Hála-nyilatkozata többeknek

Teljes szövegű keresés

Hála-nyilatkozata többeknek
Turin, 1884. május havában.
Tisztelt Uraim!*
* Hálanyilatkozat többeknek, a 80-ik születési évforduló alkalmiból történt üdvözlésekre. K. F.
Midőn hirét vettem, hogy születésem 80-ik évfordulója alkalmából névaláirásokra szólíttatik fel országszerte a hazai közönség egy üdvözlő albumhoz, mely később 14,747 aláirással ellátva, csakugyan kezemhez jutott, s remek kiállításával két világrészből összegyűlt emlékgyűjteményem kitünő díszét képezi: tiltakoztam a szándok megvalósítása ellen, s felkértem meghittebb barátaimat, eszközöljék, hogy az eszme elejtessék.
Tettem ezt, nem mintha mondhatlan nagy becset nem helyeznék hazámfiai szives megemlékezésére – hiszen csakis ez az, a mi derüt lövelhet hontalan aggkorom komor légkörébe, mint a napsugár a boru homályába; mondhatom is, hogy ha alkalmilag amolyan évfordulóknál, melyek fel-felkeltik a szunnyadozó emlékezetet, egy-egy szivélyes üdvözlet köszöntött be a távol hazából magános lakomba, kimondhatlanul jól esett lelkemnek tapasztalni, hogy még akadnak »otthon« (a mi, fájdalom! nekem már nem otthonom), a kiknek eszükbe jut a jóra tehetetlen öreg ősz remete, kinek életét idegen földön elzüllésre kárhoztatták a végzetek; de hát az ily üdvözletek minden felhívás nélkül, magánkörökben önként keletkeztek, és én zajtalanul gyönyörködhettem bennök, mint a visszaemlékezés amolyan szende virágaiban, a minők a feledés mezején elvétve a romok közt is teremnek.
Amaz országszerte köröztetett felhívás az üdvözleti szándoknak más szint adott, s én tiltakoztam ellene, mert a mint hazánk jogfeladó törvénye kiütötte kezemből a magyar haza állami függetlenségének zászlaját, melyet számkivetésemben is fennen lobogtattam a világ előtt s rudjával be-bekopogtattam a honszabadítás kilátásainak ajtaján, reménynyel néha, csüggedetlenül mindig, mert mindig hittem nemzetem tántoríthatatlan kitartásában: az a jogfeladás akként hatott reám, mintha nemzetem azt kiáltaná felém: te nem közénk való vagy! és ez annyira elkeserített, hogy én, a hontól száműzött, száműztem magamat az emberi társaságból is, s a mint így mult év év után, sivár elzárkódottságban, örömtelenül, én, mint Pontus egykori királya, a mérget úgy megszoktam, az emberi társaságon kívül lézengést annyira megszoktam, hogy nevem szándoklott dobra ütésének hirétől, mint amolyan. »digito mostravi«-tól, igazán mondom, hátam borsózott.
De volt más okom is, a miért nem szerettem, hogy az én 80-ik életévem betöltésének melancholikus alkalma az országban nyilvánosan szóba hozatik.
Aggkoromnak jelene üres, jövendője más mint a sír nincs én reám csak mint egy mult időnek porladozó romjára lehet gondolni; a ki engem kegyeletes megemlékezésre méltat, ama multnak emléke iránt nyilatkoztat kegyeletet: az a mult pedig oly közjogi elvekkel s oly politikai iránynyal kapcsolatos, melyek az állami függetlenségnek ezeréves jogát feladott s Austriával önként államközösségbe lépett magyar haza jelen közjogi helyzetével oly kiáltó ellentétben állanak, hogy egy áthidalhatatlan ür tátong köztem s a mai Magyarország közt.
Tudom én, hogy Szatmár-Németi városa a lélektan törvényének s a világtörténelem tanuságának adott kifejezést, midőn üdvözlő iratában, melylyel megtisztelt, azt mondja, hogy »a mindenség alkotója elannyira kiolthatatlanul felgyujtá minden nemzet kebelében a függetlenség iránt való vágy és törekvés szent lángját, hogy az csak magának a nemzetnek halálával alhatik ki« és én ismerem nemzetemet, tudom, hogy az nem oly agyagból van gyurva, miszerint róla ezeréves történelmének kéznyomát az események akármely surolása is letörölhetné: hát tudom, hogy azon elvek s aspiratiók, melyekhez nevem hangoztatása az emlékezetet visszavezeti, nem veszthettek ki Árpád nemzetének lelkéből; ott rezegnek azoknak hurjai minden magyar ember szivében, egynél mint életczél, melyre soha nem lankadó tevékeny buzgalommal törekedni kell; másnál mint remény, melyet az emberi dolgok változatosságának esélye megvalósíthat, s még a kishitüeknél is legalább mint jámbor óhajtás; de hát ez idő szerint köztük s a helyzet közt ellentét van, s az ellentét nyomában a törvénynyé avatott jogtalanságnak az élet viszonyaiba mindinkább beszövődő tényereje és korunk túlanyagias iránya, mely a hazafi szív nemesebb ösztönének szövétnekét itt a napi gondok, amott a magánérdek pocsolyájába fojtja, és a hatalom varázsa, mely a röppenő percznek szolgálatába szegődtet s a meghajláshoz szokott derekak alkalmazkodási hajlama elszomorító uralomra vergődtek az érzelmek felett.
Hát nekem úgy látszott, hogy nem alkalomszerü dolog egy oly merőben jelentéktelen esély miatt, mint az én 80-ik születésnapom, rokonszenv-nyilatkozatokra hívni fel a közönséget, mert azt lehetetlen elvitatni, hogy a válhatlan kapcsolatnál fogva, mely szerény nevem s a multak azon iránya s elvei közt fenforog, melyek a tizenhét év óta uralgó iránynyal kiáltó ellentétben állanak, minden ily nyilatkozatnak kisebb-nagyobb mértékben politikai szinezete is van, a mely még azok közül is, a kik különben jóindulattal emlékezhetnek reám, sokakat visszatarthat attól, hogy valamely szembetünő – ne mondjam, ünnepélyes – módon kifejezésre jusson, a rokonszenves megemlékezés a multak azon romjára, melynek neve akként hangzik az ezeréves államjogot feladott mai Magyarországban, mint egy bánatos szemrehányás. – Engem a történelem logikája, melyet, képletileg szólva, isten ujjának tartok, reménynyel tölt el, hogy azon elveknek s iránynak jövendője van, de ép azért, mint hazafi, mindent valódi csapásnak tartok, a mi tévedésbe vezetheti a világ közvéleményét nemzetem valódi érzelmei s kiolthatlan aspiratiói felől; már pedig Magyarország látszólagos alkotmányossága, mely nem egyéb, mint egy igen korlátolt statutarius hatóság, melyet azonban a látványos alakiság által félrevezetett világ valódi alkotmányosságnak hiszen, tizenhét év óta sokkal több táplálékot nyujtott a fonák felfogásnak nemzetünk valódi érzelmei felől, mintsem hogy aggódás nélkül gondolhattam volna azon eshetőségre, hogy a tisztán személyi tekintetben igen természetes közöny, melylyel nevem nyilvános szóbahozatala találkozhatik, alkalmat szolgáltathat annak hangoztatására, miként a magyar nemzet annyira elégedettnek érzi magát az osztrák birodalommal egy államtestté összeolvasztásában, hogy sírba temette a multak azon emlékeinek inspiratióit, melyek (s nem egyéni érdemeim, a mik, bizony mondom, nincsenek) egyedül lehetnének képesek kegyeletes megemlékezést kelteni teljesen értéktelen személyem iránt.
Mint ember hálás megilletődéssel, mint hazafi örömmel vallom be, hogy ez aggodalmam oly mértékben lett megczáfolva, a minőt megérhetni nem reménylettem, mert az én 80-ik életévem szóbahozatala oly nyilatkozatokra vezetett nemcsak ezerekre menő egyes aláiratkozók, hősök, társulatok, egyesületek, községek s városok, hanem még az ország törvényhatóságai nagy többségének részéről is, miszerint szoros tárgyilagos alapon jogosítottnak tartom magamat azt mondani, hogy ez már nem a személyemnek szánt megemlékezésnek amolyan szende virága, a minő romok közt is megterem, hanem valóságos plebiscitum, a kegyelet plebiscituma a harminczöt év előtti idők amaz emlékei iránt, melyekkel más jobbaké mellett az én szerény nevem is válhatlan kapcsolatban áll.
Ne hogy félreértésre adjak alkalmat, megjegyzem, miként ezt nem oly értelemben mondom, mintha az üdvözlő iratokból, melyekkel 80-ik életévem betöltésének alkalmából megtiszteltetém, azt akarnám kiolvasni, hogy a nemzeti kegyelet plebiscituma most az én ismeretes összeférhetlenségi hitvallásomnak is szól, melyet reám a tapasztalás akkor kényszerített, midőn a kérlelhetlen erőszak azon keserves dilemmába helyezett, hogy a hazának tartozott hűség s az uralkodó-házhoz ragaszkodás közt kellett választanom. Nem fog-e a nemzet csalatkozni, ha más uton is megvalósíthatni hiszi az állami létet, melyre elvitázhatlan joga is, hivatása is van, s hely az államiság minden functióiban, minden idegen avatkozástól ment önkormányzatot feltételez, ezt itt s most nem akarom vitatni, mert ténynek tudom, hogy ez idő szerint az ország minden constituált pártja a loyalis alattvalói hűség alapján áll; az uralkodó hatalom tapintatára tartozik érvénybe helyezni vissza a nemzet elvitázhatlan állami jogait, miként azokat alaptörvényeink s a kötött diplomatiai szerződések megállapíták, e loyalitásnak oly állandóságot biztosítani, melyet az idők semmi viszontagsága sern rendítene meg (és bizony mondom, ez a tapintat bölcs előrelátás s jó számítás is volna), én a plebiscitum alatt csak azt értem, hogy az üdvözlő iratokon, melyekkel megtiszteltetém, mint alaphang vonul végig a kegyelet azon idők hagyománya iránt, melyeknek vezérelvét Gömörmegye üdvözlő irata e szavakba foglalt össze: »szabad állam! szabad polgárokkal!« Szabad állam! hogy mi a szabad államiságnak jellege, mik feltételei? nem szükség fejtegetnem – tudja mindenki.
E vezérelv lelkesítette Barsmegye főjegyzőjét, Márjássy Istvánt, midőn üdvözlő irattal megtiszteltetésemre tett s a jegyzőkönyv szavai szerint »a megye közérzetét tolmácsoló és lelkesedéssel egyhangulag elfogadott indítványát« annak kijelentésével kisérte, hogy nevemnek megyéje gyűléstermében hangoztatásával »egy lezajlott dicső korszaknak szent emlékét kivánja felfrissíteni«.
És e szavakkal híven van jelezve az ősz fejemre hárított megtiszteltetések értelme, mert alig volt üdvözlő irat, melynek tartalma, bizonyságot nem nyujtott volna a felől, hogy (miként egyik válaszomban irám) daczára az ellentétes iránynak, melybe a jelen beletévedett, ama szent emlékek hatalmas varázszsal rezegnek a nemzet szívérzelmeinek hurjain.
Bizonyságot tesznek e felől első sorban azon üdvözlő iratok, melyekben e szent emlékek varázsa jelzettebb módon nyilatkozik, mint például (idézéseimmel csakis azokra szorítkozva, melyekre hálás köszönetem kijelentésével tartozásban vagyok) midőn Komárom városa törvényhatósága azokat a meleg honszeretet s állhatatosság kiapadhatlan forrásának mondja, s túlbecsülő jóakarattal nevemet amaz emlékek symbolumává magasítva, annak említéséhez egy titkos erőt fűz, mely fellobantja a szemekben az eszme lelkesítő tüzét, melynek fényénél a mult emlékei s a jövő reményei egymást átölelik; vagy midőn Baranyamegye oda nyilatkozik, hogy a nemzeti ébredés és dicsőség amaz emlékei a hazaszeretet örök forrásai fognak maradni; vagy midőn Vasmegye azon biztosítással vigasztal meg, hogy nem veszett el a mag, mely ama nagy időkben lett elvetve, a midőn az új életre ébredt nemzet helyét követelte Európa népei sorában, hanem csiráiból életerősen tenyészik az államalkotó közszellem; vagy midőn Barsmegye hálával, szeretettel és törhetlen ragaszkodással tekintve vissza amaz emlékekre, belőlük azon hitet meríti, hogy a nemzet geniusa a magyar államiságnak s a nemzeti függetlenségnek teljes megszilárdítását a jövőtől meg nem tagadhatja; – vagy midőn az ország legmagyarabb törvényhatósága, a Hajduk ifju megyéje, a szív mélyéig ható e megszólítással tisztel meg: »jó atyánk!« s őseitől öröklött hittel imádkozik istenhez, hogy segítse teljes győzelemre az eszmét, melynek életem szentelve volt; – vagy midőn Kecskemét városa, fölemlítve azt a dicsőséges tényt, hogy egykor szavamra tízezer embert – minden fegyverfogható fiát – küldött a megtámadott hon védelmére, a felől biztosít, hogy nemcsak ama nagy idők még élő tanui hordják szíveikben a nevemmel kapcsolatos emlékeket, hanem az ifjabb nemzedék is – nehéz idők szülöttje és neveltje – felbuzdul példájukon, hogy a haza boldogságát, ha kell, fegyverrel is kivívni segítse; vagy midőn Szabadka városa vallomást teszen, hogy a hitelvek, melyek megvalósításának életem szentelve volt, maiglan is evangéliumát képezik az élő nemzedéknek, s vezérfonalul fognak szolgálni az utókornak; és a lángoló szellem, melyet azon hitelvek varázsereje a nemzet szívébe oltott, maradandó leszen nemzedékről nemzedékre, s mindig fellobban nemes hevében, midőn az ország önállásának létérdekei veszélyeztetvék.
Hosszura nyujthatnám a hasonlatos idézéseket, de elégnek tartom néhány sorra hivatkozni Borsodmegye üdvözlő feliratából, melyre főjegyzőjének: Lévay Józsefnek gyönyörü irálya annyi bájt öntött, s mely komoly higgadtságával tanulságosan jellemzi a felfogást, mely a jelen közjogi állapot értéke felől mérsékelt körökben is uralkodik. Borsod (»paradicsom Borsodvármegye, a mint Palóczi László szerette nevezni«) ekként szólt hozzám:
»Az Ön magas törekvései még mindig a jövőtől várják a teljes sikert. Hiányzanak a nemzet önállásának s függetlenségének az Ön nevével összeforrott feltételei; de bizunk nemzetünk jövőjében; nem vágyaink tetőpontja a közhelyzet, melynek korlátjai közt mozgunk, de lábunk alatt érezzük a földet, melyen öntudatos munkássággal küzdhet a nemzet jövőjeért, eszményeiért.«
Küzdjön is. Isten csak munkának ad bérül sikert.
Fontos szavak Borsodmegyének eme szavai. Hatalmasan lüktet bennök az ősök szent hagyományainak s korom emlékeinek varázsa. Megérdemelnék e szavak magas helyeken a komoly elmélkedést. Ne ringassa magát a hatalom illusiókban a magyar nemzet érzelmei felől. Mert nem mindig lesz szélcsend. A viharok napjai késhetnek, de el nem maradnak. S az a föld, melyet Borsodmegye közönsége küzdelmi talajnak érez lábai alatt, a nemzet lába alul nem siklik el, de a hatalom lábai alul elsikolhatik, ha a nemzet kiirthatlan aspiratióit idején számba nem veszi.
De nemcsak ezek s a velük rokon többi nyilatkozatok tesznek bizonyságot a felől, hogy mily elevenen lüktetnek a magyar nemzet szívében a multak hagyományai, hanem bizonyságot tesznek még azon törvényhatóságok üdvözlő iratai is, melyek az ország jelen közjogi állapotára nézve az én meggyőződésemmel ellenkező nézetben vannak. Így (hogy példát idézzek) Torontálmegye tudomást veszen üdvözlő iratában arról, hogy én a 67-ki alkut mint jogfeladást kárhoztatom, és kimondja, hogy »tőlem eltérőleg, ő abban az évszázados meddő (?!) közjogi harczok megszüntét s a magyar állameszme háboríthatlan erősbödését« látja, és ezen alapon a kormány működését állandó bizalommal kiséri, de mind a mellett mégis tudtomra adja, hogy »üdvözlő iratával tanuságot kivánt tenni a felől, miként nem feledte el azon dicső idők varázsát, midőn követve a haza jobbjai által, Magyarország újjáteremtéséért fáradtam«, s azt pártkülönbség nélkül a haza minden fiának tiszteletére, kegyeletére, hálájára érdemesnek vallja.
Tehát varázsos hatalmuaknak érzik, s kegyelettel őrzik ama dicsőknek nevezett idők emlékeit még ott is, a hol nemcsak a jelen közjogi állapot felől, de még a történelem tanulságai s a magyar állameszme értelme felől is az enyémmel ellenkező felfogás tápláltatik.
Mert én akként vagyok meggyőződve, hogy a magyar állameszme két alkatrészből áll. Az egyik az, a mit e szó »magyar«, a másik az, a mit e szó »állam« fejez ki. Az első a szorosan vett Magyarországon (de csakis ott) erősödik, azt elismerem, a az értelmiség szinvonalának emelkedésén kívül ez az egyedüli világos pont, mely a sötétségből kiválik; de a másik: az állam, az feladatott, megtagadtatott, tehát nincs, s ha ez nincs, semmi sincs; s ha nem lesz, jövendője még a »magyar«-nak sem lehet. – Szent István koronájának nimbusa az államjogot feladott törvénynyel keservesen megfogyatkozott. Valóságos paczkázásnak van kitéve még saját területén is. Hja! mert a mely nemzet ezeréves államjogát maga feladja, annak szóval hangoztatott, de tettleg megtagadott állameszméje nem imponál.
A mi pedig az évszázados közjogi harczokat illeti, azokat nekem nem »meddőknek« mutatja a világ birája, a történelem. Hiszen azoknak köszönhetjük, hogy Magyarország amúgy »örökös tartományul« már rég be nem lett fullasztva abba a zagyvalékba, melyet osztrák birodalomnak neveztek el; azoknak köszönhetjük, hogy a magyar már rég nemzetből nemzetiséggé nem sülyedett, s hogy a birodalom alkatrészeitől megkülönböztetett jogállása még az osztrák birodalom megalkotásakor is feltartatott, mint szintén ama közjogi harctok 1848–49-ki folytatásának köszönheti a mai nemzedék az alkotmányos szinü közéletnek még azon romjait is, melyekben az 1867-iki jogfeladó törvénynek (nem szövetségnek, mert nem az, hanem egyszerüen törvénynek) párthivei megelégedésüket mondják találni.
Hanem e nézetellentétek csak növelhetik örömömet a felett, hogy a kegyelet az emlékek iránt, melyekhez nevem említését azon emlékezetet visszavezeti, még azon párt körében is melegen nyilatkozik, melyhez Torontálmegye tartozik. S valóban semmi sem bizonyíthatna jobban, hogy mily mély gyökeret vertek a nemzet szívében amaz emlékek, mint az, hogy még azon pártállás szempontjából is a jelen közjogi állapot nem azért tekintetik megnyugtatónak, mintha a nemzet jogos igényeinek megfelelne, hanem csak azért, mert párthivei azon hitre erőltetik magukat, hogy »a magyar nemzet így is kivivandja Európa népei sorában ama helyet, mely őt ezredéves multánál, életerejénél s hivatásánál fogva megilleti«.
Ezek is Torontálmegye üdvözlő iratának szavai.
Hát aspiratióink találkoznak. Hiszen a nemzetünket Európa népei sorában megillető helynek visszaszerzése volt életem törekvéseinek vezércsillaga, s ha szerény nevem emlékezete nem találna velem sírba szállani e törekvést szállítandaná szent hagyatékul nemzetemre az az emlékezet, e törekvés intése fogna siromból hangzani a magyar nemzet eszéhez, szivéhez, míg az ősök szent hagyományaiból lelkesedést merítő magyar hazafiság által kitörölhetlenül be nem lesz vésve a történelem ércztáblájára a »Consummatum est«. Adják a végzetek, teljesedjék a törekvés intésén ama mondatnak igazsága, hogy az a hang hat legmélyebben a szívbe, a mely a sírból szól.
De nem hallgathatom el a figyelmeztetést, hogy ama helynek visszavivása Európa népei sorában, mely a magyar nemzetet ezeréves történelménél, életerejénél s hivatásánál fogva megilleti, a feladott ezeréves államjog visszaszerzését feltételezi, mert helyet azon sorban csak állam foglalhat el. Most Magyarország nem állam; a tizenhét év óta elfogadott (én úgy tudom, hogy valami vélt kénytelenségnél fogva, mely csak addig az, míg a nemzet annak hiszi, inkább kelletlenül tűrt, mint elfogadott) állapot minden, de minden érdektéren az államiságnak egyenes tagadása, tehát nem út ama megillető hely kivivásához, hanem akadály, melynek elhárítása nélkül a kivivás aspiratiója nem valósulhat meg. Ez alapigazságnak egyetemleges belátását az idő meg fogja hozni; lehetetlen, hogy meg ne hozza; és kit az áramlatok irányának megfigyelésében a napoknak egymást felváltó tünetei nem zavarhatnak, már is tisztán látom mindinkább oszlani a csalóka várakozások tizenhét éves ködét a kiáltó tények kiábrándító hatása alatt; és nekem a sír szélén álló roskatag aggastyánnak erősíti hitemet, támogatja reményemet maga annak tapasztalása is, hogy ama csakis államot megillethető hely kivivásának aspiratiója még azon táborból is hivatalos kifejezésre jut, melyhez Torontálmegye magát számítja.*
* Torontálmegye neve feleleveníti emlékezetemben a multak egy jelenetét, mely tanulságul szolgálhatna némely körökben a jelennek is. Mint a honvédelmi bizottmány elnöke, kormányfőnöki minőségemben szemlét tartottam Damjanich hadteste felett Czibakházánál. A kimagasló hősiesség jelvényét, a veres sipkát viselő egyik zászlóalj 6-ik századához érve azt e szavakkal mutatta be nekem a magyar szabadság dicső martyrja, a halhatatlan emlékezetű hadvezér: »Ezek itt, Elnök úr! svábok, többnyire torontáliak«, és a sorok felé fordulva, kérdezé: »nicht wahr, Kinder, Ihr seid Schwaben?« – és felelt a sorokból egy hatalmas hang: »ja, Euer Gnaden Herr General! wir san Schwaben, aber wir san halt magyarische Schwaben«.
Minő hazafias felfogása a polgári kötelességérzetnek, mily jelentékeny intés foglaltatik ez egyszerü szavakban! Azok a torontáli svábok magyaroknak érezték, vallották magukat, s mert azoknak érezték, vallották, hát hősiesen küzdöttek, a veres-sipka-jelvényt kiérdemelve küzdöttek magyar hazájuk, magyar állami szabadságkért. – Hanem csodálkoznak-e utódaik, hogy, a mit ők a magyar svábok vérölt kiontásával védtek, azt a magyarok feladták? – Megfoghatatlan!
* * *
Az idézett nyilatkozatokkal, azt gondolom, igazolva van azon állításom, hogy az üdvözlő iratok, melyekkel 80-ik életévem betöltése a hazából megtiszteltetett, a kegyelet plebiscitumának jellegét öltötték fel, nem személyem iránt, kinek arra nincsen érdemem, hanem a multak azon emlékei iránt, melyekre nevem említése az emlékezetet visszavezeti.
S ha állításomnak még más bizonyítványra is lehetne szüksége, azt megadná a számarány.
Az ország törvényhatósági állása huszonöt városa közül az érzelmek nyilvánításában ez alkalommal csak nyolcz nem vett részt (Pozsony, Selmecz, Temesvár, Versecz, Ujvidék, Zombor és Pancsova).
A szorosabb értelemben vett Magyarország negyvenhét megyéjének több mint kétharmada (harminczkét) tisztelt meg közérzületének hivatalos kinyilatkoztatásaival; csak tizenöt nem (s ezek közt tisztán vagy túlnyomólag magyar népessegü megye csak három van: Somogy, Csanád, Tolna).
Az ország erdélyi részének román és száz nemzetiségü lakosai közt tudvalevőleg sokan vannak, kik nem kegyelettel, hanem ellenszenvvel viseltetnek a nevemmel kapcsolatos emlékezetek iránt, s csakugyan az ottani tizenöt megyénél az arány megfordítva áll; ezek közül az erdélyrészi két városi törvényhatóságon (Kolozsváron és Maros-Vásárhelyen) kívül csak hat megye követte Pestvármegyének amaz emlékek iránt kegyeletes, személyem iránt érdemetlenül kegyes példáját; a többi kilencz nem követte (köztük két magyar megye: Csik és Udvarhely).
Bármennyire csorba is üttetett újabb időben a magyar municipális intézvényen, meg sem lehet tagadni, hogy midőn nem valamely konkrét intézkedésről van szó melynél az autonomiára zsibbasztólag reá nehezített befolyások (ne mondjam nyomások) feszélyezőleg hathatnak, hanem a nemzeti érzelem önkéntes nyilvánulása forog fenn, a közérzület legjelentékenyebb közegének még most is a törvényhatóságok tekinthetők; ezt tartva szem előtt, azt gondolom, hogy ötvenöt törvényhatóság nyilatkozata csakugyan a plebiscitum egy nemének jellegével bir, mely annál symptomatikusabb jelentőségü, minél bizonyosabb, hogy azon törvényhatóságok közt is, melyek a kegyelet nyilvánításához nem csatlakoztak; több olyan van, melynek multja s részben jelene is arra mutat, hogy nem azért nem csatlakoztak, mintha a multak szent emlékei iránt nem éreznének kegyeletet, hanem csak azért, mivel az alkalom sokkal jelentéktelenebb volt, mintsem hogy azt a mult idők hagyományai iránt táplált kegyeletök nyilvános constatálására méltónak tartanák. Ezek hallgatása csak nekem s nem az ügynek szólt.
Ilyen lévén az alaphang, mely a váratlan üdvözlő iratok legtöbbjén végig vonul, azoknak a személyem iránt tanusitott kegyességen túlterjeszkedő tartalmassága, s a tisztelet, melyet különösen a törvényhatóságok nyilatkozatainak hivatalos jellege parancsol, indítottak arra, hogy vételük sorrendje szerint külön-külön válaszolásba kezdjek, s legtöbb válaszomban hálás köszönetem kifejezésén túl az üdvözlő iratok eszmerendjének nyomán politikai fejtegetésekbe bocsátkozzam.
Azon gondolatban fogtam a külön-külön válaszoláshoz, hogy azon törvényhatóságok száma, melyek 80-dik születésnapomat közérzületük nyilvánítására alkalmul veheti, csak kicsiny lehet, úgy hogy csakhamar a városok, községek s egyéb testületek üdvözlő irataira is áttérhetek, hanem míg én, nem engedve át magamat az aggkor legnagyobb átkának, a munkára képtelenítő lankatagságnak, mely időnkint be-bekopogtat a dolgozó szobám ajtaján, hónapokon át folytattam a válaszolást, úgy hogy eddigi válaszaim már alkalmasint egy jókora kötetet tehetnének, a tartalmasnál tartalmasabb üdvözletek folyvást érkeztek, a nyolczvan év terhe már több mint egy egész újabb év terhével súlyosodott meg vállaimon s az üdvözlő iratok száma még mindig szaporodott, e közben szokatlan mérvben erőt vett rajtam az utóbbi évek túlhajtott dolgosságának koromban kimaradhatlan következése, a kifáradás, s midőn ezt kissé kipihenve, a még válaszolatlan üdvözleteket oly szándokkal számbavevém, hogy a megszakított munkafonalat újra felvegyem, megdöbbenve láttam, hogy válaszaimmal még csak a törvényhatóságon üdvözlő iratainak felére sem jutottam, nem hogy a többiekre csak meg is kezdhettem volna a válaszolást!
A megyék még válaszolatlan üdvözletei közt van Zempléné is, mely a fiui kegyelet szent érzelmeit oly hullámzásba hozta keblemben ifju koromnak felelevenített emlékeivel, hogy a mély megilletődés könye csordult le szememből olvasása közben… Nem restellem ezt bevallani, hiszen ott születtem, ott ringatták bölcsőmet ama domb füvében, melyen Árpád vezér a honfoglalás áldomását megülte; ott volt »gyermekálmaimnak tanyája«, ott vegyült vérembe a dicsőséges emlékek delejével telített levegővel a hon- és a szabadságszeretet, ott indult csirázásnak egyéniségem alkotó elemeiben az elhatározás: hazámnak szentelni életemet; ott kisérlettem meg göröngyös pályámon az első lépéseket; onnan indultam ki úgy tehetségben, mint minden egyébben, még reményben is szegényen, csak honszeretetben, hazánk szent jogai s felvirágzásának feltételei felől táplált meggyőződésben s polgári kötelességérzetben gazdagon azon utra, melyet szülőmegyém kegyes üdvözlő irata, túlzott felbecsüléssel, nagy rendeltetés utjának nevez. – Szomoru rendeltetés! mely a mindennek, a mi egy önérzetes nemzet előtt szent és becses lehet, alapját képező czélnak meghiusulásával odáig tiport; hogy életem idegenek közt vész el haszontalanul, s csontjaim idegen földbon porlanak el. Annak, a mit szülőmegyém nagy rendeltetésnek nevez, eredményeiből csak foszlányok, idegen érdekek szelétől szaggatott foszlányok! – maradtak fel; s még ezek közt is mi sok a puszta látszat, mi kevés a valóság, de ha a nagy czélokért küzdés nagy munkájának becsületes igyekezete mégis hagyott hátra valamely oly nyomot, mely más jobbaké mellett az én szerény nevemre is emlékeztet, az én részemet e becsületes igyekezetben Zemplén szülte »mint árnyát a fény«, azon nagy történelmi emlékek lelkesítő hatása szülte, melyekkel szülőmegyém légköre telítve van. – Kérem is az istent, hogy e lelkesítő hatás szülőföldemen soha se fogyatkozzék meg… nagy szüksége van a magyarnak, bizony mondom, igen nagy szüksége van – talán nagyobb, mint valaha, hogy lelkesedést merítsen a multak emlékeiből, s a szívnek akaratedző, tettre hevítő melegén vezetve keresztül az ész elmélkedéseit s a tapasztalat utmutatásait, az ősök szent hagyományaiból merítsen irányt hazafiui törekvéseire.
Zemplénen kívül még a következő megyék üdvözlő irataira nem válaszoltam: Bars, Heves, Liptó, Ugocsa, Győr, Háromszék, Hajdu, Szolnok-Doboka, Vas, Abaúj-Torna, Kis-Küküllő, Torontál, Esztergom, Hont, Zala, Borsod és Gömör. (Zemplénnel együtt összesen tizennyolcz megye).
A városi törvényhatóságok közül pedig még a következők iránt vagyok választartozásban: Baja, Szabadka, Maros-Vásárhely, a hullámsírjából új, szebb életre feltámadott Szeged (mely remek kiállításu dísziratának becsét a nagyszabásu reconstructio kiválóbb részleteinek fényképeivel is növelte) és Hód-Mező-Vásárhely (mely engem, a magyar állampolgárságból törvény által kirekesztett páriát, már előbb saját polgárai sorába iktatással mentett meg attól, hogy magamat amolyan sehová nem tartozó bitangnak érezzem), továbbá Győr, Szatmár-Németi, Kecskemét, Komárom és Székes-Fehérvár; összesen tiz, melyekhez, a nem törvényhatósági szab. kir. városok közül, Esztergom városa sorakozott.
Ezeken kivül a testületi szivélyes üdvözleteknek s rokonszenves közérzület a nyilvánításnak még egy hosszu sora fekszik előttem, melylyel 80-ik születésnapom vagy pótlólag a reá következet évfordulók alkalmából megtiszteltettem.
Ezek közt a városok és községek sorát ifju éveimnek s férfikorom tavaszának otthona: Sátor-Alja-Újhely nyitotta meg, melynek tanácsa szives megemlékezésével minden másokat, Pestmegyét is, megelőzve, emléktáblával jelzette a szegényes lakot, mely közéletem első szárnypróbálgatásainak indulópontja vala. Az én szerény nevem számára ép úgy nem lehet maradandó hely a röppenő időben, mint a sóhajtás lengésének számára nincs, de miként az utolsó nemesi fölkelés zempléni hőseinek Ujhely piaczán emelt emlékről, a nevek elmosódása mellett is, a honvédelem szent kötelességének ihlete szól – úgy szóljon, – óhajtom, azon szerény lak emléktáblájáról ama nagy idők emlékezetének ihlete, melyeknek egyik napszámosa valék; szóljon az ősök ezeréves hagyományának, szóljon a magyar tetterő hatalmas revelatiójának varázsa a szivekhez, hogy visszaszerezzék az önbizalomvesztés egy gyönge perczében feladott államiságot, mely nélkül a nemzet szó csak üres terminologia, és hasson – óhajtom – minden magyar ifjura, ki amaz emléktáblára feltekint, bátorítólag a gondolat, hogy nincs oly szerény helyzet, melyből az erős akarat, a kitartás s a becsületes igyekezet utat ne törhessen magának a hazafiai kötelességelv számottevő teljesítése felé.
S.-A.-Ujhelyen kívül még a következő városok tiszteltek meg szives megemlékezésük adományával: Szolnok (előbb szives üdvözlő levelével, utóbb az által, hogy újon épült városháza alapkövének ünnepélyes letételekor összes családom arczképét az alapszekrénybe helyezte), aztán Rozsnyó, Vácz, Nyíregyháza, Makó, Miskolcz, Hajdu-Böszörmény, Losoncz, Balassa-Gyarmat, Kis-Kun-Félegyháza, Szombathely, Diószeg (Jankafalvával), Tálya és a szabadságharcz nehéz napjainak egyik martyrja az ország sorsát intéző hatóságok kiváló gondoskodására nem kevésbbé, mint az összes magyar nemzet meleg rokonszenvére oly igen érdemes Nagy-Enyed, melynek mély megilletődéssel fogadott üdvözlő iratából tisztelettel győződtem meg, hogy hazafias lelkületü közönségénél nem hogy csökkentette volna, de sőt fokozta a magyar nemzet önvédelmi harczának hagyományai iránt táplált kegyeletet a keserves visszaemlékezés 1849. január 8-ára, mely napon a baromi dühöngésig vadult oláh szenvedély oly irtózatosan igazolta a német költő mondatát, hogy »der schrecklichste der Schrecken, ist der Mentsch in seinem Wahn«. Továbbá Szepes-Igló, Mosony, Pápa, Ráczkeve, Nagy-Mihály, Nagy-Kanizsa, Török-Szent-Miklós, Nagy-Károly, Tokaj, Homonna, Zsombolya polgársága, Hód-Mező-Vásárhely népgyűlése s Új-Verbász magyar érzelmü polgárai.
A városokhoz csatlakoztak Tinnye (melynek egykor birtokos lakosa valék), Salgó-Tarján, Derecske, Orosháza, Uj-Pest, Büd-Szt.-Mihály, Tisza-Abád-Szalók, Ditró, Szárhely (Székelyföld) és Lábod (Somogy) községek (mely utóbbi születésem 80-ik évfordulóját egyházi szertartással megünneplésre méltatta).
A törvényhatóságon, városokon és községeken kívül szives üdvözleteikkel s hazafiai érzelmeik nyilvánításaival megtiszteltek még:
Az 1848–9-ki szabadságharcz még felmaradott romjai közül: az aradi honvédegylet (melynek díszes albuma Arad képével a 48–49-ki ostrom alatt van ékesitve), a honvédegyletek országos közgyűlése, a győri, a komárommegyei s városi, s a Rikán belőli (Háromszék) honvédegyletek, a budapesti honvéd agg harczosok egyesülete s külön névszerinti aláirással számos budapesti honvéd.
A vallásfelekezeti hatóságok közül a fehérkomáromi evangélikus egyházmegye, a sáros-zempléni esperesség közgyűlése és a karczagi zsidó hidközség előljárósága.
A tanodai hatóságok közül és a tanítói karból: az eperjesi főtanoda pártfogási közgyűlése, a gömöri református egyházmegyei és a nógrádmegyei tankerületek tanítói testületei, a Vaal vidéki tanítókör, az országos tanító-egyesület protestáns tagjai s Udvarhelymegye tanító-testülete, mely folyó évi ápril 12-én kelt s e sorok irása közben vett meleg üdvözlő iratát egy elkésett fecskének nevezi, mely »a hűség sokszoros viszhangjának utolsó szótagját hozva magával, ablakomra száll« s Udvarhelymegye szásznyolczvankilencz néptanítójának nevében arról biztosít, hogy az a nép ott soha sem lesz miattuk hűtelen a szent eszmékhez, melyeknek népünk életfájába beoltását nevemmel hozzák kapcsolatba.
Hazánk reményének, a tanuló ifjuságnak köréből: a budapesti tudomány- és műegyetemnek ifjusága s olvasóköre, a kolozsvári egyetem, a sárospataki s a debreczeni főiskolák és a szászvárosi református főtanoda ifjusága, a fővárosi egyetem zempléni ifjainak egyesülete, az eperjesi ifjuság, a pozsonyi evangélikus theologiai akadémia hallgatósága, a sárospataki jogász-egylet, a pozsonyi jogászság, a pécsi jogakadémia olvasóköre, a mezőtúri iparosifjuság, a lugosi ifjuság s a budapesti VII. kerületi polgári leányiskola végzett növendékei.
Mindez üdvözletek számát növelték még: az újpesti, debreczeni, váczi, budapesti s Budapest-ferenczvárosi, jászberényi, nagykárolyi, kaposvári függetlenségi párt s az ugodi választó kerület és Nyiregyháza 48-as pártja; – az esztergomi, fehérvári, berettyó-újfalusi, Szeged-rókusvárosi és halasi függetlenségi; a hajdu-böszörményi, nagyszalontai, szentesi 48-as s a dunaföldvári egyenlőségi körök; a szegedi alsóvárosi népkör, mely szives üdvözletét s jó kivánatát azon fogadással kisérte, hogy tagjai a függetlenségi zászlója mellől soha sem fognak tágítani,* továbbá a balassa-gyarmati, zombori, czeglédi, szentesi, Szeged-felsőkerületi, ó-becsei (magyar) nép körök s a csongrádi polgári kör, a boros-sebesi, komornai, szarvasi, békés-gyulai casinó-egyletek; a mezőturi központi, S.-A.-Ujhely és szarvasi polgári, h.-m.-vásárhelyi 5-ik s az Ács községi olvasó-egyletek; – a győri ének- és zeneegylet. Kolozsvárról a márczius 15-kei ünnepélyek rendezésére alakult állandó bizottság, a czeglédi százas bizottság, a kecskeméti iparegyesület, a Budapest fővárosi munkások s végezetül alkalmilag összegyült társaságoktól szászharminczkét üdvözlő távirat, köztük Udvarhelymegyéből kétszásznegyven polgáré s a bukaresti és corinthus-isthmusi magyaroké.
* Gyakran találom levelekben azt az értesítést, hogy a szegediek azt kérdezték: mit ízen nekik Kossuth Lajos? – – izenetem most az, miként bizalommal számítok reá, hogy a közelgő választásoknál sem fognak tágítani a zászló mellől, melynek hűséget fogadtak.
* * *
Kötelességemnek tartottam az üdvözlők e névsorára kiterjeszkedni, minthogy az válaszul szolgáland ama számos levelekre, melyek egy-egy üdvözlő irat vétele felől tudakozódnak, de szükségem volt az elszámlálásra azért is, miszerint nyilvánvalóvá legyen, hogy a külön-külön válaszolás folytatásával fel kell hagynom.
Nem akarom e kénytelenséget a munka nehézségével indokolni. Nevetséges kérkedés volna ugyan, ha azt negélyezném, hogy mentnek érezem magamat azon hanyatlástól, mely az aggastyánt már a siron innen is nyugalomra inti. Búskomor mosoly vonult ajkaimra, a mint olvasám (sokszor olvasám!), hogy sokan azok közül, a kik aggkoromat jóindulatuk kifejezésével megtisztelték, elnézéssel fogadva nyilvánosságra jutott válaszleveleim fogyatkozásait, különféle változatokban szállítják felém azt a biztatást, melyet Hódmezővásárhely ékes üdvözlő irata akként fejezett ki: hogy »nem az évek teszik az embert aggá, hanem a lélek, az én lelkem pedig örök ifju«.
»Örök ifju lélek!« Ha az a titokzatos valami, a mit léleknek neveznek, nem egyéb mint az idegrendszer működésének nyilatkozata (miként az újabb anthropologia tanítja), úgy a léleknek ép úgy át kell futnia a fejlődés, megállapodás, hanyatlás és felbomlás stadiumát, mint a test átfutja: aggá kell lennie az agg testtel; – ha pedig a lélek olyan más valami, a minek alkatrészei a vegykonyhában elemekre szét nem bonthatók, akkor igaz, hogy örök ifju maradhat, mert az őserő nem öregszik, de megöregszik a test, mely a lélek nyilatkozatainak közege; az idegek elvesztik ruganyosságukat, nem képesek engedelmeskedni a lélek sugallatainak. – Liszt Ferencz lelkében hiában lakoznék örök ifjan a zene harmoniája, ha annak csak egy elhangolt vagy hurjaszakadt zongorán adhatna kifejezést. Ilyen elhangolt, hurszakadt – s fájdalom, sem fel nem hangolható, sem fel nem hurozható – zongora szerszáma a léleknek az öreg test. – A mi szellemi munkát az akaraterő az öreg test lusta engedelmességétől még ki bir erőszakolni, az csak olyan, mint ama piros szin, melyet a késő ősz a repkény leveleire mázol; azt hinné az ember, hogy élet jele, pedig a halál bélyege; vagy olyan, mint a régen rég mult ifjuság mosolya, mely a halál perczében az utolsó lélekzettel az elhaló ajkakon felvillan.
(Láttam!)
Melancholikus állapot ez. Átkának súlyát rohamos haladványokban érezem. De nem ez visz reá, hogy a válaszolás folytatásával felhagyjak. Azon a rozoga zongorán még van egy pár húr, mely hangot adhat; és én keresem a munkát, s keresni fogom, míg egy tagomat birom s eszemet tudom, hiszen csak az tompítgathatja el időnként a keserűség érzetét, mely bennem a hazafinak is, az embernek is kijutott.
Nem is az birt a külön-külön válaszolás beállítására, mintha attól kellene tartanom, hogy, ha folytatom a válaszolást, kintornává lehetek, mely csak ismételni tud. Valamint az üdvözlő iratok a tárgy ugyanazonossága mellett is mind különböznek, úgy azok változatainak nyomán a válaszok is különbözhetnének, akár a végtelenig; olyan dolog ez, mint Brewster kedves találmánya: a kaleidoskop; a tárgy, melyet mutat, mindég ugyanaz, de alakja minden kézmozdulattal változik.
A mi engem arra indított, hogy magamat az egyenkénti válaszolás kötelessége alul felmenteni kérjem, először az, hogy több mint másfél év folyt már le, a mióta a betöltött nyolczvan év terhe vállaimra nyomaszkodott, az alkalom tehát nagyon elavult, – másodszor annak megfontolása, hogy a mi a még válaszolatlan üdvözlő iratokban, nem elveknek, nem a multak emlékeinek, hanem csakis személyemnek szól, azért hálás érzelmeimnek együttesen is adhatok kifejezést, a mi elmélkedésre pedig a multak annyi kegyelettel felelevenített emlékeinek a haza jelen állapotával összevetése s a számvetés nemzetünk jövőjének feltételeivel ösztönözhetne, azt – ha még valami kis idő kimérve lehet e földön számomra – sokkal czélszerübb lesz a közfigyelmet méltán elfoglaló napi kérdésekkel kapcsolatban, Irataim IV. kötetének (nagyon is felakadt) folytatására feltartanom, mint a 80-ik születésnapomat megtisztelt üdvözletekkel összekötni, nemcsak azért, mivel közérdekü kérdések egy-egy keretében kimerítőleg nem tárgyalhatók, hanem már csak azért is, mivel válaszaimat oly módon folytatva, a mint azon hitben megkezdettem, hogy nem sok levélre kellend válaszolnom, ennek már pusztán anyagi munkája is, nekem, ki még csak egy irnok segítségével sem rendelkezhetem, annyi időmbe kerülne, hogy a folytonos hivatkozás az oly rég elmult születésnapra valóban nevetségessé válnék.
Hát legyen nekem megengedve, hogy szivem mélyéből fakadó hálámnak kifejezésével a vigasztalásért, melyet a szives megemlékezések aggkoromnak nyujtanak, ezennel befejezzem a levélváltást, melyre születésem 80-ik évfordulója alkalmat adott.
Óhajtanék szavakat találni, melyek érzelmeimnek megfelelnének, de nagyon igazat mondott, a ki azt mondta, hogy a mély érzelmek kifejezésére szó nem adatott.
Engem pedig lelkem mélyéig meghatott annak tapasztalása, hogy sem a harminczöt évi távollét, sem az eseményeknek ellenem fordulása nem fosztottak meg a szeretet kincsei a fokozott jóindulattól, melylyel hazámfiai visszaemlékeznek a kevésre, a mit a hazafiság nagy tartozásából egykor lerónom lehetett.
Nagy vigasztalás az énnekem, valóságos jótétemény, mert idegen földön, örömtelen magányban várva a késlelkedő halált, tehetetlenül; napjaim végalkonya nagyon szomoru. Nem tudtam kikerülni rideg magányomban, hogy küzdelmes életem ködfátyolképe el ne vonuljon merengő szemeim előtt, s a mint az ősöktől öröklött törekvések ábráját a haza jelenének képe váltotta fel, kifejezhetlen búval borult lelkemre az emberi számítás gyarlóságának kínos érzete.
Nem a sikerhiány feletti fájdalom adja e panaszt tollam alá. Igaz, már annak tudata is fáj keservesen, hogy bűnös erőszak letiporhatta nemzetem szent jogát, melynek védelmében a nemzet bizalmánál fogva kiváló részem vala. S növeli e keserüséget az a gondolat, melytől nem tudok menekedni, hogy talán minden nehézség daczára, más lehetett volna az eredmény, ha a nehéz megpróbáltatások idején a magyar nemzet vagy oly embert választott volna vezéreül, a ki, a mellett hogy híven, önzetlenül szereti a hazát, mint én szeretem, még azon tehetségekkel is bir vala, melyeket nekem akkoron még nem volt módomban megszerezni, vagy minthogy e tiszt betöltésére (lelkem üdvére mondom: keresetlenül) a nemzet velem parancsolt, énbennem nem hiányzott volna a készültségnek azon neme, mely ily viszonyok közt legbiztosabban elejét vehette volna a polgári s katonai hatóság közti surlódásoknak; de hát az élet mestere: a történelem azt mutatja, hogy nagy eseményeknél a sikerben vagy sikertelenségben mindig van valami, a mire reá illik Cicero mondata a hadi győzelmekről, hogy »partem fortuna sibi vindicat«, a mit a vallás (s nemcsak a keresztény vallás) akként fejez ki, hogy »a siker áldása istennél van«. Legyen aztán, hogy ez áldás különleges kedvezésétől függ (a mint a hívők vallják), vagy legyen, hogy az a megfoghatatlan végok, melyet istenség névvel tisztelünk, nem különleges akarattal, hanem általános törvényekkel cselekszik (miként némely bölcsész tanítja), mindig igaz marad, a mit Deák megirt (kár, hogy később maga is elfelejté s a nemzettel is elfelejteté), hogy, »a mit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse visszahozhatják«; – hát nem a siker hiánya feletti fájdalom öntötte lelkembe az emberi számítás gyarlóságának kínos érzetét; hanem miután közreműködtem annak kivivásában, hogy a haza örök jogai megóvásának szent hivatását, a szabadalmazott osztályok százezreinek nem elég erős kezeiből, a jogegyenlővé tett nép millióinak erős kezei vegyék át, hogy nekem azt kellett megérnem, hogy a nép milliói adják fel a haza függetlenségét, melyet a szabadalmazott osztályok maroknyi ereje semmi balszerencse nyomása alatt soha fel nem adott: azt kellett megérnem, hogy a nép milliói még hazájuk belső háztartásának saját érdekeik szerinti rendezhetését is idegen érdekeknek alárendeljék s az ezeréves Magyarországból amolyan Lajthániát csináljanak; ily gyümölcsét érnem meg a demokratikus elv termő fájának, oly szédítő csapás volt, hogy, ha merengéseim közben azt kérdém magamtól: méltó volt-e ezért élnem, küzdenem? a lelkemen elömlő keserűségből ki-kitört a felelet, hogy a játék a gyertyát nem érte meg.
És ha ez az eredmény végeredmény volna csakugyan, nem is érné meg. De nem az. Az alaphang, mely hazámfiainak s különösen a nemzeti érzelem tolmácsainak, a törvényhatóságok többségének üdvözlő iratain végigvonul, a kegyelet az elvek iránt, melyek közéletem vezér-csillaga valának, a multak küzdelmeinek varázsa, melyet nemzetem szivében lüktetni tapasztalok, hittel töltenek el, hogy a magyar haza függetlenségének feladása egy gyarló percznek a történelem logikájába ütköző oly gyarló műve, melyet a magyar nemzet állandónak nem tekint, ezeréves történelme eredményeül el nem fogad.
Köszönöm, lelkem mélyéből köszönöm e vigasztalást.
Igaz, kaptam én az engem annyi hálára kötelező üdvözlő iratok mellett egy pár olyan levelet is, melyek arra mutatnak, hogy oly emberek is akadnak az országban, kik a nevemmel kapcsolatos multak iránti kegyeletben nem osztoznak; különösen egy »Tasnád vidékéről« keltezett levél, »egy önzetlen hazafi« aláírással, »ki az én viselt dolgaim által soha sem engedte magát elszédíttetni« – durván, indulatosan lehord a szerinte »provocative nyert« számos üdvözletekre adni szokott válaszaimban özönnel szórt »tanácsaimért« tudtomra adja, hogy »ő nem bánja, éljek, a meddig akarok, egészségben, de higyjem el, hogy Magyarországon minden értelmes ember óhajtja, érjem be azon dicsőséggel, hogy egykor én voltam a leghirhedtebb néplázító! s kibékülve annak tudatával, hogy soha sem voltam komoly államférfiu, ne avatkozzam politikai hypothesiseimmel zavarólag az ország különben is zilált dolgaiba« – és miután vagy három lapon át ily kedveskedéseket szórt szemembe, a multak iránti kegyeletben nem osztozását azzal indokolja, hogy »önzetlen hazafi«, hogy »Magyarország a Mohácsnál eltemetett önállóságát soha erejéből fel nem támaszthatja«. – A mit az a »hazafi« személyemről mond, abban legyen neki az ő hite szerint; de a mit hazánk önállási képtelenségéről nem átal mondani, az oly blasphemia, melynek magyar ember tollából olvasása, megvallom, akként hatott reám, mintha káromlást olvasnék a szentlélek ellen, miről még a bűnt bocsátó Krisztus is azt mondá, hogy: nem bocsáttatik meg embernek.
Hanem az ily hangu levelek mind névtelenek, s legfölebb is V. Károly császárnak a zárda magányában szerzett azon tapasztalására emlékeztetnek, hogy még néhány óraművet sem lehet egyenlő járásba hozni, nem hogy az emberek gondolkozását lehetne; hát én megvallom, hogy az ily dissonans pár hang nem kever ürmöt a vigasztalás örömének édességébe, melyet a küzdelmes nagy idők hagyományai felől táplált kegyeletes közérzület azon összhangzatából merítek, mely a törvényhatóságok jelentékeny többségének önkénytes nyilatkozataiban pártkülönbség nélkül kifejezésre jutott.
A mi válaszokat e nyilatkozatokra adtam vagy még adhatnék, azoknak gyakorlati értékük nem lehet, minthogy hiányzik mellőlük a cselekvő részvét a közéletben, mely által az ige testté lehetne; egyszerü olvasmányok, melyeket, ha szaporítgatnék, csak azt eszközölhetném, hogy másokra is elragadjon a csömör, melylyel az a bizonyos tasnádvidéki hazafi már eddigi válaszaimat is fogadta, de a törvényhatóságok nyilatkozatai adatok azon tényezők megértéséhez, melyek a jövendőnek csirái, tehát történelmi okmányok, melyeknek, miután a napi sajtó röpke hireinek hullámtorlódásaiban elmerültek, kár volna elszórtan a levéltárak irathalmazaiba eltemetve maradni; szándokomban is van gondoskodni, hogy együttesen kerülhessenek azoknak kezeibe, a kik birni óhajtják, s e történelmi okmányok talán nem fognak becsükből a miatt veszteni, hogy szabadságot veszek magamnak eddigi válaszaimat is hozzájuk csatolni, a válaszolatlanokat pedig alkalmilag jegyzetekkel kisérni, ha más értékük nem lesz is, legalább jelzeni fogják, hogy miként hatottak a törvényhatóságok nyilatkozatai azon multak egyik romjára, melyeknek, ha jelenünk nincs is, de jövendője van.
A sors szeszélye az esélyváltakozásoknak oly különös tarkaságát zsúfolta be földi pályámba, mint emberébe ritkán, magyar emberébe tán még soha sem.
E tarkaságok emlékei közt vannak százharminczhét angol és skót municipalitásnak (köztük Londonnak), 30,000 angol nőnek, az angol munkások ezreinek, számos társulatnak, testületnek, egyesületnek, franczia, belga, olasz, portugalli küldöttségeknek; azután az amerikai nagy köztársaság akkori államai többségének és számát sem tudom, hány városának s társas testületének üdvözlő iratai s rokonszenv nyilatkozatai is azon időtől, midőn én, a szegény magyar számüzött, két világrészben, a világ legszabadabb, leghatalmasabb két nemzeténél oly fogadtatással találkoztam, a minő csak korunk kimagasló nagy alakjának, a nemzetalkotó siker dicsfényétől körített Garibaldinak jutott, de koronás halandónak idegen népektől még alig valaha.
Becses emlékek ezek. Megannyi virág, a néptestvériesség virága, melyet nem nekem, hanem hazám szent ügyének az emberiség igazságérzete, nemzetem magasztos hazafiságának, erkölcsi nagyságának, legendaszerü hősiességének az elismerés; nem érdemlett bukásának a rokonszenvező részvét nyujtottak. Meg lesznek őrizve nemzetem számára ez emlékek; még jövend idő, midőn jó lesz felfrissíteni annak emlékezetét, hogy miként itélt, gyászos bukása daczára, Magyarország függetlenségének kérdése felől a népek közvéleménye, melyben isten-itélet nyilatkozik.
De ezeknél is becsesebbnek tartom én az elvi jelentőségü kegyelet azon plebiscitumát, melynek nyilvánítása az én 80-ik életévem a hazában alkalomul vétetett. Becsesebbnek tartom, mert amazokban csak a nézők itélete, emebben a cselekvésre hivatott nemzet közérzülete szól; pedig midőn ez nem tünékeny fellobbanás, hanem az örök jog sugallatának, a kiirthatlan nemzeti aspiratióknak kinyilatkoztatása, akkor az már kezdődő történelem – – »den grossen Geschicken schreiten ihre Geister schon voran; und in dem Heute wandelt schon das Morgen«. (Schiller.)
Ez az én hitem. Köszönöm, hogy e hitben halhatok meg.
Minő különös szeszélye a sorsnak, hogy annyi testet, lelket emésztő viszontagság daczára engem a halál ily kivételesen soká itt felejtett! de az üdvözlő iratok, melyek életem végalkonyát, a magyarnak »szabad hazát« igérő közérzület nyilatkozványával megvigasztalák, a halál e feledékenységét szivélyes érzéssel fogadták s azon kivánattal kisérték, hogy még soká hullongjanak haszontalanná vált életem homokórájának szemcséi. Hálával fogadom a jóakaratot, mely e kivánatnak kutfeje, de nagyon érzem, hogy üres életnek nincsen értéke.
Oly nem személyes érdeknek, hanem magasabb, nemesebb czéloknak szánt életet kellett élni, a minőt én éltem s a meghiusult életczél keservével oly tehetetlen öregen kell állni a sülyellő élethajó párkányán, a mint én állok, hogy az ember tapasztalásból megértse, mennyire igazuk van a bölcsészeknek, kik Platótól kezdve »az ismeretlen bölcselmének« irójáig, az élet melancholiájáról elmélkednek s a létet keserves adománynak nevezik.
De hát hullongjon a hátralévő néhány homokszem, a míg el nem hull; siettetni nincs erkölcsi jogom, késleltetni nincs óhajom, de ha már meg kellett érnem azt, hogy nemzetem a »szabad hazát« feladta, áldanám a végzetet, ha az alatt, míg annak a néhány homokszemnek elhullása véget ér, látnom engedtetnék, hogy élve jogával, nemzetem egy-egy gyakorlatias lépést tett a »szabad haza« visszaszerzésének ösvényén.
Teheti. Módjában van. Épen most van módjában. Nehézség nélkül teheti, csak akarnia kell.
Én nem gondolom, hogy legyen magyar ember, a ki nem osztoznék Borsodmegye azon vallomásában, hogy »a nemzet vágyainak nem tetőpontja a közhelyzet, melynek korlátjai közt mozog«, hanem az állami függetlenség feladásának pártosai azt szokták ellenvetni, hogy függetlenségének visszaszerzésére vágyni, hiu ábránd, mert az uralkodó hatalom akaratába ütközik, azt az uralkodó el nem fogadja.
Ha az a párt, melyet függetlenségi pártnak neveznek, a debreczeni függetlenségi nyilatkozat alapján állana, az ellenvetés alapos lehetne, sőt én azt egy bizonyos fokig még akkor is érteném, ha az, a mit a közjogi ellenzék kiván (az 1791: X. s az ennek alapján hozott 1848-ki törvények megtartása), az alkotmányos magyar király számára fentartott törvényes jogokat csorbítaná, vagy valamely új, valamely oly kisérteties aspiratio volna, mint a minő amott a Dráván túl hetvenkedik.
De Magyarország állami függetlensége, melyet a közjogi ellenzék követel, nem ilyen, hanem positiv jog, diplomatiai szerződésekkel az uralkodás feltételéül kikötött, az ország alaptörvényeibe iktatott oly jog, melynek megtartására s másokkal is megtartására az uralkodók egy hosszu sora megesküdött. Minthogy ezt a jogot a nemzet 1867-ben Deák vezérlete alatt adta fel, bizony jó volna, ha a feledékeny nemzedék emlékezetében minél gyakrabban feleleveníttetnék azon 1861-ki felirat, melylyel Magyarország ezen állami jogát épen Deák oly hatalmasan tisztába hozta.
Ilyen jogokról lévén szó: vajjon az udvari körökben bóknak tekintik-e azt a feltevést, hogy az uralkodó akkor is megtagadná e jognak érvénybe visszahelyezését, ha a nemzeti akarat alkotmányos uton a visszahelyezés mellett nyilatkoznék? azt nem tudhatom; hanem azt tudom, hogy a kik e feltevést hangoztatják, az én összeférhetlenségi tanom mellett érvelnek s forradalmat tanítanak; azt tudom, hogy e feltevés egyértelmű annak bevallásával, hogy Magyarország most nem alkotmányos ország. – És nekem úgy tetszik, hogy a kik (ismét Borsodmegye szavaival élve) »oly földet éreznek lábuk alatt, melyen a nemzet küzdhet a jövőjeért, eszményeiért«, azoknak ama feltevés hangoztatásából hatványozott ösztönt kellene meríteniök arra, hogy e feltevés értéke tisztába hozassék; mert e kettő közül egy megtörténnék: vagy az, hogy az uralkodó alkotmányos érzülete meghazudtolná azt a feltevést, vagy az, hogy a hályog lehullna a nemzet szemeiről, és senki sem ringatná magát többé azon ábrándban, hogy Magyarország most alkotmányos életet él. Én a forradalmak szomoru kényszerüségétől megkimélve kivánnám tudni nemzetemet, tehát ismert vágyaim daczára is, az első vagylagosságot óhajtom, de a másodikat is nyereségnek tartanám, mert nemzetre végzetterhesebb csapást nem ismerek, mint azt, ha maga magát csalva, hazugságban él.
De a kérdésnek nem ezen oldala állott szemeim előtt, midőn arra utaltam, hogy a nemzetnek épen most van módjában egy nagyfontosságu gyakorlati lépést tenni a haza szabadságának ösvényén, hanem szemem előtt az állott, hogy az önrendelkezési jog feladásának, a nemzeti önállás hiányának oly ágazatai is vannak, melyeknek elhárítása az 1867: XII. t.-cz. zugprókátori rabulistikája által a »pragmatica sanctióból« kicsürt-csavart következtetésekbe nem ütközik, de a nemzetre nézve nemcsak az anyagi felvirágzás lehetségének, hanem (nagyítás nélkül mondhatni) jóformán a mindennapi falat kenyérnek értékével bir.
Korunkat világszerte a közgazdasági kérdések dominálják. Magyarország pedig ép ezeket illetőleg vett kezeire oly bilincseket, melyek nem engedik, hogy háztartását saját érdekeinek kivánalmai szerint rendezhesse s közgazdászati bajainak orvoslását szabadon megkisérelhesse. S a következés az, hogy Magyarország közgazdászatilag beteg, abnormis állapotban van. Akármely kérdést vegyünk bonczolás alá, mely Magyarországon újabb időben felmerült: zsidókérdés, iparkérdés, agrarius kérdés, bel- és külkereskedelmi piaczszerzés és védelem kérdése, a szegényebb földmívelők, kisiparosok, munkások könnyü s olcsó hitelének kérdése stb. mind a közgazdászati állapot abnormitásának symptomája, mindeniknek fenekén ott gubbaszkodik az az átkozott manó, hogy Magyarország közgazdászati tekintetben nem önálló, érdekeinek megfelelő nemzeti politikát nem valósíthat, a minek még az a szomoru következése is van, hogy a szenvedő nemzet a symptomákkal vesződik s nem a symptomák okaival, felejtve, hogy önállás nélkül a szabadság nem fejtheti ki a maga termékenyítő áldását, hitét kezdé veszteni a szabadság iránt, reactionárius irányzatokban keres menedéket s a tüdővészt tyukszemoperatiókkal véli leküzdhetni.
Ámde szerencsére azok a bilincsek, melyeket a nemzet e tekintetben kezére, lábára vett, nincsenek testébe nőve. Lerázhatja. Lerázhatásuk ideje törvény szerint ép azon törvényhozási időszakra esik, melyre most fog a nemzet képviselőket választani. Ne szalaszsza el az alkalmat, keservesen meg fogja bánni, ha elszalasztja; azok a szabad fejlődhetését akadályozó bilincsek úgy bevágódnak testébe, hogy még a rozsda sem rághatja le.
Vegyék fontolóra, a, kik engem üdvözleteikkel megvigasztaltak, a nemzet tehetetlen, de hű öreg szolgájának e figyelmeztetését s a munkát sikerrel jutalmazó isten áldása legyen a nemzet utjain.
Megújítva hálaérzetem kifejezését, e hő kivánattal veszek bucsut hazámfiaitól, kik engem szives megemlékezésükre méltattak.
Kossuth Lajos.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages