Helfy Ignácznak
Helfy Ignácznak
22. Via dei Mille, Turin, 1891. augusztus 11.
Kedves Barátom!*
* Helfy Ignácznak. K. F.
A híven teljesített kötelesség érzetével pihenhetnek meg Önök a hosszu harcz fáradalmai után – Bravi, bravissimi! Jól esett elfásult lelkemnek figyelemmel kísérni az Önök küzdelmét, az »intézvényes szabadság« pusztuló várdájának védelmében, s a fáradságot, melybe rohamosan homályosodó szemeimnek e figyelem került, megjutalmazá az élvezet, melyet a jellem szemléletéből, mely Önöket vezérelte, s a magas színvonalon álló értelmiségből, melyet kitüntettek, merítettem. Nemcsak nem restellem, de sőt egy nemével a faji büszkeségnek szeretem bevallani, hogy abban a mesterségben, melyet parlamentáris képességnek neveznek, Önöket mestereimnek ismerem el. Bravi, bravissimi! – Még siker tekintetében is – meg lehetnek Önök az adott körülmények között elégedve; mert akármint csürjék-csavarják is a bécsi udvar redivivus Kollonicsai a dolgot, tény, hogy Kollonics uraiméknak azon törekvése, hogy »Magyarország is alkalmazza magát az örökös tartományok igazgatási elveihez« ez országgyűlésen nem lett és nem lesz törvénynyé, ámbár Szapáry uram még a koronát is törekvésének kortesévé tette.
Csak egyet óhajtottam volna, azt, hogy a minő tömörön helyt állottak Önök a vitatkozásban fáradhatlanul, ép úgy helyt állottak volna a szavazásoknál is. Nem az eredmény, hanem a tekintély tekintetében sajnálom, hogy az utolsó szavazatoknál a »nem« csak amúgy a negyvenes számmal figurált, holott minden coefficienst számba véve száz is kikerült volna. Kár, hogy nem került. A számnak megvan a maga imponáló ereje a jövendőre. Minél tekintélyesebb annál könnyebben növekszik.
Arra a bolond beszédre, hogy Önök a parlament tekintélyét rontják, csak ennyit mondok: Az Ön levelével egyidejüleg érkezett magyar lapok csomagán legfelül a »Pesti Hirlap« talált feküdni, úgy volt összehajtva, hogy szemembe ötlöttek ezen szavai: »a szélsőbal nagyot rendített a parlamentarismus tekintélyén«. Ni! ni! – gondolám – minő ostoba sajtóhiba: »l« helyett »r«, lendített helyett rendített; hogy is nem csapja el az a Légrády vagy ki a maga vigyázatlan correctorát.
Mert hát mint tényt – nem véleményt, hanem mint positiv tényt mondom Önnek, hogy Önök nagyot lendítettek azon a tekintélyen a külföldi intelligentia közvéleményében. Szapáry uram, a ki oly megfeszített izmokkal vonszolja a bécsi udvar igáját, mint egykori őse a törökét, azt meri mondani, hogy »rendítettek«, mert néhány szolgatoll úgy irá, s ez nála »közvélemény«. Eszembe jut, hogy egykor a Times anonym vezérczikkirója az angol nép közvéleményére hivatkozva, nagyon keményen kikelt Cobden ellen, mivelhogy gáncsolta a kormány osztrákos politikáját. – »Kicsoda kend, hogy így meri interpretálni az angol közvéleményt?« – »Én a Times vagyok«, felelé amaz. – Non sense – viszonzá Cobden. – »Kicsoda kend?« Nem hagyott neki békét. Kiugratta, hogy presentálja kicsodaságát. Akkor Cobden elégnek tartotta ennyit irni: »Nézd, angol nép, ez a ficzkó meri magát a te véleményed tolmácsának felvetni.«
Lendítettek Önök a magyar parlamentarismus tekintélyén. Ez tény. Figyelmet keltettek Önök a magyar parlament iránt, s a figyelem folytán azt kezdi hinni a közvélemény, hogy az még sem egészen amolyan »chambre introuvable«, a melynek csak az a hivatása, hogy alkotmányos bélyegű papirosra regisztrálja a bécsi udvar abszolutisztikus parancsait. Bizony, bizony még megérhetjük, hogy a magyarral számolni kell.
Hanem persze az Önök súlya ekkoráig a negativ »nem«-ig jutott. »Ez is valami.« A positiv »igen«-re kell törekedni.
Van-e ehhez remény? nem tudom. Vajjon az Önök »lendülete« felébreszti-e az alvó magyart? – – Hanem azt tudom, hogy úgy a jövő évi választásokra, mint általában a nemzetnek a passivitás marasmusából kigyógyulására való tekintetből azt kellene feladatukul venniök, hogy a minő elhatározással és kitartással lendítettek az országgyűlés életerején, ép olyannal lendítsenek a vármegyék életerején; vegyenek részt közéletében, rázzák fel tespedéséből, üldözzenek minden visszaélést, sarkantyuzzák a hanyagságot, ébresszék életre az ájulót. Ennél ez idő szerint alig ismerek fontosabb, szükségesebb, igérletesebb, gyakorlatiasabb hivatást.
Nem fárasztom Önt nézetem indokolásával, a dolog annyira evidens. – Lelket kell önteni a vármegyékbe s a vármegyék által a nemzetbe.
Mi ezt tettük a 48 előtti években! – –
Üdvözlöm Önt őszinte testvéries indulata barátsággal.
Kossuth Lajos.
