Kis-Kun-Félegyháza városának
Kis-Kun-Félegyháza városának
Turin, 1887. márczius 20.
Tisztelt Városi Tanács és Képviselőtestület!*
* Kis-Kun-Félegyháza városának, midőn díszpolgárává választotta. E levelet Helfy Ignácznak küldötte meg. (Lásd fentebb, a H. I.-hoz irt levelet. K. F.
Pontosan kezemhez lett juttatva a díszesen kiállított oklevél, mely által engem derék magyar városuk polgárjogával megajándékozni méltóztattak.
Akadályozva voltam hamarább teljesíteni hálás köszönetem kijelentésének kedves kötelességét. – Elnézésükért esedezem.
Ha engem a nemzet által törvényhozásilag megtagadott multnak harmincznyolcz év óta hontalan roncsát, hazámfiai ott a távol hazában idők és viszonyok minden változata daczára, kegyeletes megemlékezésükre méltatnak s jóakaratuk tanusításával fel-felderengetik életem szomoru végalkonyát: ez reám nézve nem csupán megtiszteltetés, hanem erkölcsi jótétemény becsével birt.
Érthetővé teszi ezt az én helyzetem sajátlagossága és az ellentét, mely hazánk mostanlagos állapota és az én viszontagságos életem czélja s iránya közt fenforog.
Messze tulhaladtam az emberélet rendes határát, annyira messze, hogy szinte nevetséges. Több mint nyolczvannégy év terhe nyomja roskatag vállaimat. Oly teher ez, melynek súlya alatt a test elzsibbad, a lélek eltompul, az élet sivár tengerré válik, az ember porladozó romnak érzi magát, mely az élők világába nem illik bele: az ily késő aggkor alig egyéb, mint hosszura nyuló haldoklás, a mi kétszeresen szomoru, mert nem öntudatlan, s az öntudat, mely mellette virraszt, folyton belesugdos gondolataiba, a carthausiak melancholikus köszöntésével, jövője más nincs, mint a sír; melynek szélén magának örömtelenül, másoknak jóra tehetetlenül ténfereg, röppenő jelene pedig olyan, mintha az űrben vonszolná magával az enyészet angyala, mint Madách remek költeményének egyik remek illustratióján Ádámot vonszolja a tagadásnak szelleme. Ez űrnek – a tehetetlenség űrjének – komor homályán csak egy halvány csillám rezeg keresztül, a neve: emlékezet! mely végigálmodtatja az öreg emberrel a dolgok álmát, melyek voltanak, csakis voltanak! az utolsó fillér ez, melyet a lerótt élet szakmánybéreül a végzet az aggkornak lefizet, nehogy egészen üres kézzel térjen a fáradt munkás pihenni. Kétes értékü bér, mert az emlékezettel nem parancsolhat az akarat; sokat nem birunk felejteni, a mire emlékeznünk fáj; és sokat felejtünk, a mire szeretnénk emlékezni;
Minő álmokat álmodtat az oly öregekkel az emlékezet, a kiknek több virágot, mint tövist szórt a sors életutjokba? Nem tudhatom, mert nekem sokkal több tövis, mint virág jutott; s a tövisek közt mint embernek igen fájdalmasan szurók is jutottak, mint polgárnak pedig, ki hazáját hőn és hűn szereti, kijutott a legkínosabb tövis is: a hazátlanság tövise. Minők lehetnek azon öregek emlékezetének álmai, a kiknek életczéljuk csak az volt, a mit személyes boldogulásnak szokás nevezni? Azt sem tudhatom, mert az én életczélom nem ez vala.
Ha szerény nevem emléke túl találná élni halálomat, habár csak úgy is, a mint a virágot túléli illatja, midőn szirmai földi e hullanak, azt az egy elismerést – úgy hiszem – nem fogná emlékemtől megtagadhatni még ellenségem sem, hogy nem magamnak éltem, hanem hazámat igyekeztem legjobb belátásom és tehetségem szerint szolgálni, becsületes szándokkal, önzetlenül.
Az előttem fekvő díszpolgári oklevél szövege is, bár túlzó beszámítással, mert érdemmé minősíti, a mi csak kötelesség volt, arra látszik mutatni, hogy a szíves jóindulatu megemlékezést is, a melylyel Önök engem megtisztelnek, életem ez igyekezetének köszönhetem.
Ámde az emberfiának igyekezete csak amolyan váltólevél, mely értékképviselővé csak akkor válik, ha azt mint elfogadó a siker irja alá.
Az én becsületes igyekezetem váltólevelétől a sors ezt az értékesítő aláirást megtagadta; hát bizony nekem az életczélvesztés érzetének keserüsége jutott ki, egy hosszu élet küzdelmeinek azon bérében, melyet a végzet az aggkornak fentartott s a melynek neve: emlékezet.
Ne gondolják Önök, tisztelt Uraim, hogy midőn életczélvesztést mondok, egyedül azon álláspont meghiusulása lebeg szemem előtt, melynek az ármány és erőszak által reánk kényszerített honvédelmi harcz folytában elfoglalása azon iszonyatosságoknak volt logikai következménye, melyeket, bármennyi fátyol boríttassék is reájuk – lehetetlen felejteni.
Igaz, hogy engem azon állásponthoz, melynek isten és nemzetem szine előtt hűséget esküdtem, nemcsak hazánk államiságának s önczéliasságának szempontjából, hanem tekintve különösen a magyar nemzet jövőjére nézve mérhetetlen horderejü keleti kérdés, mikor akkor kikerülhetlen végleges megoldásának hazánk érdekeivel megegyező kellékeit s biztosításának feltételeit, még nemzetközi s általános európai szempontból is oly erős meggyőződés köt hogy, ha hazánk önállásának s egész kormányzati rendszerében minden idegen avatkozástól ment függetlenségének feladása helyett oly alku köttetett volna is, mely megfelelne azon államjogi feltételnek, a melyet őseink a magyar királyi szék öröklésies birtoklásához szerződésileg hozzákötöttek, az uralkodóház elfogadott s megtartására az utódokat is kötelező királyi eskük szentségével kötelezettséget vállalt én ugyan elismertem volna (a mint Deák Ferenczhez intézett nyilt levelemben el is ismertem), hogy békés uton ennyit elérve, volna oka nemzetünknek többet, nagy szenvedések árán nem merényleni. De azért az én álláspontomnak még ily alkuval mellőzése is reám nézve ostracismus lett volna, mely engem arra kárhoztat, hogy hontalanságban kínlódjam le életem hátralévő napjait, s még csontjaim is idegen földben porladjanak el.
Igen, de ez esetben a hontalanság nem hárította volna reám a teljes életczélvesztés érzetének kifejezhetlen keserüségét, hazátlanságomtól nem volt volna megtagadva az a vigasztaló öntudat, hogy, ha mindent nem érhettem is el vagy nem érhettem is meg, életem még sem volt egészen haszontalan.
Mert hiszen (s úgy gondolom, ennek köszönhetem a jóindulatot is, melyet Önök irántam tanusítottak) sok más jobbak közt nekem is volt részem (s fenhéjázás nélkül mondhatom, nem hatálytalan részem volt) a 48-ki törvényeknek minden utógondolat nélkül, becsületes, őszinte loyalitással megalkotásában is, mely alkotást nemzetünk az újjászületés egy oly kiindulási pontja gyanánt üdvözölt a magyar haza történelmi fejlődésében, a mely korszakalkotó kezdetnek igyekezett egy biztos jobb jövő felé sokat hányatott életében.
És minden pusztító merényletek daczára a nyomorgatókra érzékenyül visszapattant nyomorgatásokon keresztül gázolva, annak is bizonyult volna, a minek igérkezett, ha fel nem adatik s feladásával nemzetünk a történelem logikájának önálló tényezői közül ki nem töröltetik.
Ha ez meg nem történik, lettem legyen bár örök hontalanságra kárhoztatva, fecscsent volna bár ostracismusom csordultig telített poharából az a maró csepp a szemembe, melyet az 1879: L. t.-czikk csakugyan szemembe fecscsentett, én vigaszt kereshettem volna a gondolatban, hogy ama korszakalkotó kiindulási pont megalapításában nekem is részem volt.
De hát a feladás, a kitörlés megtörtént; s minthogy ez is megtörtént, hát én ezen szomoru helyzetben találom magamat, tisztelt Uraim! hogy a mint egybevetem az 1848-ki törvényhozás vezérelvét, czélját, irányát azon álláspont vezérelvével, czéljával, irányával, a mely 67-ben elfogadtatott, a mint meggondolom, hogy az államjogi önállás feladásának fatális logikája mennyire érezteti az idegen érdekek nyomását, még az országos háztartás berendezésének közgazdászati terén is, s a nemzet minő szenvedőleges beletörődéssel engedi magát az önállásból kivetkőztetés lejtőjén lejebb és lejebb sodortatni, hát oly rikító szinben tünik fel szemeim előtt a merev ellentét 1848 és 1867 közt, s az ellentétet oly vastagon accentuálják ez utóbbinak husz év ótai termékei, hogy a mint felvetem magamnak a kérdést, hogy mi maradt fenn, vagy kitörületlenül vagy megnyirbálatlanul, meghamisítatlanul abból a 48-ból, melyet hazánk a nemzeti újjászületés korszakalkotó kiinduló pontja gyanánt üdvözölt? a mérlegezés értékmaradványát egy nagy semmiben, egy irtózatos zérusban vágja szemem közé a tagadás szelleme.
Mondhatnák Önök, tisztelt Uraim, hogy azon vívmányok közül, melyeknek keresztülvitelében egykoron nekem is részem vala, ha más nem is, de a jobbágyság felszabadítása, a polgári szabadságnak a népre osztálykülönbség nélkül kiterjesztése s ezzel kapcsolatban a rendi alkotmánynak népképviseleti rendszerré fejlesztése a 48-ki alkotások hajótöréséből megmenekültek, s hogy ezek a multaknak oly hagyatékai, a melyekért élni, küzdeni mégis csak méltó vala.
Igaz, hogy ezek a hajótörésből névleg megmenekültek, de értékükből annyira kivetkőztetve menekültek meg, hogy a teljes életczélvesztés érzetének keserüségét, mely lelkemet eltölti, nem enyhíthetik.
A jobbágyság felszabadítása nem; mert a közterhek óriási növekedése a birodalmi egység mindent háttérbe szorító tekintetének az államháztartásra s az ország közgazdászati viszonyaira gyakorolt nyomása s ezzel kapcsolatban a keresethiány a jobbágy-felszabadítás kihatását a nép gyarapodására keservesen megfogyasztották, sőt az ország némely részeiben teljesen elenyésztették, elannyira, hogy egyenesen azon néposztály soraiban, a mely már több mint egy emberöltő óta tulajdonául birja a földet, melyet előbb csak jobbágyul mívelt, ezerekre megyen azoknak a száma, a kik indíttatva találjál magukat az inség ellen, melylyel a hazában küzdeniök kell, Amerikába kivándorlásban keresni, ki állandó menekülést, ki segítséget.
Hogy oly gyér népességü országban, mint a minő hazánk, a tömeges kivándorlás oly mérveket ölthetett, a minőket különösen az utóbbi éveken öltött, az minden esetre megdöbbentő esemény, mely az ország közgazdászati helyzetére nagyon jellemző világot vet s a haza érdekeit pártérdekeknek alá nem rendelő hazafiak komoly figyelmét a legnagyobb mértékben megérdemli, de én csupán helyzetem constatálásával foglalatoskodván, a kivándorlási ügy tüzetes taglalásába s a tekintélyes helyről hangoztatott szépítgetések, elsimítgatásuk megrostálásába e helyütt nem bocsátkozhatom, s csak annyit akarok említeni, a mennyi érthetővé teendi, hogy nem tudhatok az életczélvesztés keserüségére, a jobbágyfelszabadításból enyhítést meríteni.
Ilyen tény az, hogy ama megyék, melyekben az Amerikába kivándorlás a legnagyobb hullámokat verte fel, a belügyminiszterium által formulázott kérdésekre adott hivatalos feleleteikben világosan és határozottan akként jelezték a tényállást, hogy: »a kivándoroltak legnagyobb contingensét első sorban az úrbéri telkes osztálynak eladósodott része szolgáltatta«, és ismét, hogy: »a kivándorlottak zömét elszegényedett, eladósodott fél- és negyedtelkes gazdák képezik«. Ez hivatalosan constatált tény, és méltóztassanak figyelembe venni, hogy itt nem néhány léha, könnyelmü emberről van szó, hanem munkaszerető, takarékos ezrekről sok ezerekről, a kik egyetlen egy évben egy millió forintnál többet küldtek haza Amerikából családjaiknak, keserves munkájuk megtakarított keresményéből.
No már, a mikor ezeknek itthon még robotot, hosszu fuvart kellett szolgálniok, füstpénzt fizetniök, egész »brutto« termésük kilenczedét földesuraiknak átadniok, a mi »netto« számítással nem kilencze volt, hanem a tiszta haszon harmadát, felét, sokszor egészét is elvette tőlük, azok a telkes gazdák, a kik most ezerenként vándorolnak ki, a szó szoros értelmében az voltak, a mint őket a törvény nevezte (nyomorult adózó nép) (misera plebs contribuens), de azért mégis megélhettek a hazában, hát nem költöztek el, nem vándoroltak ki, pedig törvényes akadály ép úgy nem állott utjokban, mint most nem áll, mert nemcsak a szabad költözködés jogával, hanem azon joggal is fel voltak törvény által ruházva, hogy a telkeikbe fektetett beruházásaikat a jobbágyi állomány haszonvételével együtt szabadon eladhassák, de azért kivándorlásoknak, tömeges elköltözéseknek híre sem volt, s im most, midőn a terhes jobbágyi szolgálatok, adózások, kötelezettségek alól már több mint egy emberöltő óta felszabadítvák, most, midőn szabad tulajdonul birják telkeiket, minden idejüket, minden munkájukat saját gyarapodásukra fordíthatják, ezer meg ezer számra vándorolnak ki Amerikába, mert nem képesek a hazában maguk és családjaik számára a megélhetést biztosítani.
Hogy ilyen a valódi tényállás, hogy a túlnépes országok társadalmi betegségének a tömeges kivándorlásnak gyér népességü hazánkban ily mérvben elharapózása, mint kútfőre egyenesen az inségre vezethető vissza, ez nem rémlátás, nem kósza hirekből merített feltevés, hanem hivatalosan megállapított kétségbevonhatlan tény, a minek bebizonyítására elég arra hivatkoznom, hogy azon tizenhat megye közül, melyekhez a kormány 1882-ben a kivándorlási ügy állására nézve formulázott kérdéseket intézett; nyolcz megye (közel 1.700,000 lakossal) egyenesen azt jelentette a kormánynak, hogy »a kivándorlást főképen a nép elszegényedése, az elszegényedést pedig főkép az állami és községi közterhek s a munka- és keresethiány idézték elő«.
Hogy a hivatalosan constatált ténynyel szemben mennyi értéke lehet annak a nagy garral hangoztatott üres frázisnak, hogy Magyarországon népelszegényedésről nem lehet beszélni, azt nem szükséges fejtegetnem. A pártérdekü taktikának sokat el lehet nézni, de az országos bajok leplezgetéséből csak még sem kellene politikai tőkét csinálni.
Nem tett engem sem az aggkor annyira gyarlóvá, sem a kedélykeserüség annyira elfogulttá, miszerint ne ismerném, hogy bizonyos tekintetekben nagy haladás, nevezetes fejlődés jött közbe hazánkban, a mióta én hontalan vagyok. Nagy a haladás culturális tekintetben, nevezetes a fejlődés, különösen azon a téren, melyen a kor igényeihez, a tudomány vívmányaihoz, az emberiség haladásánál folyamsodrához alkalmazkodás nélkül a mai időben nemzet már el nem lehet. Hogy ne volna fejlődés? Hiszen korunkon uralgó eszmeáramlat világraható befolyása elől lehetetlen elzárkózni, nincs oly otromba államszervezet, oly szolgaság, oly rossz kormányzat a világon, mely az áramlat befolyásának ne volna kénytelen kisebb, nagyobb mértékben meghódolni. Kihat az mindenhová, még azon világrészekre is bámulatos mérvben kihat, a hol pár emberöltő előtt még emberhust ettek. Hát bizonyos, különös volt volna, ha ez áramlat befolyása elől épen a mi nemzetünk zárkózott volna el, mely saját jellegének szivós megőrzése mellett, az európai eszmeáramlatokhoz alkalmazkodásra mindig oly fogékony volt.
De a ki figyelembe veszi, hogy mivel az ország önállásának feladása folytán a kellő óvatosság és biztos alapra fektetés mellett megbecsülhetlen jótékonyságu pénzjegykibocsátási jognak hasznos beruházásokra felhasználhatása is áldozatul dobatott a birodalmi egység telhetetlen molochjának, a létrehozott fejlődés drága külföldi kölcsönökkel lett megvásárolva, melyeknek terhe érezhetőleg zsibbasztja s nemzedékeken át fogja zsibbasztani a közgyarapodást, a ki számba veszi a folytonos adósságcsinálással tengődő, az örökös deficit süppedékében kínlódó államháztartás siralmas állapotát, s úgy az ország, mint a magánosok eladósodásának óriási progressióját, nem lehet az iránt kétségben, hogy megbocsáthatlan ámítást követne el, a ki azt akarná elhitetni, hogy a létrejött fejlődés közben a nemzet vagyoni ereje növekedett. Ha tárgyam kivánná s terem engedné, a számok kérlelhetlen tanubizonyságával mutathatnám ki, hogy a nemzet vagyoni erejének mérlegében a fogyás a szaporodás, a teher a szerzést, a passivum az activumot aggasztó mérvben meghaladja, de nemzetünk ez életérdekü ügyének fejtegetése más lapra tartozván, itt tárgyamra szorítkozva csak annyit jegyzek meg, hogy a kivándorlási ügynek azon állása, melyre hivatalos adatok alapján hivatkoztam, minden esetre igen komoly közjel, mely arra mutat, hogy (Hamlet szavaival szólva) valami rothadt van a mi Dániánkban, hogy Magyarország pénzügyi és közgazdászati állapota nem egészséges állapot, hogy a rettenetes áldozatokba került fejlődés nem áll arányban a növekedett szükségletekkel, s az elviselhetetlenségig fokozott közterhekkel, melyek földadóban magának az országos földadóbizottságnak 1885-ki beismerése szerint már magát a tőkét is megtámadják, hogy a megélhetés általában is, de különösen a földmíves népnél még oly termékeny s kedvező fekvésü megyékben is, mint a minő Mosonmegye, a helyett hogy megkönnyült volna, megnehezedett s hogy irtózatos súlylyal kell 67-ki alapon kínlódó államháztartás abnormitásának s az ország nyomasztó közgazdászati helyzetének a földmíves népre reá nehezkedni, miszerint a jobbágyfelszabadítás jótékonysága annyira elpárologhasson, s a volt úrbéri telkes gazdák közt ezernyi-ezerek oly nyomoruságos állapotba kerülhessenek, mint azt a kivándorlási ügy megdöbbentő adatai mutatják.
Méltóztassanak ezek után megítélni, tisztelt Uraim, ha nincs-e okom azt mondani, hogy a jobbágyfelszabadítás emlékében nem találom meg azt a vigasztalást, helyre élete a szomoru végalkonyán oly igen nagy szükségarc volna.
De a mint ebben nem, úgy a 48-ki alkotások hajótöréséből megmenekült polgárszabadságban s népképviseleti rendszerben sem tudom azt megtalálni.
A kik azt gondolják, hogy a 67-ki közjogi alapon álló Magyarországban van, vagy csak lehet is, polgári szabadság a szó államtani értelmében, nem adnak maguknak számot a szó valódi értelme felől, ép úgy, mint a magát szabadelvünek nevező párt nem ad magának számot arról, hogy mi az értelme ennek a szónak »szabadelvüség«, különben nem szavazna meg oly törvényeket, melyekben a miniszteri hatalom köre kitágításának szabadelvütlen fonala vonul végig.
Még csak képzelni sem lehet szabadságot a maga teljességében, ha a nép, mint egész, a haza, a nemzet, a kormány minden idegen avatkozástól teljesen nem független. Autonomia nélkül, minden idegen avatkozástól ment önkormányzat nélkül nincs szabadság. Így ir Lieber tanár hires munkájában: »a polgári szabadságról és önkormányzatról«.
Ez nem vélemény, melyhez szó férhet, nem elmélet, a mit az élet gyakran kinevet, ez nyilvánvaló adoma, mely nem szorul bizonyításra, mert ki ne tudná, ki ne érezné, hogy ez a szó »szabadság«, a mint egyeseknél, úgy nemzeteknél is egyenesen azt a fogalmat fejezi ki, hogy saját ügyeiket idegen avatkozástól mentten intézhetik.
Már most méltóztassanak végiggondolni hazánk jelenleges közjogi, politikai, nemzetközi, kormányzati, pénzügyi, államháztartási, közgazdászati egész rendszerén. Minden lépten-nyomon idegen avatkozással találkozandnak. Tényeket constatálok.
A legfontosabb állámügyekben közös osztrák-magyar miniszterek kormányoznak. – Idegen avatkozás!
E közös minisztereket a magyar országgyűlés, mely a magyar szabadság intézményes közege volna, még csak felelősségre sem vonhatja: csakis a magyar és osztrák delegatiók közös – s mert közös, tehát illusorius ellenőrzése alatt állanak. – Idegen avatkozás!
A képviseleti kormányrendszer legfontosabb attributumának – a mely egyszersmind az alkotmányos életnek semmivel sem pótolható biztosítéka – a hadi költségek megszavazásának s hovafordításuk ellenőrzésének jogát, magyar és osztrák delegatiók úgy előleges utasítás, mint utólagos megbizatás nélkül közösen gyakorolják. – Idegen avatkozás!
A hadsereg kérdését a mostani válságos körülmények miatt nem akarom ezuttal feszegetni, még csak annak jelzésére sem terjeszkedem ki, hogy mi sajnálatosan más jellegü a viszony a katonaság és polgárság közt Magyarországon, mint az, a melynek itt Olaszországban tanuja vagyok. Csupán azon általánosságban azon egy megjegyzésre szorítkozom, hogy a nemzeti önállás és önkormányzat feladásának ezen egyik legfájdalmasabb ágazatában a 67-ben még magyar hadseregnek nevezett, de 69-ben már csak magyar sorhadi csapatokká minősített, németül oktatott, sárga-fekete zászló alatt németül vezényelt s az alkotmány iránti hűségre fel nem esketett magyar haderő kérdésében, az idegen avatkozás, a magyar nemzeti (nem nemzetiségi, hanem nemzeti) jellegéből teljesen kivetkőztetésig megyen.
Magyarország és az osztrák birodalom két egészen különböző gazdászati egész, melynek egymástól teljesen különböző érdekei, különböző kereskedelmi politika szükségére utalnak. Austriának van fejlett műipara, Magyarországnak nincs, annyira nincs, hogy csak maga az, a mit szövő iparczikkekért évenkint a külföldnek (és pedig több mint kilenczven század részben egyenesen Austriának) fizet, a magyar nemzet összes földbirtokának, a catasteri munkálat 156 1/2 millió forintban megállapított összes tiszta jövedelmét, nemcsak teljesen felemészti, hanem még 30 millió frttal megis haladja. Ez hivatalos kimutatásokkal constatált tény. Ha ez a helyzet fentartatik, lehetetlen hazánknak közgazdászatilag el nem pusztulni. És mégis az úgynevezett új »alkotmányos aera«, a helyett hogy hazánk életérdekének megfelelő önálló magyar kereskedelmi politikával örvendeztetné meg nemzetünket, az osztrák ipart a magyar piacon minden ármérséklő külföldi verseny ellen magas vámokkal védő közös vámterületet varrt nemzetünk nyakába, mely ezt a pusztító helyzetet megörökíti. – Vannak, a kik a védvámrendszert tartják jónak, vannak, a kik a szabad kereskedést tartják: ám legyen; de ha védrendszer, hát legyen védrendszer, mely a magyar iparnak minden idegen ipar ellenében, az osztrák ipar ellenében is, mérsékelt védelmet ad; ha szabad kereskedés, hát legyen szabad kereskedés, mely szabadságot nyujt a legolcsóbb piaczon venni; de hogy sem az egyik, sem a másik ne legyen, hanem a magyar nemzet a maga piaczán egy szomszéd nemzet iparát védje magas vámokkal minden verseny ellen, hogy a magyar nemzet a maga piaczát se maga ne használhassa, sem olcsító versenynek ne nyithassa meg, hanem egy szomszéd nemzetnek monopoliumul szolgáltassa ki, – ezt, ha minden önérzetet feladó politikai servilismus műve nem volna, oly égbekiáltó képtelenségnek kellene neveznem, melyhez hasonlót az emberi eszme ficzamolások egész történelme fel nem mutat. Rosszabb ez a gyarmatrendszernél, hiszen Anglia gyarmatainak joguk van a maguk műiparát még az anyaország műiparágának versenye ellen is vámokkal védeni. Többen teszik is. Magyarországot ennek a jognak Austria irányában gyakorolhatásától a közös vámterület megfosztotta, pedig bármennyire lesiklott is az 1791: X. alaptörvény álláspontjáról, annyira talán csak mégsem jutott, hogy anyaországa Austria legyen. Terem nem engedi, hogy azon álokoskodások tarthatatlanságának kimutatására e helyen kiterjeszkedjem, melyekkel bizonyos körökben a nemzetet a közös vámterülettel kibékíteni s a külön vámvonal eszméjétől elriasztani törekszenek. Erre vonatkozó jegyzeteim, melyeket alkalmilag papirra vetettem, majd csak nyilvánosságra kerülnek, itt tárgyamnak tartozólag elégnek tartom arra hivatkozni, hogy valamint a közös miniszterek, közös delegatiók, közös hadsereg és mindenféle más közösségek hosszu sora, úgy a közös vámterület is, a magyar haza állami önállása kérlelhetlen nagy ellenségének, a birodalmi egység eszméjének szülöttje, mely eszmének köntösén a 67-ki dualismus csak a szabást módosította, de a köntös kelméje a régi maradt: közös vámterület, idegen avatkozás, a magyar nemzeti vagyontőke megtámadásának egyik elszegényítő kutfeje.
Önálló magyar nemzeti bank nélkül a földmíves nép s a kisiparosok olcsó személyes hitellel még a kölcsönös jótállásu szövetkezetek közvetítése mellett sem láthatók el kellő mértékben, ily ellátás pedig az egyedüli biztos mód arra, hogy föld népe az uzsorának ne essék áldozatul, de a birodalmi egység eszméjének még a magyar nemzeti bank ellen is »scrupulusai« támadtak, s így nemzeti bank nincs – még csak ez sincs! hanem van helyette nyerészkedő alapra fektetett osztrák-magyar jegybank, melynek székhelye Bécs, működése a jelzálogüzleten kívül természetesen csak a kereskedő világ körére terjedhet ki, a magyar pénzjegykibocsátási jog használatának utját vágja s a pénzügy önálló szervezését meg nem engedi. Idegen avatkozás a magyar nemzet háztartásába.
Általában Magyarország még csak annyi önkormányzattal sem bir, hogy saját háztartását saját érdekeinek megfelelőleg rendezhesse be, függetlenül; minden lépten-nyomon a birodalmi egység mindent háttérbe szoritó tekintetével kell számolnia, még csak közvetett adórendszerét, a só- és dohányjövendéket, a pálinka-, sör- és czukoradót sincs hatalmában önállóan megállapítani, mindezek iránt Austriával kell egyetértésre jutnia. – Idegen avatkozás!
A közös vagy közösen intézendő ügyek lajstroma oly husszura nyult, mint a Szent Iván éneke: s hogy a sok mindenféle közösségből még az »absurdum« közössége se hiányozzék, hát van a magyar országgyűlésnek nem felelős osztrák-magyar közös miniszter által nem tudni ki számára adminisztrált osztrák-magyar közös birtoka is, neve Bosznia. Nagyon helyesnek ismerem el azon legújabban nyilvánított politikai irányt, hogy a Balkán félszigeten élő népek egyéniségüknek megfelelő független államokká fejlődjenek. (Tisza miniszterelnök szavai.) Úgy tudom, hogy Bosznia is a Balkán félszigeten fekszik. Miként szándékoznak ezt a compossessorátust abba a helyes politikai irányba beleilleszteni? Azt nem tudhatom, de a családi cabinetpolitika hagyományait ismerem, és nagyon tartok tőle, hogy ez a közbirtokosság elébb-utóbb igen keserves bajokat fog idegen avatkozások által annyira zaklatott hazánkra hárítani.
Az idegen avatkozások e hosszu rovata csonka volna, ha általában meg nem említeném, hogy a mi alkotmánya van 1867 óta az osztrák-magyar monarchia egyik felévé átalakított Magyarországnak, az, a mennyiben állami jellegü, nem magyar, hanem osztrák-magyar, a mennyiben pedig magyar, nem alkotmány, hanem csak amolyan tartományi jellegű statutórius hatóság, melybe azonban, még mint ilyenbe is, az idegen avatkozás varjuja a rekedtségig belekárogat. Sokszor van szerencsétlenségem olvasni a lapokban, hogy, ha a magyar miniszterek figyelme egyre vagy másra felhivatik az országgyűlésen, a mit tenni jó volna, azt adják feleletül, hogy hiszen iparkodnak, de a dolog nemcsak tőlük függ, ahhoz az osztrák kormánynak is szólása van.
Hát biz’ én, tisztelt Uraim! úgy látom a dolgokat, hogy a 67-ki alapra helyezkedett magyar nemzet, elkezdve a magas állami politikán, le egészen a találmányok szabadalmáig, az idegen érdekek nyomásának, az idegen avatkozásnak gályarabszerü vasgolyóját vonszolja lábain. Nagyon szűk tér az, melyen így szabadon lehet mozogni.
És ezt szabadságnak nevezik!…
Én megmértem annak a vasgolyónak súlyát hazám ezeréves államiságának, nemzetem létérdekeinek mérlegén, én megkérdeztem ettől a 67-ki magyar népszabadságtól, mit csinált a nemzetünk által isten és világ előtt tett ama szent fogadással, melynek megszegett oklevelét az 1861-ki felirást, a világ birája, a történelem magasra emeli a magyarok istenéhez, mint Murad szultán emelte Várnánál a megszegett békekötést a keresztények istenéhez; és bizony-bizony, mondom, a különbség olyan a 48. és 67-ki szabadság közt, hogy, ha a 48-ki népszabadság geniusa megszólalhatna, azt mondaná ennek a 67-ki szabadságnak: »nem ismerlek«.
Nem, Uraim! én ebből a népszabadságból nem tudok vigaszt meríteni, s minthogy ebből nem, hát bizony abból sem, hogy ennek a szabadságnak országos közege: a népképviseleti rendszer, a 48-ki alkotások hajótöréséből megmenekült, mert csak alakja menekült meg, lényege odaveszett.
Nem az az intézmény ez, melyet 48-ban megalkottunk, midőn szemünk előtt tartva az uralkodó-háznak az 1791. évi X. alaptörvénybe igtatott azon elismerését, hogy »noha a trónöröklési rend ugyanaz Magyarországon, mint az (ma austriai birodalomnak nevezett) örökös tartományokban, Magyarország mindazáltal szabad s egész kormányzati rendszerében független ország, mely semmi más népnek vagy országnak le nem kötött, saját önállással bir«. Hazánk ez ősi szent jogának intézményes biztosítása végett feltártuk az alkotmány kapuit az egész nép előtt, s behoztuk a népképviseleti rendszert, hogy a szabad hazának szabad népe e joghoz híven képviseltetve magát az országgyűlésben, megtegye azt, a mit a nemesség egyedül nem volt elég erős megtenni, megvédje, megőrizze minden csonkítás ellen a haza szabadságát, függetlenségét, semmi más népnek vagy országnak le nem kötött önállását.
És a 48-ki népképviselet helyt is állott e hivatás, e kötelesség mellett vészben, viharban, rendítethetlenül (népiesen szólva) nem adta be derekát, noha a haza szabadságának megrontására törő hatalmi dictátumok fegyverrel szórattak szeme közé.
És a 61-ki népképviselet is helyt állott, s (jegyezzük meg jól, Deák Ferencz vezérlete alatt állott helyt) e szent hivatás, e kötelesség mellett, midőn noha csak csonka volt (mert Erdély hiányzott soraiból) s noha még keservesen sajgott a sebek fájdalma, melyekkel tizenkét rettenetes év a nemzet testét elborítá: közakarattal, egy szívvel, lélekkel kijelentette a hatalomnak, hogy a 48-ki törvényekhez egész kiterjedésükben ragaszkodik; azokhoz a 48-ki törvényekhez ragaszkodik egész kiterjedésükben, melyeknek közjogi alapvonása ép abban állott, hogy minden idegen avatkozásnak az ország bármely közügyeibe utját vágták.
Korunk nagyon hajlandó felejteni. Legyen nekem a sír szélén merengő hontalan öregnek megengedve felfrissíteni a magyar országgyűlések történelme egyik legszebb lapjának, azon nyilatkozatnak emlékezetét, melylyel a 61-ki népképviselet pártkülönbség nélkül azon elhatározását kisérte, hogy hazánk jogaiból semmit fel nem ad. A bárcsak kötelességhű, de ép azért dicsőséges nyilatkozat ekképen szól:
»Lehet, hogy nehéz idők következnek ismét hazánkra, de a megszegett kötelesség árán azokat megváltanunk nem szabad. Az ország alkotmányos szabadsága nem oly sajátunk, melyről szabadon rendelkezhetnénk; hitünkre bízta a nemzet annak hű megőrzését, s mi felelősök vagyunk a haza és lelkiismeretünk előtt… Ha tűrni kell, tűrni fog a nemzet, hogy megmentse az utókornak azon alkotmányos szabadságot, melyet őseitől örökölt, tűrni fog csüggedés nélkül, mint ősei tűrtek és szenvedtek, hogy megvédhessék az ország jogait.«
Én uram! én istenem! borzongás fut végig idegeimen, a mint ezeket irva hazám jelenére gondolok! Minő változás a nemzet lelkületében! 61-ben még a haza szabadságának fényes csillaga világított érzelmeinek utjain; most két lidérczláng lebeg; a nevök: üzlet és élvezet.
Elkövetkezett a 67-ki népképviselet, és mit tett az a népképviselet? Ugyanazon vezérlet mellett, mely 61-ben tolmácsa volt a nemzet azon elhatározásának, hogy, ha tűrni kell, tűrni fog csüggedés nélkül, mint ősei tűrtek és szenvedtek, hogy megvédhessék az ország jogait, de azokból semmit fel nem ad; 67-ben megtette azt, a mit az ősök soha nem tettek, a mit az aránylag erőtlen nemesség soha semmi nyomás alatt, semmi szenvedések kilátása miatt soha meg nem tett: feladta az ősök szent hagyatékát, az utódok elidegeníthetlen örökségét, az ország függetlenségét!
És most a népképviseleti rendszer Magyarországon ezen jogfeladó alapon áll s e jogfeladásnak, mely az országgyűlési intézmény fenségét, hatóságát puszta statutorius hatósággá szállította le, következéseit még megsúlyosbítja azon körülmény, hogy az e rettenetes árért kárpótlásul elfogadott csonka alkotmányosságnak sincs semmi reális biztosítéka, minthogy az ország hadereje nem teszen esküt az alkotmányra, tudtommal még csak a honvédség sem! Az 1848: IV. t.-cz. 6. §-a pedig eltöröltetett, mely 1848-ban az országgyűlés törvényes önállása bevehetetlen védsánczának bizonyult. E biztosítékhiány teszi érthetővé azt a megdöbbentő tüneményt, hogy husz évi »parlamentáris (??)« működés igazolja egy párton kívüli, tehát teljességgel nem ellenzékies szinezetü fővárosi nagy napilap azon minapi mondását, hogy az országgyűlés Magyarországon most nem egyéb, mint kényelmes eszköz oly dolgok keresztül vitelére, a minőket absolutistikus eszközökkel keresztül vinni soha sem birtak. Valóban úgy van. A biztosítékhiány lidércznyomása oly súlylyal nehezedik a 67-ki alaphoz ragaszkodó országgyűlési többség mellére, hogy a döntő tekintet, mely számerejének kiméletlen kifejtésénél vezeti, nem az, hogy a nép óhajai megvalósíttassanak, hanem az, hogy a nem tetszés odafenn mindenáron kikerültessék. Miként találhatnék én ebben vigasztalást? hisz’ ez nem folytatása, hanem egyenes megtagadása a 48-ki népképviseleti rendszernek.
* * *
Megfárasztottam türelmüket, tisztelt Uraim, oly dolgok hosszas fejtegetésével, melyek Önök előtt ismeretesek; de szükségét éreztem egész nyiltsággal feltárni Önök előtt helyzetemet, miszerint kitünjék, hogy minő nagy okom van nekem hazámfiai szives megemlékezéseit valódi jótéteménynek tekinteni.
Nagyon keserves állapot az, Uraim, midőn egy öreg ember, ki soha sem kért a sorstól más kegyet, mint azt, hogy tehessen valamit, a mi hazájának maradandóan javára válik, hosszu élete végén hiában keres hazája helyzetében egy megváltó vonást, mely elűzhetné agyából azt a gyötrelmes gondolatot, hogy hiában élt.
Ez a gyötrelmen gondolat üldöz engemet, mert, kivéve talán a sajtószabadságot s több oknál fogva azt is csak talán, és semmi esetre sem úgy, hogy mindazt, a mi elpusztult, pótolhatná, hiában keresem a hazai állapotokban azt a megváltó vonást.
Hát bizony nagy jótétemény reám nézve, ha találkozom valamivel, a mi elűzi agyomból azt a gyötrelmes gondolatot, s én hálás szívvel vallom be, hogy ilyen jótékonyság rám nézve annak tapasztalása, hogy hazámfiai az én szerény nevemet még mindig kegyeletes megemlékezésükre méltatják.
Mert ez nem szól, nem szólhat személyemnek. Eltünőben vannak velem együtt utolsó gyér maradványai azon nemzedéknek, melylyel egykoron együtt izzadtam meg a hazafiai kötelesség pálya homokát; helyébe új nemzedék lépett, más idők, más viszonyok növendéke, mely engem nem ismert, melyet hozzám semmi személyes viszony emléke nem csatol; és harmincznyolcz éves távollét áll köztem és nemzetem közt; és köztünk áll ama körülmény, hogy valamint egykor nem hagytam magam a hatalmasok komor tekintete által visszariasztani attól, a mit hazafiai kötelességemnek ismertem, úgy most saját nemzetem jogfeladó határozata ellen is tiltakozni merek hontalanságom által; mert azt a jogfeladást bűnnek, hazámra romlásnak, nemzetemre átoknak, s ha le nem rázza magáról ez átok lánczait, lassu, de bizonyos halálnak tudom. Mind oly körülmények, melyek mintegy kihivják hazámban nevemre a feledést.
S ha mindezek daczára a változhatlan jóindulatnak nemcsak magántermészetü, de még oly ünnepélyen jellegü tanusításaiban is szerencsém van részesülni mint a minővel pár év előtt hazám törvényhatóságainak jelentékeny többsége megtisztelt, most pedig Önök, tisztelt Uraim! a magyar hazafias érzelmü Kiskun-Félegyháza városának érdemes elöljárói s képviselői és (a mi irántoki lekötelezettségemet megsokszorozza) az Önök kezdeményezése nyomán hazánk számos más városai is megtisztelnek: hát ez nem szólhat, ez nem szól jobbadán ismeretlen személyemnek, hanem szól a czél, az irány, a törekvések emlékének, melyekhez szerény nevem fűzve van, tulajdon azon kutfőből erednek a jóindulat e tanusításai, a melyből ered azon, mind szélesebb körre terjedő, mindegyre jelentékenyebb alakot öltő kegyelet, mely a symbolikus jelleggel felruházott márczius 15-ét pártkülönbség nélkül nemzeti ünneppé avatta.
Ezért érzem én hazámfiai kegyeletes megemlékezéseit oly jótéteménynek, mely elűzi agyamból azt a gyötrelmes gondolatot, mely végnapjaimat megkeseríti, mert arról győznek meg, hogy, ha a mint nagy idők törekvéseinek zöldelni kezdett vetését az önbizalomvesztés egy gyönge perczének égető szele leperzselte is, de a vetés gyökerei épségben maradtak a nemzet szivében, elpusztíthatlanul, kiirthatatlanul. És ez a remény sugarával világit be a jövendő homályába is. Nem hiába véste be egy ezredév Magyarország állami függetlenségét az európai államrendszer egyik lényeges alkatrészeül a történelem ércztáblájára, nagy érdekek őre volt az a multakban, nagy érdekek őréül van az hivatva a jövendőben, és nekem úgy látszik, hogy van egy húr a romlatlan magyar nép szivében, melynek rezgése helyet fog még követelni annak a függetlenségnek a történelem logikájában, hűséges loyalitás alapján, ha a hatalom saját biztonsága feltételeinek helyes felfogására felemelkedik, de bizony jó volna illető helyütt megfontolni, hogy nem jó politika a magyar nemzetet – az egyedülit a monarchiában, mely kifelé nem gravitál – válut felé tuszkolni, mert Magyarország állami önállása azon kérdések közé tartozik, melyekre ráillik az, hogy »veletek, általatok, ha nektek tetszik; nélkületek, ellenetek, ha kell« – »a leányzó nem halt meg, csak alszik«.
Hálás érzettel maradok a tisztelt városi Tanács és Képviselőtestület lekötelezett szolgája és polgártársa
Kossuth Lajos.
