Helfy Ignácznak I.

Teljes szövegű keresés

Helfy Ignácznak I.
Turin, 1889 juniusban.
Tisztelt Uram!*
* Helfy Ignácznak. – Eredetileg három levél volt tervezve. A harmadik magántermészetü akadályok folytán maradt el. K. F.
Kettős hálanyilatkozattal tartozom a távol hazába, az egyik megnevezhetlenül sokakat illet, a másik különleges jellegü. Helyért esedezem ez erkölcsi tartozás nyilvános lerovására.
Igen gyakran és igen nagy számban tisztelnek meg engem hazámfiai szives megemlékezésük tanusításaival s rokonszenvük, ragaszkodásuk, szeretetük biztosításaival a távol hazától; annyira gyakran, hogy a nevemre szóló ily közlemények ugyancsak ismeretessé tették a levél- és sürgönykihordók előtt lakásomat, mely elvonultságom folytán a turini közönség előtt ismeretlen s nem kis fejtörést okoznak a távirdahivatal kibetüző osztályában, honnan a sürgönyök magyar szövege néha akként jut kezeimbe, hogy humornak is beillenék.
Tekintve a magyar haza jelenlegi viszonyait, az irányt, mely közélete felett uralog s az én helyzetemet s ismeretes elveimet, úgy tetszik nekem, hogy a vonzalom és ragaszkodás e folyvást megújuló nyilatkozataiban van valami, a mi megérdemelné, hogy teljesen mellőzve értéktelen személyemet, elfogulatlanul számot adjanak maguknak e tény értelme felől ott, a hol érdekben állam jobban megismerkedni a közérzülettel, mint a hogy azt az udvaronczok tükréből ismerni lehet.
Meg akarom mondani, hogy mit olvasok én ki a szives megemlékezés azon tanusításaiból, melyekkel oly sűrün megtiszteltetem, de felfogásom megéltetése végett helyzetem jelzését kell előrebocsátanom; ne érje neheztelés ősz fejemet az őszinteség miatt, melylyel azt megteszem.
* * *
Negyven éve már, hogy a számkivetés vándorbotjával kezemben vettem búcsut gyászba borított hazámtól, kifejezhetlen keservvel lelkemben, de nem reménytelenül, mert hittere nemzetem rendíthetlennek vélt kitartásában.
Magasztos látvány volt látni, hogy az erőszak dühe s a szenvedélyek súlya mennyire nem birta e kitartást megtörni, nőtt, mint a pálmafáról mondják, hogy nő a teher alatt, de szomoru látvány volt látni, hogy egy gyönge perczben mennyire elmállasztotta a simulékony alkalmazkodás.
A kitartásba vetett remény meghiusult.
És mennyire megváltozott az én viszonyom hazám iránt!
Negyven éves hontalanságom első felében az erőszak száműzöttje valék; azé az erőszaké, a mely a családi nagyravágyás szintoly botor, mint erkölcstelen sugallatait fölébe helyezve az isteni és emberi törvények iránt tartozó kötelességnek, élet-halálharczra kényszerítette a magyar nemzetet istentelen támadása által, melyet hazánk azon önállása, szabadsága és kormányzati függetlensége ellen intézett, melyet őszinte feltételéül kötöttek ki annak, hogy a Habsburg-ház nőágát trónöröklési joggal megajándékozzák a dynastia szerződésileg elfogadott, épségben fentartására magát királyi eskükkel kötelezte s elismerését az 1790: X. alaptörvénybe igtatással megörökítette.
E támadás volt a hála azért, hogy a magyar nemzet hősiessége a dynastia most uralkodó ágának ősanyját megmentette akkor, midőn anyává létét várva, saját vallomása szerint nem volt hova fejét biztosságba lehajtaná, épen mint a szerencsétlen Lengyelország felosztása volt a hála azért, hogy Szobieszky Bécset megmentette. »Gott wollte damals die Moralität der gönige zeigen«, irta Müller Johannes ez utóbbi háláról; mit irna, ha élne, az előbbiről?
A magyar nemzetnek a klasszikus ó-kor legmagasztosabb mozzanataira emlékeztető hősiessége a lelkesült egyetértés erejével diadalmasan visszaverte a támadást, de idegen fegyverek segítsége azt uralomra juttatta a meghasonlás szítogatása által, a bizalmában megrendített, erejében megzsibbasztott magyar nemzet felett mélyen teljesedett a régi átok, hogy »domus in se ipsam divisa desolutitur« (a maga magával meghasonlott ház pusztulásra jutand).
Pusztulásra jutott. A hóhér meg-megfáradt a dühöngő boszu munkájában; hullottak az áldozatok, a martyrok lelkei tömegekben szálltak ég felé, rebegve az igazság istenéhez a fohászt: »surgat ex ossibus ultor«, a tömlöczök túlnépesek lettek a zsúfolásig, nők vesszőztettek, a menekülők ezrei elszóródtak a föld hátán, mint egy második Israel; Magyarország siralomházzá változott. (Én istenem! én istenem! el lehet-e mindezt felejteni!)
Engem nem akaszthattak föl, török földön kerestem s találtam menedéket, a szultán nagylelküsége elszántan visszautasítva elbizakodottan követelt kiadatásomat, megmenté életemet, hát tettek, a mit tehettek, üldözték nőmet, mint egy üldözött vadat, fogságra vetették anyámat, nővéreimet, kicsi három gyermekemet; az én nevemet pedig hóhér keze által szegeztették akasztófára, a mit akkoron martyrjaink halála keresztfává avatott, mely a feltámadás jelvénye.
És hosszu éveken át, mindaddig, míg a nyomorgatás átka annyira vissza nem szállt a nyomorgatóra, hogy szelidebb hurok pengetésére birta az önfentartás ösztöne; az én proscribált nevemet veszély nélkül nyíltan még említeni sem lehetett a magyarok eltiport hazájában, ha csak gúnynyal, szitokkal, gyalázással nem; kegyelettel csak suttogva, vagy pedig (a mint nekem később megirák) úgy, hogy a legrejtettebb kamarákban, zárt ajtók és betömött ablakok mögött még megzendült az ének, és dalolták ifjak, vének azokat a nép ihletéből szerzőtlenül fakadt dalokat, melyekben a dicsőséges mult emlékeibe az én szerény nevemet is befűzte a gyarlóságaimat elnéző kegyelet. De suttogták a proscribált nevet, de dalolták az énekeket, a pásztor belelehelte dallamaikat furulyájába s gondolatban utánuk mondó szavait, a nagyanyák csodadolgokat regéltek a házi tűzhelynél, áhítattal hallgató gyermekunokáinak »névtelen félisteneink« felől s proscribált nevemet bele-beleszőtték regéikbe. Nem lettem elfeledve.
Hanem ez akkor természetes volt. A nemzet irtózatosan szenvedett, és az embernek természetében van, hogy minél keservesebb jelene, annál nagyobb áhítattal fordul az elvesztett mult emlékeihez, vigaszt keresve bennök a jelen, reményt a jövendő számára.
Aztán mi magyar menekültek magasan lobogtattuk számkivetésünkben a világ előtt hazánk függetlenségének zászlaját; megértettük ügyünk szent igazságát szabadságszerető népekkel; megrezegtettük szíveinkben a részvét hangjait, rokonszenves visszhangot hívtunk elő kebleikből, még a hatalmak tanácsaiban is felkeltettük a magyar szabadságügy európai fontosságának érzetét; hitet ébresztettünk nálunk a magyar nemzet függetlenségi aspiratióinak megbízhatósága felől; kieszközöltük, hogy a magyar nemzet eventualis közreműködése mint hatalmas tényező vétessék szükség esetére a függőben volt európai kérdések megoldásánál; Olaszországban éveken át királyi oltalom alatt fennen lobogott a magyar zászló vitéz legionáriusaink élén, a kik hős tetteikkel hálás elismerést vívtak ki maguknak a szabadságáért küzdő Olaszországtól s tiszteletet szereztek a magyar névnek; még maga Bismarck sem hagyta ki számításaiból szükség esetére a magyart, még ő sem! még Poroszországban is lobogni látta a világ magyar menekült sereg élén a zászlót. E fényes képnek megvoltak a maga árnyékai, de volt a maga logikája is; a nemzet várt tőlünk száműzött fiaitól, várt és remélt; és én a világ szabad népei által bukásában is rokonszenvesen tisztelt magyar nemzet aspiratióinak egyik leghangosabb tolmácsa valók, multamnál fogva képviselőjének tekintett barát és ellenség; hát természetes volt, hogy a magyar nép, mely személyesíteni szereti vágyait, érzelmeit kegyeletes visszaemlékezéseiben az én szerény nevemnek is helyet juttatott.
* * *
Hanem az idők megváltoztanak, s megváltozott velök viszonyom hazám iránt. Huszonkét éve már – (nagy idő egy-két tünékeny nemzedék életében, de nemzet életében csak egy röppenő percz, melynek kettyenését mindazzal együtt, a mi vele járt; a nagy vágásokban mozgó történelem logikájának egyetlen dobbanása enyészetbe sülyeszti nyomtalanul) – huszonkét éve már, hogy nemzetem maga ütötte ki kezemből a zászlót, melyet kitartásában vetett bizalommal magasan lobogtattam nevében a világ előtt.
Azonban ha csak ennyit tett volna nemzetem, sajogna keblemben (a mint sajog is mind halálomig) az életczél-vesztés fájdalmas sebe, de panasz nem jönne ajkaimra.
Hogy vajjon teljes és biztos lehet-e egy ország állami önállása s kormányzati függetlensége, ha uralkodója nem csupán azon országból merítheti hatalmi vágyai, hajlamai (s mert ember, azt is mondhatjuk), szeszélyei megvalósítására az erőforrásokat, minthogy más országoknak is uralkodója, kivált ha ezek olyanok, hogy geniusuk, történelmi jellegük, szellemirányuk, szükségleteik, aspiratióik, hogy úgy mondjam életalapjuk egészen különbözők s érdekeik eltérök, gyakran ellentétesek: lehetséges-e ily esetben a kétféle egyenlő mértékkel mérés? lehetséges-e az, hogy az egyik előnyben ne részesüljön a másik rovására, vagy hátrányban a másik előnyére? valóság lehet-e ily esetben az önállás? Ez oly kérdés, mely felől különbözhetnek a vélemények; a tudomány azt tanítja, a tapasztalás azt mutatja, s én is azt hiszem, hogy nem lehetséges; de hát őseink lehetségesnek hitték, s e hitben fogadták el az úgynevezett pragmatica sanctiót s e hitben alkották meg az 1790: X. alaptörvényt. Igaz, hogy az élet e hitnek nem adott igazat, a kikötött állami önállás és kormányzati függetlenség csak papiroson volt meg, az életben nem; amolyan irott malaszt volt, a rák ott figurált a levélben, de a szatyorból kimászott, és országos bajaink, nyomoruságunk, szégyenletes hátramaradásunk mint kutfőre erre és azon kénytelenségre voltak visszavezethetők, hogy időnket, erőnket az idegen érdekek nyomása s a hazánk önállása ellen törő idegen hatalmi befolyás praepotentiája elleni védekezésben kellett felemésztenünk, a mi annál keservesebb feladat volt, minthogy a bécsi udvar azzal biztosította maga számára az egyházi és világi olygarchia aulikusságát, hogy támogatta ennek antiliberális szűkkeblüségét; hanem őseink egyet elmulasztottak: nem gondoskodtak arról, hogy hazánk szerződésileg kikötött önállását és kormányzati függetlenségét intézvényes biztosítékokkal vegyék körül; megelégedtek elismerésének újra meg újra törvénybe igtatásával. Hát én voltam az, a ki azt mondám – és isten a bizonyságom, hogy tiszta, őszinte loyalitással mondám, – kiséreljük meg, tegyük meg, a mit őseink tenni elmulasztottak, talán, hogy sikerül összhangzásba hoznunk a királyt és a nemzetet, a loyalitást és hazánk szabadságát, az alattvalói ragaszkodást és a haza szent szeretetét; és ennél többet még akkor sem akartam, mikor az európai convulsiók megrázkódtatták a trónusokat; én indítványoztam és vittem keresztül az 1790: X. alaptörvény ama közjogi intézvényes biztosítékat, melyeket követtársam, Szentkirályi Mór tolla az 1848-ki törvényekben alakba öntött.
És azok az intézvényes biztosítékok az írott malasztot csakugyan valósággá fejlesztették. Magyarország önállóvá lett, a nemzet képviselőinek felelős kormánya a szó teljes értelmében azzá lett, a minek nem a felelősség, hanem minden idegen avatkozás kizárásának jelzésül, az 1848. évi III. törvényben czímeztük: »független magyar kormány«; és az országgyűlés nem csupán az ország házi ügyeinek rendezésére szorított statutarius hatósági gyülekezet, hanem a valóságos állami jellegü alkotmányos élet legmagasabb attributumainak körében is souverain hatóságu parlamentté lett, és én csak azért imádkozóm istenhez, hogy áldjon meg minket háborítlan békével, hogy hazánk függetlensége, úgy az erkölcsi és szellemi, mint az anyagi téren hatását kifejthesse és az önczéliasság érzetének varázsereje tiz év alatt paradicsommá teszi a sokat szenvedett Magyarországot, melyet az elégedettség lelkesítő érzete, a nemzet jogait tiszteletben tartó királyi szék dönthetlen oszlopára alakít.
A sors könyvében más volt megirva. Ép azért, mert amaz intézményes biztosítékot magyar hazánk esküszegőleg irott malaszttá nyomorított függetlenségét valósággá tették, a bécsi udvar »döntő körei« (melyeket, nehogy a szó magasabban találjon, szép udvariasan camarillának neveztünk), magokat azon, biztosítékokat támadták meg, annyira mentek a tényhamisításban, hogy ama biztosítékoknak még jogszerüségét is kétségbe vonni nem átallották. És ezt Magyarországban, a hol nem a nemzet birja a király ajándékából a maga jogait, szabadságát, hanem a királyi ház van a trón birtoklásában a nemzet ajándékából, annyira mentek, hogy hitszegésük otromba álczázása végett még palotaforradalmat is csináltak; a királyt, ki hazánk függetlenségének intézvényes biztosítékait (természetesen utódait is kötelezve) szentesítette, félretolták, hogy Pilatusként kezeiket mosva, alkalmuk legyen azt mondani: »nem mi tettük, minket nem kötelez«.
Csunya historia ez, de nem új az »udvar« történelmében. »Es ist eine alte Geschichte, doch bleibt sie ewig neu.«
Hogy mi következett, tudva van. Nagyon keserves emlékezetü dolog az, de nagyon tanulságos. Nincs meggyőzőbb tanító, mint a tapasztalás. Csoda-e, ha engem kiábrándított abból a loyalis illusióból, melyet két különböző érdekü koronának egy fejen megférhetése felől táplálni hajlandó valék?
Bizony kiábrándított. Hanem jobban borzadok a hazám szenvedéseinek gondolatától, mint szeretem nézeteimet. Én is fel tudom fogni, mint akárki, hogy vannak esetek, midőn a jobb a jónak ellensége. Megírtam még 1867-ben Deák Ferenczhez intézett levelemben, irtam és mondtam másszor is, és ismétlem most is, hogy, ha megvalósíttatnék, – nem az előttem örökké megfoghatatlanul metamorphisált 1867-ki, hanem az 1861-ki Deák Ferencznek programmja; én ugyan nem tagadnám meg elvemet s alázattal viselném mind halálomig a hontalanságot, melyet politikai religióm reám hárít, de elismerném, hogy nemzetemnek volna oka nagy szenvedések árán többet nem merényleni.
Hát nem azért zúgolódom én, hogy nemzetem maga ütötte ki kezemből a zászlót, melyet nevében magasan lobogtattam a világ előtt, nem azért, hogy engem cserben hagyott s hogy vezérelvemet megtagadta, hanem mély lelkifájdalommal azt panaszlom, hogy elvem megtagadását ama sarkalatos közjogi alapelv feladásával kötötte össze, mely a magyart vándornépcsoportból államalkotó nemzetté tette, a melyhez való tántoríthatlan ragaszkodás volt ezeréves életének őrangyala s mely jövőjének létfeltétele; panaszlom nem azt, hogy annak az elvnek ilyen vagy amolyan formáját, hanem hogy magát az elvet adta fel; panaszlom azt, hogy az 1790: X. alaptörvényt feladva, lemondott arról, hogy Magyarország szabad s egész kormányzati rendszerében független ország, mely semmi más országnak vagy népnek lekötve nincs, hanem saját önállással bir; panaszlom azt, hogy állami közösségbe lépett Austriával, azzal az Austriával, melyről csak rövid hat évvel előbb, 1861-ben, magának Deáknak saját szavaival az egész nemzet egyhangulag vallotta s kimondta, hogy »közte s Magyarország közt a pragmatica sanctio szerint más kapcsolat nincs, mint az uralkodó közössége«; panaszlom azt, hogy Magyarországból Austria-Magyarországot, Szent István birodalmából osztrák-magyar monarchiát csinált – nem osztrák és magyart, a mi csak a monarchia közösségét jelezné, hanem egyszerüen osztrák-magyar monarchiát, a mi államközösséget jelez; panaszlom azt a magyar haza ezredéves történelmében hallatlan csapást, hogy 1867-ben ki lett mondva, a magyar nemzet akaratával lett törvény által kimondva az, hogy Magyarországnak nem kell egész kormányzati rendszerében függetlennek lenni.
1861-ben Deák indítványára kimondották nemzetem képviselői: »az ország szabadsága nem oly sajátjuk, melylyel szabadon rendelkezhetnének, hitükre bízta a nemzet annak hű megőrzését, s ők felelősek érte a haza és saját lelkiismeretük előtt«. E szent igazságot véve fel álláspontomul, én ezt a haza szabadságát feladó törvényt jogszerünek el nem ismerem, s hiszek istenben, hogy, ha a végzetek könyvében nemzetem számára még van jövendő fentartva, az sem fogja azt jogszerünek elismerni.
Hát mi változást idézett elő e törvény, mely a haza függetlenségének még elvét is feladta, az én helyzetemben hazám iránt? Előidézte azt, hogy én a hatalom száműzöttjéből saját nemzetem száműzöttjévé lettem, s már huszonhét év óta az vagyok.
Szomoru változás ez helyzetemben, nagyon szomoru, mert mások megtehették, hogy rosszalják a haza függetlenségét feladó törvényt, s iparkodnak békés és törvényes uton azt megváltoztatni, de tényleges uralmának magukat alávetik, – én ezt nem tehetem; engem attól, hogy az uralomnak magamat csak egy perczre is alávessem, jogérzetemen, lelkiismeretemen s a hazám jövőjének érdekeivel való számoláson kívül még esküm szentsége és sajátlagosan kivételes helyzetem elutasíthatlan logikája eltiltanak; másrészt pedig lesni hontalanságomban az idők változatos folyását, hogy vajjon nem akad-e újból alkalmam olynemü működésre, mint a minőt a hatalmi erőszak ellenében nemcsak jogosnak és szabadnak, hanem kötelességnek is tekintettem, s ma is ilyennek vallok: ez olyan dolog, a mire minden hibái s rossz utra tévedése mellett is fiui szeretettel tisztelt nemzetem ellenében még csak gondolni is bűnnek tartanám; annak tehát, hogy saját nemzetemnek száműzöttjévé lettem, azonfelül, hogy egész életemre reá lett általa ütve az életczélvesztés bélyege, személyemre még az a következése is van, hogy az a parányi erőmaradék, melyet még szivemben lüktetni érezhetek, a legteljesebb tehetetlenségre lett kárhoztatva; a szó legszorosabb értelmében senki és semmi vagyok, a szétzúzott multnak idegen földre zavart egy haszontalan porszeme, melynek legkisebb értéke sincs.
Az absolut tehetetlenség érzetéből merítettem a meggyőződést, hogy haszontalan dolgot művelnék, ha abban törném ősz fejemet, hogy evidentiában iparkodjam tartani üres hanggá pusztult nevemet, akár a világ, akár saját nemzetem előtt. Nem is teszem. A reclam-csinálás nem mesterségem. Ide künn elzárkóztam az emberi társaságtól, tőlem telhetőleg mindent elkövetek, hogy felejtve legyek; amott a távol hazában már évek óta csak igen ritkán hallatom szavamat, csakis akkor, ha vagy az illem parancsa, vagy valamely kötelesség érzete kényszerít, de soha sem oly számítással, hogy figyelmet vonjak magamra. Csak egy dolog van, a mi pusztulásra jutott életem gondterhes magányából hallgatagon is hangosan kiált a távol haza felé, ez »hontalanságom«, s ez nem oly kiáltás, mely kedvezhetne a jóindulatnak irántam, mert ez a szemrehányás, ne mondjam a tiltakozás kiáltása nemzetem jogfeladó viselkedése s ama birkatürelmü derékbeadás ellen, melylyel magát mind tovább és tovább engedi siklasztatni a birodalmi egységbe való beolvasztás felé, mely siklón már odáig jutott, hogy magyar ember már még csak tartalékos hadnagygyá sem lehet saját magyar hazájában, ha csak osztrák-németül meg nem tanult és szemrehányás, ne mondjam tiltakozás az a hallgatag kiáltás, az önérzetes nemzetek történelmében példátlan resignatio ellen, melylyel az idegen érdekek praepotentiájának jármát viseli.
Ha mindezekhez hozzá vesszük, hogy jelenem nem számít, hogy jövendőm más nincs, mint a közel sír, hogy negyven év óta nem láttam hazámat, hogy kor társaim legnagyobb részben elhulltanak, engem tehát az országban már csak nagyon kevesen ismerhetnek személyesem, s hogy tőlem, ki az emberélet rendes határát messze túlhaladott koromnál fogva már mind a két lábammal a sírban állok, lesem a billentést, mely belefektet, a föld hátán senkinek sem várni, sem félni valója nincs: hát mindez együttvéve olyannak mutatja helyzetemet, hogy egyenesen kihívni látszik szerény nevemre a feledést.
Hát miként történhetik, hogy az a fátyol, mely a nevemmel kapcsolatos multra boríttatott, szerény nevemet feledéssel nem takarta be? Miként történhetik, hogy az utóbbi időkben sokkal sűrübben, sokkal nagyobb mértékben, sokkal jelzőbb modorban részesülök hazámból a szives megemlékezés tanusításaiban, a rokonszenv, a ragaszkodás, a szeretet biztosítékaiban, mint hosszu hontalanságom alatt másszor, akármikor? Miként történhetik, hogy e tanusítások, e biztosítások, a helyett hogy csökkennének az időnek mindent elnyüvő befolyása alatt, a legközelebb multban évről évre megszaporodtak, és egy nemét a nemzeti kegyeletnek öltve, még oly helyeken is tért hódítottak, melyeknek a közélet mozzanataiban eltünő politikai irányától engem egy rengeteg űr választ el, és pedig tért hódítottak, mind a mellett, hogy az, a mit (tényelismerési vagy csúfolódási szándékkal-e? nem kutatom) némelyek nevem cultusának nevezgetnek, bizonyos körökben a loyalitással össze nem egyezhetőnek hireszteltetett?
Az időnek oly jele ez, melynek más magyarázata még csak nem is képzelhető, mint az, hogy itt oly nyilvánulása tünik fel a magyar nemzet értelmi világának, melyben az 1848. és 1849-ki korszak érzelmeinek cultusa, a magyar haza szabadságainak eszméjében culmináló hagyományainak kegyelete lüktet, az idő azon jeleinek egyike ez, melyekből, a ki nem vak, megláthatja, a ki nem süket, meghallhatja, a ki nem hülye, kiolvashatja, hogy ámbár a törvényhozás és kormányzás szekere már huszonkét év óta döczög kátyuról kátyura, a jogfeladás azon kerékvágásában, melyben a tál lencsés Ésau-bölcseség belezökkentette, s a röppenő perczek opportunismusa által uralt pártérdek még abban is kezére járt az apostasiának, hogy a közélet szekerét abba a kerékvágásba mind mélyebben belevágassa, de azért az 1848–49-ki korszak vezéreszméjével merőben ellenkező közös miniszteres, közös delegatiós, közös vámterületes, közös bankos, németül vezényelt sárga-fekete zászlós, közös (helyesebben császári) hadsereg és isten a megmondhatója, mi mindenféle közös osztrák-magyar állapot, ha türetik is a vélt kénytelenségek miatta, de bizony nem kedveltetik Magyarországon, nem vert gyökeret a magyar nemzet szívében, nem felel meg ezeréves történelmében gyökerező aspiratióinak, nem elégíti ki vágyait, nem nyugtatja meg érzelmeit, nem ad neki kárpótlást a rengeteg áldozatokért, melyeket viselnie kell; ez annak a kutfeje, hogy napról napra kifejezésteljesebb kegyelettel ápolja lelkében az 1848–49-ki korszak emlékeit – vigaszt keresve bennük a jelen, reményt a jövendő számára.
Nem oly emlékek ezek, melyek csak elröppenő óhajt hoznak az ajkakra, mint hoz a megvénülő asszony ajkaira, szép leány korának emlékezete: hanem olyanok, melyekben törekvést csiráztat a nemzeti önérzet melege, és a mi ma érzelem, holnap akarat leend, melyet az alkalom tetté érlelend.
A hivatalos Magyarország fátyolt vetett ez emlékekre, de a nemzet szíve, lelke nem vetett, nem is fog vetni soha! soha! Kiirthatatlan gyökeret vertek azok a magyar nemzet szívében, lelkében; kiirthatatlanokat, mert ez érzelmek vallásos cultusa nem érzelgés dolga, mely lobban és lohad, hanem történelmi kényszerüség, az ezeréves mult elutasíthatlan logikájának elutasíthatlan törvénye, az erkölcsi világrend törvénye, melyben az istenség ujja nyilatkozik.
Ez emlékek cultusából erednek a szíves megemlékezés, a kegyelet, a jóakarat mindama tanusításai, melyek életem leszálló napjának szomoruan borus végalkonyát földerengeti; nem nekem, haszontalan rommá züllött vén embernek szólanak azok, hanem szólanak ama nagy idők lélekemelő, önérzetre buzdító emlékeinek, melyekkel a jogfeladás megpuhult időszaka oly arczpirító ellentétben áll.
Az én szerény nevemnek e visszaemlékezéseknél csak a telefon szerepe jutott, melylyel a multak emlékeinek szelleme belekiáltja szent hagyományait a jövendőbe.
A nagy britt költő mondja, hogy a ki hétfőn meghal, kedden már nem tudja, ha neve említtetik-e még, vagy felejtve van. Az én ajtómon már nagyon hallhatólag kopogtat az a hétfő, melyre az a kedd következik. Hát ne legyen – kérem – negélyezésre magyarázva, vagy kicsinylésnek véve, ha bevallom, hogy én, ki a népszerüségnek, mint hatalmas segédeszköznek, a hon javára czélzó igyekezetben hasznát már nem vehetném, mint ember közömbösnek tekintem azt, hogy nevem megemlékezés tárgya marad-e, vagy elsülyed a feledés enyészetébe, hanem mint hazafinak, örömömre válik hazámfiainak szives megemlékezéseiből azt a reményt meríthetni, hogy szerény nevem, mint a nagy idők nagy emlékeinek hanghordozója, mint gyujtó jelszó, mely programmot kiált, hazámnak talán még siromból is némi szolgálatot tehet, mert hiszen meg vagyon irva, hogy az a hang találja legjobban az utat a szivekhez, mely az élőkhöz a sirból szól.
Ily érzelmekkel él a hála lelkemben a jóakarat tanusításaiért, melyekkel hazámból megtiszteltetem. – Jeleket látok feltünni, melyek azt mondják nekem, hogy nemzetem kiirthatatlan aspiratiói a nemzeti kegyelet hervadhatatlan bokrétáját kötözgetik a multak szívemelő emlékeinek otthon a hazában. A hervadhatatlan bokrétába egy hervatag nefelejts-szálat tévesztett bele számára a gyarlóságaimat elnéző jóakarat, mely érdemnek nézi a kötelességérzet becsületes szándoku igyekezetét. Megilletődéssel emelem ajkaimhoz a kedves virágszálat, s hő hálaérzettel mondok érette köszönetet; de a honszeretet religiójának ájtatosságával istenhez azért imádkozom, hogy adja áldását a hervadhatatlan bokrétára, mely a hazafiui kötelességre intő hagyomány gazdag emlékeinek szól.
Hanem az áldás munkára vár. A leányzó nem halt meg, csak aludott, soká aludott, de ébredezik. Ne adja isten, hogy újra elaludjék. »Sursum corda.«

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages