Helfy Ignácznak II.
Helfy Ignácznak II.
Mély hálaérzettel ismerem kötelességemnek a kegyeletes megemlékezés tanusításai közül, melyekre a távol hazából méltatva lettem, egyet különösen kiemelni, mint olyat, a mely a többiekkel közös jelleg mellett egy személyemet nagyon fájdalmasan érintő előzmény folytán reám nézve még igen nagy különleges értékkel is bir.
Az előzmény ez:
Magyarország törvényhozása indíttatva találta magát az 1879: L. t.-cz. által, oly feltételekhez kötni a magyar állampolgárság megtarthatását, melyek engem e velem született s hontalanságomban is fennálló minőség elvesztésével sujtanak, ha csak a törvény hatálybaléptének napjától számított tíz év lefolyása előtt valamely »osztrák-magyar« consultól külföldön tartózkodási engedelmet nem kérek s nyerek, vagy valamely »osztrák-magyar« consuli község anyakönyvébe magam be nem iratom, a mi annyit tenne, mint magamat osztrák-magyarnak vallani, a mi soha életemben nem voltam, nem vagyok és soha nem is leszek semmi feltétel alatt, semmi áron, és annyit tenne, mint alávetni magamat a magyar hazámat ezeréves államiságából kivetkőztető s lelkem egész erejével perhorreskált osztrák-magyar államközösségnek, a mit én az általános köszönő levelemben is említett okoknál fogva nem tehetek s tenni nem is fogok, habár mint minden polgári kapcsolatból kirekesztett sehonnainak kell is miatta meghalnom.
Nagyon közel van az idő, midőn az én polgárjogvesztésem keresztfájára reá fog illeni a Consummatum est felirás. A törvény 1879. deczember 27-én lett hatályba léptetve; én tehát a jövő karácsony napján már nem leszek magyar állampolgár, ha élek addig.
Reménylem, nem élek. Reménylést mondok, mert nagy keserüséget csatolna öntudatom végperczeiben életczélom meghiusulásának fájdalmához a gondolat, hogy nem is zsarnoki kény által, hanem saját nemzetemnek alkotmányos formában nyilatkozott akarata által, még a magyar haza polgárainak soraiból is kitaszítva halok meg, én, a kinek nem csekély része volt abban, hogy állampolgárokká lettak a magyar hazában azok a milliók, a kik addig csak lakosok voltak.
Minő iróniája van a sorsnak abban, hogy ezek képviselőinek többsége szavaz meg törvényt, mely engem a magyar polgárok soraiból kitaszít!
Ha a hon java kivánta, ha valamely közérdek javasolta volna, hogy a magyar állampolgárság elvesztésére egymaga a tiz évig külföldön tartózkodás, minden tekintet nélkül eredetére, indokára, jellegére, elegendő oknak vétessék, isten látja lelkemet, nem zúgolodnám ellene. De bizonyomra mondom, ez oly példátlanul túlhajtott szigor, melyet nemcsak semmi okszerüség nem indokol, semmi közérdek nem igazol, hanem a magyar nemzetiségi érdek még határozottan ellenez is. Nem vagyunk oly túlsokan mi magyarok, hogy számunkat minden szükség nélkül még törvény által is kevesíteni okosság volna.
Pedig itt általános szabály állíttatott fel, hát sem nem illenék, sem nem szabad, sem nem lehet feltennem, hogy ez a törvény személyes vonatkozással hozatott, mint a minő jellegű volt az 1815: XLIX. törvény, mely Rákóczi Ferenczet, Bercsényit és követőiket a haza nyilvános ellenségeinek s az igaz szabadság felforgatóinak káromolva proscribálta (és ez a magyar név becsületét insultáló káromlás még ma is ott piszkolja törvénykönyvünket eltörletlenül!). Úgy emlékszem, hogy az engem kipolgárosító törvény megvitatása közben valaki reám czélzást említett, de ez határozottan tagadtatott, s tőlem távol van a gondolat, hogy ezt kétségbe vonjam. Én ezt a törvényt az élet minden viszonyaiba belekotnyeleskedő ama törvénygyártási mániának rovására irom, mely a mai korszak egyik epidemikus betegsége; nem kételkedem, hogy e törvény meghozatalába semmi személyes vonatkozása szándok nem volt befolyással; mert ha kételkedném, talán jogosultnak érezhetném magamat annyit mondani, hogy érdemekkel ugyan nem dicsekedhetem, mivel az érdem ott kezdődik, a hol a kötelesség végződik, én pedig csak a kötelesség embere iparkodtam lenni úgy a köz-, mint a magánéletben; híven, becsületes szándékkal, önzéstelenül. De csak a kötelesség embere és semmi több. Hanem azt talán csak még sem érdemlettem meg nemzetemtől, hogy tőlem maga vegye el törvény által a jogot, e két szót: »Civis hungarus« (magyar polgár) reá vésetni nevem mellé a fejfára, mely megjelölendi idegen földön siromat.
Azonban ez is megesett rajtam. Ember vagyok, tűrnöm kell; tűröm, de nem tagadhatom, hogy fájt és fáj.
Hanem mi történt? Megtörtént az, hogy engem, a magyar állampolgárságtól megfosztott páriát, Magyarország harminczegy városa díszpolgárává választott.
Hazám törvénye elutasított, hazám harminczegy városa magához ölelt.
Köszönöm, lelkem mélyéből, hő hálaérzettel köszönöm.
Az első város, mely e kegyre méltatott, régi, mindig hű, s hűségében mindig kitartó barátom: Hódmező-Vásárhely volt. Utána Kis-Kún-Félegyháza következett, mely e tárgyban még körlevelet is intézett az ország városaihoz. E kezdeményezés folytában, hasonló kitüntetéssel, még huszonkilencz város tisztelt meg. Névsoruk betürendben itt következik:
Arad, Béla, Beregszász, Böszörmény,* Deés, Eger, Székesfejérvár, Győr, Gyula, Karczag, Kézsmárk, Kis-Ujszállás, Kun-Szent-Márton, Léva, Makó, Mező-Tur, Miskolcz, Munkács, Nagy-Rőcze, Nagy-Szalonta, Nyitra, Pápa, Szentes, Mármaros-Sziget, Szilágy-Somlyó, Székely-Udvarhely, Maros-Vásárhely, Zenta.
* Czegléd tévedésből kimaradt. Czegléd egyike volt az elsőknek, mint az az 1868. évi márczius hó 18-kán kelt és Dobos János főpolgármesterhez intézett levélből kitünik. Lásd a VIII. kötet 168-ik lapját. K. F.
E harminczegy városhoz, melyeknek irántam tanusított kegyessége pronunciáltabb jellegü szint ölt azon körülménynél fogva, hogy mintegy feleletlül szolgál azon törvényre, mely engem kipolgárosít. A régiebb időkből még két várost csatolhatok.
Az egyik Nagy-Bánya, mely rokonszenvének hasonló kitüntetésével még 1848-ban, a korszakalkotó utolsó rendi országgyűlés végnapjaiban, tehát akkor tisztelt meg, midőn az adott királyi szóba vetett bizalom velünk a népszabadság diadalának és a törvényes (több mint törvényes, szerződéses erejü) állami függetlenség intézvényes biztosítékainak békés kivívása felett érzett közörömnek tünékeny álmát álmodtatá.
Nagy-Bánya városa engem megtisztelő határozatát a KK. és RR. kerületi elnökségének küldötte be, s midőn az 1848. április 4-ki kerületi ülésben az elnökség erről jelentést tett, ez alkalmul szolgált arra, hogy a követek közül többen kifejezést adjanak küldőik nevében a rokonszenv és bizalom érzelmeinek, melyekre a hazafiui kötelesség teljesítésében kifejtett becsületes igyekezetem azon időben nemzetiségi és felekezeti különbség nélkül méltatva lőn. Ki gondolta volna akkoron, hogy az, a ki a rokonszenv és bizalom e nyilatkozatainak tárgya vala, mint olyan hontalan pária fogja idegen földön életét bevégezni, a kit saját hazája még a veleszületett állampolgárságból is kitagadott? Minő irtózatosakat kellett a történelem szekerének zökkenni, hogy ez rajtam megtörténhessék! Bizony nyomorult játékszer a sors kezében az ember fia! »Habent mortalia casum« (a halandók dolgainak esélye van). Csak egyen nem foghat ki semmi esély, a tiszta lelkiismeret nyugalmán.
A második régiebb díszpolgárságomat a nagybányainál husz évvel későbbről Losoncznak, a brutális kegyetlenséggel megkínzott magyar Bresciának köszönhetem, a mely Párisból a fatális 1867. év májusnak 7-én Deák Ferenczhez intézett nyilt levelemre, még a jogfeladó akkori országgyűlés folyamata közben azzal felelt, hogy engem, annak a jogfeladásnak határozott kárhoztatóját, díszpolgárának választott meg.
Én tehát viszontagságos életem végén azon különös – a maga nemében aligha nem példátlan – helyzetben találom magamat, hogy az állampolgárságból ki vagyok rekesztve magyar hazámban, de harminczhárom városának megválasztott polgára vagyok; még pedig köztük harminczegy olyannak, melyek akkor tiszteltek meg a hatóságukban álló kitüntetések e legmagasbikával, mikor már a reám nézve ostracismusi eredményü törvény meg volt hozva.
E körülmény, ha más jelentőséggel nem birna is (pedig bizony bir), annyit minden esetre bizonyít, hogy kipolgárosításom nem változtatott az irántami jó indulaton, melyre a városok csekély személyemet méltatni kegyeskednek. És én a mély hálával fogadott kegyességet hozzáadva a jóindulat, ragaszkodás és szeretet mindazon többi tanusításaihoz, melyekkel a távol hazából meg lettem örvendeztetve, a mióta az a kipolgárosító törvény meghozatott, nem gondolok elbizakodottság bűnébe esni, ha azon hitemnek merészlek kifejezést adni, hogy noha Magyarország törvénye, s a törvény folytán kormánya engem Magyarországnak nemzetem bizalmából egykori kormányzóját, nem is ösmer el többé magyar polgárnak, nemzetem közérzületében tagja vagyok én a magyar nemzetcsaládnak, s az is maradok mind halálomig.
Nem gondolom, hogy kétség férhessen általános hálanyilatkozatom azon tételéhez, hogy a jóindulat, melynek tanosításaival a hazából oly bő mértékben megtiszteltetem, az 1848–49. korszak történelmi becsének érzetéből s a hagyományai iránt táplált nemzeti kegyeletből ered. Végzetem úgy hozta magával, hogy ama korszaknak mind vívmányaival, mind, midőn ezeknek legfontosabbika a haza állami önállása s kormányzati függetlensége megtámadtatott, ennek védelmével énnekem a munkából nem közönséges osztályrész jutott; sajnálom, hogy nem más olyannak jutott, a ki hasonló önzetlenség és honszeretet mellett társadalmi állásánál és tehetséginél fogva jobban megfelelhetett volna a nagy feladatoknak, mint én tehettem, de hát a körülmények s nemzetem bizalma azt az osztályrészt nekem juttaták; tessék, ne tessék, ez történelmi tény, melyet meg nem történtté tenni nem lehet; hát a törvény elveheti tőlem (a mint el is vette) a magyar állampolgári minőségét, de azt nem teheti, hogy a magyar nemzet közérzülete idegennek s ne a magyar nemzet családtagjának tekintse hazájának azt a szülöttjét, a kinek a magyar történelem ama minden esetre epochális korszakában a magyar nemzetnek mind czéljai kitüzésében, mind törekvéseiben, erőkifejtéseiben s küzdelmeiben annyi része volt.
E hitben élek, mozgok és vagyok. Nagyon kevés értéke lehet (ha ugyan lehet értéke) annak, a mivel e hitre jogosultságomat viszonozhatom. Tántoríthatlanul fogok én ragaszkodni mind halálomig a meggyőződéshez, melyet nemzetem elidegeníthetlen ősi jogának elévülhetlen erejéből, hivatásának tudatából, képzettségének ismeretéből s ezeréves multjából történelmi rendeltetése felül merítettem; e meggyőződés engem még azon pártnak álláspontjától is eltávolít, a mely a mostani tényező pártok közt egyedül birja rokonszenvemet, mert nem elvben, hanem csak az elv alkalmazásának módjában különbözünk a többi pártoktól, pedig elvben s irányban egy feneketlen mélység választ el, de mondanom sem kell, hogy a mi e tántoríthatlan meggyőződésem mellett, a romban, a mivé lettem, még talán felhasználható lehet, a míg csak élek, rendelkezésére fog állani nemzetemnek; de én tehetetlen vén emberré züllöttem életkoromnak s a viszontagságok nyomása alatt, hanem a felől biztosíthatom hazámfiait, biztosítani kívánom különösen ama városokat, melyek engem kegyes jóakaratuknak oly rendkívüli kitüntetésére méltattak, hogy érje jó, érje balszerencse hazánkat, én kipolgárosításom daczára életem végső perczéig oly hű szeretettel, oly kötelességérzettel fogok osztozni minden örömében, bujában, mint szerető gyermek osztozik anyjáéban.
A hitet (melyben, a mint mondám) élek, mozgok és vagyok, meggyőződéssé érlelte bennem a rendkívüli megtiszteltetést, melyre hazám elszámlált harminczegy városa méltatott; vigasztalásul fog az nekem szolgálni kipolgárosításom ellenében, a gyorsan röppenő parányi időn át, mely még számomra e földön kimérve lehet; mondhatlanul becses előttem e vigasztalás, valódi erkölcsi jótétemény (miként ezt Félegyházához irott köszönő levelemben kifejtettem), hanem ez csakis az én érzelemvilágomra tartozik, mely velem sírba szálland, s nem bir közérdekü jelentőséggel.
Ép azért, mint hazafi – mellőzve; saját személyemet – arra helyezek fontosságot, hogy az a harminczegy város, a mély hálával fogadott kitüntetésénél, melylyel megtisztelni kegyeskedett, magasabb, jelentőségteljesebb álláspontra helyezkedett. – Ama kipolgárosító törvény nemcsak mint indok nem, de még csak mint alkalom sem fordul elő, még csak említve sincs a díszpolgári okleveleikben, melyek ereklyéim közé tartoznak, s legtöbbnyire művészi izléssel kiállítvák (köztük a marosvásárhelyi valóságos remek, mely a magyar műiparosságnak becsületére válik), ellenben mindannyian a leghatározottabb módon adnak kifejezést annak, hogy a kitüntetés, melylyel megtiszteltenek, azon tevékenységemnek szól, mely a 48–49. korszakban osztályrészemül jutott volt, és szól a közjogi iránynak, mely e tevékenységben vezérelt vala, minélfogva a kétségnek még csak árnyéka sem foroghat fenn arra nézve, hogy ama nagy korszak emlékeinek cultusából s a hagyományai iránt táplált kegyeletből ered, tehát a nemzet azon jogszerü, sőt történelmi kényszerüségü s így kiirthatatlan aspiratióinak jelei közé tartozik, melyek hangosan hirdetik, hogy a 48–49-ki korszak vezéreszméje s a magyar nemzet életerejének azon vezéreszme megvédelmezésében kitünt revelatiója mint egy világító torony magaslik ki a viszontagságok hullámtorlódásai felett; s emlékeinek kultusa, hagyományainak kegyelete oly erős gyökeret vert a nemzet szívében, lelkében, hogy azt sem az áltatásoknak rajta rágódó szúférgei el nem porlaszthatják, sem az ellentétes politikai áramlat habverései ki nem moshatják, sem az emberi érzelmek nagy leőrlője, az idő rajta ki nem fog.
Ebben van a dolog fontossága, ebben van a történelmi értéke.
Nem pártot mondottam, nemzetet mondtam, s meggondolva mondtam; és én, ismert dolgok legyenek bár, nem tartom feleslegesnek emlékezetbe hozni némely tényeket, melyek ez állításomat igazolják és egyszersmind arra a kérdésre is feleletül szolgálnak, hogy mi annak az emlékcultusnak s hagyománykegyeletnek értelme.
Akadnak szikofantok, akadnak hitehagyottak, a kik annyi tömjént égetnek bálványuknak tiszteletére, hogy füstje elhomályosítja a levegőt; nem árt tisztázni a helyzetet.
Kossuth Lajos.
