
* Szilágymegye alispánjához.
Rendkívüli megtiszteltetésnek tekintem, hogy Szilágymegyét is azon törvényhatóságok közé van szerencsém sorozhatni, melyek 80-ik születésnapom alkalmából örömtelen öregségemet szives megemlékezésükkel megvigasztalni méltóztattak.
Esedezem Alispán úrnak, legyen szíves átadni tisztelt megyéje közönségének e kegyességért hálás köszönetemet.
Ha nem csalatkozom, Szilágymegye területének, zömét a hajdan úgynevezett »Részek« két megyéje (Középszolnok és Kraszna) képezi.
E körülmény az 1847–8-ki országgyűlés egy szép jelenetét idézi fel emlékezetemben, melynek fölemlítéséhez szabadságot veszek magamnak tisztelt Alispán úr engedelmére számítani, minthogy azon jelenet oly kiáltó ellentétet képez a parlamentáris pártállás igényeinek divattá vált mai felfogásával, hogy valóban tanulságos lehetne, ha a történetiratnak azon szerencsétlensége nem volna meg, hogy tanulságaira a röppenő percz érdek- és indulat-zajában senki sem ügyel.
A nádor méltóság legszebb tisztje volt: a közbenjárás nemzet és király között. Hatalmas mentő szere volt ez a megsértett törvény szentségének; s csak oly esetekben szokott volt igénybe vétetni, midőn vagy valóságos összeütközés támadt nemzet és király között, vagy pedig a király elnézésével a végrehajtó hatalom annyira túl tette magát a törvény tiszteletén, hogy szükségessé válnék a nemzet első tisztviselője által ünnepélyesen emlékeztetni a királyt a törvény megtartásának és megtartatásának kötelességére, melyet esküvel fogadott.
Ilyennek láttam én a helyzetet az 1847–8-ki országgyűlésen a »Részek« visszacsatolásának kérdésében.
Meg akarom jegyezni, hogy mi e kérdésnek nemcsak a törvény uralmának s az ország területi épségének szempontjából, hanem azért is kiváló fontosságot tulajdonítottunk, mert akként voltunk meggyőződve, hogy ha a részek visszacsatolásának végrehajtását kieszközölnünk sikerül, ez okvetlenül maga után fogja hozni nemzetünk azon hő vágyának teljesülését, hogy Erdély a nemzettest ez elszakított becses tagja az anyaországgal újra egyesíttessék. A »Részek« kérdésének tárgyalásakor még nem sejthettük, hogy a közel jövő meg fogja hozni azt, a mihez nemzetünk újjászületésének annyi szép reményét füzte a honszeretet. – – –
Legyen szabad röviden emlékezetbe hoznom a »Részek« kérdésének akkori állását.
A »Részek« nem erdélyi területet, hanem az erdélyi fejedelmeknek időről időre személy szerint átengedett birtokot képeztek Apafy Mihály halálával tehát, ki, a mióta Caraffa az irtózatos emlékezetü eperjesi hóhér – Erdélyt a bécsi udvarnak meghódoltatá, már különben is csak névleges fejedelem volt, a »Részek«-nek – ipse facto – vissza kellett volna szállani Magyarországra. De Erdélynek már ötven évig nem volt külön fejedelme, s a visszacsatolás még sem történt meg. 1741-ben törvény hozatott, mely azt elrendelte, de újabb ötven év mult el s a törvény végre nem hajtatott, sőt visszalépés történt, mert az 1792: XI. t.-cz. már csak arra szorítkozott, hogy a »Részek« visszacsatolására nézve az uralkodó meg fogja hallgatni az erdélyi urakat (Dominos Transylvanos) s kegyes szándokát (benignam suam mentem) tudatni fogja az ország rendeivel. Ismét negyvennégy év mult el és újra semmisem történt.
Ekkor az 1860-ki XXI. t.-cz. már nem elégedett meg azzal, hogy kérjen, sürgessen, hanem határozottan kimondotta, hogy a »Részek« Magyarországhoz teljesen és tökéletesen visszacsatoltatnak, elrendelte, hogy Kraszna, Közép-Szolnok, Zaránd vármegyék és Kővárvidéke az országgyűlésekre meghivassanak, és ott ülés és szavazati visszaadott jogukat gyakorolják, és elrendelte, hogy »ő Felsége a visszacsatolásnak általános és tökéletes teljesítését eszközölni fogja«.
De bizony »ő Felsége nem eszközölte«, ámbár határozott kötelezettséget vállalt reá, a »megtartjuk és megtartatjuk« biztosítással, melylyel a törvény szentesítve lett. A visszacsatoltatni rendelt négy törvényhatóságnak nem mindegyike hivatott meg az országgyűlésekre, a melyek pedig meghivattak, nem élhettek követküldési jogukkal, mert »ő Felsége nem eszközölvén« politikai, közigazgatási, igazságszolgáltatási és adózási tekintetbe a visszacsatolást, az illető főispánok nem tartották meg a követválasztó gyűléseket; a magyar országgyűlés a meg nem jelent megyéket a törvényes birságban elmarasztaltatta; de az itéletek végre nem hajtattak, a király megengedte, hogy az erdélyi Gubernium a törvénynek ellene szegüljön s ekként támogatva a magát, a »conservativnek« nevező erdélyi kormánypárt minden eszközt felhasznált, miszerint demoralisáló befolyásával a nemességet, különösen a »Részek«-ben a visszacsatolás ellen felizgassa. Sajnálattal kell említenem, miként ez izgatásnál különösen erélylyel használtatott fel azon insinuatio, hogy Magyarországon az 1836-ki s 40-ki törvények folytán a jobbágyság állapota sokkal kedvezőbb lévén mint Erdélyben, a »Részek« földesurai sokat fognak veszíteni, ha a visszacsatolás végrehajtatik.
Ily érdekek is keveredvén a dologba, nem csoda, hogy Józsika Sámuelnek (a mint Wesselényi Miklós értesített) sikerült keresztülvinni az erdélyi országgyűlésen, hogy az uralkodóhoz felirást intézzen a visszacsatolás ellen.
De nekem a jobbágyság érdekei csak ösztönül szolgálhattak, hogy a kérdés végleges megoldására oly utat, módot keressek, mely a sikerre legtöbb kilátást nyujthatott.
Ezt a nádori közbenjárásban véltem feltalálni. Ily értelemben tettem tehát indítványt, mely az 1848: VI. törv.-czikkben érvényre jutott.
Nem lepett volna meg, ha a kormánypárt ellenzi indítványomat, különösen azért nem, mert a »Részek« viszszacsatolásának kérdése nemcsak meg volt említve a királyi előadásokban, melyek a tanácshozások tárgyait kitűzték, hanem (a mi akkor történt legelőször) kész törvényjavaslat is volt az előadásokhoz csatolva a visszacsatolás eszközlésének módja felől.
Ezen utra lépni annyi volt volna, mint újra az alkudozások bizonytalanságának tenni ki azt, a mi az 1836: XXI. t.-cz. által már ki volt víva. Az ellenzék el is volt határozva, hogy magát e sikamlós térre sodortatni nem engedi; de nem lehet tagadni, hogy a királyi előadások kedvező talajt nyujthattak a kormánypártnak arra, hogy indítványom ellenében a királyi előadások törvényjavaslatának felvételét hozza javaslatba, s ezt azzal indokolja, hogy az uralkodó mind jó szándokának, mind alkotmányos érzületének adta bizonyságát, midőn még azt is, a mi egyenesen a végrehajtó hatalom körébe tartozik, a törvényhozás intézkedése alá bocsátotta.
De az akkori kormánypárt férfiai nem vetkőztek ki az önérzetes individualitásból annyira, miszerint dogmának tekintenék azt a borzasztó heresist, hogy a kormánypártnak kötelességszerü hivatása pártolni a kormány minden javaslatát, helyeselni minden tettét; az akkori kormánypártnál a törvény tisztelete magasabban állt mint a pártérdek. A mint beszédemét bevégeztem, a kormánypárt vezérszónoka Somsich Pál emelt szót, s kijelenté, hogy ámbár nem osztozik azon erős kifejezésekben, melyekkel a kormányt megróttam, de elismeri, hogy a kormány kötelességet mulasztott, s mert osztozik azon nézetemben, hogy a törvénynek szentnek kell lenni, s hogy végrehajtását újabb alkudozásoktól függővé tenni nem tanácsos, tehát pártolja indítványomat.
Riadó éljenek vihara tört ki a teremben az érdemes hazafi alkotmányos érzelmü nyilatkozata felett, s a dicsőséges jelenet hatása alatt még Babarczi (csongrádi követ, helytartósági tanácsos s a kormánypárt hivatalbeli másik vezére) is hasonló értelemben nyilatkozott, – az általános meghatottság közt a »Részek«-beli hazafiak jelen volt megbizottjai (ha jól emlékezem, Décsey László, Katona Miklós, Deáky Sámuel) örömkönyes szemekkel ölelték szomszédjaikat kebleikre, s az elnök közakarattal elfogadottnak jelentvén ki indítványomat, meleg szavakban adott kifejezést az örömnek, melyet minden magyar embernek érezni kell annak láttára, hogy midőn nagy nemzeti czélok forognak fenn, a pártszellemet háttérbe szorítja a hazafiság, s a nemzet képviselői pártkülönbség nélkül egy táborba sorakoznak a jognak, törvénynek, a haza nagy érdekeinek oltalmára.
Midőn azon kedves tény, hogy életem alkonyán Szilágymegyéből – a hajdani »Részek«-ből – is üdvözlő iratra s jó kivánatok kegyességére méltattatom, emlékezetemben e szép jelenetet föleleveníti, nem tehetem, tisztelt Alispán úr, hogy be ne valljam, miként nagyon elszomorodom a gondolat felett, hogy azt a jellemvonást, mely az utolsó rendi országgyűlés ama szép jelenetében oly dicsőségesen nyilatkozott, a népképviselet mai időszakában nemzetemnél föl nem találom! Pedig az a jellemvonás az, a mi az alkotmányos életet valósággá teszi, nélküle alkotmány és intézvények üres formákká merevülnek, melyekből a szabadság éltető szelleme elköltözött, nélküle a parlamentek (hogy a bölcs Buckle egy találó kifejezésével éljek) csak »majmolják a szabadság szavát« (they mimick the voice of liberty), de tulajdonkép csak kintornák, melyek úgy szólnak, a mint forgatják.
Én a haladás embere vagyok, tisztelt Alispán úr! 80 éves korom daczára sem vett még rajtam erőt a »laudator temporis acti«, a »censor castigatorque minorum« szerep viszketege; tisztelettel hajlok meg az újabb nemzedék intellectuális haladása előtt, mely engem messze hátra hagy, s ha azon testület tanácskozásainak, melyet magyar parlamentnek neveznek (de a mely nem az –), eredményei rendszerint csak búval töltenek is el, a parlamentáris szónoklat oly példányainak olvasásában volt nem egyszer alkalmam mindenik párt köréből gyönyörködni, melyekről jól esett elismernem, hogy európai szinvonalon állanak, a mivel mi az én időmben bajosan dicsekedhettünk volna. Hát én nem tagadom meg az újabb kor tehetségeinek fölényét a régiebb kor felett, melynek egyik romja vagyok; de ha a rohamos változásra gondolok, mely a nemzet jellemét érte, búsan tör ki ajkaimon a panaszos felkiáltás: »beh! kár, hogy nem úgy van, a mint régen volt!«
A hazafiságnak vannak oly vonásai, melyekről mély sajnálattal vagyok kénytelen azt mondani, miként valóságos nemzeti csapásnak tartom, hogy a karok és rendek idejéből a mostani korra szent örökségül át nem szállottak.
Ilyen vonás az is, a melyről fentebb szólottam. Fáj látnom, hogy mennyire elüt attól az öntudatos, az önérzetes individualismusból kivetkőzésnek mostani szokása, mely (angolosan szólva) minden gyakorlati szándok tekintetében (»for all practical pursosses«) az úgynevezett magyar parlamentet valóságos kintornává teszi, mely akként hangzik, a mint forgatják. Oly példákkal lehetne ezt illustrálnom, melyek megannyi megdöbbentő unicumot képeznek a parlamentarismus történelmében.
De ezek fejtegetésétől eltilt a hely és az alkalom; ennyit is csak azért engedtem meg magamnak, mivel hogy tehetetlenségem miatt elpirulva olvasom azon túlbecsülő sorokat, melyekkel Szilágymegye tisztelt közönsége nagyra becsült jó kivánatait kisérni kegyeskedett s melyekben arról van szó, hogy az a »lelki fény«, melynek én magam körül bizony még csak nyomát sem tudom, »világítsa meg a magyar nemzet lelkét, s áraszsza honfitársaimra és éleszsze sziveikben a rendíthetlen hazafiság melegét«.
Ah! ha én ezt csak a legkisebb mértékben is képes volnék megtenni! minő örömmel mondanám el a népének megvigasztaltatását váró Simeonnal: »és most bocsásd el, uram, a te szolgádat békességgel!«
De az én kialvadozó mécsem pislogása nem kölcsönözhet semmi világot: hanem van a nemzetnek egy szövétneke, mely fényes világot hinthet utjára, csak szemet ne hunyjon fénye előtt: a minden emberi tekinteten felül emelkedő, a haza nagy létérdekétől el nem pártoló önzetlen hazafiság ama szövétneke, melylyel az ősök szent hagyományaiban világít előtte a történelem.
Arra utalok, s megujítva hálás köszönetemet Szilágymegyének irántam tanusított kegyességeért, szeretett hazánkra alkalmazva azon kivánattal végzem levelemet, melyet a tisztelt megye életfáradt ősz fejemre pazarol:
» Az isten áldja!
Az isten védje!«
Az isten védje!«
Kossuth Lajos.
