Hentaller Lajosnak
Hentaller Lajosnak
22. Via dei Mille. Turin, 1891. julius 24.
Tisztelt Képviselő úr!*
* Hentaller Lajosnak. K. F.
Hogy küldjek valamit a »nagy idők nagy emlékeiből« a kiállításra, melyet Önök rendeznek, azt kivánja Ön.
Egy kézi táskával karomon, karddal oldalomon léptem a számkivetés utjára. Ki tudná megmondani, hogy hol s minő alakban lehetnek (minthogy semmivé semmi sem lehet, a mi van) annak a táskának atomjai? Kardomat pedig át kellett adnom, mert a becsületes török adott menhelyet az üldözött magyarnak, de megkivánta, hogy fegyvertelen legyen.
Hát mim maradt meg nekem a nagy idők emlékeiből?
A bánat, a bú, a hontalanság s a keserves visszaemlékezés.
Ezeket nem küldhetem el a kiállításra, más emlékem nincs. Semmim sincs.
Gondolkoztam, hogy emlékem nem lévén, nem küldhetnék-e valamit, a mi, ha nem emléke is a nagy időknek, de emlékeztet reájok.
Van egy darabom azokból a szerény ezüstkoszorucskákból, melyeket a vitézségi érdemkereszt jelvénye gyanánt viseltek hőseink, minthogy magának az érdemkeresztnek akkor rögtön Debreczenben kellő számban előállítására gondolnunk sem lehetett. Még csak ezt a kis portékát sem én hoztam ki magammal a hazából; idekünn hű vitéz barátom, Ihász ezredes halálával maradt reám, ép úgy, mint a nagy érdemkereszt jelvénye, melyet Bem viselt, az ő halálával a török kormány szives figyelméből hozzám visszakerült (ez utóbbit a székely muzeumnak ajándékoztam: onnan Önök a kiállításra tán megkaphatnák), Ihász ezüstkoszorucskája megvan.
Itt Turinban később, a Debreczenben megállapított terv emlékezete után magát az érdemkeresztet is megcsináltattam, akarván, hogy nyoma maradjon fenn annak, hogy minővé terveztük az érdemkeresztet, melyet azok a szerény ezüstkoszorucskát képviseltek.
Ez is megvan. Tudtommal csak egy pár volt honvéd csináltatta meg magának e minta után az érdemkeresztet; nem hiszem, hogy ilyet találhatnának Önök az országban.
Aztán olvassa meg Ön, kérem, a mit Irataim III. kötetében az itt készittetett honvédéremről irtam. Egyet azon érmekből megtartottam, birtokomban van és birtokomban van maga az érembélyeg is, remek vésés, 1000 francba került.
Ezen tárgyaknak rajzai Helfynek Irataim összevont népies kiadásában közölve lettek; de ha Ön azokat a kiállításra érdemeseknek tartaná, tessék engem értesíteni, elküldöm; egyebem nincs.
– – Nini – bocsánatot kérek, – tévedtem; az eszmetársulat most hozza eszembe, hogy egy »emlékem« mégis van, még pedig egy történelmi nevezetességü emlék, a maga nemében unicum. Ez Bethlen Gábor fejedelemnek I. Achmed szultán által küldött investituralis kardja, melyet Erdély nekem ajándékozott, midőn Magyarország kormányzójává lettem megválasztva; az csüngött oldalomon, midőn a debreczeni református templomban tartott országos ülésre mentem, hogy mint kormányzó, a függetlenségi nyilatkozatra az ország színe előtt esküt tegyek, s azoktól, a kiket minisztereimmé neveztem ki, esküt vegyek.
Midőn e levelem megirásához kezdtem, ez azért nem jutott eszembe, mert azon eszmével voltam elfoglalva, hogy hoztam-e valamit magammal az országból, s e kérdésre az volt a felelet, hogy a bún, bánaton és keserves visszaemlékezésen kívül semmit. Ezt a kardot sem én hoztam magammal; ott maradt Aradon holmim közt. Valaki (nem tudom, ki?) az elkobzástól megmentette s aztán kiküldte nekem Törökországba, midőn Kutahiában az európai diplomatia internátja voltam.
Az, a ki a kard kihozatalával megbízva volt, csak Konstantinápolyig ment, ott a kardot egy bankárnál 1000 vagy 2000 piasterbe elzálogosította. – Ügynököm (gróf Vay) értesített a dologról, kiváltottam s megkaptam, de a válltól függő tömött ezüst láncz kardtartó nélkül, ez valahol és valahogy urat cserélt, soh’se jöttem nyomába, de a kard (eredeti) s a hozzátartozó tőr (utánzat) megvan, ezt is szivesen elküldeném (s ez aztán igazán »emlék«, még pedig kettős érdekü), de csak úgy küldhetem el, ha Önök eleve biztosítást szereznek a magyar kormánytól, hogy nem fog annak birtokától talán azon ürügy alatt megfosztani, hogy Erdélynek nem volt joga azt nekem adni.
Nem ok nélkül tartok ettől, mert már tapasztaltam, hogy a magyar kormány (nem is a németről szólok, hanem a magyar kormányról) teljességgel nem csinál magának scrupulust abból, hogy rajtam fosztogatást vigyen véghez.
Hallja csak!
Veress Antal volt nekem, mint a honvédelmi bizottság elnökének, majd mint országkormányzónak levéltárnokom. Tiszta lelkü, becsületes ember. Mielőtt elfognák, mert persze elfogták, nem volt kétsége az iránt, hogy őt, mint levéltárnokomat, irományaim felől faggatni fogják. Hát elkészült reá; a hivatalos actákat tárgy szerint csomagokba rendezte, a midőn a faggatás elkövetkezett, azokat registrumaikkal egyetemben előmutatta s átadta, de bár a közügyi, hanem bizalmas természetü, mint szinte a magántermészetü irományokat eltette láb alól s Debreczenbe összegyült könyveimmel biztonságba helyezte. (Pesti becses könyvtáramat persze ott elkobozták.) Értesített, hogy ne aggódjam felettük, biztonságban vannak s lesznek, míg annyira enyhülnek az idők, hogy veszély nélkül kiküldheti. Hát úgy maradt. Később, midőn már enyhültek az idők, megtörtént, hogy engem valaki oly adósságért zaklatott, melyet positive emlékeztem, hogy megfizettem; irtam Veressnek, hogy nézzen utána, nem talál-e nála lévő irásaim közt valamit, a mi erre vonatkozik; felelt, hogy ő a leghaszontalanabb rokokós kartétát is gondosan megőrizte, utána nézett; de a kérdett tárgyra vonatkozót semmit sem talált, hanem minthogy már akkor a kiküldés nem járt volna veszélylyel, kérdést tett, akarom-e, hogy irataimat s könyveimet kiküldje? Azt feleltem, hogy a szállítás pénzbe kerül, a mi nekem nincs, hát csak viselje gondját tovább is, jó helyen van.
Szegény Veress meghalt (Somogyban). Családja nem volt, valami rokona öröklő czímen rátette kezét a »hagyatékra« s az irományokkal (s gondolom, könyvekkel is) megkinálta a nemzeti muzeumot, hogy vegye meg. Megvette (gondolom, 10,000 frtot fizetett érte). Miért vette meg? azért, mert »Kossuth iratok« voltak, hát el kellett tenni láb alól.
Szegény Veress igen becsületes, de nagyon szegény ember volt; annyira szegény, hogy Csanády vállalta magára tisztességes czímen és módon ellátásáról gondoskodni. (Áldás kisérje érte emlékét.) Ha Veressnek 10,000 frt értékü vagyona volt volna, a milyen önérzetes ember volt, bizony nem evett volna kegyelemkenyeret.
Nem mondom, hogy, a muzeum számára elquirált irományok közt Veressnek sajátjai is nem voltak. Szorgalmas, munkás ember volt, gyüjtögetett, jegyezgetett.
Hanem az bizonyos, hogy a mi Veress sajátja volt, azért az ország pénzéből nem 10,000 frtot, de annyi batkát sem merhettek volna kiadni. Hát mit vettek meg? a Kossuth-irományokat?
No már kérem, azt tudták, hogy Veress az én levéltárnokom volt; tehát tudták, hogy a mi azon irások közt olyan van, a mi vagy tőlem másnak, vagy mástól nekem szól, vagy az én hivataloskodásomra, közügyi viszonyaimra vonatkozik, vagy pedig az én magándolgaim körébe vág, az Veressnek nem mint annak, hanem csak mint az én levéltárnokomnak juthatott kezére; tehát Veress, azoknak nem tulajdonosa volt, hanem csak letéteményese lehetett; s így tudták, hogy nem olyasmit vesznek meg, a mit Veress örökösének joga volt volna eladni.
Annyit a fenforgott körülmények között a legközönségesebb tisztesség (nehogy becsületet mondjak) legalább megkivánt volna, hogy nekem ennyit mondjanak: »Közöljük Önnel azon irományok lajstromát, melyek mint Veress Antal hagyatéka a muzeumnak megvételül ajánltatnak, minthogy Veress Önnek levéltárnoka volt, nehogy valami olyast vegyünk meg, a minek ő nem tulajdonosa, hanem levéltárnoki minőségben csak az Ön bizományosa volt, kérjük Önt, nézze át a lajstromot s jegyezze ki (ha volnának ilyenek) azokat, a melyek az utóbbi cathegoriába tartozván, az Ön beleegyezése nélkül eladás és vétel tárgyai nem lehetnek.« – – – – – – – – – – – – – – –
Hogy is mondja csak Kölcsey? »Jégkebelben fásult szivet zár« – – –
Fogadja Ön nagyrabecsülésem kijelentését s üdvözletemet.
Kossuth Lajos.
