Nyilatkozat.*
Nyilatkozat.*
Midőn Kossuth Lajos iratainak első kötetét megirta, már akkor volt szándéka erre a rosszhiszemü mende-mondára vonatkozólag nyilatkozni, de környezete kérelmének engedve, azt az ostoba hiresztelést nem méltatta figyelemre. Azonban 1884-ban újra lábrakapott e hiresztelés, a minek hatása alatt. Kossuth a fentebbi nyilatkozatot tette közzé. K. F.
Turin, 1884. deczember.
Adatok vannak kezeim közt, melyek oda mutatnak, hogy ama költött hir, mintha az emigratio isten tudja mennyi pénzt kapott volna az országból, még most, harmincz év után is fel-felbukkan a magyarok honában s hivőkre is talál. Hiában, a pletyka olyan mint a szállongó pehely, le-leszáll, itt-ott tán szemétdombra száll, de a szellő onnan is újra felkapja s tovább viszi.
Nem örömest bocsátkozom részletekbe; – de azt gondolom, van abban némi történelmi érdek, hogy a tükör, melyet a 49-ki magyar emigratio közéletéről s viszonyáról a hazának nyujtok, ne mutasson torzképet. Hát ne legyen nekem gyöngédtelenségül felróva, ha a sok közül, a mire hivatkozhatnám, egy pár oly jellemző adatot említek, mely épen nyomoruságos csekélységénél fogva kiválólag alkalmas kimutatni, hogy a forrongás közben, melyet a hazának kebellázító elnyomatása előidézett, mily fokig lettünk mi hontalan vándorok még a forrongással járó apró kiadásoknál is, az otthoniak által igénybe véve, a helyett hogy mi segíttetnénk hazulról.
Mennyire volt vagy nem volt a szabadulás aspiratióinak valósítására intézett mozgalom a hazában szervezve? arról a történelmet felvilágosítani nem én reám tartozik, nekem elég annyit mondanom, hogy voltak férfiak, kiknek kezeibe a mozgalom szálai összefolytanak. – Ezek időről időre szükségét érezték annak, hogy küldötteik által engem saját működésük felől értesítsenek; s a küldolgok állása felől tőlem tájékozást kérjenek. Miként fedezték e küldetések költségét?
Midőn Pestről Szegedre tétetett át a kormány s országgyűlés székhelye, történt, hogy egy díszhintóm javítás végett P… pesti kocsigyárosnál volt s maradt. – Eladták s annak árával fedezték egy küldöttjük uti költségét Londonba. – Más izben pedig hasonló czélból kölcsönt vettek fel s a visszafizetést reám utasították. Kissé, megvallom, elbámultam, midőn P… pesti kereskedő engem e (gondolom 1000 pfrtos) követelésével meglepett. Res erat augusta domi. Nehezemre esett a váratlan teher. De véteknek tartottam volna be nem váltani politikai barátaimnak reám utalt igéretét. Megfizettem.
Ilyenek voltak a mi viszonyaink a hazával. Mindig ilyenek voltak, mindig! s míg tőlünk, a hontalan vándoroktól, »otthonról« soha senki még csak azt sem kérdezte (tőlem, bizony mondom, senki!): birjátok-e viselni a reátok leért keresztet, szegény bujdosók? addig otthon annyira szállongott az imaginarius bőkezüség hirpehelye, miként főrendü hölgyek veték szemére Jósikának, hogy, ha »azon pénznek, mely kijött az országból, csak tizedrészét is arra fordították volna, hogy az európai sajtót megnyerjük, talán már szabadok volnánk«.
E méltatlanságot nem hagyhattam a 49-ki emigratio emlékén száradni.
S minthogy már e gyülöletes pénzkérdésnél vagyok – egy más pletykára is reflectálni akarok, mely egyenesen az én, igénytelen személyemre vonatkozik.
Még most is akadnak az országban, a kik nem átallják hiresztelni, hogy én kincsekkel megrakodva vettem búcsut egykori hazámtól. »Még most is!«
Két adatot idézek.
Tavaly tavaszkor egy hódmezővásárhelyi polgár (virilistának jelzi magát) négy darab rég tartogatott magyar aranyat küldött nekem. Leveléből úgy sejtem, hogy uti költségül szánta, mert felszólított, »menjünk haza«, s felszólításához azon intést csatolta, hogy »vigyük haza magunkkal az ország kihozott kincstárát«.
Aranyait azon kéréssel küldtem vissza, hogy adja oda a szegény szegedieknek, s egyszersmind felkértem, hogy, ha tud valamit a felől a »kincstár« felől, legyen szives azt a Cis-Lajthánia pénzügyminiszterének feljelenteni, ki, nem kétlem, nagy köszönettel veendi az utbaigazítást, mert az örökös adósságcsinálás és örökös deficit gondjai közt bizony nagyon rá férne egy kis »kincstár«-lelet.
A becsületes ember szégyenkezve kért bocsánatot, s mentségül azt hozta fel, hogy nem az ő hibája, ő úgy hallotta! úgy beszélik.
Volt idő – az ötvenes évek elején, – midőn azt »beszélték« felőlem, német hirlapok irták is: hogy én fejembe csapom a magammal kihozott magyar koronát s úgy járok korcsmáról korcsmára Londonban.
Hanem amaz, úgy beszélik, melyre a hódmezővásárhelyi polgármentségül hivatkozott, nem a rágalmaknak ama korcsmás koronás idejéből való, hanem 1879-ki tavaszról szól! S ez benne a nevezetes.
Azonban azok, a kik amott H.-M.-Vásárhely táján azt »beszélik«, hogy én az ország kincstárát magammal hoztam, azt legalább nem teszik fel rólam, hogy el is költöttem; annyira nem, hogy felszólítanak, vigyem haza. – Eszökbe sem állt kételkedni, hogy az a kincstár megvan; szerintök én azt csak azért hoztam magammal, hogy megmentsem, nehogy a német kezére jusson; s ezt, ha tettem volna, ők, úgy látszik, nagyon természetesnek találnák. Az ily »úgy beszélik« csak tévokoskodás; nem romlottság jele. A néptömegekre még nem hatott a corruptio mételye, mely más rétegekben már oly erkölcspusztítólag dúl. S mert az emberek gyarlóságai közé tartozik, saját maguk jelleméről varrni himet másokéra, hát azon körökből, melyekben ama métely már nem épen ritka jelenet, öreg napjaimra még másnemü piszkolódásoknak is hirét veszem.
Jakab Elek, országos allevéltárnok úr, kiben nemcsak a tudóst és irót, hanem a nemzet szabadságharczának egyik érdemkoszorus bajnokát is tisztelem, szives volt nekem az erdélyi unitárius három százados-ünnep alkalmából irott jeles munkáját »Dávid Ferencz Emléke« tavaly, szeptember 19-én megküldeni, – Levelében, melylyel becses küldeményét kisérte, néhány rövid vonásban megismertetett hazafiui érdemekben gazdag multjával, bevezetésül itt következő soraihoz:
»Ezeket azért érintém, hogy méltóztassék egy kérésemet meghallgatásra méltatni.«
»Tavaly, május 24-én, egy szathmári egyénhez irott levelében ezeket olvasám: »Egy kézi táskával karomon, melyben pár fehérnemü volt, vettem búcsut lesujtott hazánktól huszonkilencz év előtt, tiszta, de üres kezekkel, vagyontalanul.« – – És, én istenem! tizenkét évnél tovább hallgattam én kormányzó úrról egy körben: »Könnyü Kossuthnak! ő jól ellátta magát távoztakor pénzzel.« A mit a »haza oltárára« az egy és két forintos bankjegyek biztosítása végett áldozott s tett össze a nemzet, annak hová léte is homályban van, s a kormányzó úr nevével hozzák kapcsolatba gonosz nyelvü és lelkiismeretü emberek mint akkori pénzügyminiszterével. E két pontot hagyja kormányzó úr pragmatikailag documentált tisztaságban hátra, hogy irigyeinek e fegyvere kezökből kiessék, s lelke, történeti jelleme s áldott élete fényes tisztaságban ragyogjon az idők végeig bámulva szerető magyarjai előtt; erre kéri hosszas életéért imádkozó hű polgártársa
Jakab Elek.«
Ne rójja fel nekem bűnül az olvasó, hogy a derék bajnok hazafi túl hizelgő végsorait ki nem törlöm. Istenre mondom, az a »ragyogás«, melyet említ, soha sem tartozott vágyaim közé; ha sorsot választani embernek tehetségében volna, én osztályrészemül a harmatét kértem volna, mely áldást hagy hátra maga után zajtalanul – szép csendesen. Hanem hiven akartam közölni a levelet, mert épen a jóindulat nevem, személyem iránt, mely sorain végig vonul, szolgál annak bizonyságául – a mit különben – megvallom – hihetetlennek tartanék, miként nem ok nélkül beszél, midőn arról értesít, hogy csakugyan vannak Magyarországon, kik még az életem minden viharán keresztül megőrzött azon egyetlen kincsemet is irigylik tőlem, mit incontestált örökségül, egyedüli örökségül véltem hagyhatni gyermekeimre: nevem mocsoktalan becsületét.
Ezt is meg kellett érnem!
Jakab Elek úr rokonszenves jóakarattal felszólít: »hagyjam pragmatikailag documentált tisztaságban hátra« e becstelen rágalmak czáfolatát. Hja! ha ezt önérzetem megengedné is, biz’ én ama kézi táskába, melylyel a számkivetés keserves utjának neki indultam, nem tuszkoltam bele Magyarország közigazgatásának pénzügyi számadásait. Hanem beszámolt azokkal a szintúgy méltatlanul sokat rágalmazott Duschek pénzügyminiszter az orosz fegyverekkel győzedelmeskedett osztráknak; – s beszámolásával oly fényes világosságba helyezte úgy saját maga, mint az egész közigazgatás tiszta kezü becsületességét, hogy hónapokig tartó faggatásokkal kínozták inquisitorai, mert boszusak voltak a felett, hogy nem tudtak egyetlen egy tényre sem akadni, mely az úgynevezett »forradalmi« kormány embereinek jellemére, beesületére csak egy kicsike homályt is vethetne. Ők a magyar hazafiságnak óriási nyilatkozványaira, a függetlenségi harczra a vesztegetésekkel szitogatott mesterséges izgatás bélyegét szerették volna valakire reá süthetni, hogy a zavarosban halászott, és miután ennek a nagy pontossággal vezetett számadásokban legkisebb nyomára sem akadhattak, ez előttük annyira váratlan, annyira szokatlan volt, miként fejökbe vették, hogy kellett lenni az én rendelkezésemre egy titkos pénztárnak, melyről külön számvitel vezettetett; s hónapokig faggatták szegény Duscheket, hogy a számadásokat adja elé, és ő pragmatikailag documentálva mutatta ki, hogy sem az én, sem senki más rendelkezésére semmi titkos pénztár nemcsak nem volt, de nem is lehetett; mert az előmutatott számadásokban napról napra minden fillér bevétel documentáltan be van jegyezve; e bevétel mire fordítása documentáltan ki van mutatva; a felesleg pedig utolsó fillérig megvan az átadott pénztár maradékában. S a csalatkozott inquisitorok kénytelenek voltak megadni a napfény-világosságu tényállásnak, hogy a »forradalom« emberei az elsőtől az utolsóig becsületes emberek voltak; kiknek eszökbe sem jutott az államot fejős tehénnek tekinteni s a hivatalos állással saját hasznukra visszaélni.
Az ellenségnek, ki annyit vétkezett a magyar nemzet ellen – erkölcsi érdekében állott minket, kik azon vétkekkel határozottan szembe szállottunk, kik még bukásunkban is fennen lobogtattuk a magyar szabadság zászlaját s csomóba gyüjtöttük körülötte a művelt világ rokonszenvét – neki – mondom – érdekében állt sárt, piszkot dobálni reánk, miszerint a világ rokonszenvét tőlünk elfordítani dobált is reánk akármennyit, de annyi becsület meg ő benne – az ellenségben – is volt, miszerint azt a rágalmat – tudtomra – soha sem emelé egyikünk ellen sem, hogy megraboltuk az országot.
És ime! a mit az ellenség sem tett meg, azt megteszik saját véreink; – a magyar becsületet az ellenség respectálta személyeinkben; de magyarok akadnak (Jakab úr szerint egész kör akad), kik a becstelenítés bika-mérgét éveken keresztül lövellik felénk – védtelenek felé – a sötétben.
Romlott kor! romlott erkölcsök!
Hanem én intésül hagyom a magyar faj még születendő nemzedékeinek, ha még jövendőt óhajt a magyar hazának, tegye studiumává a 48–49-ki korszak jellemző vonásait. Meríthet abból nemcsak ihletet, tanulhat abból nemcsak hazafiságot, hanem tanulhat erkölcsiséget is, mely a társadalmak biztonságának talpköve. – Abból a korszakból egyetlen egy ember nevéhez sem fér az a vád, hogy hivatalával pénzszerzésre visszaélt.
Hanem hát az a pletyka, hogy »Kossuth jól ellátta magát távoztakor pénzzel«, csak rágalom, mely arra mutat, hogy a rágalmazók azt az én helyzetemben bizony megtették volna; – saját jellemökről varrtak himet az enyimre, – de a másik, melyet Jakab Elek úr említ, nemcsak alávaló malitiosus insinuatio, hanem bámulatos ostobaság is.
»A mit a haza oltárára az egy és két forintos bankjegyek biztosítása végett áldozott s tett össze a nemzet, annak hová léte is homályban van«, irja Jakab Elek úr.
Dehogy van homályban, ha valami a világon a leghitelesebben documentált módon világosságban van, hát az így van.
Az egy és két forintosok érczalapra lettek kibocsátva. Arány 2:5.
De a kibocsátásra nézve a Pesti Kereskedelmi Bank controlja alá vetettem a kormányt, miszerint teljes biztonsága legyen a közönségnek, hogy egy forinttal sem bocsáttatik több ki mint a felvett érczalap megengedi, s fedezet nélkül semmi sem bocsáttatik ki.
Az érczalap a kereskedelmi bankba tétetett le.
A bank pénztárnokának ellenjegyzése mellett bocsáttattak ki a pénzjegyek, tehát csak annyi, a mennyit a felvett 2:5 arány megengedett.
A pénzjegyekből a kormány csak annyit vett át saját használatára, a mennyi ezüstöt letett, egy fillérrel sem többet.
A fenmaradt háromötödből egy szabott részt a bank használhatott (olcsó kamatra kölcsön kapta a kormánytól), a többit az ipar és kereskedelem gyámolítására tartozott forgatni, szabályszerüen fedezet mellett, a kormány ellenőrsége mellett.
Tehát a bank controllirozta a kibocsátást, a kormány a bank által manipulált hitelforgalmat.
Innen az a nagy bizalom, hogy jegyeim a bécsi piaczon is agióval forogtak az osztrák jegyek discontóival.
Minden ezüst és arany tehát, mely az egy és két forintos jegyek kibocsátásának alapját képezte, a pesti bankba volt letéve.
Hány millióra ment az? nem emlékszem, de minden esetre sokkal több, mint a mennyit e végett a közönség a »haza oltárára« áldozott, mert az az »áldozat« bizony nagyon soványul gyült. A szegény nép fia, leánya elhozta a haza oltár ára utolsó huszasát, sőt jegygyürüjét – de az aristocratia s a pénzvilág nagyon szűken »áldozott« – mert a hivatalos hirlap augusztus 30-ki kimutatása szerint a hazai pénztár felsegélyezésére augusztus 27-éig mindössze szándékképen csak 495,961 frt 1 1/4 kr. jött be, kölcsönül pedig 552,436 frt 43 kr. Wodiáner bankár által kellett ezüstöt vásároltatnom, hogy az egy és két forintos jegyek kibocsátását két millió forint értékü ezüstnek a bankba letételével megfundálhassam (általában az a hiresztelt áldozatkészség a »haza oltárára« olyan volt, hogy a kezemnél lévő lapokból úgy látom, hogy még november 11-kéig is ajándokul csak 643,648 frt 38 kr., kölcsönkép 932,278 frt 23 1/4 kr. jött be, későbbi adataim nincsenek, meg lehet nézni a közlönyt).
De akármennyi volt a pénzjegyalap, az a Pesti Kereskedelmi Bankban volt letéve, ép azért, minthogy a bankot nem kötelezhettük Debreczenbe menni; a pénzjegyalapot ott hagytuk a pesti bankban, mikor Debreczenbe költöztünk. Az osztrák elég gyalázatos volt azt elrabolni. Windischgrätz 1849. márczius 8-án kelt rendeletében megigérte, hogy »a magyar egy és két forintos bankjegyek, melyek érczalappal birnak, császári osztrák jegyekkel fognak beváltatni«; de ezt az igéretet sem váltotta be az osztrák. Az érczalapot megtartotta, de a rajta fekvő adósságot (a jegyeket) ki nem fizette, hanem azokat is elconfiscálta. Hát Windischgrätz e rendeletéből is megtanulhatta volna Jakab Elek, hogy hová lett a bankjegyek biztosítására áldozott (s az áldozottnál sokkal nagyobb) érczalap.
Kossuth Lajos.
