Irányi Dánielnek
Irányi Dánielnek
22. Via dei Mille. Turin, 1888. április 13.
Tisztelt Barátom!*
* Irányi Dánielnek. K. F.
Szivesen köszönöm egészségi állapotom iránt tanusított barátságos érdeklődését s jó kivánatát. Kevés öröm mellett sok búbánat jutott osztályrészemül életemben, melyet az életczélvesztés nagyon keserüvé tett; hogy meddig tarthat még? az reám nézve teljesen közömbös dolog, mert hiszen már régóta nem töltök be űrt, mondhatom is, hogy, ha saját életemre nézve azon előjoggal birnék, a minővel egykor Rómában vestapapnői a legyőzött gladiatorok életére nézve birtak, isten bizony nem hiszem, hogy venném magamnak a fáradtságot újjamat felemelni. Tartand, a meddig tart, az az ő dolga; de ha az a parányi idő, mely még számomra kimérve lehet, testi szenvedések nélkül folyhatna le, azt bizony nagy isten áldásának tartanám, és e tekintetlen hálával ismerem el, hogy ekkorig irántam a végzet kivételes kegyes volt. Öt hónap mulva – ha addig élnék – 86 éves lennék; nagy idő ez, a halandósági táblázatok tanusága szerint, ezt a kort ezer ember közül három sem éri el; a hosszu működés biz’ a legjobb szerkezetü gépet is elkoptatja; hát bizony én sem vagyok ment a fogyatkozásoktól, melyek az aggkort kisérik; de egészben véve még sem panaszkodhatom; még eszemet is tudom, tagjaimat is birom; sőt oly szellemi munkálódást s oly testi erőködést is megengedhetek magamnak, a minőre az én korombeli emberek közül bizony csak kevesek lehetnek képesek; hanem azt az egy fogyatkozást bizony napról napra nagyobb mértékben érezem, hogy szemeim, kivált lámpafénynél, megsokallották a fáradtságot, s ez az én helyzetemben nagyon komoly baj; mert a teljes elzárkózás minden társadalmias érintkezéstől, sok év szokása által annyira természetemmé vált, hogy azon, még ha akarnám is, többé nem volnék képes változtatni; tehát örökös magányomban kirekesztőleg tollam és könyveim társaságára vagyok szorítva. Ha még ezektől is meg kellene válnom, mielőtt meghalok: borzasztó csak reá is gondolni! – No de már nem tarthat sokáig. Ez megnyugtat. Hát »ŕ la grace de Dieu«.
* * *
Rettenetes dolog az árviz-veszély Magyarországon, mely már nem is rendkívüli csapás, hanem az ekkorig követett, részint merőben téves, részint fogyatkozatos eljárás folytán, csaknem évről évre meg-megújuló fatum gyanánt üldözi, pusztulással fenyegeti tiszavölgyi ősi fészkében a magyarságot.
Nagyon helyesen történt, hogy Ön alkalmat nyujtott a képviselőháznak megadni az elismerés adóját a veszély elleni védekezés körül kifejtett tevékenységnek s buzgalomnak. Vannak helyzetek, midőn a kötelesség erélyes teljesítése érdem jellegét ölti fel. Ilyen a jelen helyzet.
Fájdalom, nagyon sűrün kell igénybe vétetni a közönség könyörületes indulatának Magyarországon, mert csapás csapás után sujtja, mintha még az elemek is összeesküdtek volna romlására. De hát küzdelem volt nemzetünk sorsa egész hosszu multján át, s megfogyva bár, de törve nem él hazáján. Szeretem hinni, hogy a szellem, mely az Ön felszólítására úgy a nemzet képviselői, mint a kormány részéről nyilatkozott, nemcsak közvetlen eredménye által, hanem buzdító hatása által is a közönségre, sokat fog enyhíteni a szenvedéseken. Ily alkalmakkor csaknem irigyelni volnék képes a földi javakkal megáldottak sorsát, mert sok könnyet törölhetnek le szenvedő embertársaik szeméből. Nekem ez a tehetség nem adatott. De ha nagy lesz azoknak száma, a kik egy-egy könycseppet letörölnek, sok lehet letörölve. E gondolatban keresek vigasztalást azért, hogy a részvét kötelességének lerovásához én csak pár nyomorult fillérrel járulhatok. Legyen az elnézéssel fogadva, kérem Önt, legyen szíves illető helyre juttatni a száz francot, melyet a mellékelt elismervény szerint az Ön czímére postailag utalványoztam.
De bármi bőkezüleg nyilatkozzék is a veszélysujtottak irányában az emberszeretet és hazafiság, az bizony csak azok legsürgetőbb életszükségeinek enyhítésére fog kiterjedhetni, a kik az árviz által hajléktalanokká lettek, vagy hatósági és könyöradományi élelmezésre szorultak; a csapás okozta összes veszteség, mely tekintetbe véve a mezőgazdaság reményeinek rengeteg területekre terjedő oly elpusztítását, mely még azt a kilátást is kizárja, hogy »Der neue Lenz bringt neue Saaten wieder«, és tekintve ennek az országos háztartásra visszahatását is, kiszámíthatlan milliókra megyen, nemcsak magánsegítség által nem pótolható, de még azon határon is messze túlhalad, a meddig az államnak segélyező közbelépése még akkor is kiterjedhetne, ha Magyarország állami háztartása nem volna oly szomoru állapotban, mint a minőben van.
De épen mert az árvizveszélyek ily rémületes pusztulással terhesek, s különösen amott a Tisza-völgyön, daczára a már negyvenkét év óta tömérdek milliók árán folytatott folyamszabályozási munkálatoknak, nemcsak ritkábbá nem lettek, hanem úgyszólván már permanens alakot öltöttek: nem lehet kétségbe vonni, hogy Ön az ország egyik életbe vágó, mondhatni legégetőbb szükségének adott kifejezést, midőn a törvényhozást s kormányt az ekkorig követett folyamszabályozási rendszer beható megvizsgálására s a vizsgálat folytán gondoskodásra hívta fel, hogy az árvizveszély, a mennyire emberileg lehető, jövőre elháríttassék.
Az eljárási módot illető indítvány tárgyalása a mostani áradások elmultával fog megtörténni, hát hiszen igaz »ŕ chaque jour suffit sa besogne«. Reménylenünk kell, hogy a veszély által fellobbant közérdeklődés lángja nem lesz szalmaláng. Tudunk már ilyenről a multakból nemcsak más ügyekben, hanem in specie ebben is. »Absit omen.«
A nyilatkozat, melylyel a közmunka- és közlekedésügyi miniszter az Ön indítványának benyujtását kisérte, arra mutat, hagy ő felelősségének érzetében úgy az iniciativát, mint a baj orvoslására vezethető eljárás módjának minden előleges utasítástól független megválasztását saját feladatának kivánja tekinteni.
Én ismerem ezen ügy multjának történelmét, nem hunyok szemet a miniszteri nyilatkozat által jelölt eljárási mód előnyei előtt, de ismerem hátrányait is, kivált oly kérdésnél, mint ez, a mely annyira bonyolult, annyira szövevényes, hogy minden oldalróli megvilágításánál bizony oly mécsek világa sem felesleges, melyek a hivatalosság érzelmén kívül állanak, tehát azon tapasztalatok folytán is, melyeket ez ügy körüli tanulmányaimnak ellenőrzésére külföldön szerezni alkalmam volt, talán lehetnének ama nyilatkozatra némely észrevételeim annyival inkább, mert az Ön indítványa a miniszteri iniciativának nemcsak nem praejudikál, hanem azt még világosan igénybe is vette.
De hát lehető észrevételeimet örömest mellőzöm. Több ut vezet Rómába, mondja a példabeszéd. Csak történjék meg, a minek történnie kell, ez a fődolog. Baross miniszter buzgó, tevékeny és erélyes ember hirében áll. Láttam a lapokból, hogy a mostani árviz közben gondossága s erélyes tevékenysége által kivivta magának a veszélysujtotta lakosság háláját, s azt is tudom, hogy a mióta tárczáját kezeli, hivataloskodása közelismeréssel találkozik; hát én jó reménynyel nézek e mondhatlanul fontos ügyben eljárásának elibe, annyival inkább, mert jól esett olvasnom azon férfias nyilatkozatot, hogy az Ön indítványában jelzett irányban, cselekvést annyira kötelességének tekinti, miszerint őt annak teljesítésére külön határozattal utasítani nem is szükséges. Ez biztató igéret, melynek beváltására férfias jellemét örömest veszem kezességnek.
És van egy körülmény, mely őt ez igéretnek elfogulatlan beváltására kedvező helyzetbe teszi. A mint visszagondolok azon vitatkozásokra, melyek a Szeged elpusztulását okozott árviz alkalmából előfordultak, még most is botránykozást érzek azon megkérlelhetetlen konokság felett, melylyel a hivatalos Rechthaberei, az autoritárius fenhéjázás infallibilitási praetensiója harczolt úgy a tények ereje, mint az igazság világa ellen; és elszomorodom, a mint számot adok magamnak azon tömérdek s részben már helyrehozhatlan balkövetkezések felől, melyek mint kutfőre azon maximára vezethetők vissza, hogy a hivatalos tekintély ne-nyulj-hozzámját mindenáron fenn kell tartani; ennek nyomása alatt, egy neme a praedisponált elfogultságnak lebegett az illetékes körök felett, mely szivósan ragaszkodott a megszokott kerékvágáshoz, s mindennek, a mi azon túl vagy kívül esett, indulatosan ellene szegült. A mostani közlekedésügyi miniszternek hivatalos tekintélye a Tiszaszabályozás multjának sem mulasztásainál, sem hibáinál s fogyatkozásainál, sem fonákságainál nincsen engagirozva.
Én kedvező körülménynek tekintem azt, hogy ő az eddig követett rendszer megbirálásánál, a szabályozási kérdés tanulmányozásánál s a kiindulási pont megállapításánál, mely a teendők felett határozni fog, saját előzményei által magát feszélyezve nem érezheti.
Kedvező körülménynek tekintem ezt azért, mert akár fogadtatik el a tervezést előkészítő eljárásra nézve az Ön indítványa, akár nem, a problema concret alakban mégis csak a miniszter által előterjesztendő javaslattal fog végleges megállapítás végett a törvényhozás elé kerülni, s ha a kiindulási pont nem találna a szövevényes feladat kellékeinek megfelelni, a magyar parlamentáris viszonyok mostani állásában legfölebb csak partialis javítgatásokra lehetne kilátás: de a kiindulási pont helyreigazítására nem. Pedig ettől függ minden. Ez határoz a siker vagy sikertelenség felett.
Én a tiszavölgyi árviz-veszély kérdését egykoron tüzetesen tanulmányoztam; ismerem az 1846-ban amúgy hübele Balázs, lovat ad az isten módra minden hydrographiai előkészület nélkül megindított árvizmentési törekvések történelmét; nem vagyok járatlan a természeti erők működéseinek törvényeiben, melyekkel folyamszabályozásoknál számolni kell; – tudom, hogy minden folyónak, minden vizgyüjtő területnek megvan a maga sajátságos egyénisége, mely nemcsak folyamról folyamra, hanem még ugyanazon egy folyón s annak partvidékén is szakaszról szakaszra különbözik. Tehát különböző ellátást igényel elannyira, hogy a mi egy helyen czélszerü és hasznos, más helyen czélszerütlen, sőt káros lehet; annálfogva régóta, tisztában vagyok magammal a felől, hogy a hydrologia mint szaktudomány lajstromozta a módokat, melyeket a természet a normális állapot fentartására, s ha megzavartatott, helyreállítására alkalmaz; figyelmeztetett arra, hogy az emberi ész csak úgy boldogulhat szemben a természettel, ha azt nem törekszik erőszakolni, hanem követi; s ezt tartva szem előtt, a tudomány utasítást ad ugyan arra nézve, hogy minő eszmerendek összegében kell az árvizmentési problema megoldását keresni; de már arra nézve, hogy a megoldási módok közül melyiket vagy melyeket kell egy-egy adott esetben alkalmazni, a hydrologia mint tudomány inkább negativ, mint positiv becscsel bir; arra megtanít; hogy mit nem szabad tenni, de arra nem, hogy tenni mit kell, mert e felett az orographiai viszonyok, a folyam hoszsza, az esés mérve s gyorsíthatásának a tenger feletti magasság által körülirt physikai lehetősége, a partvidék szinvonala, s annak és a folyamágynak geologiai mivolta és változatossága; a tributarius egész vizrendszer jelleme s természete, a vizlecsapodás bősége s évszakonkénti felosztása, szóval a hydrographiai, geologiai, földrajzi, meteorologiai adatok határoznak, s még a culturális és telepedési viszonyok is tekintetbevételt kivánnak, mindezeket tudva, nem vagyok annyira ostobán elbizakodott, miszerint azt képzelném, hogy innen Turinból, iróasztalom mellől concret alakban ki tudom jelölni, hogy amott a Tisza-völgyben, helyről helyre mire utalhatják a hydrotechnikát a viszonyok; hanem arra nézve határozottan megállapított nézeteim vannak, hogy mi a kiindulási pont, melynek az intézkedések alapjául elfogadása nélkül az árviz veszélyét, úgy az emberileg lehető minimumra leszállítani, mint a védekezésnél egyetemes sikert, s még partiális tekintetben is olyat, melynél egynek haszna nem másnak kárán vásároltatik meg, elérni teljes lehetetlenség.
Nekem szokásom, kivált szövevényes természetü kérdéseknél, melyeknél sok mindenféle adat szemmel tartása szükséges, irva gondolkozni; e szokásomnál fogva történt, hogy a szegedi pusztulással kapcsolt árviz alkalmából 1879-ben egy egész röpirat kiterjedésü értekezést hánytam-vetettem papirra, a melyben tudományos szempontból részletes taglalás alá van véve az akkorig követett eljárás. Ezen adalék a tiszavölgyi árviz-veszély kérdéséhez megvan irataim összeszerkesztésre s majdani kiadásra váró folytatásának anyaglomjában.
Ezen előzmények nyomán alkalmat veszek itt röviden felemlíteni, hogy mi az a tanulság, melyre engem tanulmányozásaim vezettek. A tanulság az, hogy:
»A Tisza-völgynek árvizelleni védelme nem olyan probléma, melynek megoldását bármely kigondolható egyes eszmerend kizárólagos alkalmazásában fel lehetne találni, hanem olyan, hogy megoldását, úgy az árkeletkezés okai, mint a főfolyam, a tributarius folyamrendszer s az egész vizgyüjtő terület különböző védekezési módok összhatásában kell keresni s lehet csak feltalálni, következőleg, hogy míg egyrészt minden lehetőt meg kell tenni a végett, hogy, ha minden védekezés daczára árviz fordul elő, az minél hevesebb kárral, veszélylyel járjon, így másrészt semmit sem kell kicsinyleni, semmit sem kell elmulasztani, a mi az árvizveszély csökkentéséhez, tehát ahhoz hozzájárulhat, hogy az ár sem oly irtózatos mennyiségben, sem oly rohamosan ne forduljon arra a szerencsétlen Tisza-völgyre.«
Ez szerintem az egyedüli kiindulási pont, mely sikerhez vezethet; pedig épen ez az, a mely ekkorig nemcsak mellőztetett, hanem egyenesen meg is sértetett, s mellőzése és megsértése már mintegy negyven év óta oly átalkodottsággal folytattatik, hogy ennek következtében a Tisza-völgy árvizveszélye immár permanenssé lett.
Pedig a kiindulási pont, melyet jelzettem, nem kerülte ki a magyar vizmérnökkar figyelmét, nem is kerülhette ki, mert hiszen dicsekedhetünk mi magyarok e szakban oly kitünőségekkel, melyeknek képzettsége a legnagyobb elismerésre méltó (csak azt óhajtanám, hogy holmi partikuláris érdeknyomásokkal szemben függetlenségüknek is hasonló elismeréssel adózhassam). Hogy ki nem kerülte figyelmüket, annak példájául (többek közt) figyelmeztetem Önt Péch József miniszteri főmérnöknek (most a vizrajzi osztály vezetőjének) az 1879-ben Károlyi Sándor gróf elnöklete alatt tartott szakértekezleten tett következő nyilatkozatára:
»Nem az a hiba, hogy védtöltéseket emeltünk és átvágásokat készítettünk, hanem az lenne a hiba, ha jövőre is egyedül csak a töltésezési és átvágási rendszerek alkalmazása mellett maradnánk, és ezen két szabályozási eszközön kívül más egyéb teendőkről nem gondoskodnánk.«
Hogy a védtöltésezési eszméhez folyamodni nem volt hiba, az természetes, hiszen az árvizelleni védekezésnek a töltésezés egyik (de csakis egyik) szükségszerü postulatuma; persze a módra nézve, melylyel ez alkalmazásba vétetett, Palleocapának itt a turini San-Quintino piaczán ülő szobor-alakja keserü megjegyzéseket tenne, ha megszólalhatna, mert ő parttöltések távkörére 500–800, sőt alsóbb szakaszokban ezer ölet is szükségesnek tartott, a töltésezés pedig történt akként, hogy míg a felső tiszai részeken, a hol az áradásnak csak harminczhárom százaléka nem tért el a mederbe, 400 öl távközt adtak a töltéseknek, addig az alsóbb részeken, a hol a sok mellékfolyó beömlése következtében kevés hiján tizszer nagyobb az árviztömeg, a töltések csak 200 öl távközzel, sőt sok helyütt 120, sőt 80 öl közelséggel lettek vezetve – a minek következését könnyü belátni, kivált ha meggondoljuk, hogy (a mint ezt Bodoki Lajos középítészi felügyelő a szakértekezleten igen helyesen megjegyezte) »a folyammedernek töltések közé vétele által az árvizszin emelkedésének minden esetre természetszerüleg el kell következni«.
Hanem in thesi a töltésezési eszme minden bizonynyal nem volt hiba, sőt olyan dolog, melyet folytatni, kifejteni kell, de már az átvágási rendszer kérdése, tekintve a Tisza-völgy természetrajzi viszonyait, egészen más tekintet alá jő. Ennek bővebb fejtegetésébe itt természetesen nem ereszkedhetem, de két dolgot mégis szabadságot veszek magamnak megemlíteni.
Az egyik az, hogy a kik bár a legokszerübb módon eszközlendett átvágásokkal a Tisza lefolyását annyira gyorsíthatónak gondolták, hogy az a gyorsítás lényeges hatással lehet az árviz-veszély csökkentésére, merő absurdumot, természeti lehetetlenséget gondoltak. Először azért, mert a Tiszának a Dunába torkolása oly kedvezőtlen viszonyu, miszerint (a mint ezt a külföldről behivott szakértők is constatálták) magas vizálláskor a Duna, a helyett hogy a Tiszának szabad lefolyást engedne, azt visszalöki elannyira, hogy ilyenkor a tiszai malmok vizkerekei visszafelé forognak, fel egészen Csurgóig, a mi pedig egyenes vonalban, a kanyarulatokat nem is számítva, 15 kilométerrel távolabb fekszik a Tisza torkolatától, mint a mennyire érezhető a Dunán a Kazán-szoros által két és félméter magas duzzadás. Másodszor absurdum volt az az átmetszések általi lefolyás gyorsíthatási gondolat azért, mert a magyar Duna magassága a tenger felett annyira csekély, hogy physikai lehetetlenség a Duna vizszintet annyira lejebb szállítani, miszerint a Tisza beömlése úgy meggyorsíttathassék, hogy az lényeges hatással lehessen a tiszavölgyi árviz-veszély csökkentésére.
Meg akartam ezt említeni azért, mert még mindig akadnak, a kik azt hiszik, hogy a Tisza völgyét meg lehetne az árviz-veszélytől menteni azáltal, hogy a Duna lefolyása amott a Vas-kapunál szabadabbá tétessék. Nem tanulmányozták a helyzetet, ha mást nem tesznek is, mint azt, hogy a Beudant magyarországi geologiájában már 1882-ben közre bocsátott magasságmérési adatokat figyelmökre méltatják, meggyőződtek volna, hogy tévednek. A Duna magassága Budapestnél 119 méter a Fekete-tenger felett, a távolság egyenes vonalban 600 kilométer, tehát az esés öt ezerben egy. Ennél többre a Dunát sem a vaskapui sziklagát eltávolításával, sem semmi emberi fortélylyal nem lehet emelni; mert az természeti lehetetlenség. Ez az 5000-ben egy esés az eszményi maximum, melyet a Duna a Tiszának megengedhet; de ezt az eszményi maximumot a Tisza soha sem érheti el, mert a Tisza lejtmérési viszonyai a Dunáéhoz képest annyira kedvezőtlenek, hogy a Duna szinvonala Monostorszegnél 8,53 méterrel magasabb, mint a Tiszáé Földvárnál, ámbár a geographiai szélességfoki különbség csak 13 percz, s általában az alsó Tisza-völgy lejtőségével akként vagyunk, hogy az a 17 milliméter esés kilométerenként, melyet torkolati szakaszán Martonostól Titelig az átvágások előtt a Tisza birt, a lefolyás gyorsításának átvágások általi minden erőszakolása folytán csak 2 milliméterre emeltethetett; ez 100 ölre még csak egy fél vonalra sem megyen, a mi egy ölnek 1728-ad része. Az a 23 milliméternyi esés kilométerenként, a mely a Tisza torkolati szakaszában eléretett, annyi mint 43,480-ban egy; a mi még bizony nagyon messze van attól az 5000-ben egytől, melyet a magyar Duna tengerfeletti magassága eszményileg megengedhetne. Én úgy a Duna, mint a Tisza esési viszonyainak minden tekintetben a képzelhető legkedvezőbb fokra emelésével számításaiban azon eszményekre jutottam, hogy a Tisza torkolati lefolyásának sebessége semmi kigondolható körülmények közt nem mehetne túl 4138-ban egynél; a mi még csak félannyival sem nagyobb, mint a Pó-folyamé ott, a hol már halott (ez 1: 6170).
Bizony-bizony mondom: az az eszme, hogy a Tisza elfolyását átmetszésekkel úgy meg lehet gyorsítani, hogy a gyorsítás által az árviznek eleje vétetik, az adott természeti körülmények közt merő képtelenség volt; de nagyobb baj ennél az, hogy a mód által, melylyel az átvágási rendszer alkalmazásba vétetett, az a képtelen eszme a Tisza-völgyére átokká vált.
Folyammeder nem egyéb, mint egy nyitott cső, s minden gyermek tudja, hogy, ha egy nyitott csőbe gyorsabban öntjük a vizet, mint a hogy a cső végén kifolyhat, a viznek ki kell csapni a cső oldalain, tehát a viz lefolyását nem kell akként gyorsítani, hogy lefolyása lehetetlen legyen. Azok az áldott Tisza-szabályozók mindent elkövettek, hogy a lefolyást mennél gyorsabbá, rohamosabbá tegyék. Minden gyermek tudja, hogy a cső keresztszelvénye ugyanaz maradván, hosszabb csőbe több viz fér el, a nélkül hogy oldalt kicsapjon, mint rövidebbe; s ők a Tisza-meder csövét 1217 kilométernyi hosszuságból 749 kilométerre megrövidítették. Palleocapa figyelmeztett, hogy a Felső-Tisza kanyarulatait érintetlenül kell hagyni s Dadán felül egy átvágást sem kell csinálni; ők csináltak vagy ötvenet. Palleocapa az egész Tiszán csak 15 átvágást javasolt, melyek a lefolyás könnyítésére voltak számítva, ők csináltak 107-et s ezek közt 87 olyat, melyet Pelleocapa, egyszerüen elvetett, mert a lefolyást gyorsítják. Annak előtte Ujlaktól Csapig 8 3/4-szer oly sebesen ömlött a viz a mederben, mint a hogy a martonos-titeli szakaszon elfolyhatott, s ez bizony baj volt; árvizet okozott, s ők e bajon akként segitettek, hogy most már amott nem 8 vagy 9-szer, hanem 17-szer oly sebesen rohan a viz, mint a miként imitt lefolyhat. Igen szomoru, de tagadhatlan tényt constatált Boros kir. tanácsos, midőn az 1879-ki szakértői értekezleten kimondta, hogy »a vizlevezetés épen ott lett megnehezítve, a hol a vizlefolyást leginkább kellett volna elősegíteni«, és tényt constatált Szojka Gusztáv mérnök is, midőn úgy nyilatkozott, hogy »míg azelőtt az árvizek hónapokon fojdogáltak, most tizennégy nap alatt zúdulnak az alvidékre«.
És ezt árvizmentésnek nevezik, pedig igazi neve árvizcsinálás.
Hát bizony ahhoz a kérdéshez, hogy vajjon az adott körülmények közt az az átvágási rendszer nem volt-e hiba? igen sok szó fér; de épen mert a dolog ekként áll, súlyt helyezek annak constatálására, hogy Péch főmérnök egyenesen a fejére ütött a szegnek, midőn már 1879-ben figyelmeztetett, hogy »hiba volna, ha a töltésezési és átmetszési rendszeren kívül más egyéb teendőkről gondoskodás nem történnék«.
Kilencz év folyt le e figyelmeztetés óta, s én nem hallottam, hogy ez irányban valami történt volna. Reménylem, Baross közlekedésügyi miniszter elfogulatlanságától s erélyétől, hogy egyszer valahára már történni fog.
Kimondhatlanul fontos és érdekes adatok lettek azon az 1879-ki szakértői értekezleten világosságra hozva. Azoknak számára, a kik azokat vagy nem ismerték, vagy már elfelejtették, meg van a tanulmányozás lehetősége könnyítve azon röpirat által, melyet Gonda Béla mérnök (most a közlekedésügyi miniszteriumban műszaki tanácsos) ugyancsak 1879-ben szerkesztett s ily czím alatt kiadott: »A tiszavölgyi társulat központi bizottsága által 1879. évi junius 16. és 17-dikén rendezett szakértői értekezlet eredménye.«
Nekem azon értekezlet oeconomiájára csak egy észrevételem van. Sajnálom, hogy a bizottság által feltett kérdésekre csak a tagok nyilatkoztak, de testületi nézetnyilvánítás nem történt; ennek szerintem része van abban, hogy a Péch főmérnök által tett figyelmeztetés irányában s általában az árvizmentési problema compraehensiv megoldására semmi sem történt, minthogy azoknak félszeg felfogása, a kik minden egyéb eszköz kizárásával, egyedül a töltésezési és átmetszési rendszerhez kivántak ragaszkodni, az értekezlet testületi tekintélyével nem lett elutasítva, s én megvallom, szeretném, ha gróf Károlyi Sándor annak a szakértői értekezletnek fonalát újbóli felvételre juttatva, minden felsőbb impulsustól mentten, a hazai szakértők testületi nyilatkozatát provokálná, úgy a tényállás, mint a teendők iránti vélemények felett. A közlekedésügyi miniszter igéretet tett a ház előtt, hogy semmit sem fog elmulasztani, a mi őt a helyzet elfogulatlan megitéléséhez juttathatja; én abban a hiszemben vagyok, hogy e feladatát megkönnyítené, mint általában a látókör tisztázását is előmozdítaná, ha a kormánynak ez irányban teendő lépéseit a miniszter felhivásától független s kormánytekintélyi beavatkozástól ment szakértői értekezlet előzné meg, mert hiában: emberek vagyunk, az ily avatkozás kisebb-nagyobb körben legalább is némi erkölcsi nyomást gyakorol s a teljesen spontaneus természetü értekezleteken a nézetnyilvánítás minden esetre feszélyezetlenebb.
De ideje, hogy ne éljek tovább vissza, Önnek elnézésével s türelmével. Engedje meg, hogy magamat szives jó emlékezetébe ajánljam s kérem: fogadja stb.
Kossuth Lajos.
