Helfy Ignácznak I.
Helfy Ignácznak I.
Turin, 1866. szeptember 8.
Kedves Barátom!*
* Helfy Ignácznak. K. F.
Ön szeptember 2-káról keltezett levelében azt kérdé tőlem, hogy miután annyit foglalatoskodtam a keleti kérdéssel s az utóbbi orosz-török háboru alatt e tárgy felől nyilvánított nézeteimet az ország közvéleménye – nem egyszer pártkülönbség nélkül helyesléssel fogadta: nem gondolom-e, hogy alkalomszerü volna nyilatkoznom a mostani bolgár események felől is, melyek a keleti kérdésnek egy oly új fázisát képezik, a mely (a mint Ön mondja s bizony nagy igazsággal mondja) egész nyomoruságában tünteti fel a bécsi cabinet külpolitikáját.
Igaz, én sokat foglalatoskodtam a keleti kérdéssel, egy vaskos kötetét fogja az tenni Irataimnak, a mit e tárgyban mondtam és írtam, ha majd életemben vagy halálom után összegyüjtve, kiadásra kerül. Egykoron (a krimi háboru idejében) mondottam s irtam olyanokat is, a miknek igazságai oly erős visszhangot keltettek a brit nemzet közvéleményében s amott a Bosporus partján, hogy a hatalmak féltékenységét is felébresztenék, s a titkos diplomatia összesugását és elhárító intézkedéseit vonnák maguk után. De most az én szavam már hatásra nem számíthat, tetterőmet nem életkorom, hanem maga nemzetünk elzsibbasztotta, s lyukat furogatni a vízbe nagyon háládatlan foglalatosság. Hát, megvallom, nem nagy kedvet érzek magamban, belekiabálni a pusztába.
Aztán: azon felfogás, melyet az utóbbi háboru alatt a keleti kérdés értelme s hordereje és a politika felől nyilvánítottam, melyre az osztrák-magyar monarchia létérdeke határozottan reá mutat, annyira összevág a mostani események intelmeivel, s annyira actualitási szinezettel bir, hogy, ha még akadhatna valaki, a ki nem restel érdeklődni az iránt, hogy miként gondolkozom én a keleti kérdés azon új fázisa felől, melyet a bolgárországi események feltüntetnek, annak csak meg kellene olvasni a mult háboru alatt közzétett nyilatkozataimat,* miszerint tájékozva legyen nézeteim felől, s azoknak a mostani körülményekre alkalmazását kézen fekvőnek találja.
* A keleti kérdésre vonatkozó papirjaimban lapozgatva, e napokban egy akkoron félretett s azóta félretéve hevert értekezésemre bukkantam, mely akkori nyilatkozataimat kiegészíti. El fogom azt önnek küldeni, mert az akkor követett s ma is folytatott fonák politikára vonatkozik, melyhez gróf Andrássy Gyula, kinek nevéhez ugyancsak más irányu emlékek fűzvék, eléggé udvarias volt nevét korunk augurjainak matrikulájába keresztapának beiratni és a külügyi kormány exponensei által akkoron hangoztatott oly fallácziákkal foglalatoskodik, melyek azon körökben, fájdalom, ma is kísértenek, s azért azt hiszem, hogy Irataim böngészeti rovatába felvétele nem leszen inopportunus.
Mert hát a tényeknek megvan a maguk megkérlelhetlen, elutasíthatlan logikája, melynek végzelmességén semmit sem változtathat az a por, a mit nemzetek sorsával játékot űző hatalmasok az emberek szemébe szórnak, hogy ne lássák rút játékukat; a végkimenetel felett a dolog lényegének logikája határoz; ez pedig egész egyszerűen ennyiből áll:
1-ször: A keleti kérdés, a minővé az a bécsi cabinet nemcsak téves, de határozottan mondom, végeredményében az öngyilkosság határát suroló közrejátszása mellett fejlődött, orosz hatalmi terjeszkedés kérdése.
Ez a hatalmi terjeszkedés veszélyes Európa szabadságára, de legközvetlenebbül kiszámíthatlan következésü katalizmákkal fenyegeti hazánkat, az osztrák birodalmat és a Habsburg-Lotharingiai házat, mely három tényezőnek érdekei jól felfogva e kérdésben összeesnek solidárisok.
E veszélyt diplomatiai pepecselésekkel nem lehet elhárítani, azoknak mindig csak az az eredménye, hogy, ha az orosz két lépést tesz előre hatalmi terjeszkedésének utján, azokból a mostani augurok (értsd diplomaták) legalább is egyet mindig sanctionálnak, s még kérkednek vele, hogy nem mindakettőt sanctionálták: de az eredmény az, hogy az orosz egy lépést nyert előre, még pedig európai sanctióval, s azzal a nyert lépéssel hidat szerzett magának újabb két lépésre, melyekből legalább is egyet megint sanctionál az európai diplomatia. Nem könyv nélkül beszélek; történelmet beszélek; így duzzadt fel az orosz hatalom Európa szabadságának veszedelmes, hazánkat pedig s vele Austriát és uralkodóházát kataklizmákkal fenyegető arányokra.
Ebben tehát balgaság reményleni »sheer non sense«, a mint az angol mondaná.
Az a másik ut pedig, melyre a bécsi cabinetet a rövidlátó kapzsiság szenvedélye tántorítá, értem a prédában osztozkodást, a mellett, hogy szívháborítólag erkölcstelen, még irtózatos ostobaság is. Nem villámhárító, hanem villámvonzó; a mit az orosz foglal, az neki növeli hatalmát, a mit a bécsi cabinet foglal, az az ő hatalmát elforgácsolja; az orosznak minden lépésnyi foglalás hid is, eszköz is további foglalásra; a bécsi cabinetnek minden lépésnyi foglalás nehézség annak megőrzésében, a mije van, amott erőszerzés a támadásra, itt erővesztés a védelemben, a mit az orosz rabol, azt ő viszi, a mit a bécsi cabinet rabol, az őtet viszi, – hová viszi? az orosz boa constrictor gyűrüi közé, az orosz krokodilus tátott szájába. – Ez az expediens, melybe a bécsi cabinet oly ostobán beleszeretett, annak az embernek bölcsesége, a ki olajat öntött a tűzre, hogy azt eloltsa. Jegyezze meg ezt magának a magyar nemzet, mert ez igazság.
Tehát: mi következtetést lehet józan észszel abból a tényből levonni, hogy a keleti kérdés orosz hatalmi terjeszkedés kérdése? Más következtetést józan észszel levonni lehetetlen, mint azt: hogy az orosz hatalmi terjeszkedést amott keleti szomszédunkban semmi szin alatt, semmi formában nem kell megengedni, annak ellent kell állani minden erővel, minden áron, mert itt létérdek forog fenn; a létérdek tekintete pedig oly óriásilag kimagasló tekintet, hogy ahhoz viszonyítva minden más tekintet nyomoruságos arányokra törpül.
Ez a keleti kérdés lényegének egyik oldala.
2-szor: A mióta az orosz, a maga hatalmi terjeszkedésének ormára ismét a bécsi cabinetnek az öngyilkossága határát suroló közrejátszásával, a multban a szláv ügy zászlaját tűzte ki, az orosz hatalmi terjeszkedés a pánszlávizmussal van combinálva.
Az orosz hatalmi terjeszkedés szomszédunkban a keleten, legyen az területi foglalás, legyen az még ennél is veszélyesebb orosz hatalmi sphera tágítás alakjában, minden esetre egy boa constrictor, mely hazánkat, az osztrák birodalmat s a Habsburg-uralkodóházat gyűrüibe törekszik szorítani, hogy megfojtsa; de a mióta ez a hatalmi terjeszkedés a pánszlávizmussal hozatott combinatióba, a boa constrictor egy százkaru polipot kapott szövetséges társul, mely csápjaival nemcsak határainkon túl tapogatózik (s ugyancsak merészen és sikeresen tapogatózik, miként a szófiai gyalázatos attentátum s annak nagyon tragikus, de nem váratlan legombolyodása megmutatta, hanem határainkon belül is hazánk testébe, a monarchia testébe ragad, immár bele is ragadt, még pedig ugyancsak jó mélyen.
Ez a keleti kérdés lényegének másik oldala.
Ezen polip ellen a legbiztosabb – több! az egyedüli biztos, egyedül sikeres mentőszer a szláv faju, vagy ha nem is ilyen, de szláv nyelvet beszélő nemzetek nemzeti függetlenségének biztosítása s nemzeti individualitásuk megőrzése, kifejtése.
Nemzeteket mondok, nem közjogilag egységest, de társadalmilag poliglott nemzetek akármi nyelvü töredékét, ez más lapra tartozik, más természetü dolog, egészen más.
Tehát mi következtetést kell azon tényből levonni, hogy az orosz hatalmi terjeszkedés pánszlávizmussal van combinálva? Más következtetést józan észszel levonni lehetetlen mint azt, hogy ha azon a téren, melyen az orosz hatalmi terjeszkedés mozog, akad szláv faju vagy szláv nyelvü nemzet (a kettő nem egyértelmü, az ir angolul beszél, de azért sohse lesz angol fajjá, mondom, ha akad szláv faju vagy nyelvü nemzet, mely nem akarja magát az orosz horgára akasztani, hanem szabad és független akar lenni, s a helyett, hogy a pánszlávizmus csónakján a russificatióba beleevedznék, saját nemzeti individualitását akarja fentartani s kifejteni, az ily nemzetet e törekvésében az osztrák-magyar monarchiának minden erejével támogatnia, gyámolítania, védenie kell, de nem oly szándékkal, hogy azt a maga horgára kerítse (ez foenomenális baklövés volna, melylyel a viz az orosz malmára hajtatnék, hanem minden utógondolat nélkül a végett, hogy az a nemzet nemzeti függetlenségét biztosíthassa, nemzeti individualitását megóvja s kifejthesse: azt senki kedveért, senki rábeszélésére – habár százszor Bismarcknak hivják is a rábeszélőt – nem kell, nem szabad az osztrák-magyar monarchiának megengedni, hogy az ily nemzetet az orosz, akár erőhatalommal a maga horgára akassza, akár ármánynyal hálójába kerítve, a pánszlávo-czárizmus világfelforgató ambitiójának eszközévé tegye; ezt az osztrák-magyar monarchiának nem szabad megengednie, hanem önfentartási kötelessége bátorítani az ily nemzetet kitartásában, megértetvén vele, hogy függetlenségének biztosítására, nemzeti individualitásának megóvására orosz erőszak s orosz ármány ellen az osztrák-magyar monarchia egész erejére bizton számíthat.
Ezt a politikát az osztrák-magyar monarchiának az önfeltartás kötelessége parancsolja; ez nem rokonszenv, nem politikai nagylelküség kérdése, saját jövendőnk biztonsága forog itt fenn; azért említem ezt, mert midőn az utóbbi háboru alatt egy tősgyökeres magyar város (gondolom Eger) az orosz hatalmi terjeszkedés meggátlására vérét, vagyonát küldöttségileg felajánlotta, Tisza miniszterelnök valami olyas frázissal torkolta le a hazafias ajánlkozást, hogy a magyar vért nem szabad idegen érdekért pazarolni. Hát neki azon gát fentartása, mely az orosz hatalmi terjeszkedésnek utját állotta, idegen érdek volt! Csodálatos észjárás egy magyar miniszternél, ha ugyan észjárás s nem csupán a bécsi cabinet aberratióinak meghódolás czafrangos szójárása volt; de, mert az az aberratió Bécsben most is kisért, egy szégyenletes meghunyászkodás kiséretében kisért, a magyar államférfiui önállóságot pedig – fájdalom – nincs okom amott, Budán erősebbnek tartani, mint akkor volt, sulyt helyeztek az arra való figyelmeztetésre, hogy midőn ama politikára, mint a helyzet elutasíthatlan követelményére reá utalok, nem idegen érdek lebeg szemem előtt, »res nostra agitur« ez a mi ügyünk, mert csak ily irányu politikával lehet azt elérni, hogy az a boa constrictor megcsonkíttassék, annak a polipnak testéről csápok metszessenek le.
Rövidre összegezve a mondatokat: a keleti kérdés orosz hatalmi terjeszkedés kérdése pánszlávizmussal combinálva, az osztrák-magyar monarchia létérdeke tehát azt nem csak tanácsolja, hanem parancsolja, hogy az orosz hatalmi terjeszkedésnek utjába kell állni, az önállásukban az orosz által fenyegetett szláv nemzeteket pedig függetlenségük s nemzeti individualitásuk megóvásában minden erővel támogatni kell.
Bismarck herczeg attóli félelmében, hogy az orosznak eszébe juthat egy kissé francziáskodni, felcsaphat kozáknak, ha neki tetszik, fel is csapott; ezt a kozákoskodást a német nemzet előbb-utóbb keservesen meg fogja sinyleni; de hát ez az ő dolguk; hanem az osztrák-magyar monarchiának senki kedveért sem szabad magát az orosz uszályhordozójává degradálni, nem szabad az orosz világhatalmi ambitiójának szekerét tolni; mert ha ezt teszi, saját maga alatt vágja a fát, saját magának vesztére tőn.
Ennyiből áll a dolog lényege; így állott a kérdés a mult háboru alatt, így áll most is »hinc omne principium, huc refer exitum«.
Ez az én felfogásom s istenemre mondom, ez s csak is ez a tényállás logikájának megfelelő felfogás; e felfogás megismertetése végett nekem nem volna szükségem újabb fejtegetésekbe bocsátkozni, mert én a kérdés lényegét tiz év előtt ily irányban annyira indokolva kifejtettem, hogy a mint a szórványosan kezem alá kerülő adatokban lapozgatok, csaknem mosolyognom kell, midőn annak bizonyságait látom, hogy a míg a bosnyák foglalás ténye köpönyegfordítást nem idézett elé, felfogásom lényegét még a kormánypárt közlönyei is mennyire magukénak vallották.
Aztán nemzetünk e kérdésben nem is szorult az én szavamra, látok, olvasok én a különféle politikai szinezetü magyarországi lapokban e tárgy felől oly talpra esett fejtegetéseket, melyek úgy a tényállásra, mint annak logikájára annyi világot árasztanak, hogy, a mivel én ahhoz hozzájárulhatnék, csak úgy vehetné ki magát, mint fényes nappal a mécspislogás.
Nem a helyes felfogás, nem az értelem hiányzik Magyarországon, hanem a határozottság, a tetterő. Majd a haza érdekét háttérbe szorító pártérdek, – az újabbkori parlamentarismus e súlyos átka, mely annak hitelét tönkre teszi; majd annak a tudatnak kebelnyomasztó lidércze fog ki az értelmen, hogy még annak a csonka, béna, annak a nagy állami érdekek körül pusztán alaki értékü alkotmányosságnak is, melylyel az ország most bir, nincs semmi reális biztosítéka; – (ha még volt, a ki e tekintetben magát illusiókban ringató, azt egy bizonyos királyi kézirat ugyancsak kiábrándíthatá) ennek a lidércznyomásnak következése, hogy akármit sugall is az értelem, akármint sajog is a hazafi szív, akármint zúgolódik is a kebelben a kisbiró, ott, a hol a nagy nemzeti érdekek súlyát kellene határozottan belevetni a politika mérlegébe, az a tekintet kerekedik felül, hogy nem tanácsos a bécsi cabinet-politikával surlódásba keveredni, mert az lehetne belőle, hogy az a biztosítéktalan alkotmányosság amolyan Andrássy-emlékü verépröptet veszen. Hát mindenre Amen mondatik, a mit a hatalom akar vagy teszen, és semmi sem merészeltetik, a mit nem akar. A ki – mint én – így a távolból szintelen (acromatikus) üvegen át nézi a dolgok folyását, lehetetlen idegessé nem lennie azon kínos erőlködés láttára, a mely kifejtetik, hogy a dialectikai ügyesség meggyőződés szinében tüntesse fel azt, a mi csak lidércznyomás, a mi csak félsz. Faust prológjában a sátán azt mondja az úrnak: »az ember mindig olyan leszen, a minőnek teremtetted«, – bizony gyarlónak teremtette; hát hiszen meglehet, hogy itt-ott kivételképen a személyes önzésnek is van része amaz apostasiákban, ama köpönyegfordításokban, melyeket korunk Magyarországon felmutat, de én azoknak főindokát nem szennyes önzésben, hanem ama lidércznyomásban, ama félszben gondolom rejleni.
A nemzet zöme pedig mindenbe szépen beletörődik, a mit alkotmányos formákban nyarába varrnak. Nagyon simulékony, nagyon hunyász fajjá lettünk. Igen nagyon.
Értik a dolgot Magyarországon, tökéletesen értik, még azon rétegekben is értik, a hol a magasabb értelmi fejlettséget a hazafias ösztön s az egészséges józan ész pótolja, mely a magyar népnél oly közönséges. – Hát nem ebben van a baj, hanem abban van, hogy ép a minő általános a hősies bátorság fajunknál, a polgári bátorság ép oly ritkává lett. Ebben nagyon megfogyatkozott fajunk az utóbbi idők alatt; nem mindig volt így; de hiában! az institutiók visszahatnak az erkölcsökre.
Ebben van a baj s e bajon az én szavam bizony nem segíthet. Talán majd segít valami véletlen; ha időközben valamely oly végzelmes bevégzett tények iszákja nem akasztatik nemzetünk nyakába, hogy még a szerencsés véletlen is későn jön.
El akartam Önnek mondani az okokat, melyek úgy hatnak reám, hogy bizony »invita Minerva« fogok tollat kezembe a végett, hogy actualitási kérdéshez szóljak hozzá.
De hát előttem áll a tekintet, hogy a keleti kérdés, a mint fejét újra felüté, hazánk létérdekét irtózatos mértékben fenyegeti, előttem áll az, hogy e kérdésben Bismarck herczeg kozákoskolása oly meghunyászkodásba terelte bele a bécsi cabinetet, hogy a mint a következésekre gondolok, a szó szoros értelmében elborzadok; aztán az összefüggés, mely a Bulgáriára gyakorolt orosz nyomás és a bécsi udvar által a keleti kérdésben folyvást követett politikai irány közt fenforog; az a körülmény, hogy a szófiai attentátum mezébe burkolt orosz államcsiny, a kisszingeni és gasteini találkozásokkal s egy osztrák főherczeg szent-pétervári látogatásával oly csodás »véletlenül(!)« összeesett és Európa szégyenletes abdicatiója az orosz czár diktátori fenhéjázásával szemben és a bolgár események rendkívüli peripetiái és annak megfontolása, hogy Sándor fejedelem lemondása nemcsak nem vég, de a végnek még csak nem is kezdete, és az a ropogtatni szeretett lyukas mogyoró, hogy a béke (már hogy a béke!) fentartásának mindennél (mondják: »mindennél«) fontosabb érdeke nem enged a veszély elhárításának azon módjához folyamodni, melyre elutasíthatlanul reá mutat a keleti kérdés azon értelmének, azon horderejének logikája, melyet levelem elején körvonaloztam s tudtomra soha senki tagadásba nem vett: ezek oly tekintetek, melyek azon meggyőződésre juttattak, hogy a tények constatálásához, az eszmék tisztázásához, a fallácziák eloszlatásához tehetségem szerint hozzájárulni nekem is hazafiui kötelességem. Tudom ugyan, hogy valamint e levelemben semmi újat nem mondtam, úgy ezentúl sem fogok olyat mondhatni, a mit minden gondolkozó magyar ember nem tudna, hanem az eszmetalálkozás megerősítheti a meggyőződést, s ha annyit elérhetnék, hogy elmondhassam: »fungor vice cotis exsors ipse secandi« igénytelen, de becsületes szándoku igyekezetem tán még sem lenne egészen haszontalan.
Tehát, a mint már e levelemben az iránypontok constatálásával megkezdtem, úgy folytatólagosan is szándokomban van megfelelni az Ön felszólalásának; teljes egyszerüséggel, minden irályi hatás vadászata nélkül; csak néhány napot várok, miszerint lássam, hogy vajjon a 11-kére összehivott bolgár nemzetgyűlés nem von-e maga után valamely oly fordulatot, mely a kérdés taglalásánál számbavételt kiván.
És most (bár ez sem új részemről), még csak az ellen akarok tiltakozni, hogy, ha helytelenítőleg szólok a bécsi cabinet külpolitikája felől, ez azon indulatnak tulajdoníttassék, melylyel hazánk, Austria és a bécsi udvar közt fennálló viszony iránt tudvalevőleg viseltetem.
Megmondtam tiz év előtt, említettem fentebb s újra ismétlem, hogy én a keleti kérdésben hazánk, az osztrák birodalom és az uralkodó család közt teljes érdeksolidaritást látok, s át lévén hatva azon meggyőződéstől, hogy a multakban követett téves udvari politika mellett a mind a hármat fenyegető veszély oly mérveket öltött, hogy annak elhárítására a három tényező benső egyetértése s összevágó közreműködése a helyzetnek imperativus követelménye; semmit jobbat nem óhajtok, mint azt, hogy a döntő körökben végre belássák, miként az uralkodók akkor gondoskodnak legjobban családi érdekeikről, ha azoknak biztosítását népeik érdekeinek biztosításában keresik, s bizony nem nemzeti kérkedés szól belőlem, midőn arra figyelmeztetek, hogy a magyar nemzet létérdekeinek biztosítása kiváló méltánylásra érdemes, mert annak ereje nemcsak a legtömörebb erő a monarchiában, hanem (a mi kimondhatlanul fontos tekintet) még az egyedüli is, mely kifelé sehová sem huz. Tudom, hogy ez intéseimnek figyelemre méltatása a Habsburg-Lotharingiai háznak előnyére válnék; de én, a kiről tudva van, hogy törhet, de nem hajlik meg, én azt kiáltom: legyen üdvözölve minden előnye, mely hazám létérdekének biztosításával lett megszerezve.
Én nem szeretem az osztrák sast hazámban. Ez nekem politikai religióm, mely felől örömtelen hontalanságommal folytonos hitvallást teszek; s engem, kinek szemei előtt a külső mesterkélt fénymáz és cziczomák a belső rohadtságot el nem takarhatják, engem az, a mi Önöknél csak legközelebb is történt s folyvást történik, és annak szemlélete, hogy minő közönnyel (ne hogy azt mondjam: mulatozva) siklik a Milton hidján tova nemzetünk, e religiomhoz ragaszkodásomban csak megerősíthetne, ha azt még erősebbé lehetne tenni, mint a minő; de azért lelkem egész őszinteségével ismétlem, a mit épen a keleti kérdést tárgyalva már évek előtt mondottam: bármennyire nem szeretem is az osztrák sast hazámban, azt nem akarom, hogy az orosz égesse el, attól a gondolattól pedig irtózattal borzadok, hogy hazám legyen a máglya, melyen az a sas elégettetik.
Oly utra tereltetik a történelem folyama, mely e katasztrófa felé vezet. Vigyázzon a hatalom, vigyázzon a nemzet hogy el ne következhessék.
