Olay Lajosnak
Olay Lajosnak
22. Via dei Mille. Turin, 1886. szeptember 22.
Tisztelt Képviselő úr!*
* Olay Lajosnak. K. F.
Nagyon el lévén foglalva, szept. 20-ról kelt becses levelében hozzám intézett kérdésére röviden, de igen határozottan nem-mel felelek. Miután a függetlenségi párt, mely a közösügyes alkut (a mit én a magyar államiság abdicatiójának, valóságos nemzeti öngyilkosságnak tekintek) perhorreskálja; a perhorreskált alapon álló országgyűlésbe bement (a mit én egyébiránt teljességgel nem rosszalok), megvallom, sohse tudtam belátni, hogy micsoda elvmentés, micsoda következetesség vagy micsoda logika volt abban, hogy egy oly küldöttségbe be nem ment, a melyet az az országgyűlés küld ki, a melybe bement.
De hát »turpius ejicitur quam non recipitur hospis«.
Arra a be nem menésre a hosszas gyakorlat a függetlenségi párt megkülönböztető jelének pecsétjét ütötte reá. Ezt nem tanácsos a párt aranybullájáról leszakítani. Avagy annyira erős ez a párt, hogy a megszakadást meg ne sinlené? Mert szakadás lenne belőle, az bizonyos. És az is bizonyos, hogy itt-ott, azt hiszem, sok helyütt megpuhulásra, derék beadásra magyaráztatnék – balul! tudom, de magyaráztatnék, s nem hiszem, hogy jó volna ily magyarázatra alkalmat adni. Vesztene a párt tekintélyében.
De ha azt látnám, hogy a párt-programra e pontjának feladásával, a delegatióba bemenetellel a reménynek még csak árnyékával is kecsegtethetnék önmagukat, hogy ott valamely oly actiót fejthetnek ki, a mi akár a párt elveinek győzelmét közelebb hozná, akár attól eltekintve is a hazának positiv hasznára válnék, vagy a nép terhein könnyítene vagy a külpolitika irányán javíthatna, azt mondanám: isten neki, ne gondoljanak a balmagyarázatokkal, menjenek be, fejtsék ki azt az actiót.
De én valamely ily actio lehetőségének még csak árnyékát sem vagyok képes felfedezni.
Hiszen Önök ott sokkal kisebb számarányban állanának a mameluk-táborral szemben, mint az országgyűlésen vannak.
Hát mire redukáltatnék az önök actiója? arra, hogy elmondanának néhány talpraesett beszédet, arra, hogy megmondanák az igazat (a mit persze a mameluk-tábor egész kényelemmel leszavazna).
No, kérem, e végett nem szükség a delegatióba vándorolniok. Megmondhatják azt az igazat itthon is az országgyűlésen. Van arra mód, hogy a külügyek, hogy a hadseregszervezet, hogy az az absurd osztrák-magyar compossessoratus, a mit Boszniának hívnak – az országgyűlésen is szőnyegre hozassanak, – hozatnak is, s itt azokat az igazságokét nagyobb erkölcsi súlylyal elmondhatják, mert többen mondhatják.
Vagy azt gondolják-e, hogy discreditálhatják magát a delegationális institutiót? Növelni fogják hitelét, mert kézen fekvő a reflexio, hogy lám, minő derék, minő igazán alkotmányos institutio az, a hol ily szabadon lehet szólani, és mennyire solide, mily szépen kiállja a bombardirozást.
A törvény tiltja, hogy a delegatio által megállapított költségvetés az országgyűlésen tárgyalás alá vétessék, tiltja, hogy a delegátusok előleges utasítások által megköttessenek, de azt nem tiltja, hogy elveik, politikai irányuk, eljárásuk utólagos kritika alá vétessenek.
No hát vegyék-tegyék nevetségessé (a mint meg is érdemli), discreditálják két kézre az institutiót. Ezt tehetik az országgyűlésen, jobban tehetik, mint a delegatióban tehetnék.
Hát semmi hasznos actio lehetségének még csak árnyékát sem látván, Képviselő úr kérdésére határozottan nemmel felelek.
Én nem épen hibának tartom azt, hogy pártjuk a be nem menést felvette a programmjába, csak nem látom még csak elvi szempontból is hasznát, de kárát sem, hanem mondjuk, hogy hiba volt, vannak a politikában hibák, melyeket nagyobb hiba helyrehozni akarni, mint elkövetni. – Ez ilyen.
Fogadja stb.
Kossuth Lajos.
