Kossuth Lajos beszéde.*

Teljes szövegű keresés

Kossuth Lajos beszéde.*
* Elmondatott 1889. julius hó 5-én Turinban azon alkalommal, midőn a párisi világkiállításra menő nyolczszáznegyvenöt magyar honpolgár meglátogatta Kossuthot és tiszteletére lakomát rendezett. K. F.
Mély megilletődés veszen rajtam erőt, Hölgyeim és Uraim, a mint az Önök sorain végigtekintek. Nyolczszáznegyvenöt magyart látok körülöttem, a kik Párisba menve, nem sajnáltak Turinnak kerülni, hogy engemet üdvözeljenek; engemet, hazájuknak negyven év óta hontalan elaggott fiát; engemet, a kit hazájuknak, hazámnak törvénye még a magyar polgárjogból is kitagadott. Mennyi sok mindent mond e három szó, – engemet Turinban üdvözöljenek! Minő irtózatosat kellett Magyarország történelmi szekerének zökkenni, hogy ilyesmi megtörténhessék. Mennyi változás, mennyi szenvedésnek! mennyi honleányi, honfiui búnak emléke, sorsnak minő ironiája lappang e pár szóban! Egy, a tengeren elsülyedt hajónak kapitánya, kit szíve végdobbanása közben mentett meg a hullám sirjából a véletlen; beszélte nekem, hogy midőn már haldoklott, haldoklása közben, mintegy ködfátyolkép, vonult el szemei előtt egész élete. – Én nagyon öreg ember vagyok. A késő öregség egy folytonos haldoklás, és bennem az öregség haldoklójában az, hogy engem nyolczszáznegyvenöten Turinban üdvözölnek, föleleveníti, emlékezetembe visszahivja életem viszontagságait, feltünnek szemeim előtt a multak képei, s körülöttük a jövőnek szellemei lebegnek, a gondolatoknak egész áramlatát sugdozva agyamba. De tartok tőle, hogy ajkaim megtagadják a szolgálatot. Rideg magányomban nagyon régóta elszoktam a beszédtől. Terhemre van. A lassan mozgó toll talán még igen, de a röpke szó nem felel meg gondolataimnak. Aztán meg engedjék meg nyiltan bevallanom, hogy Önökkel szemben kissé különös helyzetben találom magamat. Önök nagyon sokan vannak, annyira sokan, hogy e tisztelt gyülekezetnek mint egésznek nincs s nem is lehet pronunciált politikai szinezete.
Ezt már az a szándék, hogy a párisi kiállításra tömeges látogatást tesznek, magában is kizárja. Önöknek ez a látogatása nem politikai programmot jelent, hanem jelenti a rokonszenv és tisztelet adóját a franczia nemzet iránt, mely daczolva a sors reá mért csapásaival, ily bámulatos módon revelálta eltiporhatatlan életerejét: jelenti elismerését ama ténynek, hogy a franczia nemzet a társadalmi tevékenység terén kifejtett szellemi fensősége és kitartó munkássága által visszaszerezte magának már is a nemzetek kerek asztalánál azt a primátusi helyet, a melyről úgy látszott, a hadi balszerencse őt egy időre leszorította, és jelent hódolatot ama eszmék iránt, melyeknek pronunciálásával a mai civilisatiónak, culturának s a népek szabadságának nemzőjévé lett. A franczia történelem ama korszaka, melynek százados megünneplésére a franczia genius oly látványt mutatott fel a világnak, mely leküzdhetlen vonzerővel vonja az egész világot Párisba.
És mindezek mellett s a tudvágy mellett, mely a haladás bölcsője s az Önök tömeges megjelenése a párisi kiállításon egyszersmind a magyar becsület nevében tiltakozást jelent az ellen az insultus ellen, melylyel egy magas állásu magyar államférfiu a franczia nemzetet megsértette. (Igaz! Úgy van!) Tiltakozást jelent e sértésnek feltett indoka ellen, melyet a franczia nép érettsége és műveltsége, rendszeretetének oly kitünő kitüntetésével czáfolta meg, hogy pl. pünkösd másodnapján 400,000 ember látogatta meg a kiállítást, a nélkül hogy e néphömpölygésben csak egyetlen egy baleset előfordult volna, vagy a személyes és vagyoni biztosság rendőri közbelépésre szorult volna. És megczáfolták a tudománynak a világ minden részéből Párisba összesereglő képviselői, kik a tudomány minden ágának harmincz internationális congressuson való megvitatására épen azt a Párist és ott éppen azt a kiállítási időt választották, amelyről az volt mondva Budapesten; hogy nem tanácsos a magyar iparosoknak a párisi kiállításon résztvenni, mert ott személyük és vagyonuk nem lenne biztosságban. – Én, mint magyar ember, szégyeltem ezeket az insultusokat, és most, mint magyar ember, a magyar becsület nevében mondok Önöknek köszönetet, hogy ez ellen tömeges megjelenésükkel tiltakoznak. A fennálló szövetségek becsének érzete egy dolog, a nemzet becsülete egy másik dolog. (Élénk tetszés.) Ilyen lévén utazásuk végczéljának jellege, természetes, hogy ez magában is kizárja annak lehetőségét, hogy e megtisztelésnél, melyben engem részesítenek, Önök gyülekezetének egészben véve egy határozott politikai szine lehessen. De nekem nagyon határozott politikai szinezetem van ám! (Hosszantartó éljenzés.) Oly politikai szinezetem van, Hölgyeim és Uraim, mely lelkembe, testembe be van illesztve, be van kovácsolva, mint a kardvas, markolatába. Önök, tudom, nem kivánnák tőlem; hogy bármily körülmények között is fátyolt borítsak erre a szinezetre. (Zajos helyeslés.) Önök tudják, hogy mindig birtam, és remélem, felteszik rólam, hogy, a mig élek, mindig fogok birni meggyőződésem nyilt bevallásának bátorságával.
Önök, azt hiszem, tudják, hogy ez a roskatag öreg ember, ki szóra nyitja attól rég elszokott ajkait, a végett, hogy Önöknek háláját és köszönetét fejezze ki azért a megbecsülhetetlen és kimagyarázhatlan becsü megtiszteltetésért, melyre méltattak, Önök, azt hiszem, tudják, hogy e roskatag öreg ember, bármennyire megfogyott is életkorának súlya alatt lelki és testi ereje, fölemelt fővel s duzzadt karizmokkal mondhatja: Megtörhet a sors, de meg nem hajlíthat. (Hosszantartó tetszésnyilatkozatok.)
Ez az én helyzetem. De másrészről nemcsak hála és tisztelet, melylyel Önök iránt személykülönbség Nélkül tartozom is, viseltetem is, hanem az egyszerü illem is eltilt attól, hogy ez alkalommal összekoczczanásba hozzam magamat azokkal a nézeteltérésekkel, melyek köztem s e gyülekezet egyik-másik tagja közt talán nemcsak a nemzet közéletének irányára s a haza nagy érdekei által parancsolt politikára nézve, hanem magának a tüntetésnek értelmezésére nézve is fenforoghatnak.
Mert hisz’ ez tüntetés, Hölgyeim és Uraim, még pedig oly tüntetés, mely a magyar közérzület revelatiói közé tartozik. (Zajos helyeslés.)
Így fogván fel a helyzetet, természetesnek fogják találni, hogy ezt az alkalmat részemről valami politikai pronunciamentóra alkalmasnak nem találom. Azért meg fogják engedni, hogy hálám és köszönetem kifejezését csak oly észrevételekkel kisérjem, melyekre az épen most hallott köszöntő* által felhíva magamat érzem. (Halljuk! Halljuk!)
* A köszöntőt Helfy Ignácz mondta.
Ha netalán az eszmetársulás lökése ebből a kerékvágásból ki találna zökkenteni, tessék engem rendre utasítani. (Élénk derültség. Hosszantartó zajos éljenzés.)
Valami nem tudom micsoda szónoki hirről hallottam beszélni. Soha se vitassuk a multakat. (Lelkesült éljenzés.) Ha volt, oly régen volt, hogy már nem is a regék, hanem a mesék körébe tartozik. (Szünni nem akaró éljenzés.) Azért engedjék meg nekem, hogy a mit gondolataim ajkaimra hoznak, azt Önöknek egyszerü társalgási modorban mondhassam el, s kiméljék meg öreg csontjaimat a fáradságtól, hogy az ékesszólás magas szekerének saraglyájába felkapaszkodni iparkodjam. (Zajos éljenzés.)
Az Önök szónoka, Hölgyeim és Uraim, a kit a mellett, hogy mint elvrokonomat jellemszilárdságáért és jeles tehetségeiért tisztelek, egyszersmind szerencsém van; mióta ismerem őt, nemcsak a szó szoros értelmében hű, hanem hűségének tettleges tanusításában fáradhatlan barátomnak is tudni, (Éljenzés) az Önök szónoka hivatkozva ama alkotások közül, melyekben egykor munkás valék, némelyekre, melyek életem törekvéseinek hajótörését, úgy a hogy, túlélték, annak a nézetnek adott kifejezést, hogy én hibázom, ha magamat élet-czélvesztettnek tartom. (Halljuk! Halljuk!)
Nagyon örvendenék, ha nézetében osztozhatnám: de fájdalom nem osztozhatom.
Kétségtelenül nagy alkotások azok, melyekre a magyar nemzet történetében korszakot képező alkotások. Ismertem én azoknak becsét, midőn megalkotásukban munkás valék. És megvallom, éreztem ama munkának is értékét, mely azoknál osztályrészemül jutott.
E napokban irtam meg nyilvános köszönő levelemet – ma érkezett meg a hirlapokban ama harminczegy városnak neve, melyek engem díszpolgárukká való választás által tiszteltek meg. (Zajos éljenzés.)
Irás közben homályosan emlékezetembe jött, hogy engem Nagy-Bánya már az utolsó rendi országgyűlés végnapjaiban 1848-ban hasonló kitüntetésben részesített, a mi az egyik kerületi ülésben az elnökség által lett bejelentve. Nem bíztam emlékezetemben, utána néztem. Csakugyan úgy van. És utánanézés közben rábukkantam akkori köszönő nyilatkozatomnak következő szavaira: »Az isteni gondviselés, mely a népek sorsa fölött őrködik, néha csekély eszközöket használ nagy czélok kivitelére. Ő, a ki a pásztor Dávid kezével sujtotta le az óriás Goliathot, kegyelmesen reám tekintett és megengedte, hogy csekélységem daczára eszköze lehessek Magyarország átalakításában. És e kegyelem nekem oly örömet adott, minő csak kevés embernek jutott a történelemben.« Az öröm rövid és tünékeny volt. De hagyjuk ma a szenvedések emlékezetét. Csak azért hivatkoztam e szavakra, nem a bizonytalan visszaemlékezések, hanem a tettek korában mondott e szavaimra, hogy bizonyságul szolgáljanak Önöknek, hogy valamint nincsen természetemben a kötelességet érdemmé felfuvó hiuság, úgy az az álszenteskedő hypokrisis sincs, mely azt tetteti, hogy nem bir a maga tettei értékének tudatával. (Zajos éljenzés.)
Én tudom, hogy ama alkotások, melyekben munkás voltam, nagy alkotások voltak; én érzem, hogy azokban nagy részem volt. (Hosszantartó zajos éljenzés.)
De tegyük fel, hogy a mi azokból az alkotásokból törekvéseim hajótörését túlélte, teljes erejében s ép oly alakban, hatályosságban szállott át a jelen korba, mint a minőknek én azokat megalkotásukkor gondoltam. Tegyük fel ezt. Vajjon elegendő volna-e ez arra, hogy engem az élet-czélvesztés keserü érzetétől megmentsen?
Nem, Uraim, azt a vigasztaló érzést megadhatná nekem, hogy nem egészen hiában éltem, de azt, hogy magamat élet-czélvesztettnek ne tekintsem, nem tehetné meg. Miért nem? Azért, mert a jobbágyság felszabadítása, az osztályszabadalmaknak jogegyenlő népszabadsággá fejlesztése, a rendi alkotmánynak népképviseleti rendszerré való átalakítása és a felelősség nélküli collegiális kormányzatnak felelős miniszteri kormányzattal való felcserélése, gondolom, körülbelől erre megy ki az, a mi a sajtószabadságon kívül amaz alkotásoknak hajótöréséből fenmaradt, – ezek kétségtelenül önmagukban is nagy vívmányok, olyanok, hogy oly nemzetnél, minő például a franczia, melynek az állami létét, önállását és függetlenségét a sors semmiféle csapásai közepette soha még csak kérdésbe sem vonta senki, méltán életczélnak tekinthetők.
De, fájdalom, Magyarország mint most nincs; úgy 1848-ban sem volt ilyen állapotban. Magyarországon ezeknek az alkotásoknak egy összevágó organumul, eszközül is kellett volna s kellene szolgálni egy minden más tekintetben felülálló czélnak, a haza szabadságának, önállásának, kormányzati függetlenségének biztosítására. Ez volt a kiindulási pont, a melyből mi negyven év előtt kiindultunk. Ez volt a vezéreszme, a mi vezetett, a mely lelkesített, ez volt a kezdet és a vég, a »hinc omne principium, hinc refex escitum«; ez volt a czél, mely életem minden törekvéseinek irányt adott. Ez a czél 1867-ben feladatott, s e feladásra van fektetve huszonkét év óta Magyarország állapota. Isten őrizzen annak gondolatától, hogy e feladás által ez a czél hazámra nézve végkép elveszett. Ismerem a nemzetemet, gyakran volt alkalmam nehéz időkben megtapintani életének üterét: ismerem történelmét s tudok számlálni logikájával: tudom, hogy, ha ez nem mindig egyenes vonalban halad is, hanem fel- és lekanyarodva spirálokban, mint planéták, de ezért mindig kivívja a maga elutasíthatlan kényszerüségét. Rendíthetlenül meg vagyok én győződve, hogy az a czél, hazámra nézve még a feladás által sem veszett el (Élénk éljenzés), de rám nézve 87 éves öreg emberre bizony elveszett, s a czél reám nézve elveszvén, vajjon az, ha a czél eszközei közül egy és más épségben fenmaradt volna, megmenthetne-e engem az életczélvesztés keserü érzetétől?
Lehetetlen az.
Hozzájárul ehhez, hogy ezek a fenmaradó alkotások nem is olyanok, mint a minőknek mi gondoltuk. Legelől áll a jobbágyság eltörlése, a földmívelő nép felszabadítása, melyhez még a rémuralom korában sem mert hozzányúlni a hatalom.
Ennél a jobbágyfelszabadításnál, a mely – elismerem – kiválólag az én művem volt (Éljenzés), a mi szemeink előtt az a remény lebegett, hogy az a közjólétre – nemcsak az ország egyik-másik részében, hanem az egész országban oly hatást fog gyakorolni, hogy az erősíteni fogja a szülőföldhöz való ragaszkodást, a haza szent szeretetet, melynek a mi népünk történetében oly szívemelő példáit tudjuk meg azon időkből is, midőn az a nép még szolga volt s a nemzet zászlajára a haza szabadsága igen, de a nép szabadsága a szabad hazában nem volt felirva. – Az én koromban pedig, akkor, midőn a népnek még nem is volt ideje élvezni a felszabadítás jótékonyságát s nekem ki kellett mondanom azt a rettenetes szót, hogy a haza veszélyben van, a magyar és a magyar érzelmü német, ruthén és tót nép szívében oly hatalmasan lobogott a hazaszeretet lángja, hogy fejet hajtva kell leborulnom emlékének oltára előtt.
És hogy állunk most, negyven évvel a jobbágyság eltörlése után, a szülőföldhöz való ragaszkodás érzetével? Állunk úgy, hogy már Magyarországra is találnak egy német költőnek emez irtózatos gúnyszavai: »Vaterland, was Vaterland? der Topf, der Topf ist Vaterland! Das übrige sind Fratzen!« Nem tudom, tudnak-e Önök mindnyájan németül (Felkiáltások: Hiszen tudnunk kell! Kényszerítenek!); már bocsássanak meg, ha azt gondolom, hogy mindazon lázas buzgalom mellett is, melyet a magyar közoktatásügyi miniszter a német nyelv érdekében kifejt s a miben neki az a bécsi eredetü s következéseiben vészszel-veszélylyel terhes új véderőtörvény ugyancsak káplárpálczásan kezére jár, mégis lehetnek e gyülekezetben némelyek, a kik azt mondhatják, »nix dájcs«. Elmondom tehát magyarul is: »Haza, mit haza? a fazék, a fazék a haza. A többi fintorkép!«
Micsoda tényből merítem én ez elszomorító állításomat, hogy ezek a szavak már Magyarországra is találnak? Merítem abból a tényből, hogy ma már nem is csak ezerekben, hanem hivatalos adatok alapján mondom, százezrekben járja Magyarország ama többnyire földmívelőkből álló lakosának száma, a kik szabad földbirtokos létükre megteszik azt, a mire a jobbágy nép még csak soha nem is gondolt, megteszik azt, hogy megszöknek szülőföldjüktől, kivándorolnak Amerikába.
Van egy más szomoru kép is, úgy hallom, hogy Bukarest utczái hemzsegnek a hazájukból megszökött magyaroktól; a bérkocsisok, pinczérek, nőcselédek többnyire magyarok, s még a prostitutio tanyáin is magyar nők árulják oláh pénzért bájaikat; ezt fájós érzéssel ugyan, de a tőszomszédságnak tekintetbevételével csak mellékesen említem; a fősúlyt az amerikai kivándorlásra fektetem. Már törvény is hozatott, hatalmi eszközök is vétettek alkalmazásba megakadályozni, hogy Magyarország lakói megszökjenek bizony nem épen túlnépes hazájukból, – nem használ!
Van ennek a szomoru állapotnak előidézésében része a változásnak, mely a kor irányában világszerte tapasztalható, de vannak Magyarországra nézve annak külön okai is, melyek mint kutfőre, egyenesen hazánk önállása feldásának fatális logikájára vezethetők vissza.
A mi az elsőt illeti: nagyon fejlett is, terjedt is a civilisatio, a mióta én hontalanságban töltöm napjaimat, de az emberi dolgoknak az a végzete, hogy a fényt árnyék kiséri. A civilisatio terjedése nagyobb arányokban megszaporította a köz- és magánszükségleteket, mint kielégítésük módjait, s a versenytorlódás a keresetnek minden terén úgy megnehezítette a boldogulást, ne mondjam megélhetést, hogy a természet ama törvénye, melyet Darwin küzdelemnek a létért nevez, annyira felülkerekedett az erkölcsi rugókon, melyeknek azt az embernél, mint társas lénynél mérsékelni kellene, hogy immár az önzés legridegebb formulájává válik. A fazék, a fazék uralkodik a világon.
Ha ehhez hozzávesszük a mértéktelen áldozatokat, melyeket annak a rengeteg kaszárnyának, melynek neve Europa, példátlanul abnormis állapota, s a telhetetlen molochchá fajult állameszme követelnek és hozzávesszük a történelem nagy problemáját képező társadalmi kérdések duzzadó dagályát, hát egészben véve olykép áll előttünk, a mely bizony nem kedvez az eszményiségek cultusának. Abból a világon uralgó fazékból gőz jő fel, a mely elhomályosító ködöt gyüjt az eszményiség csillagának fénye elé, a mely eddig bevilágítá, a mi nemes van az emberiség történetében. Míg az önző én ama nagy legyezője, melynek a neve: haza, még ez is veszít varázsából. (Gyönyörü! Élénk éljenzés! Viharos taps!)
Hát ez az általános ok, a mely visszahat Magyarországra is. De ennek Magyarországra nézve külön oka is van. Hallottam állítani, hogy a szülőföldhöz való ragaszkodásnak megfogyatkozása lelkiismeretlen üzéreknek a műve. Kétségtelenül ezeknek is van részük benne.
Mindig voltak emberek, a kiknek mesterségük, a mások bajával nyerészkedni; de ezek csak kizsákmányolják, nem teremtik a kizsákmányolható helyzetet. Úgy van azzal a dolog, mint a szavazat-vásárlásokkal a képviselő-választásoknál, a mi, fájdalom, Magyarországon már megdöbbentő mérveket öltött. Kettő kell ahhoz, egy, a ki veszteget, a másik, a ki magát megvesztegettetni engedi. (Ugy van!) Nagyon kevésre olvadt le már ama kerületek száma, melyekben a képviselő bokréta pénzbe nem kerül, de néhány mégis csak van, és fajunknak becsületére válik, hogy azok épen a magyar vidéken vannak. Ám próbálják meg azok a duna-szerdahelyi-féle népboldogítók ott magukat pénzzel honatyákká felavattatni, nem fognak boldogulni. Próbálják meg azok az emigrationális üzérek olyanokat csábítani Amerikába, a kik Magyarországon jól érzik magukat, – nem fognak boldogulni.
Hiába csürik-csavarják a dolgot, nagyon sujtó kritika van abban, Magyarország mostani kormányzati rendszerére, mert azt bizonyítja, hogy Magyarországnak közgazdasági állapota nem egészséges, annyira nem egészséges, hogy nyomása miatt még a jobbágyfelszabadítás sem volt képes oly mérvben, oly kiterjedésben s oly hatással a közszellemre megfelelni a várakozásoknak, mint az 1848-ban reméltük. És miért nem? Először azért, mert az országnak kevésbbé termékeny vidékein a nép nem képes oly keresetre szert tenni, hogy munkájával szükségét szerezhetné; másodszor azért, mert a közterhek elviselhetetlen mérveket öltöttek. Ezt említve, Mészáros Lázár egy mondása jut eszembe, a kivel Amerikában a polgáreskü letétele alkalmával egy piszkos bibliát csókoltattak meg. A mint az eskü után zsebkendőjével ajkairól a piszkoscsók izét letörölgeté, azt kérdezte: van-e még valami megcsókolni való?
Önök Magyarországon régen túl vannak azon a kérdésen, hogy van-e még valami megadóztatni való. Végig csókoltatott már a pénzügyminiszterség minden lehetőt és lehetetlent; szigoru adólajstromot tart »de omni scibili et de rebus quibusdam aliis«. De nem engedem gondolataim barna verebeit e rengeteg mezőre kikószálni. Csak egyet jegyzek meg azért, mert nem emlékszem, hogy a felhozandó szempontból azt említeni hallottam volna. Tudva van, hogy az a folytonos deficit, a mely ellen Magyarországnak annyit kell küzdenie, a katonai költségeknek és a biztos érczfedezetü pénzjegykibocsátási jognak feladása folytán drága kölcsönökkel könnyelműen túlhajtott befektetéseknek rovására szokott felmetszetni. És bizony van is ok reá, nagyon van.
De én egy más kutfőről is tudok, még pedig olyanról, a mely a deficitek patakjának tulajdonképeni forrása.
Átvizsgáltam a költségvetéseket 1869-tól 1886-ig, és én egyetlen egy évet sem találtam, a hol az előirányzott deficit annyira ment volna, mint a mit az ország, az osztrák birodalom, – tehát nem magyar adósságokhoz járulékul fizetett. 1869-ben a deficit 4.327,499 frtban volt előirányozva. Az osztrák adósságokhoz járulás pedig 32.72,200 frtot tett; ha ez nincs a kiadások közt, Magyarország költségvetése nem 4 millió deficittel, hanem 27 millió fölösleggel inauguráltatott volna. Nem ilyen mértékben, de így ment ez évről évre e tizennyolcz év alatt. A praeliminált deficit 285.656,047 frtra ment, az osztrák államadósságban fizetett összeg pedig 464.452,538 frtot teszen, 178 millió, 796,492 frttal többet, mint a praeliminált deficit; e többlet nemcsak azt a különbséget fedezheté, a melylyel a valóságos deficit az előirányzottat meghaladta, hanem még fölösleg is maradt volna. Ez a magyar financziák deficitjének a kutfeje.
Hazánk szabadságharczának költségei kamatlan kölcsönnel, magyar pénzjegyekkel fedeztettek. Ezeknek egy része a pesti bankba letett ezüsttel volt fedezve, ezt a fedezetet az osztrák hatalom elkobozta, de a pénzjegyeket, melyeknek az elkobzott érczalap fedezetét képezé, nyiltan tett ígéretét megszegve, nem váltotta be. Az összes magyar pénzjegy-kibocsátás – körülbelől 60 millió – Magyarország oly adósságát képezi, melyért a magyar nemzet becsületével kezeskedett, e kötelezettségnek a nemzet nem tett eleget; a mivel tartozik, azt nem fizette meg, de az osztrák birodalmi adósság fejében, a mivel nem tartozott, mai napig már fél milliárdnál többet fizetett. Hja! generosa gens hungara vagyunk. Ha legalább méltányolnák amott a Lajthán túl ezt a méregdrága generositást. Teszik? (Dehogy teszik!)
A szülőföldhöz való ragaszkodás, megfogyatkozásának másik oka a keresethiány, a mely onnan ered, hogy Magyarországnak sem oly terjedt, sem úgy kifejlett ipara nincs, a minő a közjólét biztosítására elkerülhetetlenül szükséges. Nem hunyok én szemet a haladás előtt, mely épen e téren is, mint némely máson is tapasztalható. Olyan dolog ez, Uraim, a minek utját még az önállóság feladásával sem lehetett egészen bevágni. Benne van ez a progressio törvényében, mely azt az angyali és ördögi elemekből összegyártott problematikus lényt, melynek neve ember, – abból az állapotból, midőn körmeivel előbb, utóbb kőbaltával, küzdötte ki magának a barlangi medvétől szél és eső ellen fedett tűzhelyét és abba az állapotba vitte előre, hogy mesterévé lett a villany-áramlatnak s azt hangcsőül használja, melylyel a tengereken túlra átkiabál. A progressio eme törvénye fel- s leimbolyog, de megállapodást, stagnatiót nem tűr.
Van Magyarországon is haladás, és én becsülöm nemzetem erőfeszítését, melylyel a fennálló mostoha viszonyok körmei közül is haladást tud kicsikarni. De erre a fényre homályt vet lelkemben az a gondolat, hogy, ha az idegen érdekek uralmának gályarablánczával s vasgolyójával lábain is bir haladni, hol volna már a haladás utján, ha szabad lábbal járhatna és kötetlen kézzel dolgozhatnék! (Élénk éljenzés.)
Van haladás az ipar terén is Magyarországon, de végre is miként vagyunk ezzel az iparhaladással? Engedjenek egy tényre hivatkoznom, mely nagyon jelzetesen illustrálja a helyzetet! unalmas lehet, de tanulságos.
Magyarország a nyolczvanas évek egyikében eladott Austriának 90,674 mm. gyapjut, kapott érte 23.348,514 frtot. Visszavásárolt gyapjuszövetek alakjában csak 70,670 mmázsát, s ezért fizetett Austriának 55.371,544 frtot; tehát nemcsak odafizette ezért összes gyapjukivitelének egész árát, hanem még 32 milliót ráfizetett. Vagyis eladta gyapjuja mázsáját 255 frtjával, visszavásárolta feldolgozva 788 frtjával; tehát minden mmázsáért 529 frtot fizetett az idegen szorgalomnak, a mi ezen egyetlen egy iparczikknél egy évben 38 millióra ment. Tessék elképzelni, ha ez a 38 millió a mi népünk kezeibe jutna évenkint, amott a felföldön, a hol a keresethiány még a jobbágyfelszabadítást is meddővé tette, merem állítani, hogy ez egymaga elég volna arra, hogy ne legyen Magyarországból tömeges kivándorlás. (Úgy van!)
Talán elég volt ebből ennyi annak megértésére, hogy a jobbágyfelszabadítás fenmaradása nem menthet meg engem az élet-czélvesztés keserü érzetétől.
A másik nagy alkotás, mely a hajótörést túlélte, a népképviseleti rendszer. Alig szükség mondanom, hogy én erre vigasztalódási szándékkal még csak nem is gondolhatok, hiszen épen ez cselekedte meg azt, a mi engem az erőszak száműzöttjéből hazánk száműzöttjévé tett, ez hárította reám azt a csapást, hogy élet-czélvesztettnek kell magamat tartanom.
A mióta az osztrák ház uralkodik Magyarországon, minden lehetőt elkövetett arra, hogy Magyarország szünjék meg magát önálló és egész kormányzati rendszerében függetlenségre jogosított nemzetnek tekinteni; megpróbált mindent, erőszakot, rémuralmat, csábítást, az ármány minden nemeit; elnyomhatott, de feladásra nem mehetett rá. És ime, a mit sem ármány, sem erőszak nem tudott kivívni, azt a magyar népképviseleti rendszer maga tette le lábaihoz. Maga mondotta ki, hogy Magyarország lemond semmi más országnak le nem kötött önállóságáról, hogy neki nem kell egész kormányzati rendszerében a függetlenség.
Az tény, hogy azok a népképviselők, a kik ezt megcselekedték, nem képviselték a nemzet akaratát, mert hiszen egytől egyig mindannyian Deák 1861-ki programmjának alapján lettek megválasztva, de ezt most nem akarom feszegetni, valamint azt sem, hogy minő eszközökkel lett e feladásnak már több képviselőválasztásokkal reconfirmatiója keresztülvive, csak annyit akarok megjegyezni, hogy az élet-czélvesztés fájdalmát, mely ebből reám hárult, csak növelhette annak tapasztalása, hogy azon a siklón, melyet a feladás vezére csodálatos optikai illusióval lábtónak nézett, a nemzet lépésről lépésre közelebb siklik a birodalmi egység tárt karjai felé, sőt az új véderőtörvénynyel jóformán már bele is siklott. Hanem ez engem nem ingat meg hazám jövője iránt táplált reményemben, s én ezt nem is irom az intézmény rovására. Az emberi institutiók csak amolyan szobrok, mint a minőt Pigmaleon mesterkeze alkotott; gyönyörü szobor volt, annyira, hogy alkotójuk még bele is szeretett.
De csak szobor volt, életet csak isteni kegy lehelhetett volna bele. Annak az isteni kegynek, mely a magyar parlamentarismus szobrába életet lehelhet, neve: közszellem.
Meglehet, hogy fog még születni bölcs, a ki hatályosabb módját fogja feltalálni az imperium és libertas összeegyeztetésének mint a parlamentarismus; én gyarló eszemmel ilyet nem tudok. Magasra emelkedett az értelem Magyarországon azon kor felé, melynek én romja vagyok; és ez jól is van így, természetes is. Minden letünő nemzedék egy lépcsőfok, melyről az utána következő magasabbra emelkedik.
Talán mondhatnám, hogy az én koromban egy kissé általánosabb volt a jellem s valamivel kevesebb volt a röppenő percz érdekeivel való számolgatás, de a mai korban több az értelem, a tudomány; pedig az ész: erő. Hát én szeretném felkérni a magyar értelmiséget, hogy őrködjék annak a parlamentaris szobornak biztossága felett, éleszsze a nemzet közszellemét, hogy életet leheljen a szoborba; tartsa szem előtt, hogy kölcsönös visszahatás van az institutiók és a közszellem között. Az életet lehel az institutiókba, ezek pedig visszahatnak az erkölcsre.
Én szeretném, hogy a magyar értelmiség szokja meg elméje gondolatait a tettek mezejére a szíven bocsátani keresztül, melyet a lelkesedés fészkének szoktunk tartani. Szeretném tapasztalni, hogy megfeszíti minden erejét, hatalmas lüktetésbe hozni minden magyar szívében a magyar becsület érzetét, hogy le legyen köszörülve erről a szoborról minden folt és le legyen mosva minden piszok. (Élénk éljenzés.)
Helfy barátom még azzal is akart vigasztalni, hogy hivatkozott az erkölcsi hatásra, melyet még a megdöntött alkotások is gyakorolnak a közszellemre.
Erkölcsi hatás! Lehet, a távolság miatt nem látom, de nem látom, hanem a távolság daczára is látok helyette corruptiót és még látok egy más dolgot is, a mely azoknak az alkotásoknak szellemével is homlokegyenest ellenkezik.
Említettem, hogy a kor szellemének irányában változás jött közbe, és pedig olyan, a mely az eszményiség cultusának nem kedvez, és említettem e változásnak legdurvább, de mert a gyomornak szól, leghatalmasabb vonását, azt a bizonyos fazekat. Hanem van egy más vonása is, a mely nemesebb érzelmekkel, az önérzettel, a szabadság érzetével jő összekoczczanásba, és ez annak, a mit államnak neveznek, omnipotentiára való törekvése.
A mult században az a fogalom uralkodott az államtani bölcsészetben, hogy az államok egyedüli hivatása a társadalmi rend biztosítása, a többit hagyni kell menni, a mint tud. De a társadalmi viszonyok annyira bonyolódottakká lettek, a mechanikai és a természettudományok oly új meg új tényezőket vittek be az életbe, melyeknek igényei az egyéni tevékenység által ki nem elégíthetők, hogy a mult század elve a mai viszonyoknak már nem felel meg, tehát előkerült annak érzete, hogy az álamnak nemcsak a rend őrének, hanem a haladás emeltyüjének is kell lennie.
És ez igaz, hanem a baj az, hogy ez állameszme álarczul használtatik, mely mögül az ambitió és a hatalmi terjeszkedés vágya ólálkodik és ez az állam eszmét a semmit nem tevés nyugágyáról a mindenbe avatkozás, a mindent markába kerítés taposó malmába lökte és az állami attributiók oly mértéktelen kiterjesztésére, az állameszme oly mindenhatóságra törekvésévé fajult, hogy, ha ennek az iránynak az emberi önérzet még idején utját nem állja, végeredményében okvetlenül a szabadságérzet paralysisébe s a népek politikai kiskoruságába fog kilyukadni.
Furcsa fásisok vannak a történelemben. Khina ezredévekkel előzte meg az európai civilisatiót s azután megkövesedett s népe kiskoru gyermekké lett. Mi ennek az oka? Az, hogy társadalmi intézvényeit az állameszmének az államfőben s annak organumaiban összpontosított mindenhatóságára alapította. Most a szabadság eszméjéből kifejlett európai civilisatio kezd visszahatni Khinára, ellenben Khina a maga állam mindenhatóságával vissza kezd hatni Európára. Hasonló ok, hasonló okozat ez a természet törvénye. Még meg fogják Önök érni, hogy gyermekeik vagy unokáik lesznek valódi khinézerek.
Ennek a törekvésnek monsum szele sehol sem kavarog ármányosabban, mint épen Magyarországban, a hol – valljuk meg az igazat – az állameszmének megerősödésével való kérkedés átkozottul hasonlít ahhoz, amit az egykori magyar emigrans mondott pajtásának: Tudod mit? Csináljunk magunknak egy jó napot, nagyságoljuk egymást. Abban a Magyarországban az állami eszme, a mi ott nem egyéb, mint a kormányhatalom omnipotentiája törekvésének eszméje, a maga mindenbe avatkozásával, mindent a maga markába kerítésével már valóságos Figaróvá lett; Figaro itt, Figaro ott, Figaro fent, Figaro lent, Figaro mindenütt, s ennek mindenüvé betolakodása már oly kábulatba ejtette a közérzületet, hogy uton-utfélen hangzik a kiabálás: Figaro, jer ide, Figaro, menj amoda, itt van még az önkormányzatnak egy kis serteszakála, borotváld le. És ugyancsak rajta van, hogy leborotválja. Aggasztó változás ez a közérzületben, nagyon aggasztó, mert arra mutat, hogy megfogyatkozott nemzetünkben az önkormányzati intézmények becsének érzete, pedig azok nélkül a szabadság csak üres szóvá válik. A mely nemzet beéri azzal, hogy öt évben egyszer egy-egy szavazatjegyet vet a választási urnákba, s nem vágyik arra, hogy a szabadságot fokozatosan egymás fölébe helyezett önkormányzati intézvények pezsgő életében megtestesítse, az maga szolgáltat ki szegénységi bizonyítványt vagy érettsége vagy erkölcsei felől. Félek, hogy Magyarországon ez utóbbi szó a találó szó. S ez engem annál inkább aggaszt, mert másutt az a Figaro legalább önczél, a mai Magyarországon ellenben oly érdekeknek szolgája, melyek nem a nemzet érdekei.
Az önkormányzati elv elpusztítására intézett törekvésnek most az úgynevezett állami administratio a jelszava. Nem ereszkedhetem e kérdés tüzetes vitatásába, csak arra kivánok figyelmeztetni, hogy szükség van ugyan a közigazgatásban reformokra, hogy ne volna! de a reformokat hazai talajon kell termeszteni, történelmi alapról kell kiindulni, fejleszteni kell az elvet, melyen a nemzet ezeréves élete nyugoszik, nem megtagadni, berendezni kell az ősi hazát, hogy a haladott kor szükségeinek megfelelhessen, nem lerontani.
A magyar nemzet ezeréves életének fundamentumát az képezi, hogy adott hatalmat, hatóságot királynak, kormánynak – ő adott, mert Magyarországon a nemzet a hatalom kutfeje; de az állami attributumok minden ágában, nemcsak a törvényhozásban, hanem mindenben a magyar nemzet, ép úgy mint az angol, részt tartott fen magának s azt saját maga által választott közegek által kezelte. Ez a magyar alkotmányosság lényege; sok csorba üttetett már ez alapelven; ne adja isten, hogy végkép elpusztíttassék, mert a magyar szabadság palladiuma lenne vele elpusztítva. – Nem a kinevezés vagy választás határoz a közigazgatás jósága felett, választással is lehet jó közigazgatás, kinevezéssel is lehet rossz, hanem határoz a közszellem s a nemzet erkölcsi érzete; ha ez egészséges, választással is lesz jó közigazgatás, ha ez corrumpált, kinevezéssel is rossz lesz.
Vigyázzon a nemzet, hogy mit cselekszik. Ne izolálja a közigazgatás kérdését a még ennél is magasabban álló politikai tekinteteknek számbavételétől. Ne terjesztgesse a kormányhatalmat mértéktelenül. Ne felejtse, hogy oly kormánynyal van dolga, melynek a függetlenség még czíméből is kitöröltetett s melynek eljárására bizonyos, sem nem magyar, sem nem alkotmányos katonai körök még oly dolgokban is befolyást gyakorolnak, melyek a magyar nemzet legszentebb érdekeibe, nemzetiségébe s alkotmányosságának biztosítékaiba belevágnak. Jó lesz erről meg nem feledkezni.
Kifárasztottam az Önök türelmét, pedig egyre még észrevételt kell tennem:
Helfy barátom még azt is említette, hogy én nem tekinthetem magamat száműzöttnek, mert engem egy nemzet kegyelete vesz körül. Ebben talán egy kis nagyítás is van, mert bizony vannak nekem a hazában ellenségeim is (Közbekiáltások: Nincsenek!) Névvel is tudnám megnevezni. (Perczekig tartó éljenzés.) De hát én alázatos szívvel ismerem el, hogy negyven év óta nem látott hazámból a szíves visszaemlékezésnek, a jóindulatnak, rokonérzetnek, sőt szabad mondanom a szeretetnek pártkülönbség nélkül igen sok tanusításával találkozom.
Hanem Magyarországnak két arcza van; az egyik az, a melyet a közélet hivatalos tükre mutogat, a másik pedig az, a mely az érzületek világának nyilatkozásaiban tünik elő.
Mély hálával ismerem el, hogy ez a második arcz jóakarattal mosolyog ősz fejem felé, de az első oly kényszerhelyzetbe juttatott, hogy kénytelen vagyok magamat a haza a száműzöttjének tekinteni.
Az a második arcz, az ő kedves mosolyával enyhíti ennek fájdalmát; az isten áldja meg érette, de azon a kényszerhelyzeten, hogy én a haza száműzöttjének vagyok kénytelen magamat tekinteni, nem változtathat. Én huszonkét év óta a nemzet száműzöttje vagyok.
Ezekkel elmondtam, a mivel helyzetemnek ez ünnepélyes alkalommal konstatálása végett Önöknek is, magamnak is tartozni véltem.
És most engedjék meg, hogy a szív minden melegével, a melyet embernek érezni engedtetett, szívem hő hálaérzetével mondjak Önöknek köszönetet ezért a rendkívüli, ezért a példátlan megtiszteltetésért, a melylyel hontalan ősz fejemet viszontagságos életem örömtelen végalkonyán megörvendezni méltóztattak. Példátlant mondtam azért, mert tekintve azt, hogy ez az ősz fej, melyét Önök előtt tisztelettel és hálával hajtok meg, nincs körítve a siker nymbusának fénye által, hanem csak a becsületes igyekezet halvány csilláma rezeg felé, és tekintve azt, hogy ez az ősz fej, – melynek jelene nem számít, jövője pedig más nincs, mint a közel sír – negyven év óta távol szeretett hazájától hontalanságban viseli az élet terhét, – én nem tudok példát a történelemben, hogy ilyen ember ily körülmények közt honfitársai részéről ily megtiszteltetésben részesült volna valaha mint, a minőre Önöknek gyarlóságaimat elnéző kegyessége engem méltatott. (Hosszas éljenzés.) Kimagasló helye lesz ennek, a míg csak élek, legbecsesebb emlékeimben.
Valóságos erkölcsi jótétemény gyanánt hat az reám, melynek derüje be fog világítani hátralévő napjaim borujába.
A szeretet istene halmozza el Önöket összesen s egyenként e jótéteményért, atyai kegyelmének legjobb áldásaival. Fogadják érte szívem mélyéből fakadó köszönetemet. Ezen áldással és köszönettel hajtok fejet különösen a hölgyek előtt, a kik ily számos megjelenésükkel felmagasztosították ez alkalomnak megbecsülhetlen díszét és becsét. Azt mondtam, felmagasztosították, mert az Önök nemének, Hölgyeim, magasztos hivatása van az életben. A szeretet istene Önöket rendelte alkotóivá és védangyalaivá a családi életnek, mely az emberiség erkölcsiségének bölcsője és palladiuma. Önök képezik ki az ifju nemzedék szívét, jellemét. Azon nyom, melyet az anyai kéz a gyermek szívén és jellemén hagy, kitörülhetetlenül ott marad az egész életen át. Önök a haza oltárának papnői, kiknek hivatásuk éleszteni és fentartani rajta a hazaszeretet Vesztatüzét. Önök kezeibe adta isten a lelkesítés fáklyáját és a legnagyobb örömök kincstárát, a melyből a becsületesen teljesített férfiui, családfői és hazafiui kötelességnek jutalmat osztogatnak.
Isten áldása kisérje Önöket e nemes hivatásuk utjain, engedjék remélnem, hogy egy kis helyet feltartanak emlékezetükben e szegény öreg ember nevének számára, a kit ez ünnepélyes alkalomhoz való csatlakozásukkal boldoggá tettek.
Bevégzem beszédemet. Önök bennem, a hivatalos Magyarország száműzöttjében nem azt a jóra tehetetlenné züllött öreg embert üdvözlik, a ki hálával és tisztelettel hajt fejet Önök előtt, hanem üdvözlik annak a multnak egyik munkását, a melynek emlékei s hagyományai belevilágítanak minden becsületes magyar ember szívének rejtekébe és aspiratiókat hoznak dobogásba, melyek kiirthatatlanok. Pártról-pártra, sőt egyénről-egyénre is különbözhetnek a nézetek ezen aspiratiók megvalósításának utja, módja s a megvalósításukra való törekvés ideje s alkalomszerüsége felől; de én tudom, hogy nincs; tudom, hogy nem lehet oly magyar kebel, mely ezen aspiratiókban nem osztoznék. (Hosszas helyeslés.)
Hát azzal az intéssel, melyet a párisi kiállítás csodás sikere hoz ajkaimra: »tu ne cede nialis, sed contra audentior tito« a mindnyájunkkal közös érzelem nevében hívom fel Önöket, Hölgyeim és Uraim, hogy nem a puszta vágyódás sopánkodásával, hanem a jog magaslatára emelt akarat hazafiságával ürítsenek velem poharat a minden magyar szívében dobogó aspiratiók megvalósításának reményére. Jobb jövendőt a sokat szenvedett hazának! Éljen a magyar haza! (Szünni nem akaró, meg-megújuló éljenzés és taps.)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages