Ismeretlen czímzettnek
Ismeretlen czímzettnek
Tisztelt Uram!*
* Nem volt megállapítható, kinek iratott. K. F.
Turin, 1891. april 11.
– – – – – – – – – – – –
89 éves öreg ember vagyok, nem panaszkodhatom ugyan ekkorig, hogy megfogyatkozottnak érezném a szellemi tehetséget, mely úgy, a hogy osztályrészemül jutott, sőt némi tekintetben talán gyarapodottnak is mondhatnám, de az évek súlya s a testi ruganyosságnak velök járó megernyedése munkaképességemet nagyon csökkentette, annyira, hogy e darabonkénti pusztulás érzete irtózatosan idegessé tett, a mi viszont munkaképességemre nagyon hátrányosan hat vissza. Erőltetem magam a munkára, pihenés nélkül dolgozom s mégis nagyon kevésre megyek. Napokba meg napokba kerül, a mire még csak pár év előtt is csak órák kellettek. Aztán az én elfáradt szemeim nemcsak meggyengültek, hanem napról napra homályosodó szemem világát teljes megvakulás fenyegetné, ha még pár évet élni találnék, reménylem, nem élek, ez a remény nekem nagy vigasztalás. S ha legalább szemüveggel könnyíthetnék magamon, de hiába költöttem százakat meg százakat, hiába kértem tanácsot hírneves szemorvosoktól, nem boldogulok. Egyik szemem mytja, a másik preshyta, próbálták a homoru és domboru üvegek minden kigondolható combinatiójával kiegyenlíteni a két szem ellentétes láttávolsági szögének különbségét, nem megyen; valami abnormitásnak kell lenni szemeim szervezetében, a mi kigúnyolja az optikát. Szemüveg nélkül kell irnom, olvasnom, de gyakran kifog rajtam az erőltetés. Ön azt javasolta volt nekem, hogy munkám IV. kötetében szorítkozzam Irataimnak egyszerü közlésére. Nem ugyan irodalmi becs szempontjából, hanem munka s fáradság tekintetében nagyon jó tanács volt, úgy is kezdtem, s ha a mellett maradok, a IV. kötet már októberben elkészült volna, hanem előbb egy pár szemelvény Irataimból oly fejtegetések mezejére került, melyeket, államtani szempontból volt hazám állapotának, felvilágosítására s politikai álláspontom indokolására el nem hallgatni hazafiui kötelességemnek itéltem; utóbb pedig a 63-ki lengyel forradalom idejét tárgyalva, úgy találtam, hogy nemcsak csonka munkát végeznék, hanem az olvasó még azon időbeli irataimat sem értheté meg, ha az események történelmi vázlatára s Európa akkori helyzetének s különösen a diplomatia viselkedésének megismertetésére ki nem terjeszkedném; de az adatok részleteire nézve huszonnyolcz év után emlékezetemre nem támaszkodhatván, könyvtárakat kellett átkutatnom kutfők végett s ellenőriznem az adatok hitelességét. Nem gondolok elbizakodás bűnébe esni, ha hinni merem, hogy munkám talán történészeti értékkel birand; de szemeim állapota miatt a fáradságos munka nagyon sok időt kivánt; innen van, hogy még sem vagyok készen, s bármennyire erőlködjem is, nem remélhetem, hogy junius előtt elkészülhetek. Ez engem keservesen aggaszt. Úgy érzem, hogy e késedelemmel a becsületbeli kötelesség ellen vétkezem. Igen nagy megnyugtatásomra szolgálna, ha tudhatnám, hogy munkaképességi megfogyatkozásom üzleti szempontból kiadóim által hátrányosnak nem tekintetik. Nem hibázik énnálam az elvállalt kötelességnek érzete és a becsületes igyekezet – de irtózatos átok az ily késő öregség! Irtózatos!
Kossuth Lajos.
