Zoltán Jánosnak
Zoltán Jánosnak
Turin, 1883. február 20.
Különösen tisztelt Alispán úr!*
* Zoltán János, Szabolcsmegye alispánjának. K. F.
Mély tisztelettel mondok hálát Szabolcsmegye közönségének, hogy engem a sir szélén lézengő, jóra tehetetlen öreg embert életem 80-ik éve betöltésének szomoru alkalmából vigaszos megemlékezésre s nagybecsü rokonszenve felől biztosításra méltatni kegyeskedett.
Megilletődéssel köszönöm tisztelt Alispán úrnak a megható szivélyességet, melylyel megyéje e kegyességét tudtomra adni méltóztatott.
De csak az igazság követelményének hódolok, midőn hálám kifejezéséhez tiltakozást csatolok a magasztalások ellen, melyekkel tisztelt Alispán úr túláradó jóindulata elhalmoz.
A kit – mint engem – az évek súlya a sir szélére juttatott, annak azon egy előnye megvan, hogy túl van a negélyezésnek még kisérletén is, – mi hasznát vehetné? – hát oly elfogulhatlanul itélheti meg önmegát, mintha nem róla volna szó. Nekem, a mint így számot vetek hosszu életemmel, mely előtt már csak a halál s túl rajta az ismeretlen áll, azon öntudatom megvan ugyan, hogy tevékenységemben csak a kötelességérzet vezetett, s azok a nyomoruságos gyarlóságok, miket önzésnek, nagyravágyásnak, dicsvágynak, hírvadászatnak, hiuságnak neveznek: agyamban, szivemben soha még csak meg se villantak; de bizony azon keserves tudatom is megvan, hogy tehetségeimmel, készültségemmel távolról sem állottam a reám hárult kötelességek szinvonalán.
Nem ismerek – határozottan mondom: nem ismerek – közéletemben oly cselekvényt, melyről a lelkiismeretemmel elszámolás azt mondaná, hogy azt nem kellett volna megtennem, s e lelki nyugalmamban bizony meg nem zavar azoknak ócsárlása, kik a mai nap időjárásának tűjével varrnak hímet a tegnap kötelességeire; de ha oly cselekvényt nem ismerek is közéletemben, melyet nem kellett volna megtennem, olyant – fájdalom – sokat ismerek, melyet jobban lehetett, jobban kellett volna megtennem; s jobban tettem volna meg, ha azon képességekkel birok, melyeknek megszerzésére csak akkor volt módom iparkodni, mikor már hazám javára hasznukat nem vehetem. Hát legyek én megkimélve a túlbecsüléstől, mert az elpirít.
De van, tisztelt Alispán úr, becses levelében egy mondat, mely az én szerény személyiségemen messze túl vágó elmélkedésre nyujt alkalmat, mivelhogy körülményeim s a viszony, melyben hazánk iránt állok, a rokonszenves nyilatkozatokat, melyekkel hazulról megtiszteltetem, sajátságos szinben tüntetik fel.
Tisztelt Alispán úr oda méltóztatik nyilatkozni, hogy »a sikert és eredményt kicsinyes érdekek mérőserpenyőjén soha sem mérlegelő élettörekvésem az igaz hazafiság példája«.
Elfogadom e minősítést élettörekvésem számára, mert itt a személy eltünik s elv nyomul előtérbe.
Elfogadom azért, mert a mi az én élettörekvésem czélja, az a magyar nemzetnek elidegeníthetlen, elévülhetlen örökjoga, melyet egy évezred vésett be kitörülhetlenül a történelem törvénytáblájára; és nemcsak joga, hanem földrajzi helyzetének, területi terjedelmének, népességének, nemzeti jellemének, államalkotó tehetségének természetszerü hivatottsága is; és jövendőjének életfeltétele, tehát a leghatalmasabb természeti törvénynek, a létfentartás ösztönének parancsa, s ezeken kívül az, a minek megvalósítása élettörekvésem czélját képezte, valamint a hajdanban Európa szabadságának s kulturális fejlődésének oly védbástyája volt, mely nélkül e világrész történelmének folyama egészen más irányt vett volna; úgy Európa viszonyaiban a rendszerüségnek jövendőre nézve is semmivel sem helyettesíthető postulatuma, mert nélküle Európa kelete csak a hatalmi ambitiók versenygéseinek boszorkányüstje lehet, melynek forrongása Európát beláthatlan következésü rázkódtatásokkal fenyegeti.
Tehát – igen is – elfogadom, sőt felemelt fővel igénybe veszem tisztelt Alispán úr minősítését élettörekvésem számára.
Harmincznégy évi hontalanságom ez élettörekvés elvét szerény nevemmel annyira összeolvasztotta, hogy engem attól elkülönítve említeni sem lehet. A ki az én nevemet mondja, azt az elvet mondja.
Hosszu éveken át ez elv kultusában a nemzet szive az enyémmel összhangzatosan dobogott. Aspiratióimban a nemzet aspiratiói lüktettek, törekvéseim a nemzet törekvését tükrözték vissza; elmondhatám, hogy egy darabka test valék a magyar nép testéből, egy csepp vér véréből.
De a sors kereke egyszer csak kizökkent a történelem elmészetének kerékvágásából Magyarországon.
Felállították azt a borzasztó heresist, borzasztót jogi, borzasztót politikai szempontból, miként az nem nyom semmit, hogy minő joga van Magyarországnak; az nem nyom semmit, hogy minő feltételek alatt adott a magyar nemzet királyi széket a dynastiának, s minő kötelezettségekkel fogadta el a nemzet adományát a dynastia, esküvel erősített ünnepélyes szerződéssel: a döntő tekintet, mely előtt jognak, erkölcsnek, nemzeti hivatásnak, mindennek háttérbe kell vonulni, az: hogy mennyi és minő jogocskát gondol Magyarországnak megengedhetni Austria birodalmi egységének s nagyhatalmiasságának vélt érdeke; azon Austriáé, melynek Martin Henrik találó szavai szerint a politikai bölcselem még életjogát is contestálhatja, mert még csak nem is nemzet.
És a magyar államjog ez alárendeltsége idegen érdekeknek, hozzá még »képzelt« érdekeknek, melyeknek e felfogását a történelem megczáfolja; mondom, ez alárendeltség, melyet a magyar nemzet 1861-ben tizenkét évi iszonyu sebekben vérezve is egy szivvel-lélekkel visszautasított, hat évvel később a magyar politikai bölcsesség hittanául lett felállítva és a nemzet azt elfogadta! Elfogadta annak daczára, hogy az országgyűlés rövid hat évvel előbb az egész nemzet egyhangu helyeslése mellett ünnepélyesen kijelentette, miként Magyarországnak semmi más ország vagy nemzet érdekeinek alá nem rendelhető állami függetlensége minden még születendő nemzedékeknek oly elidegeníthetlen öröksége, melyet elalkudni semmi muló nemzedéknek nincs hatósága; elfogadta mind a mellett; hogy azok, a kik ez elidegeníthetlen örökség elalkuvását 1867-ben törvénybe iktatták, mindannyian egytől-egyig az ország történelmi államjogát teljes épségben fentartó 1861-ki nyilatkozat alapján lettek a nemzet akaratának képviselőivé megválasztva.
Nem vitatkozni, csak tényt akarok constatálni, tisztelt Alispán úr! s a tény az, hogy a nemzet az én élettörekvésem ellen határozott, melyet tisztelt Alispán úr hazafiasnak czimez.
E határozat reá ütötte hanyatló életemre a czélvesztés bélyegét. Tehetetlenségre kárhoztatott. Én megadtam magamat a czélt vesztett élet tehetetlenségének, de elvemet nem tagadhattam, nem tagadtam meg. Hangosan rosszaltam, a mint rosszalom ma is, s rosszalni, kárhoztatni fogom mind halálomig a jogelalkuvó határozatot (s a nemzet tudja, hogy rosszalom, kárhoztatom), hontalanságomban hontalanságommal (ha szabad e kifejezést merénylenem) tiltakozást képezek annak ellenében; élettörekvésem elvével határozott ellentétben állok az állásponttal, melyre a nemzet helyezkedett, s mind azzal, a mi annak kifolyása (és mindenki tudja a hazában, hogy ellentétben állok). És hogy az ellentét még teljesebbé legyen, nemzetem törvényhozása törvényt hozott, melynek súlya alatt olyanná lettem mint a polgár jog vesztett gályarab, s úgy fogok meghalni mint egy pária, ki a társadalomból kitagadva hunyja örök álomra fáradt szemeit.
Ez a tényállás. És mindennek daczára, mi történik velem? A papulationistika halandósági törvénye szerint száz ember közül mintegy háromnak nyolczvan év jut; s ime, azon említésre sem méltó véletlen, hogy én e három százalék rovatába estem, elég volt arra, hogy harmincznégy év óta nem látott szülőföldem minden részéből nemcsak egyesektől, társulatoktól, községektől, de még számos törvényhatóság határozatából is, a legszivesebb jóindulat s rokonszenves megemlékezés hangjai szálljanak felém, a hontalan, felém, a nemzet álláspontjával ellentétes, felém, a magyar polgárjogból kizárt haszontalan öreg ember felé: ki még csak annyi hasznára sem lehetek a magyar hazának, hogy lelkem testi hüvelyének szétmállandó porai egy fűszálnak adjanak élettáplálékot Magyarországon, mert messze távolban, idegen földbe vegyülendnek.
Hát, tekintve az imént vázolt körülményeket, kérdem én, megengedik-e a lélektan törvényei azt a feltevést, hogy itt csak amolyan üdvözlet forog fenn, melynek a szokásos udvariasságon és a személyes jóindulaton túl sem jelentősége, sem értelme nincs?
Lehetetlen ez, tisztelt Alispán úr! Ez symptomatikus jelenség, melynél az én haszontalan személyemnek (nem először életemben) csak olyforma szerep jutott, mint a perczmutatónak az óralapon.
Távol van tőlem az a feltevés, hogy itt elvtüntetési szándok forog fenn. Igen jól tudom, hogy nem, de miután e (tekintve a körülményeket, példátlan) megtiszteltetésnél az én ismeretes álláspontom akadályt nem képezett, biztosan vélem következtethetni, hogy lehetetlen volt volna, azt egy ily jóra tehetetlen, hontalan öreg embernek megérnie, ha az élettörekvés elve, melylyel annak neve azonosítva van, rokonszenvesen nem rezegtetné a szivek ideghurjait; mert az én multam s jelenem közt elvi különbség nincs, az én élettörekvésem egységes; ott van annak nyoma az 1848-ki törvényelvben is. Maga az »osztályok bilincseinek széttépése« is, melyre tisztelt Alispán úr hivatkozik, ez élettörekvéssel kapcsolatos. Szabaddá tenni a népet a független hazában, miszerint a népszabadság által megsokszorozott nemzeterő oly várává lehessen a haza függetlenségének, melynek falain az idegen érdekeli ostroma csorbát nem üthet. Ez volt a 48-ki törvényhozás politikai számtana.
A pártszellem habjai erősen hullámzanak Magyarországon. Én tudom, hogy ez alkalommal oly körökből is részesülök megtiszteltetésben, melyek határozottan elutasítanák maguktól a feltevést, hogy osztoznak összeférhetlenségi hitvallásomban, melyet én nem kerestem, de a történelem kényszerített fel reám. Nem osztoznak, de nem azért nem osztoznak, mintha az én élettörekvésemmel »in foro conscientiae« elvi ellentétben állanának, hanem nem osztoznak némelyek azért, mert e törekvést a fenforgó körülmények közt valósíthatlannak, tehát inopportunusnak itélik (csak hogy a vélt inopportunitás miatt nem kellett volna magát a czélt feladni), mások ismét azért, mert a törekvés czélját más uton is megvalósíthatónak hiszik, miként én is becsületes loyalitással hittem 1848-ban s bizony nem rajtam, nem politikai barátaimon, nem a nemzeten mult, hogy e hit megvalósuljon. Az, a mit ez évszám »1849« jelent, Olmüczben, azon márczius 4-ki császári rendeletben született, mely az ezer éves Magyarországot az államok sorából kitöröltnek decretálta; és azon minden isteni és emberiségi törvényt lábbal tapodó megátalkodottság bölcsőjében növekedett fel, melylyel a törvény, alkotmány és államszerződés ellen fellázadt »rebellisek« saját bélyegüket a mi nyakunkba varrva, kezdettől végig folyvást és mindig azon insultust szórták, még idegen szuronyok kikönyörgésével is szórták a magyar nemzet szemébe, hogy »mit Rebellen unterhandelt man nicht«.
Az opportunitás kérdése nem elvkérdés; azon idő és körülmények változtathatnak. Egy fordulat az esélyek kerekén, s még a szegre akasztott elv is levétetik a szegről, vagy ha nem, hát – – leugrik.
Különben is, ha az opportunitás szempontjára az én álláspontom ellen hivatkozni lehet is, azoknak törekvése ellen nem lehet hivatkozni, kik az 1790. évi X. alaptörvény azon sarkalatos elvének, hogy Magyarország egész kormányzati rendszerére nézve »nullo regno aut populo obnoxium« teljes érvénybe visszahelyezését s intézvényes biztosítékokkal ellátását a haza függetlenségére elegendőnek tartják. Ez a legkevesebb, a mit a jog s magyar nemzet létérdeke megkövetelhet. Erre törekedni minden körülmények közt opportunus dolog, a jelen viszonyok közt pedig annál opportunusabb, minél inkább halomra gyülnek, ugy a politikai mint társadalmi és közgazdászati téren, annak tapasztalati bizonyságai, hogy a jelen közjogi állapot Magyarországot az önczéliasságból merőben kivetkőzteti, s magát az úgynevezett alkotmányosságot is annyira illusoriussá teszi, hogy még maga a parlamentarismus is (bocsánat az erős, de batározottan igazságos kifejezésért) carricaturává torzult.
Minden esetre jellemzetes körülmény az: hogy Magyarországon a függetlenségre nézve eltérés »in foro conscientiae« nem az elv, hanem csak az opportunitás s a módok körül forog. Hiába! a Haza függetlenségének kultusát a magyar nemzet szivéből nem lehet kiirtani.
És bizony mondom, az időnek is megvannak a maga jelei. Tanulságteljes kort élünk. Most, midőn még Oroszország is egy forrongó vulkán most, midőn a hatalmas Anglia nem talál módot Irlandot uralmával kiengesztelni; most, midőn a kis Piemont szemünk láttára Olaszországgá nőtte ki magát; most, midőn szomszédunkban olyan kis népek is állami létre vergődnek, melyek még csak árnyékával sem birnak az államalkotó, államfentartó erő azon elemeinek, melyekről a magyar nemzetnél egy évezred tanuskodik képtelenség volna azt csak álmodni is, hogy az Árpád alkotta hon végleg megadja magát annak a degradatiónak, mely őt az önbizalmatlanság egy gyarló perczében Lajthániává, – történelmi egészből a rosszul számító cabinet-ambitio egy oly férczművének felévé silányította, melynek, a mellett hogy merőben jogtalan s hogy életbevágó érdekeket sért, sem a multban nincs gyökere, sem a jövendőben nincs létoka: – képtelenség volna azt csak álmodni is, hogy a magyar nemzet szivében annyira kiaszhatnak az önczéliasság természetes ösztönének századok véráldozatával megtermékenyített csirái, miszerint véglegesnek fogadjon el egy oly kényszer-ing állapotot, melyben nemzeti háztartását nemcsak politikai s nemzetközi, de még csak közgazdászati tekintetben is annyira nem rendezheti be, szabadon, fesztelenül, saját érdekeinek kivánalmai szerint, hogy már még a kis és közép földbirtokosok sorai, s köztük még azon tényezők is pusztulással vannak fenyegetve, melyeknek egy ezred év minden viszontagságain át nemzeti létének fentartását köszönheté, s melyeknek elpusztulását Magyarország sajátlagos viszonyai közt ép úgy semmi nem pótolhatná, mint a mikép a hazafiságot a cosmopolitismus nem pótolhatja.
Valóban, nekem úgy látszik, tisztelt Alispán úr! hogy a hatalom saját érdekében nagyon bölcsen cselekednék, ha a jövendőtől addig kérne tanácsot, a míg nem késő. Ma még módjában van a jog tiszteletéhez loyalisan visszatérve a magyar nemzet kiirthatlan aspiratióinak oly kielégítést nyujtani, mely saját jövendőjének ezerszer nagyobb biztosítást adna mint a mostani korcs állapot. Holnap talán már nem lesz módjában. Európa nincs normális helyzetben; csalhatlan jele ennek a lázas fegyverkezés, mely a néptürelem hurjait annyira túlfeszíti, hogy hosszu időre tarthatatlan; a béke már is csak két-három halandó ember kedélyhangulatának czérnaszálán függ; s e mellett világrendítő eszmék vannak forrongásban: a kikerülhetlen válság, mely csak idő, lehet csak hónapok kérdése, rettenetes bonyodalmakkal lesz kapcsolatos; s ha a hatalom makacsul ragaszkodnék az eszméhez, melyet jeles elődje, József eléggé bölcs volt tévesnek belátni, a következés vagy az lesz, hogy saját bukásába jövendőjének legbiztosb horgonyát Magyarországot is belerántja, vagy pedig az, hogy ama bonyodalmak fergetege combinatiókat hozhat létre, minőkről korunk augurjainak, a diplomatáknak struczmadár-bölcsesége nem is álmodik. Jó volna e felett gondolkozni, a míg nem késő. Az idő rohan, az itélet közelg. Rég megirta a német költő, hogy az elszalasztott perczet nem hozza vissza semmi öröklét. – És igazat irt.
De hát jönni fog, a minek jönni kell. A történelem folyamának meg van a maga fatuma; nem az ó-görög fatum, mely ellen emberi akarat hiába küzd, hanem a causalitási kapocs fatuma, mely így szól: »ilyen ok, ilyen okozat«. A magyar nemzet elég erős arra, miszerint saját fatuma saját magatartásától függjön. Ne adja meg magát léhán a reá zudított idegen érdekek sodrának. »Perrumpit Acheronta labor.« Dolgozzék, hogy erősödjék. Ne hagyja magát az évek óta garázdálkodó miniszteriális omnipotentia iránya által önkormányzatra képtelen kiskoruságba taszíttatni. Álljon őrt önkormányzati intézvényeinek czélzatosan sorvasztott maradványai felett s lehellje beléjük a közszellem megifjító életerejét, és ha nem balul itéltem az áhitat felől, melyet szivében honolni vélek, ne legyen róla megirva, hogy, midőn akaratának nyilvánítására hivatik fel, particuláris érdekecskék nyomoruságai adják kezébe a szavazati bárczát s nem a hazafi sziv sugallata. Ne tartsa a hatalmat tévedésben a nemzet valódi érzelmei felől; mert őt tévesztve, saját magát csalja, rontja meg. – Elég volt már a kimesterkélt homályból. »Fiat lux.«
Bocsásson meg, tisztelt Alispán úr, hogy átengedtem magamat az elmélkedés ingerének, melyet becses levelének tartalma öreg agyamban felkeltett; tetézze irántam tanusított jóindulatát azon szivességgel, hogy adja tudtára Szabolcsmegye tisztelt közönségének, miként a szegény hontalan öreg egész lelkét átható hálaérzettel fogadta a kegyes megemlékezést, melylyel megtiszteltetett s melyet tisztelt Alispán úr oly megindító szivélyességgel tolmácsolt.
Isten legjobb áldása kisérje Szabolcsmegyét, a magyarság ez egyik ősi várát, hazafiai rendeltetésének utjain.
Fogadja, Alispán úr, mély tiszteletemet.
Kossuth Lajos.
