A hódmezővásárhelyi IV. olvasókörnek

Teljes szövegű keresés

A hódmezővásárhelyi IV. olvasókörnek
Turin, 1885. november 5.
Tisztelt Uraim!*
* A hódmezővásárhelyi IV. olvasókör Kossuthnak 83-ik nevenapja alkalmából egy ezüst tintatartót küldött. Ez alkalommal irta Kossuth a fentebbi levelet. K. F.
Bocsássanak meg nekem, agg korom gyarlóságai s körülményeim kényszerüsége által iróasztalomtól gyakran hetekig távol tartott öreg embernek, hogy ily későn mondok köszönetet hő érzéssel viszonzott szeretetük nyilatkozatáért s a művészi becsü szép emléktárgyért, melyekkel engem névnapom 83-dik évfordulója alkalmával megörvendeztettek.
Önök azt a nyolczvanhárom évet oly életkornak mondják, melyet a földi lét ura csak választottainak szokott megadni. Ama bölcsészek jutnak eszembe, kik Platótól kezdve magát az életet és keservét adománynak tartják; bár ha még annyira hosszu, hogy tengernyi búbánat belefér. Oly kérdés ez, melynek általános megfejtésére jutni nem lehet. Az élet egy üres papirlap, melynek értéke attól függ, hogy mit irt reá a sors keze; ha örömet s boldogságot: úgy becses adomány; ha bút, bánatot, szomoruságot: úgy keserves csapás; örüljön életének az a kinek az első jutott; tudja tűrni, a kinek a második. Én tudom. De legyen adomány, legyen kín, annyi bizonyos, hogy a nyolczvanhárom év az élet közel végére mutat. Én nyugodt lélekkel nézek elibe, »mert ha biró, nem furdal vád, mert ha álom nyugalmat ád«, s én nagyon fáradt vagyok, alhatnám. Hanem Önök azt a parányi közt, mely még az örök álom nyugalmától elválaszt, behintették a szeretet virágaival, s nekem, örömtelen öregnek, e virágok nagyon kedvesek. Legyenek Önök megáldottak érettök, s legyen megáldott magyar városuk, mely az enyém is; hálával mondom, hogy az enyém is, mert hiszen kitagadott pária lennék, ha városuk ingyen jóvoltából Hódmező-Vásárhely polgára nem volnék!
Önök ékes irályba öntött, meleg szavakkal vezetik vissza emlékezetemet ama korszakra, mely ihletőleg lebegett a művész lelke előtt, midőn ajándékukat, azt a szép emléktárgyat megalkotá, mely fiaimnak egyik becses ereklyéjök leend, a mikor én már nem leszek.
Annak a korszaknak bölcselme e szavakba összesíthető: »szabad nép a hazának és szabad haza a szabad népnek«. Az első, a szabad nép megvolna, a mennyiben a második nélkül lehet, ezt, ezt az emberi dolgok viszontagságainak semmi viharai sem seperhették el, s hogy ez elseperhetlen vívmány kiküzdésében, nekem is részem vala; ez a vigasznak egyetlen fénysugara, mely hányatott életem sötét felhőin keresztül törve búbánatos ősz felemre száll. De a másik a »szabad haza«, hol van ő? – – –
Az az ezüst oroszlán Önök szép ajándokában, mely oly büszke fejtartással fekteti hatalmas talpait az 1848-al jelzett könyvre, mintha azt kiáltaná: »ezt csak fejleszteni szabad, megnyirbálni nem engedem!« Kit ábrázol ő? Én láttam őt ereje teljében a rája zúdított viharban helyt állani, a mint »hazádnak rendületlenül«-lel ajkain a bitor támadást visszaveré: de hol volt az a »nem engedem« oroszlán, midőn megbizottjai, kiket azon határozottan és országszerte határozottan kifejezett megbizással választott képviselőiül, hogy »ne engedjék«?! Maguk tépték ki a 48-as könyvből azt a lapot, melyre a magyar haza szabadsága e szóval volt beirva: »függetlenség«. Hol volt akkor az a »nem engedem« oroszlán? vagy hol van most, hogy a kitépett lapot visszaiktassa a megcsonkított könyvbe s megőrizze?… Keresem, nem látom, nem találom!
De tudom, hogy még előkerül, tudom, hogy lesz idő, midőn annak a pártnak, mely a kitépett laphoz hű maradt (csak tartson ki csüggedetlenül), neve már nem párt, hanem nemzet leszen, mint volt akkor, midőn az a lap megiratott, és a »szabad nép« visszaszerzi magának a »szabad hazát« békés uton, ha lehet (forrón óhajtom, hogy lehessen), de visszaszerzi úgy, a hogy lehet, mert a hogy lehet, kell.
Ezt azok, kik a jövendőt a röppenő percz opportunismusának araszával mérik: ábrándnak, amolyan ájtatos óhajféle ábrándnak mondják; pedig nemcsak nem ábránd, de még nem is csak remény, több ennél: tudomás, mert nem véleményt mondtam, hanem a nemzeti lélektan elutasíthatlan törvényének adtam kifejezést, midőn »Irataim« Franczia kiadásának előszavában azt iráni, hogy »a mely nemzetnél a függetlenségi aspiratio egy ezredéves történelem öröksége, annál azt lehetetlen kiirtani, lehetetlen elfelejteni«, a mi pedig ilyen, annak lehetetlen meg nem valósulni. Alkalom kérdése, semmi más, ha elaltatják az ily nemzetet, fölébred, még ha megölnék is, feltámadna, hogy megvalósítsa, pedig legyen hála az istennek, a magyar nemzet él.
Hogy minő alakban fogja a történelem logikája azt a kivívhatatlan aspiratiót megvalósítani? az egyenesen a hatalom magatartásától függ; mert tőle függ elejét venni azon kényszerüség eventualitásának, hogy a magyar nemzet kiirthatatlan aspiratiójának létérdeki parancsa s a loyalitás érzelmének sugallata közt legyen a váltságok idején kénytelen választani; és bizony mondom, a hatalomnak áll érdekében eltávoztatni a dissonantia válságát a magyar nemzet becsületes szivének a két hurja között.
A 48-ban megirt s királyi fogadás szentségével megpecsételt könyvnek ama kitépett lapja annak a rögeszmének esett áldozatul, hogy »a birodalom egységének s nagyhatalmi állásának tekintete előtt minden másnak háttérbe kell vonulni«. Nem épen erkölcsös doctrina, de persze a politika italát az érdek itczéjével mérik a hatalmasak, nem az erkölcsiségével. Hát nézzük egy kissé azt az »érdeket«, s ne is az elmélet szemüvegén nézzük, a minek az elmélet vethet ellene a sophistika, hanem kérjünk az érdek kérdésére feleletet a tapasztalástól, a tényektől.
A csalatkozás kutfeje abban van, hogy a nagyhatalmi állás eszméjét egyértelmünek veszik a birodalmi egység eszméjével; azt képzelik, hogy amaz nem lehet emez nélkül, pedig a Habsburg-Lotharingiai ház uralmi tere olyan, hogy azon az igazi biztos nagyhatalmi állás épen a birodalmi egységgel lehetetlen. – Lehetetlen elméletileg és lehetetlennek bizonyult tapasztalatilag. Elméletileg azért, mert az elemek között, melyek az úgynevezett osztrák hatalomnak alkatrészeit képezik, az érzelmeknek és érdekeknek oly divergentiája forog fenn, hogy a legerősebb összeszorítás sem képes cohesiót előidézni. Ily elemeknek szerves egységgé összeolvasztásáról álmodni sem lehet. De nézzük, mit mond a tapasztalás? Az uralkodó-ház történelme tele van annak tanubizonyságával, hogy minél jobban rajta volt, hogy Magyarországot a birodalmi egység keretébe bele tuszkolja: a nagyhatalmi állás annál bizonytalanabb, annál erőtlenebb, annál gyöngébb volt a megpróbáltatások napjaiban; minden veresége, minden vesztesége a birodalom egységhez ragaszkodással összeesik. Sokszor volt az uralkodóház veszélyben, valaki vagy valami mindig kirántotta a veszélyből, de a birodalmi egység soha. Ennek nyomában mindig kudarcz, vereség, veszteség járt, s ez igen természetes is, mert a mechanikai egységesítés nem szerves egység.
És ne mondja nekem senki, hogy most a helyzet más, mert most »dualismus« van. Hiszen ez csak egy új bélése a régi köpönyegnek; semmi több és semmi más. Ország-világ tudja, hogy a birodalmi egységnek mindent háttérbe szorító tekintete nemzé az úgynevezett «dualismust«; egyenesen azért csinálták ezt, hogy amazt életre galvanisálják, mert a régi alakban haldoklóvá lett. Minden percz – a hadsereg egysége, a vámvonal egysége, a currentia egysége, a bank egysége, s az annyi mindenféle másnak egysége, hogy az ember már számát sem tudja, s minden politikai lépés, minden közgazdászati mozzanat annyira hangosan hirdetik, hogy a dualismus birodalmi egység: miszerint csakugyan jó adag képmutatás kellene tagadásához. A birodalmi egység dualistikus serpenyőjében felmelegített régi tál étel, hát következései is csak a régiek lehetnek.
Azonban meglehet, hogy a multak tanulsága elvész a hatalom zsámolyánál, de bizony mondom, a jelen intelmeinek tanácsos volna ott el nem veszni. Nagyon komoly intelmek azok, nagyon rohamosan szaporodnak s nagyon bomlasztó jelleget öltenek a »birodalom« betegségének kórjelei. Austriáról szólva, beteg birodalomról beszél a világ s higgadt komoly politikusok kérdik: »hová vezet ez? mi lesz Austriából?« – én (hogy IX. Pius pápa kedvencz szójárásával éljek, sem próféta sem prófétának fia nem vagyok bár) e kérdésre nem tudok felelni, de egyet tudok, s ez az, hogy Habsburg-Lotharingiai ház csak úgy igérhet magának tartós, biztos, dicsőséges jövendőt, ha Magyarország úgy erkölcsi, mint anyagi erejének teljes kifejtésében keresi főbb támaszát, ez pedig annak a kitépett lapnak visszaiktatása s tiszteletben tartása nélkül teljes lehetetlenség, mert teljes erőkifejtésre csak oly nemzet juthat, melyet idegen érdekek befolyása nem akadályoz abban, hogy magát önczélnak tudhassa. Haladás lehet e nélkül is, hiszen a békóba vert rab is jár és dolgozik, de az ily haladás fényét igen sok árnyék kiséri; olyan az mint az alpesi pír. A hegycsúcs pirlik, de a hegy tömbjén szomoru homály oszlik el, csak függetlenséggel nyerhet teljes kifejlést a nemzeti erő s csak lelkesedés a czél iránt az a rugó, mely legyőzhetlenségig feszítheti a karok izmait a vész napjaiban; s bizony rossz szolgálatot tesznek a hatalomnak azok a simulékony opportunisták, a kik a »szükebb« haza mellé egy »tágabb« hazát is festve azon ábrándba ringatják pele a hatalmat, hogy a magyar már beleélte magát e két hazának szeretetébe. A magyar csak egy hazát ismer, csak annak szeretete képes őt oly oroszlánná tenni, mely egy ellenséges félvilágnak sem enged szeretett hazájához s az annak érdekeivel azonult királyi székhez nyulni. Amolyan birodalomegységi »tágabb hazai« eszmék uralma mellett a magyar loyalitás elmehet annyira (ha ennyire menni magát resignálja), miszerint az előbb-utóbb elkövetkezendő válságban megvalósuljon az, a mit egykor úgy fejeztem ki, hogy Magyarország lesz a máglya, melyen az osztrák sas megégettetik; de biz’ ez nemcsak Magyarországra szomoru távlat, hanem a sasra is, sőt erre még szomorubb, mert nemzetek hamvaikból is feltámadhatnak (példákat tudunk rá), de sasok soha.
Hát én az élettel rég leszámolt öreg ember, kit a sír szélén nem hevít semmi szenvedély, én azt látom a hatalom érdekének, hogy siessen a magyar loyalitást összhangzásba hozni a magyar nemzet kiirthatatlan aspiratióival; mert mit hozhat a holnapi nap? az bizonytalan. Az oroszról rég meg vagyon irva, hogy neki csak czéljai vannak, nem elvei, s a czélok olyanok, hogy az összeütközés kikerülhetetlen, mert a kiegyenlíthetetlen érdekellentét a körülmények kényszerüségében gyökerezik; a kitörést csak halogatni lehet, kikerülni lehetetlen, de bölcs előrelátással azt el lehet érni, miszerint ne teljesedjék Machiavelli ama szava, hogy a kikerülhetetlen összeütközés halogatása az ellenség előnyére szokott kiütni, ennek elejét az által lehetne venni, ha a bécsi udvar arra használja fel a halogatással nyert időt, hogy ama kitépett lap visszaiktatásával megadja az alapot, s a termékeny talajt a magyar nemzet erkölcsi és anyagi erejének a lehető legnagyobb mértékben kifejlesztésére. Ha ezt megtenné, én nem saját ismeretes nézetemet, hanem nemzetünk jellemét véve kiindulási pontul, nemcsak azzal a meggyőződéssel szállanék siromba, hogy a magyar nemzet kiirthatatlan függetlenségi aspiratiójának valósulni kell, hanem ama meggyőződéssel is, hogy oly alakban valósul meg, mely rendíthetlen sziklaalapot nyujt az uralkodó hatalom jövendője biztonságának.
Hogy minő alakot fog ölteni a birodalmi egység szintoly jogtalan, mint oktalan előítéletéhez ragaszkodás, mely oly helyzetbe teszi a magyar nemzetet, hogy az európai conjuncturák viszontagságos változásai közben csakis saját létfeltartási ösztönével legyen kénytelen számot vetni ennek jósolgatásába nem bocsátkozom, csak azt ismétlem, hogy az alak, melyben nemzetünk szintoly jogos, mint kiirthatatlan aspiratiója valósulni fog: a hatalom magatartásától függ, de valósulni kell, de valósulni fog; olyan dolog ez, melyre nézve a történelem logikája a hatalomnak mondja azt, a mit egykor a demokratiai reformokra nézve az aristocratiának én mondottam: »veletek, általatok, ha nektek tetszik, nélkületek, ellenetek, ha kell«.
Ez elmélkedést sugallta tollam alá Önök meleghangu üdvözlő levele, s az a »nem engedem« magatartásu oroszlán szép ajándékukban; legyen szabad az elmélkedéshez még azon megjegyzést csatolnom, hogy nemzetünk történelmi kényszerüségü aspiratiójának teljes megvalósítása, meglehet, váratni fog magára, míg a cunjuncturák kereke nagyot fordul, mert az én tanácsomra amott fenn nem hallgatnak, már csak »azért sem«, mivel én mondom s aztán az a szerencsétlen önkéntes feladás nagy akadály, még az erőszaknál is nagyobb, de azért az iránynak, kicsinyben, nagyban szem elől soha el nem tévesztése, nemcsak a jövőre számított szellemfeltartási érdekkel, hanem actualis gyakorlati értékkel is bir.
Időszerünek véltem erre felhívni figyelmüket, különösen most, midőn a vámközösség s a bankszabadalom kérdései napirendre kerültek. Mélyen belevágnak e kérdések Magyarország önállásának érdekeibe, anyagi jólétének, egészséges közgazdászati fejlődésének föltételeibe. Sokan és sokat hangoztatják minden oldalról a magyar állameszmét. E kérdések megoldásánál ki fog tünni, vajjon a hangoztatásban van-e valódi szándok, valódi akarat, vagy csak amolyan üres frasis az, mely szenderítésre van számítva, mint gyermekeknél a bölcsődal. Hanem azoknak, kiknél az a szó nem üres »frasis«, kötelességöknek kellene ismerniök tevékeny erélylyel közrehatni, miszerint e kérdések felől, még mielőtt megoldásuk valamely mély kerékvágásba szoríttatik, a nemzet közvéleménye úgy társadalmi úton, mint különösen a törvényhatóságok utján félremagyarázhatlan kinyilatkozásra jusson. Meglehet, hogy bármi hangos legyen is az, süket fülekre talál; meglehet, mert olyan most a divat, hogy a birodalmi egység kommandíroz, a magyar országgyűlés marschiroz, de ekkor legalább újra, még pedig nagyon kézzelfoghatólag bebizonyul, hogy Magyarországon maga az oly drágán megfizetett alkotmányos élet is üres frasis nem valóság. Szomoru nyereség, de mégis nyereség, mert semmi sem hat zsibbasztóbban egy nemzet tetterejére, mint az önáltatás!
És most még engedjek meg, tisztelt Uraim, örömömnek adni kifejezést a felett, hogy Hód-Mező-Vásárhely egyike hazánk azon öt városának, melyek az országos kiállításon nagy éremmel lettek az egészségügyi csoportban, haladásuk elismeréséül kitüntetve.
Engem az óriási fejlődés, melylyel Budapest aránylag rövid idő alatt Európa legszebb nagyvárosai közt oly kitünő helyre emelkedett, már harmad éve azon nyilatkozatra indított, hogy »görnyedező alakom felegyenesedik, a mint magyar hazánk magyar fővárosának élettől, erőtől pezsgő szép ifjuságára gondolok«, s ez a szép ifju nagy lépésekben tör előre, mindig előre, hatalmasan. Ma már a világ közvéleménye is megadja neki azt a sokat jelentő czímet, hogy »Magyarország büszkesége!«
Hanem a nemzet egy szerves test és szerves testnek az egészséges vérkeringésre a szíven kívül más, jól kifejlett szervekre is szüksége van, s nekem a főváros gyönyörü fejlődése felett érzett örömöm nagyban fokozódnék, ha annak látnám jelenségeit, hogy hazánk néhány más városa is vonzerőt képes mind kényelmi, mind culturális, mind közgazdászati tekintetben gyakorolni vidékére, miszerint reményleni lehessen, hogy egynek-egynek népessége aránylag kis idő alatt pár százezerre növekedni fog, mert nem tagadhatom, hogy nem tartanám egészséges fejlődésnek, ha a nemzettest életműködése úgyszólván egyetlen egy városba torlódnék össze. – Nem tartanám először azért, mert az általános közművelődés egyenletes fejlődése oly tág területen, mint a minő Magyarország, több oly népességi tömörüléseket feltételez, melyek egy-egy vidéknek társadalmi gyülpontul és culturális fénycsomóul szolgálnak; nem tartanám másodszor azért, mert virágzó népes városok nélkül nem lehet élénk belkereskedelmi forgalom; nem lehet azon kölcsönös jótékony visszahatás a mezőgazdaság és műipar közt, mely kivált oly országban, a minő Magyarország, a nemzeti jólétnek nélkülözhetlen feltétele. Én a világ különböző részein szerzett tapasztalásaimból a külconjuncturáktól teljesen független, élénk belkereskedelmi forgalmat minden külkereskedésnél fontosabb és biztosabb közjóléti tényezőnek tanultam felismerni, s e tekintet különös súlylyal bir a mostani világkereskedelmi válság folytán, melyet, fájdalom, mulékonynak nem tekinthetek, s azért igen csekély bizalommal viseltetvén, némely itt-ott fölmerülő részben ábrándosoknak is mondható óvszerek iránt alkalmazhatónak gondolom reá azt, a mit egykor Herman Ottó képviselő a filloxeráról mondott, hogy »tudni kell vele megélni«. E megélni tudáshoz sok más is hozzájárulhat, de arról meg vagyok győződve, hogy semmi sem annyira sikeresen, mint a hazai mezőgazdaság és hazai műipar kölcsönös csereviszonyán alapuló élénk belkereskedelmi forgalom, a mire pedig virágzó népes városok nélkül nem lehet számítani.
Olyan tárgy ez, mely bővebb fejtegetést igényelne, a mit e helyen terem nem enged, ezeket is csak azért említém, miszerint érthetővé tegyem, hogy nem ok nélkül válik örömömre minden hír, minden adat, mely arra mutat, hogy hazánk vidéki városai feladatuknak tekintik növelni azt a vonzerőt, melyre szükség van, miszerint a nemzettest egészséges vérkeringésének megannyi szerveivé fejlődhessenek.
Számítok Önök barátságos indulatára, tisztelt Uraim, kedves Polgártársaim, hogy elnézéssel veszik elmélkedésemet, s köszönetem megújítása mellett azon kéréssel veszek búcsút Önöktől, hogy tartsanak meg jó emlékezetükben azon kis ideig, mely még számomra e földön kimérve lehet; azután legyen nevem, emlékem átadva a feledésnek, de soha a kitartó, tevékeny hű ragaszkodás azon eszméhez, melyet az Önök »nem engedem« oroszlánja ábrázol.
Fogadják stb.
Kossuth Lajos.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages