Mülek Lajosnak

Teljes szövegű keresés

Mülek Lajosnak
Turin, 1889. deczember 9.
Tisztelt Uram!*
* Mülek Lajosnak, Aradon. K. F.
A legközönségesebb tisztességérzet azt óhajtatta velem, hogy ne legyek kénytelen az én honpolgárságomra vonatkozó mozgalomba beleszólani, nehogy azon feltevésre szolgáltassak ürügyöt, hogy befolyást akarok ez ügyben gyakorolni a vélemények alakulására. Azon néhány napi kényszerült távollét után Turinba visszatérve, szemembe ötlött a közel mult napok magyar lapjainak az a tudósítása, hogy ez ügyben Aradon értekezlet tartatván, az Ön indítványára abban történt a megállapodás, hogy Önök bevárják az én nyilatkozatomat arra nézve, hogy vajjon kielégítőnek tekintem-e vagy nem a miniszterelnök azon kijelentését, melyet Irányi képviselő úr indítványára a képviselőház november 22-kei ülésében eléadott.
Úgy látszik tehát, hogy az Önök értekezlete, ha valószinünek nem is, de lehetetlennek sem tartotta, hogy én a miniszterelnök kijelentését kielégítőnek tekinthetem.
Kényszerítve érzem ennélfogva magamat kinyilatkoztatni, hogy engem ez a feltevés nagyon váratlanul lepett meg, mert azt hittem volt, hogy elveim, alkotmánytani nézeteim, gondolkozásmódom s jellemem mégis csak eléggé ismeretesek az országban, miszerint senki se tehesse fel rólam, hogy én képes lehetnék a nagyon fájdalmas helyzetet, melyet az 1879. évi L. t.-czikk 31. §-a reám mért ama miniszterelnöki kijelentés által megváltoztatottnak, vagy bármely képzelhető miniszteri kijelentés által megváltoztathatónak tekinteni. Erre törvény kell; ha a képviselőház többsége osztozott azon fonák nézetben, melynek ama törvény értelme felől a miniszterelnök kifejezést adott, hát iktatta volna azt törvénybe, mert az, hogy törvény érvényében csak törvény által magyarázható, s hogy puszta miniszteri kijelentés a fennálló törvényrendeletét, a mint meg nem szoríthatja, úgy ki sem tágíthatja, annyira az alkotmányos fogtan legsarkalatosabb alaptételei közé tartozik, miszerint lehetetlen volt nem tudniok, hogy a miniszterelnöki kijelentésnek, ha csak annak megfelelőleg a törvény nem módosíttatik, jogi érvénye nincs és nem lehet.
Miként történhetett, hogy ezen elementáris jogelv daczára fel is merülhetett az országban az a gondolat, hogy én a miniszterelnök úr kijelentését talán kielégítőnek találhatom? sőt (nagy bámulatomra nehogy megbotránkozást mondjak) még olyanok is akadtak, a kik az én honosságom kérdését, ha formailag nem is tökéletesen, de gyakorlatilag a miniszterelnök kijelentése által elintézettnek tekintik? Miként történhetett ez?
Én ehhez a kulcsot abban találom, hogy Tisza Kálmán kormányelnök úr akként adta elé nyilatkozatát, mintha ő egyenesen az 1879-ki törvénynek tenne eleget, midőn kijelenti, hogy azokat, a kikre az általa mondottak reájok illenek, tehát engem is, honpolgároknak fog tekinteni, mivel azokra s különösen én reám az állampolgárság elvesztésével járó távollét tizévi idejének letelte nem vonatkozik. – Kevés ember veszi magának azt a fáradságot, hogy a törvénynek utána nézzen, feltették, hogy a törvény olyan, a minőnek a kormányelnök mondta; tehát szent a békesség; az én állampolgárságom nincs veszendőben.
E feltevésből eredt az eszmezavar. Hát hozzuk tisztába a tényállást.
Irányi képviselő úr (igen helyesen) elvi és nemzetérdeki szempontból eltöröltetni indítványozta az 1879: L. t.-cz. azon rendeletét, hogy elveszti magyar állampolgárságát, a ki megszakítás nélkül tiz évig a magyar korona területén kívül tartózkodik. Indítványának indokolása közben felemlíté azt is, hogy ez a törvény engem is sujt, s oly kifejezésekkel, melyeket – bár érdemellenségem érzetében elpirítanak, oly férfiutól, mint ő, igen nagyra becsülök, – emlékezvén meg multamról, felhívta a képviselőket, hagyják sértetlenül honpolgárságomat, s kiméljenek meg attól a szomoru kénytelenségtől, hogy vagy meg kelljen tagadnom elveimet, melyek életem polgári religióját képezik, vagy hazámról kelljen lemondanom.
Tisza Kálmán miniszterelnök erre kijelentette, hogy az 1879: L. t.-cz, rendelkezését helyesnek tartja s fentartásához ragaszkodik; a fentemlített specialis esetre vonatkozólag pedig oda nyilatkozott, hogy egyes emberért törvényt módosítani nem lehet, de a fenforgó esetben nincs is szükség a törvényt módosítani; mert hazánk polgárainak mesterséges uton apasztása nem lévén az ország érdekében, a törvény czélja az volt, hogy »valamely uton« (figyelmet kérek erre a »valamely uton»-ra) gondoskodva legyen arról, miszerint nyilvánvaló legyen az illetőnek azon szándoka, hogy magyar állampolgár akar maradni; a kik (mint én) a tiz év alatt az ország valamely törvényhatósága vagy városa által díszpolgárrá választatván, azt elfogadták, maga e tény által igazolták, hogy honpolgárok akarnak maradni, reájok tehát annak a tiz évi határidőnek letelte nem vonatkozik; minélfogva ki is jelenti, hogy ő (a kormányelnök) és pártja mindazokat, a kikre az általa mondottak illenek, tehát engem is, honpolgároknak fognak tekinteni.
Híven idéztem; ilyen az a miniszter elnöki nyilatkozat, a mely az Önök körében azon feltevésre adott alkalmat, hogy én azt talán kielégítőnek tekinthetem.
Csak amúgy mellékesen akarom említeni, hogy egy kis botlás esett meg Tisza Kálmán úron, midőn épen a városi díszpolgárságok elfogadását állította fel oly ténynek, a mely távollétem folytonosságát úgy megszakítja, hogy reám a tiz évi határidőnek letelte nem vonatkozik, mert azon elfogadással lett igazolva, hogy magyar honpolgár akarok maradni.
Midőn az 1879: L. t.-cz. meghozatott, én azonnal kijelentettem, hogy bár engem e törvénynyel édes anyám, a haza, kitagadott, én soha sem fogom édes anyámat, a hazát, megtagadni; de még e többszöri ünnepélyesen ismételt szent fogadásomon kívül is nem nagy fáradságába került volna a miniszterelnök úrnak az én életemnek, úgy tetteiben mint nyilatkozataiban annak minden kétséget kizáró bizonyítványait feltalálni, hogy én a velem született s őseim több mint hétszázados gyakorlatából örökségül reám szállott magyar állampolgársághoz agyam minden gondolatával, szívem minden dobbanásával ragaszkodom; hát bizony hiba volt e ragaszkodás igazolását épen egy oly tényben keresni, a melyben az nincs és nem is lehet. A városi s községi díszpolgárság, mint a szeretet s bizalom jele, kimondhatlanul becses megtiszteltetés; az én esetemben kétszeresen becses, mert bizonyságul szolgál, hogy a törvény, mely állampolgárságomtól megfoszt, hazámfiainak irántami jóindulatán nem változtatott, sőt mélyen érzett hálával tapasztalom, hogy azt fokozta, de az ily díszpolgársági megtiszteltetéseknek az állampolgársággal semmi közük. Különböző eszmerendbe tartozó két dolog ez; az ily díszpolgárságok elfogadása, állampolgárságot, a mint nem adhat, úgy fel sem tarthat. Nagy-Britanniának több városa méltatott engem azon megtisztelésre, hogy díszpolgárává választott. Megköszöntem, elfogadtam, birtokomban vannak annak rendje szerint kiállított okleveleik, melyeknek egyikét (a Dunferlin városáét) harangzúgások, ágyudörgések s felállított banderiumok tisztelgése közt adták át a szegény száműzött magyarnak s a város kivilágításával ünnepelték meg; de kinek jutott volna eszébe olyan képtelenséget gondolni, hogy e díszpolgárságok elfogadása azt jelzi, hogy én Nagy-Británnia állampolgárának akarok tartatni? Hazám számos városa által tett hasonló megtiszteltetésemért köszönetet mondva, ki is jelentettem, hogy ez nekem nagy vigasztalásomra szolgál, ámbár a törvényen nem változtat s az állampolgárság elvesztésének csapását ősz fejemről el nem hárítja.
Hanem ezt – a mint mondám – csak mellékesen említem, mert reám nézve az dönti el a kérdést; vajjon még ha igaz volna is az, hogy épen a városi díszpolgárságok elfogadása képezi azt a tényt, a mely által igazolva lőn, hogy én magyar állampolgár akarok maradni, áll-e vagy nem áll Tisza Kálmán úr azon következtetése, hogy e tény folytán a tiz évi határidőnek letelte, mely az állampolgárság elvesztését vonja maga után, reám nem vonatkozik?
Kár, hogy a miniszterelnök vagy tömérdek elfoglaltsága miatt nem talált időt, vagy az országgyűlési vitatkozások izgalmai közben nem érezi magát disponálva a törvénynek utána nézni, mert nem jól emlékezett tartalmára; állítása, melyben az Irányi úr indítványából keletkezett, helyzetéből kibuvó ajtócskát keresett, nemcsak nem felel meg a törvénynek, hanem azzal egyenesen ellenkezik is.
Nem magyarázok, hanem szószerint idézek. Az 1879: L. t.-czikk 31. §-nak harmadik kikezdése így szól: »a távollét folytonossága megszakíttatik az által, ha az eltávozott magyar állampolgárságának fentartását a fentebb nevezett illetékes hatóságnak bejelenti«. – – – Melyik az a »fentebb nevezett illetékes hatóság?« Megmondja ugyanazon szakasz előbbi (második) kikezdése: »az, a mely a 9. §-ban van megnevezve. S mi van ezen illetékes hatóságul a 9. §-ban megnevezve? »azon törvényhatóság első tisztviselője (alispán, polgármester), melynek területén folyamodó lakik«.
Tehát az állampolgárság elvesztésével járó tizévi távollét megszakítására nem elég az, hogy (a mint Tisza Kálmán úr mondja) valamely uton nyilvánvalóvá legyen az illetőnek azon szándoka, hogy magyar állampolgár akar maradni, hanem szükséges az is, hogy ez a szándok, ez az akarat a törvényben megnevezett illetékes hatóságnak be lett légyen jelentve.
Én nem tettem ily bejelentést, nem is tehettem, mert negyven év óta lévén hontalan, reám nézve ily illetékes hatóság, a minőt a törvény megnevez, nincs és nem lehet, vagy ha lehetne, a rég mult időnek jelen idei értelme, Budapest városát kellene ilyennek tekinteni; minthogy 1836 óta, addig, míg hazám balsorsa száműzötté nem tett, az volt állandó lakhelyem, onnan kobozta el ingóságaimat a hatalom. Ámde én nem részesültem azon megtiszteltetésben, hogy Budapest városa engem díszpolgárává választott volna meg, tehát még ha a díszpolgársági megtiszteltetésnek azon hatása lehetne is, melyet a miniszterelnök csodálatos eszmezavarral reá magyaráz, azon díszpolgárságoknak, melyekre méltatva lettem, elfogadása nem eszközölhetné azt, hogy az állampolgárság elvesztésével járó tizévi távollét folytonosságát megszakítsa, mert nem felel meg a törvény azon rendeletének, hogy a távollét megszakítása végett az állampolgárság fentartásának szándokát az illető hatóságnak kell bejelenteni.
Világos tehát, hogy a miniszterelnök nyilatkozata az én helyzetemen nem változtatott s nem is változtathat. Kétségbevonhatlan igazságnak adott kifejezést Pécs városának képviselője, Perczel Miklós úr, midőn azt mondta, hogy nincs az országban oly bíróság vagy hatóság, mely a miniszter elnök úr nyilatkozatát fogná cinosuául venni, ha a kérdésben concret eset kerülne elébe, hanem a törvény betűje szerint fogna intézkedni.
A törvény betüje engem kitagadott páriává tett, miniszteri nyilatkozat ezen nem változtathat. Kitagadott pária vagyok s maradok, ha a törvény el nem töröltetik. A miniszterelnök úr hajlandó lehet az elnézés alamizsnáját osztogatni, ha azt hiszi, hogy a törvény ellenében azt tennie szabad, s ha akad, a ki elfogadja, nekem ehhez semmi közöm, még csak annyit sem szükséges mondanom, hogy engem hiában kinálgatnának ily alamizsnával, mert hiszen még csak nem is kínálgathatnak, mert nem vagyok oly helyzetben, hogy az elnézési szándok gyakorlatba vételének megkisérlésén alanyul szolgálhatnék. – Engem az nem érdekel, hogy a miniszterelnök minő értelmet magyaráz rá a törvényre; engem csak az érdekelhet (s nem tagadom, nagyon fájdalmasan érdekel), hogy mi van azon törvényben, melyet a magyar képviselőház nagy többsége Irányi Dániel úr határozati javaslatának elvetésével reconfirmálni jónak látott; abban a törvényben oly általános positiv rendelkezés van, melynélfogva én a folyó hó 24-én elvesztem magyar állampolgárságomat; s a mit a törvény elveszen, azt a miniszteri nyilatkozat nem adhatja meg. »Türnöm kell, tűröm, de fáj.«
Szorosan tárgyilagos határok közt tartott fejtegetésemnek czélja csakis az vala, hogy eloszlassam a kétségeskedést, mely nézetem felől az aradi értekezleten felmerült; tehát be is végezném levelemet, hanem minthogy Tisza Kálmán úr azon nézetének is kifejezést adott, hogy »a ki egy államnak polgára akar lenni, megtehet annyit, a mennyit annak fentartására a törvény megkiván«, helyén látom erre nézve is constatálni álláspontomat.
Én hazám jelen közjogi állapotát: elidegeníthetlen állami függetlenségével, ezeréves történelmi államiságával, sőt még azon kétoldalu ünnepélyes szerződésekkel is ellenkezőnek tudom lenni, melyeket őseink a Habsburg-Lotharingiai házzal kötöttek; annálfogva egy mulékony nemzedék jogfeladói gyengesége ellenében az igazság örök erejére hivatkozva s a jövendőbe bízva, én magamat a törvényesített jogtalanság ez állapotának alá nem vetem, s ha többet nem tehetek az ellen, mint született magyar polgár, ki e minőségéről soha le nem mondott, hontalanságommal kivánok tiltakozni. Ferencz József »osztrák császár, magyar király« alattvalójának magamat soha egy perczig sem ismertem el s el sem ismerem. Ez az én álláspontom; s ebből elutasíthatlan kényszerüséggel következik, hogy engem semmi fájdalom, semmi szenvedés elkerülésének óhaja sem birhat arra, hogy olyasvalamit kövessek el, a mi arra magyaráztathatnék, hogy derekam erkölcsi merevsége puhulásnak indul; s én, kinek jelszava az, hogy: »törhet, de nem hajlik«, a lelkem egész erejével perhorreskált hazai állapot elismerése felé közeledem. Én értem miniszterelnök úr ujjmutatásának czélzását, de akármi balsors, akármi szenvedés lehessen is azon kevés napokra kimérve, melyek e földön számomra még fentartva lehetnek, én azon ujjmutatás előtt nem hajlok meg s viszontagságos életem politikai religiójának hitágazatairól soha egy hajszálnyira sem távozom el. Leszek – ha lennem kell – nemzetem polgárainak soraiból kitaszitott pária. De hitehagyottá soha sem leszek. – Nekem nemcsak miniszteri engedékenység, hanem még maga a törvény is hiában kinálgatna bármely hátsó ajtócskát, hogy azon meghajtott derékkal lopódzam be a házba, melyből a főajtón kidobtak; nekem nem az az óhajom, hogy módomban lehessen fentarthatni bármely cselekményem által a velem született állampolgárság gyakorolhatását; hanem óhajom, könyörgésem, esdeklésem az, hogy ne taszítson ki engem polgárai közül saját nemzetem, ne vegye el tőlem az egyetlen, az egyedüli kincset, melyet a számkivetés keserves utjára magammal hoztam a hazából; ne vegye el tőlem magyar állampolgári minőségemet, mely kutforrása ama kötelességérzetnek, a mely gondolataimnak, törekvéseimnek, hazafias szándéku igyekezetemnek hontalanságomban is irányt adott. Annak a kincsemnek önmagam által fentarthatása egy dolog; a törvény által el nem vétele egy másik dolog. Nagy a különbség a kettő között.
Ez az én állításom. »Gott helfe mir, ich kann nicht anders«, mondá a nagy reformátor; és mondom én.
Fogadja stb.
Kossuth Lajos.
U. i. Deczember 12. Folyvást zavarva voltam levelem megirásában, csak ma végezhettem be. Épen postára valék küldendő, midőn a távirda két tudósítást hozott a hazából; az egyik azt mondja, hogy a miniszter kijelentette a házban, hogy törvényjavaslatot nyujt be a honosítási kérdésben; a másik azt, hogy a honossági törvény megváltoztatását megígérte. Változni fog-e, s ha igen, minő irányban fog ennek folytán változni reám nézve a helyzet? azt természetesen nem tudhatom; hát lehet, hogy elkésetten, de mégis csak elküldöm levelemet, hanem szeretném, ha azok, a kik jóakarólag érdeklődnek honossági helyzetem iránt figyelmökre méltatnák a megkülönböztetést a fentarthatás és az el nem vétel közt, mely levelem végén említve van. Mert nálam ez határozó tekintet.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages