Helfy Ignácznak II.

Teljes szövegű keresés

Helfy Ignácznak II.
Turin, 1886. junius.
A magyar képviselőház többsége, mely Tisza miniszterelnököt követi, magát szabadelvü pártnak czímezi.
Szép hangzatu czím. Czégérnek ügyes fogás, mert legio a neve azoknak, a kik nem adnak maguknak számot a felől, hogy mit jelent, ez a szó: »szabadelvü?« s ezeknek abban a szép hangzatú czímben varázs van, a népszerüsítés varázsa.
De a ki nem restel számot adni magának arról, hogy mit értenek az egész művelt világon e szó alatt »liberális« (szabadelvü), annak csak vissza kell gondolni a politikai irányra, mely a mostani magyar kormány egész hivataloskodásán, mint egy szakadatlan fonál, végig huzódik, miszerint ne csak arról győződjék meg, hogy a mostani kormánypártnak Magyarországon a szabadelvü czímhez nincs joga, hanem arról is, hogy minden kigondolható politikai pártelnevezés közt épen a szabadelvü czím az, a mely az e párt által támogatott kormányzati rendszerrel a legkiáltóbb ellentétben áll.
Mert a tényállás nem olyan, hogy elég volna annyit mondanunk: »vestis non facit monachum« (a kámzsa nem teszen baráttá), ez csak annyit mond, hogy a kámzsa magában nem elég arra, hogy valaki szerzetes legyen, de a szerzeti minőséggel nem ellenkezik; itt ellenben nem fogyatkozás, nem elégtelenség, hanem egyenes ellentét forog fenn a felvett czím s a követett politikai irány közt, oly ellentét forog fenn, hogy a mostani kormánypártot szabadelvünek czímezni nem kisebb képtelenség, mintha II. József császár uralkodását valaki alkotmányos uralkodásnak czímezné.
Hogy vajjon jó-e vagy rossz, czélszerü vagy czélszerütlen, megfelel-e vagy nem a magyar nemzet jogának s érdekeinek a mostani magyar kormányzati rendszer? ennek a szabadelvü czim illetékességének kérdéséhez semmi köze s azzal e helyen nem is akarok foglalatoskodni: mert a szabadelvü czím kérdése nem jó vagy rossz kormányzat kérdése, hanem elvkérdés, iránykérdés.
Lássuk, hogy mit teszen ez a szó: »szabadelvü«.
* * *
A szabadelvü szónak értelmezése felől a magy. tud. akadémia nagy szótára el nem igazít, mert abban e szó »szabadelvü« elő nem fordul, ott csak »szabadelmü« fordul elő, s az következőleg értelmeztetik: »szabadelmü« annyi, mint »független gondolkozásu, itéletü, nézetü, ki mások tekintélyét vakon nem követvén, a józan észnek hódol egyedül«.
No, azt ugyan legnagyobb ellensége sem vetheti az úgynevezett szabadelvü pártnak szemére Magyarországon, hogy ezt a tekintélyt nem követő függetlenséget negélyezi; ez oly neme a dicsőségnek, melyből elég szerény magának nem instálni, eléggé kitüntetik e szerénységet az újévi, névnapi, jubileumi gratulatiók, a szavazások históriája a házban s az a »generális« czím, melyet vezérükre ők maguk alkalmaztak s mely a táborra nézve a katonailag fegyelmezett subordinatio kötelességének elismerését jelzi, a mit politikai elleneik a mameluk szóval fejeznek ki. De akár érdemeljék ez elnevezést, akár nem, annyi bizonyos, hogy a szabadelmüségnek, a miként azt a magyar nyelv nagy szótára értelmezi, a szabadelvüséggel semmi köze, ez egészen más eszmerendbe tartozik.
A franczia akadémia értelmezése ekként szól: »szabadelvü az, a ki kedvez a polgári és politikai szabadságnak« (qui est favorable ŕ la liberté civil et politique). Ez oly értelmezés, melynek magának is értelmezésre van szüksége, mert nem mondja meg, hogy mi annak az ismertető jele, hogy valaki kedvez a polgári és politikai szabadságnak.
A németek hosszu lémártást öntenek ugyan értelmezésükre (ez már nekik szokásuk, ezt már megkivánja a hirhedt német »Philosophische Bildung«), de a hosszu léből szabatos ismertetéseket lehet kihalászni; idézek hármat a Staats-Lexicon illető czikkéből.
1. A szabadelvüség (Liberalismus) czélja: az egyénnek a maga önállását, a községeknek, testületeknek s egész tartományuknak a maguk érvényét (Geltung) biztosítani.
2. A szabadelvüség arra törekszik, hogy az államczél a polgárok szabadságának lehető legcsekélyebb megszorításával éressék el (den Staats-Zwack mit möglichst geringer Beschränkung der Freiheit aller zu erreichen).
3. A szabadelvüség ellentéte az államhatalom azon hamis atyáskodásának, a mely parancsokkal és tilalmakkal mindenbe beleavatkozik, s a polgárokkal mint megannyi kiskoruakkal bánik (der Liberalismus ist der Gegensatz jener falschen Landesväterlichkeit der Staatsgewalt, die mit Geboten und Verboten in alias sich einmischt und jeden Staatsbürger als einem Unmündigen behandelt).
Ez már meglehetősen utba igazít az irányra s álláspontra nézve, melyet azoknak követniök s elfoglalniok kell, a kik magukat szabadelvüeknek vallják s czímezik.
De még jobban utbaigazítanak a kiválólag gyakorlatias szellemü angolok, kiknél a szabadelvüségnek következő rövid, de nagyon szabad értelmezése van általánosan elfogadva:
»Szabadelvü ember az, a ki növelni akarja a megszorításoktól mentességét, különösen a politikai intézményekben« (one who advocates greater freedom from restraint espicially in political institutions).
A nyelveknek megvan a maguk sajátsága, mely a fordítást nagyon nehézzé teszi. Ezt a kifejezést »freedom from restraint« »megszorításoktól mentességre« fordítottam le; nem vagyok a fordítással megelégedve, de jobbat nem találok, hanem figyelmeztetek, hogy ez értelmezésben a súly az államhatalom korlátozó avatkozásának ellenzésére van fektetve s tökéletesen összevág a német értelmezés azon pontjával, a mely a szabadelvüséget ellentétbe helyezi azzal, »dass die Staatsgewalt mit Geboten und Verboten sich in alles einmischt«.
A szabadelvüség e rövid, de nagyon szabatosan magyarázó értelmezését Brande óta, ki azt így első formulázta, Angliában nemcsak a lexicografia és a tanszék, hanem a gyakorlatias közélet is elfogadta, s a legtekintélyesebb angol politikai irók is azt használják. Erős tanuság erre Spencer Herbert nevezetes újabb munkája: »The man versus the State« (Az ember [egyén] az állam ellen), melyben a nagyhirü iró, ki a most élő gondolkozó fők közt kétségtelenül a legjelesebbek közé tartozik, nemcsak szóról szóra hivatkozik azon értelmezésre, melyet idéztem, hanem annak helyességét igen jelzőleg constatálja is, azzal a kijelentéssel, hogy joggal és helyesen neveztettek el szabadelvüeknek (Were rightly called Liberals), a kik ez értelmezésből merítették politikai működésük irányát. Csakugyan történelmi tény, hogy ez az irány szerezte meg a Whig-pártnak a szabadelvü czímet.
Spencer arra nézve is megnyugtat, hogy jól fogtam fel a definitió értelmét, midőn azt mondám, hogy abban a fősúly az államhatalom korlátozó avatkozásának ellenzésére van fektetve, mert ő (Spencer) világosan azt irja, hogy a Toryk határozott ellentétben állanak (stand in distinct contrast) a szabadelvüséggel, még pedig azért, mert a Toryk »az állam általi megszorítás mellett foglalnak állást az egyén szabadsága ellen« (Standing for coercion by the State versus the freedom of the individual), s az államhatalmat arra használják, hogy korlátolják a polgár szabadságát túl azon a határon, a mely szükséges, hogy a többi polgárok szabadsága fentartassék.
Azért terjeszkedtem ki a szabadelvüség ez értelmezéseinek idézésére s ismertetésére, mert ha magam állítok fel egy értelmezést s abból vonom le a következtetést, hogy a mostani kormánypárt Magyarországon nemcsak jogtalanságot, hanem valóságos absurdumot követett el az által, hogy a szabadelvü czímet felvette, megtörténhetett volna, hogy értelmezésem helyességét valaki kétségbe vonja. De mikor nem véleményt mondok, hanem kimutatom, hogy mi a szabadelvüség ismertető jele a művelt világ felfogása szerint, tényt mutatok fel, a mi ellen, azt hiszem, mégis csak bajos rugdalózni.
* * *
Már most a kérdés az: összhangzásban vagy pedig ellentétben van-e ezzel a szabadelvüséggel azon kormányzati irány, melyet a magát szabadelvünek czímező mostani kormány és párt által követve látunk Magyarországon?
Akárminő kormányformát is vegyünk szemügyre, a legdemocratikusabb köztársaságtól a legkorlátlanabb monarchikus autocratorságig, mindig és mindenütt igaz marad az, hogy a kormányzat irányára nézve csak egyetlen egy vagylagosság (alternativa) képzelhető, azon vagylagosság, melyet Zanardelli volt (s alkalmasint ismét leendő) olasz miniszter egyik beszédében megtámadhatlan precisióval ekként fejezett ki:
»Kormányzatban csak kettő lehetséges, vagy hatalmi szellem (spirito autoritario) vagy szabadelvü szellem (spirito liberale), vagy hatalmi tan (dottrina autoritaria) vagy szabadelvü tan (dottrina liberale).«
Ez a vagylagosság a szabadelvűség fentebbi értelmezéseivel tökéletes összhangzásban van. Az autocratikus szellem és doctrina a szabadelvü szellemnek és doctrinának egyenes ellentéte; az egyik kizárja a másikat, az egyik erős hatalom, a másik erős szabadság; az egyik imperativus gyámkodás, a másik önállás, az egyik coercio, a másik önkormányzat.
Tétethetnek, tétetnek is kisérletek ezt az ellentétet kiegyenlítgetni. Vagy azt mondják: mérsékeljük a szabadságot hatalmi auctoritással; vagy azt mondják: enyhítsünk a hatalmi nyomás súlyán szabadsággal; az ily kisérletek lehetnek üdvösek, lehetnek kárhozatosak, lehetnek zabolák, lehetnek ostorok; vihetnek előre, taszíthatnak hátra, lehet bennök haladás, lehet reactio; de mindig oda lyukadnak (s máshová nem is lyukadhatnak) ki, hogy vagy az egyik szellem és tan, vagy a másik kerül túlsúlyra, s a melyik túlsúlyra kerül, a melyik praedominál, az nyomja reá a maga bélyegét a rendszerre. Lehet jó, lehet rossz, lehet czél- és alkalomszerü, de annyi bizonyos, hogy a mi auctoritárius, az szabadelvü nem lehet és megfordítva. A dolog határozottan akként áll: hogy a ki ellene van az államhatalom auctoritárius avatkozásának a polgárok cselekvései szabadságába s különösen a politikai intézvények működésébe, az szabadelvü; a ki pedig az államhatalom kezelőinek auctoritárius avatkozási körét ki akarja tágítani, a ki a mellett van, hogy az államszervezet minden constituált közegeinek működése a kormány rendelkező auctoritásának légyen alárendelve, az minden lehet a világon, még ha épen tetszik, providentiális férfiu is lehet (minthogy a magyar clima újabb időben – úgy látszik – még ilyen csodabogarat is képes produkálni), mondom, minden lehet a világon, de szabadelvü ember nem lehet, szabadelvü czímet nem viselhet.
* * *
Vonjuk le ezekből a feleletet azon kérdésre, hogy van-e joga a mostani kormánypártnak Magyarországon magát szabadelvü pártnak czímezni.
A mióta ennek a pártnak a vezére kormányoz Magyarországon, mutasson nekem valaki a kormány által e párt támogatásával behozott közigazgatási szervezkedések közt csak egyetlen egyet is, melyből az auctoritárius szellem ki nem rí, melyben az auctoritárius tan nem praedominál!
Olyan nincs. Egyetlen egy sincs. Hiszen a miniszteriális hatalomnak az ország-szervezet minden mozzanatára kiterjesztése, minden institutióba belekeverése, a felügyeleti hatóságnak rendelkezési hatalommá átváltoztatása, az auctoritárius módon mindenbe avatkozhatás Magyarországon már annyira vitetett, miszerint, ha valamiről a világon; az ott most uralkodó miniszteriális rendszerről minden bizonynyal el lehet mondani, hogy minden lében kanál.
Vannak alkotmányos formákba öntött kormányzati rendszerek, melyek mellett, ha van is kisebb-nagyobb személyes polgári és politikai szabadság, de az egész közéletet felölő intézvényes önkormányzat (a mi pedig az alkotmányosság lényegét képezi) mai napig sem birt a hagyományos eszmeáramlatból kibontakozni; hanem hogy olyan országban, a hol (mint Magyarországon) az önkormányzati intézvények formái változtak ugyan, de maga az intézvényes önkormányzat elve a nemzet egész történelmén szakadatlan fonalként végig vonul, úgy hogy az auctoritárius elv, a »sic volo sic jubeo« (így akarom, így parancsolom) elve nemcsak soha semmi körülmények közt nem törvényesíttetett, de sőt annak határozott ellenzése adta meg a nemzeti jellemnek a megkülönböztető vonást, hogy ily országban az intézvényes önkormányzat elve democratikus irányu korunkban necsak ne fejlesztessék, necsak az új kor szükségei ellátásának közegévé ne avattassék, hanem az auctoritárius elvnek fel is áldoztassék, még pedig oly mértékben áldoztassék fel, a mint az most Magyarországban történik, ilyesmire nincs példa a világ történelmében.
Mondhatná valaki, hogy hiszen épen a mostani kormánynak köszönhető, hogy a centralisatio szele az önkormányzati intézvényeket még tökéletesen el nem söpörte; a kormánypárt érdeme, hogy még megvannak. Nevök, az megvan, úgy bántak velök, mint kutyájával, bánt az a bizonyos könyörületes szívü ember, a ki darabonkint vagdalta le a szegény állat farkát, ne hogy nagyon fájjon neki s nagyon hangosan találjon vonítani, ha az egészet egy csapással levágja. Az ennek hasonlatára alkalmazott kiméletes fentartás mellett odáig jutott már, nem is az önkormányzati intézvényeknek ilyen vagy amolyan alakja, hanem maga az intézvényes önkormányzat elve, hogy az már csak üres czím gyanánt figurál a magyar közéletben.
Az auctoritárius szellem és tan túlsúlya már annyira vitetett Magyarországon, hogy annak mostani miniszterelnöke e tekintetben még magán Bismarckon is túlteszen. Mondom, túlteszen, mert a híres vaskanczellár azon prestige folytán, mely a német birodalmi egység körül szerzett nagy érdemeiből reá sugárzik, gyakorolja ugyan az auctoritárius praepotentiát, itt-ott valóban brutális módon is gyakorolja, de csak saját személyében gyakorolja; Magyarország mostani miniszterelnöke ellenben nem elégszik meg a személyes gyakorlattal, hanem az auctoritárius elvet még institutiókban is megörökíti, s ez, a milyen nagy különbség, ép oly aggasztó is, mert személy jön, személy megyen (hol barát, hol szamár, változik az apáturság; mondja – kissé durvácskán – a magyar közmondás), de az institutio marad, még ha Tiszára egy magyar Bach (akad ilyen is) vagy, isten tudja, ki következik is.
Volt alkalmam tekintélyes német politikusokkal beszélni a Bismarckban megtestesült auctoritarius szellem felől. Igaznak ismerték el, hogy e nyomás alatt a német birodalmi gyűlés szereplése valóságos satyrája a parlamentarismusnak; de azzal vigasztalták magukat, hogy az a praepotentia személyhez lévén kötve, mikor akkor megszünik s a mint megszünik, az institutiók ruganyossága fölénybe kerül. Igazuk lehet. Magyarországtól ez a vigasztalás is elvétetik az által, hogy az auctoritárius szellem az institutiókba ojtatott be, amott egyén gyakorolja az intézvények ellenében, itt maguk a meghamisított intézvények fogják egyénről egyénre átszállítani gyakorlatának folytonosságát, melyet borzasztóan megkönnyít az, hogy az institutiók jellemének ez átváltoztatása visszahat a nemzet erkölcseire, elszokik a maga lábán járásától, beleszokik a kiskoruságba, mely mindent az államhatalomtól vár, mindenben arra támaszkodik; nem fejlődhetik ki a kezdeményezési erély, melyre Magyarországnak visszás helyzetében oly mondhatlanul nagy szüksége volna.
Az auctoritárius irány beojtásának az intézvényekbe e visszahatása az erkölcsökre már is aggasztó mérvben észlelhető; ellentétben azon egyik ősi jellemvonással, hogy a katonai bátorság általános, a másik ősi jellemvonás: a polgári bátorság már is mindinkább ritka tünemény, pedig ez a nemzetek önczéliasságának őrangyala, nélküle amaz csak nyers erély, mely czélt még csak nem is kutatva, megyen, a hova vitetik, még ha oda vitetik is, »ut saeviat in propria (patriae) viscera« (ezt nem fordítom magyarra). A kik bent vannak az erdőben, a fák miatt nem látják az erdőt. Én, a ki kívül állok s távolból nézek, nem láthatom a fákat, de tisztábban látom egészben az erdő körvonalát, s a benyomás, melyet e látvány reám teszen az, hogy az auctoritárius szellem és tan uralma mellett a magyar nemzeti jellemen már is oly változás ment végbe, a minőre ily rövid idő alatt én a világtörténelemben példát nem tudok.
Hát biz’ ez komoly állapot, nagyon komoly, mert az »élet mestere, a történelem, arra tanít, hogy minden kormányzati rendszernek megvan a maga logikája, mely úgyszólván végzetszerüleg, egy bizonyos kimenetelre vezeti, ha idején korán meg nem változtatik. Az auctoritárius irányu kormányzati rendszer távlatában a kormányzottakra nézve két kimenetel közül az egyik vár: vagy az, melyet amaz ismeretes rajz illustrál, mely egy vágóhidra vitt ökröt mutat e magyarázó jelszóval »der Gescheidtere gibt nach« (az okosabb enged), vagy pedig a forradalom. Az első: halál, de nem amolyan nagyszerü halál, a minőről egyik nagy költőnk ihlete szól, hanem szégyenletes; a másik lehet ura kénytelenség a jövőben, mint a multban már nem egyszer volt, s ha kénytelenség, kötelesség, de ha az is nagyon szomoru, nagyon keserves. Kérem az istent, legyen megkimélve a kénytelenségtől szegény nemzetünk, hogy a menekvést az elsőtől a másodikban legyen köteles keresni. Hanem kár, bizony mondom, kár a nemzetet oly utra tuszkolni, melynek távlatában ily vagylagosságra mutat az élet mestere: a történelem.
De én e jegyzetekben csak arról akartam magamnak számot adni, hogy joggal vagy jogtalanul viseli-e a mostani kormánypárt Magyarországon a szabadelvü czímet, melyet felvett? A kérdésre nem politikai elméleteimtől kértem a feleletet, hanem a szabadelvü szónak elfogadott értelmezésétől és a tényektől, s számvetésem mathematikai eredménye az: hogy annak a pártnak nemcsak nincs joga a szabadelvü czímre, de sőt átalkodottan követett közigazgatási rendszerével e czím kiáltó ellentétben áll.
Csak ennyit tűzvén ki magamnak e jegyzetek összeirásánál feladatul, annak a rendszernek sem birálatába, sem indokainak taglalgatásába ez alkalommal nem bocsátkozom, még csak nem is sopánkodom felette, mert ha a magyar nemzetnek tetszik az institutiókban megörökített kiskoruságra kárhoztatás, ha elégedését leli abban, hogy mint gyermeket, hátulgomboló bugyogóba öltöztessék! hát megérdemli, hogy megkapja.
Hanem az osztrák-magyar kormányzati hajónak mind kapitányától, mind tisztjeitől s hajós népétől annyit – gondolom – mégis csak meg lehetne kivánni, hogy ne fitogtassanak hajójuk árboczán hamis lobogót.
Auctoritárius irányu pártnál a szabadelvü lobogó kalózfortély.*
* Jegyzék: »Emlékezzünk régiekről.«
1848-ban a népképviseleti alapu első országgyűlésre Krasznamegyének törvény szerint két képviselőt kellett volna választani. Hármat választott; a zilahi kerület egyet, a megye kettőt. Ebből (a julius 8-ki ülésben) természetesen vita keletkezett a felől, hogy érvényes-e valamelyik választás, vagy érvénytelen mind a három?
– Madarász László képviselő mind a három választást megsemmisítendőnek véleményezve, utasíttatni kivánta a miniszteriumot, hogy a törvényt hajtsa végre.
– Erre Deák Ferencz igazságügyminiszter (kérem, »miniszter«) ekként felelt: »Hát azt akarják, hogy, ha valamely választás nem történt törvényesen, azt a miniszterium semmisítse meg? Ne terjesszük a miniszterium hatalmát, mert egykor nyakunkra fordulhat.« Bizony fordulhat – fordult. Ma már Magyarországon a miniszterium hatalma minden, mindenben. Még az úgynevezett parlamenttel is úgy van a dolog, hogy nem a miniszterium a parlament kifolyása, hanem a parlament a miniszteriumé, mert »kultur«-állam vagyunk, hát »röndnek muszáj lönnyi«. – Beh megváltoztak az idők! Mennyire elavultak azok a fogalmak, melyeket a 48-ki miniszterek a miniszteri hatalom felől magukénak vallottak. Hja, haladunk; – hátrafelé az alkotmányos életben
Kossuth Lajos.
Kossuth Lajos.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages