Kossuth és Széchenyi.
Kossuth és Széchenyi.
A megyei szervezetnek népképviseleti alapra állítására nézve köztem és Széchenyi közt az 1848-ki országgyűlés végén előfordult véleménykülönbség a XVI. t.-cz. által lett kiegyenlítve.
Ime ennek magyarázata:
A megyei szerkezet sokkal becsesebb hagyatéka őseinknek, mintsem hogy felesleges dolgot hihetnék cselekedni, ha felelevenítem azon vitatkozás főbb mozzanatainak emlékezetét, mely e kérdésben azon 1848-ki országgyűlésen előfordult, a mely a független magyar felelős miniszteri kormányzat megalkotását keresztülvitte.
Nekem több részem volt a felelős miniszteri kormányzat keresztülvitelében, mint más akárkinek; de nyiltan kimondottam, miként, ha nem volnék meggyőződve, hogy a miniszteri felelősség és a megyei szerkezet egymással tökéletesen összeférnek, ha a kettő közül egyiket fel kellene áldozni a másiknak, én inkább a saját magam által indítványozott miniszteri törvényt igyekezném megbuktatni, mintsem hogy lemondjak a municipális önkormányzatról, mely a polgári szabadságnak a világon mindenütt nélkülözhetlen kelléke, nálunk ezenfelül még az alkotmányos életnek s hazánk jogainak oly védbástyája is, hogy annak elvesztését, a mi sajátlagos viszonyaink közt, sem miniszteri kormányzat, sem parlament, sem semmi a világon nem pótolhatná. De nekem, a mint most nincs, úgy akkor sem volt legkevesebb kétségem sem a felől, hogy valamint a szabadság a renddel, úgy a megyei szerkezet a miniszteri kormányzattal nem áll ellentétben; s az összeegyeztetés nehézség nélkül eszközölhető, ha az vétetik fel vezérelvül, hogy úgy az egyik, mint a másik intézvénynek a maga törvényes körében meg legyen a maga önálló hatósága, úgy hogy a megyék, mint a nemzet önkormányzat szervei, a miniszteri hatalom által el ne nyomattathassanak, de viszont a miniszterek törvényes intézkedéseit ne gátolhassák, sőt a törvényt és a törvényes intézkedéseket végrehajtani tartozzanak, s e kötelesség pontos teljesítése szabatosan körülirt felelősség által biztosíttassék. Én tehát a megyei szerkezetet alkotmányos hatóságának történelmi fejlődésü épségében természetesen fenn akartam tartani, sőt e fentartást az akkori országgyűlésen már még csak vitatás alá sem vehetőnek tekintettem, miután az ország minden törvényhatóságainak teljes hatósági épségben fentartása a miniszteri kormányzatról alkotott (III.) törvényczikk 26. §-ában immár mind a két tábla által közakarattal meg volt állapítva; de épen mert fentartani akartam, szükségesnek itéltem, hogy a megyei közgyűlések a nemesi előjogok talajáról azonnal népképviseleti alapra tétessenek át, ép úgy, mint az országgyűlés már áttétetett; abban nem láttam semmi nehézséget, hogy a megyék részletes rendezése a legközelebbi országgyűlés teendői közé soroztassék, de a megyei közgyűléseknek népképviseleti alapra fektetését el nem halasztható szükségnek tartottam, először azért, mert különben országgyűlés és megyék egymással nemcsak összhangzásban nem; de sőt kiáltó ellentétben állanának, másodszor azért, mert az eltörlött úrbéri szolgálványokért a földesuraknak biztosított kárpótlás ügye a megyék által eszközlendett előkészítő intézkedéseket kivánt s ezeket a »nemes megyékre« bizni annyit tett volna, mint a belbékét veszélyeztethető surlódásokat idézni elő a nemesség s a volt jobbágyok közt; harmadszor azért, mert miniszterium még nem lévén, a tekintélyét vesztett helytartótanács pedig már csak névleg létezvén márczius 15-ike óta, az ország úgyszólván kormány nélkül volt, a minek az lett következése, hogy a forrongásban lévő megyék amúgy »motu proprio« a legkülönbözőbb átalakulásokat decretálgatták. Így például Pestmegye közgyűlése elhatározta, hogy a privilegiumos nemes Pestvármegye megszünt létezni s helyébe ős népgyűlés lép, melyben a megye minden lakosa tanácskozási és szavazati joggal bir; – Komárommegye a nemesek személyes szavazati jogát a gyűléseken érintetlenül hagyva, azt határozta, hogy a nemeseken és honoratiorokon kívül a megyegyűléseken minden egyes község is a helység bírája és jegyzője által részt veend a tanácskozásokban és szavazati joggal birand. Hontvármegye pedig a megyegyűlési hatóságot egy nyomban meg is választott nagyobb számu választmányra ruházta át, szabadelvű hajlamainak mindössze az által adva jelét, hogy abba két nemes születésü »polgártárst« (egy szappanost és egy vaskereskedőt) is beválasztott; és így tovább. Ezzel a szélrózsa minden irányában szerteágazó »confusió«-val, még ha azt a magyar józan észbe vetett bizalomnál fogva »amabilis«-nek neveznők is, a rendet fentartani, a törvényeket végrehajtani, az alkotmányos átalakulást a gyakorlati életbe összhangzatosan átvinni, s általában az országot kormányozni merő lehetetlenség volt volna.
Én tehát ezen fontos okoktól indíttatva s a magyar alkotmány democratikus átalakulásának logikáját tartva szem előtt, egy rövid törvényjavaslatot nyujtottam be, melynek lényege a körül forgott, hogy a szabadalmazott osztályok személyes tanácskozási és szavazati joga a megyék gyűlésein megszünik, helyökbe népképviselet lép, s a képviselőket azok fogják választani, kiket (s köztük a nemességet minden további qualificatio nélkül) »az országgyűlési követeknek népképviselet alapján választásáról« alkotott törvény választóknak minősít.
Indítványom két egymással merőben ellenkező szempontból lett néhány megyei követ által megtámadva. Komárommegye követe, Pázmándy Dénes, pálczát tört a megyék jövendője felett, s azon nézetből indulva ki, hogy az erősebb intézmények felemésztik a gyöngébbeket, azon hitének adott kifejezést, hogy a megyéknek szét kell zuzatniok. Pázmándy ezen centralistikus irányu előadásának annyiban van történelmi érdeke, a mennyiben azon felhő előre vetett árnyékának tekinthető, mely a megbecsülhetlen, önkormányzati intézvényre azóta reá borult s ép akkor borult reá, midőn az ország történelmi jogainak feladásával nemzetünk oly veszedelmes siklóra sodortatott, hogy hazánk ama palladiumának épen most kellett volna feltaláltatnia, ha azt örökségbe nem kaptuk volna őseinktől.
Én a megyei intézvény megtámadására a centralisatio megtámadásával feleltem; s előadásom az igen-igen nagy többség által s különösen Széchenyi által is határozott helyesléssel fogadtatott; e vitatkozás azonban akkoron csak academikus természetü volt, mert Pázmándy centralistikus előadása (a mint mondani szokássá vált) mindössze is »oda lyukadt ki«, hogy a kérdés függőben hagyatván, a jövő országgyűlésig megyei közgyűlések ne tartassanak. – Ez még az indítványozó saját szempontjából sem volt gyakorlatias eszme, mert megyékben a közgyűlések lévén a közigazgatásnak létező közegei, azon hat-hét nap alatt pedig, mely még az országgyűlés berekesztéseig hátra volt, valamely más új közigazgatási rendszer kidolgozásáról álmodni sem lehetvén, a közgyűlések betartását beszüntetni annyi volt volna, mint minden közigazgatást lehetetlenné tenni, – sőt még csak országgyűlést sem lehetett volna törvényes formában összehíni, minthogy az országgyűlési képviselők választásáról hozott törvény szerint a megyei választókerületek megállapítása s a választási ügy kezelésével megbizott középponti választmány megválasztása egyenesen a közgyűlésekre tartozik.
A centralistikus irányu felszólalás tehát nehézséget épen nem csinált, de volt egy egészen ellenkező szellemü nézeteltérés is, mely indítványom elfogadását ugyan szintúgy nem akadályozta volna meg (mert ha szavazásra kerül a dolog, minden bizonynyal leszavaztatik), hanem annyiban fontossággal birt, hogy, ha ki nem egyenlíttetik, miniszterválságot vont volna maga után, még mielőtt a miniszterium királyi megerősítéshez jutott volna.
Akadt ugyanis néhány megyei követ, a kik ideiglenesen legalább érintetlenül kivánták hagyatni a nemesek személyes részvétjogát a megyegyűléseken, tehát oda nyilatkoztak, hogy a megyék iránt akkoron az országgyűlés semminemü intézkedésbe ne bocsátkozzék.
Nagyon sajátságos jelenet volt az. A rendi alkotmánynak népképviseleti alkotmánynyá fejlesztése, a KK. és RR. táblájának képviselőházzá átalakítása nem találkozott ellenzéssel, a nemesség adómentességének, sőt a jobbágyi szolgálványoknak eltörlése is szép simán ment, ámbár bizony mind a kettő áldozattal, teherrel járt, s im’ most, midőn az immár elfogadott reformok szoros logikai következménye gyanánt csakis arról volt szó, hogy a megyegyűlések is népképviseleti alapra helyeztessenek, egyszerre csak felbuzogott a tekintetes karok és rendek egy részének ereiben a nemesi vér, s feljajdult a személyes »praerogativák« szelleme, melyet imitt-amott ólmos botokkal is láttunk nagy horderejü kérdések felett dönteni.
Hogy mi volt e változásnak rugója: azt nem illusztrálhatnám jobban, mintha Veszprémmegye egyik követének, a határozott jellemü Hunbár Antalnak* szavait idézem, ki szokott férfias nyiltságával imígy nyilatkozott:
* Midőn 1848 végén egy vegyes ülésben az országgyülésnek Debreczenbe áttétele elhatároztatott, Hunkár Antal (akkor már veszprémi főispán) volt az, a ki a határozat kimondása után hatalmas alakjával az elnöki emelvény elé lépve dörgő hangon ezt kiáltotta: »és tegyük hozzá, hogy halál a fejére, a ki közülünk Debreczenbe el nem megyen, igen is, halál a fejére«. – – Amolyan elfojtott tompa morajkák vegyültek a csendbe, mely e szavakra következett; és láttunk megnyuló arczokat s a megnyult arczokon szinváltozást. Hja! nehéz időknek mentünk elébe.
»A nemesség küldöttje vagyok. Ennek emlékezetét nem tudom szívemből kiszakítani.« Miként Széchenyi érsek azt mondá I. Leopold törvényrontó királynak: »bár száradt volna el a jobb karom, midőn a koronát Felséged fejére tevém«, úgy én is azt mondom, száradjon el inkább jobb karom, mintsem oly törvényt elfogadjak, mely a nemességtől elveszi ősi jogát, hogy a megyegyűlésekben személyes részt vehessen. Tegyék ezt, ha jónak látják, a jövő országgyűlés népképviselői, de mi, kiket a nemesség küldött ide, mi ne tegyük.
A vita hordereje a miniszteri válság tehetségének terén e az által sikamlott át; hogy a miniszterjelölt-társam Széchenyi István, ámbár velem mind a municipiumok alkotmányőri becsére s fentartásukra, mind a népképviseleti átalakítás kivánatosságára nézve egyetértett, mégis indítványom ellen s a nemesség személyes tanácskozási és szavazati előjogának érintetlenül hagyása mellett nyilatkozott.
Hosszu rhapsodikus beszédének – melyet szokás szerint humorisztikus közbeszövésekkel fűszerezett* – lényege ezekben összpontosult:
* Így például arról szólva, miként nagyon csalatkoznék, a ki azt hinné, hogy a recsegő magyar clepsydrának tökéletes machinává átváltozása, a feudalismus mocsaraiból, a provinciális alacsonyságból kiszabadulás rögtön s áldozatok nélkül lehetséges, megemlítette, hogy már is sokaknak leesett az álla az újabb dolgok következtében, úgy hogy néki az a veszprémi szabó jut eszébe, a ki házat építtetett s azután azt a felirást tétette homlokfalára: »Hausherr zu sein, ist eine grosse Lust, ich armer Schneider hab nicht gewusst, dass es so viel kost.« Amire persze rengeteg nevetés következett.
Előre bocsátván, hogy mostanában semmi sem hatotta annyira keresztül belsejét, mint Pestmegye »érdemes« követének beszéde (már hogy az én beszédem, kit ez alkalommál meg is titulált), kijelentette, miként velem egyetértőleg ő is azt hiszi, hogy, ha a municipiumokat elvesztjük, azon főgaranciát vesztjük el, melyre zivataros időkben támaszkodhatunk; ő ismeri a megyei rendszer hiányait, de úgy vélekedik, hogy azt a felelős miniszteriummal combinálni nem lesz »quadratura circuli«, tehát ő is akarja, mint én akarom, hogy a municipiumok fenmaradjanak. Azt is elismerte, hogy a megyék átalakítása kívánatos, mert bizonyos megtörtént dolgokat nem lehet a régi kerékvágásba visszavinni. Eddig hát szent volt köztünk a békesség, de Széchenyi azon nézetben volt, hogy ennek az átalakításnak most nincs ideje, nem tartotta méltányos dolognak, hogy a nemesség eddig gyakorlott jogából »de facto« kirekesztessék, az új országgyűlésnek kis idő alatt úgy is össze kell jönni, rendelkezzék az majd gyökeresen, addig nem kellene a nemességet megsérteni, majd belátja az maga is, hogy kényelmesebb dolog magát képviseltetni. Aztán kiterjeszkedett a nemzetiségi kérdésre, hangsúlyozta, hogy előtte a magyarság kifejtése a fődolog, a magyar nemzetiség pedig szerinte a nemességben concentráltatik, ő hát fenn akarja tartani a nemességet, a megyét,* nem akarja összekeverni a vért a limphával. Ne kedvetlenítsük el a nemességet (úgymond), néhány nap alatt annyira megmozgattunk minden követ, hogy semmi sem maradt a helyén, legalább a municipiumot ne mozgassuk egy ideig. Hagyjuk meg a jövő országgyűlésig az »amabilis confusiót«; a mit ez elront, a miniszterium személyessége üsse helyre, ne tegyünk most semmi provisiót, vagy legfölebb csak azt, hogy a községek is küldjenek képviselőket szabad discretio szerint, majd elcsinálják ezt a megyék, bízzuk reájuk, »Mundus se expediet.«
* Széchenyi azt mondta: vége van a magyar nemzetiségnek, ha a megyéket fenn nem tartjuk. Pázmándy pedig azt mondta: vége a magyar nemzetiségnek, ha a megyéket össze nem zúzzuk. – Ez utóbbi nézet most is csatalova a centralisatio párthíveinek, kik nem veszik észre, hogy a piszkos fürdövizzel a gyermeket is kiöntik.
Ilyen volt Széchenyi véleménye. A ki fáradtságot veszen magának e vélemény érveit az én indítványom indokaival összemérni – még ha azon nyomatéktól eltekint is, melylyel akkori állásomban talán birhattam, bizonyosan nem fog elbizakodással vádolni, midőn azt mondom, hogy, ha a kérdés szavazatra kerül, minden bizonynyal a népképviseleti elv nyert volna többséget, még pedig igen nagy többséget, annyival inkább, mert az ülések folytonosságának kinyilatkoztatásával kapcsolatban néhány nap előtt azon indítványom közakarattal elfogadtatott, hogy az országgyűlés hátralévő ideje alatt a megyék, az egyházi rend, a szabad kerületek s a szab. kir. városok követei minden különbség nélkül személyenként, egyenlő szavazattal birjanak, s igen természetes, hogy a városok és kerületek követei nem a nemesi előjogok fentartására, hanem a népképviseletre szavaztak volna. De a haza nagy érdekei lehettek volna koczkáztatva, ha akként nem viszszük a dolgokat, hogy a személy szerinti szavazások kikerültessenek; már maga az is, hogy, ha például Bakabánya vagy Kis-Szeben városkák követei Bihar- vagy Nyitramegye egy-egy követének szavazatát megsemmisítik, kiszámíthatlan következésü surlódásokra adhatott volna alkalmat.
Sok mindenféle gáncsolódást hallottam életemben a 48-ki törvények egyes részletei ellen, hol a logika, hol a statisztika, néha a szabadelvüség szempontjából is. A ki igazságosan akar itélni, annak szem előtt kell tartania, hogy nem könnyü dolog volt a 48-ki átalakulást békés, alkotmányos uton keresztülvinni. Egyrészt velünk – kik magunk is csak Karok és Rendek voltunk – igen sok ellenszenv, igen sok nem akarás állott szemben mind a hatalomnál Bécsben, mind a főrendeknél Pozsonyban, másrészt meg az ország forrongásban volt; ez s különösen a fővárosi mozgalom hatalmas támaszul szolgált ugyan törekvéseimben, de (miként márczius 14-diki beszédemben mondottam) azon roppant feladatot is hárította reánk, hogy a mozgalom gyeplője kezeink között maradjon, mert míg ott marad, alkotmányos uton haladhatunk, de ha kezünkből egyszer kirántatik, a következéseknek csak isten lehetne a megmondhatója. A reactionárius hajlamok szirtje s az anarchia örvénye közt csak úgy remélhettünk a békés átalakulás kikötőjébe bejuthatni, ha minden lényeges kérdésben a követi kar tömören áll. Mert csak ez imponálhatott, a mint hogy imponált is. Erre hát vigyáznunk kellett. Hogy tanácskozás közben különböző nézetek merültek fel (kellett is felmerülniök, különben nem tanácskozás volt volna, az nem volt baj; vagy engedtek a capacitálásnak, vagy elhallgattak a túlnyomó közakarat előtt, vagy kiegyenlítettek, sőt nem egyszer épen a nézetkülönbségekből forrott ki az alak, mely körül tömörülheténk; de szavazásra vinni az eltérő nézeteket veszélyes merénylet volt volna; a többség határozata nem birt volna azon súlylyal, mely az ellenszenveknek imponált; a követi kar meghasonlása szarvakat adott volna a reactiónak, a mi viszont annyira növelte volna az ingerültséget az országban s különösen a fővárosban, hogy a mozgalom gyeplője kisikamlik a forrongás által túlszárnyalt országgyűlés kezeiből.
De volt még egy más – mondhatlanul fontos tekintet is, – mely hazafiui kötelességünkké tette, hogy a megyei kérdésben köztem és Széchenyi közt előfordult nézetkülönbséget ne vigyük szavazatra.
Irataim II. kötetének 270–71. lapján elő van adva, minő erkölcsi kényszerítést kellett irányomban alkalmazni, hogy a miniszterjelöltség elfogadására magamat elszánhassam; de hát megtörtént; Széchenyi és én is miniszterjelöltekül voltunk felterjesztve a királynak; a fenforgott kérdés nem olyan természetü volt, hogy azt nyílt kérdésnek lehetett volna tekinteni, ha szavazatra kerül a dolog, annak, a ki kettőnk közül leszavaztatik, le kellett volna lépnie, tehát partialis miniszterválság provokáltatik, a mi – igen valószinüleg – nem is marad csak egy személyre szorítva, minthogy a többi miniszterjelölteknek is állást kell vala a kérdésben foglalniok. Már pedig az akkori körülmények közt miniszterválságot provokálni annyi volt volna, mint a független magyar miniszterium létrejöttét veszélyeztetni. Batthyány Lajos miniszterelnök igen helyesen fogta fel a helyzetet, midőn a Karokat és Rendeket azón figyelmeztetéssel szólította fel a fenforgott véleménykülönbség kiegyenlítésére, hogy, ha az nem történik meg, »Uj catastrophának mehetünk eleibe«. – »Új« catastropháról szólhatott, mert pár nap előtt egy valóságos catastropha örvényének szélén állottunk, a miniszteri törvény iránt márczius 28-án kiadott lélekháborító királyi leirat következtében, mely, ha rögtön vissza nem vétetik, okvetlen forradalmi lángba borítja az országot. Azon leirat a hadügyet egészen ki akarta venni a magyar miniszterium kezeiből, a pénzügyminisztert csak amolyan pénzbehajtó eszközzé akarta alacsonyítani a birodalmi kincstár szolgálatában, mint a minő akkorig a magyar királyi kamara volt, s még a magyar udvari cancelláriát is fenn akarta tartani, úgy hogy a független magyar miniszterium, melyre a király szavát adta, nemcsak független kormány nem, de sőt csak amolyan postahivatala volt volna a bécsi hatalomnak, mint a minő a helytartótanács vala. De az 1848-ki Magyarország nem az 1867-ki Magyarország volt, el volt határozva hűsége béreül az uralkodó-ház iránt megkövetelni, hogy az is hű maradjon az ország függetlenségéhez, melynek sértetlen fentartása az uralkodásnak kétoldalu szerződés által kikötött alapfeltételét képezi. – Szerencsére sikerült István főherczeg nádornak a kiszámíthatlan következésekkel terhes vihar kitörésének elejét venni, Batthyány Lajos miniszterelnök nyomban a közfelháborodással fogadott leirat felolvasásakor miniszterjelölt-társai nevében is kijelentvén, hogy miniszterséget nem vállalunk, ha csak a nádor hatályos közbenjárásával a királyi leirat oly átalakítását nem eszközli, miszerint beváltva legyen a király azon ígérete, hogy Magyarország független felelős magyar miniszterium által fog kormányoztatni. István főherczeg nádor »e komoly s nagyszerü pillanatban«, melyben – a mint magát kifejezte – »Magyarország sorsa döntetik el« Batthyány Lajoshoz és társaihoz intézett felszólítását, hogy hivatalukról ne mondjanak le, az ország Karainak és Rendeinek szine előtt tett azon ünnepélyes fogadással kisérte, hogy a felelős miniszterek által neki átadandó észrevételeket nemcsak előterjeszti a királynak, hanem keresztül is fogja vinni, s ettől, ha kell, állását is függővé teszi. – A főherczeg nádor e férfias fellépése sikert vivott ki. A királyi leirat huszonnégy óra alatt kielégítő módon át lett alakítva. A catastropha kikerültetett. A következő napon az országgyűlés mindkét háza egy nagyszámu küldöttség által mondott köszönetet hathatós eljárásáért a főherczeg nádornak. Az ország Rendei velem parancsoltak, hogy a küldöttség szónoka legyek. A helyzet jellemzésére idézem (egy akkori hirlap jelentésének nyomán) beszédemnek következő szavait:
»Istennek az eseményekben nyilatkozott hangja a szolgaság sirjától feltámasztá a nemzetet a szabadság napjára, – mi, az átalakítás szerény munkásai, sok gondban, sok munkában sokan osztozónk, de ezen tömérdek esemény között egy dicsőség egyedül Fönségedé, azon dicsőség, hogy a tegnapi nap – ha isten úgy akarja, mint mi – e hont polgári vérözöntől mentette meg«. – – –
Fájdalom, csak rövid időre mentette meg. Míg minket, becsületes loyális magyarokat, kifejezhetlen örömmel töltött el a gondolat, hogy szabad nemzetünk szabaddá lett hazánkat a béke ölében néhány év alatt paradicsommá varázsolandja, – amott a bécsi várlak rejtekeiben már forralta az ármány pokoli összeesküvésének terveit, melyek szerencsétlen hazánkat vérözönnel borították el. De a becsületes magyar őszinteség még csak lehetségét sem gyanítá e pokoli ármányoknak, s azért gyönyörrel adva át magunkat a reménynek, hogy nemzetünk ősi jogának biztosítása s a népszabadság diadala véráldozatot nem fog kivánni, a legőszintébb érzéssel mondottunk hálát István nádornak, hogy a catastrophát hazánkról elhárítá. – Ah! ha tudtuk volna, hogy mit forral az ármány hazánk ellen! megkérlelés helyett tán elfogadtuk volna a fergeteget; s bizony kérdés, hogy nem volt volna-e jobb, hogy a dolog már akkor törésre kerül?
* * *
Az említett tekinteteket tartva szem előtt, mindannyian teljes készséggel engedtünk Batthyány Lajos miniszterelnök felszólításának, hogy találjunk módot a megyegyűlések constitutivuma iránt előfordult véleménykülönbséget kiegyenlíteni, a mi a kerületi ülést zárt tanácskozássá alakítva rögtön meg is történt. Széchenyi reáállott, hogy oly törvényt hozzunk, mely kötelességgé teszi a miniszteriumnak, hogy a megyei szerkezetnek a közszabadsággal összhangzásba hozatala felől (a mi alatt mindnyájan a nemesség személyes részvétjogának a közgyűlésekben megszüntetésével népképviseleti alapra fektetést értettük) a legközelebbi országgyűlésnek törvényjavaslatot terjeszszen elé, addig pedig a megyei közgyűléseket megillető hatóságot, egy a megyei honpolgárok minden osztályaiból születési különbségre való tekintet nélkül választandó nagyobb számu állandó bizottság gyakorolja, én pedig reáállottam, hogy azon egyetlen közgyűlésen, mely a megyei hatóságot ideiglenesen gyakorlandó bizottmányt megválasztja, a nemesség s mindazok, kiket a megyék jogterjesztő határozatai szavazati joggal felruháznak, ezen jogukkal élhessenek.
Ez genesise az 1848: XVI. t.-czikknek, melyet a miniszteri válság akkoron veszélyes koczkáztatásának kikerülésére való tekintetből a köztem és Széchenyi közt fenforgott véleménykülönbség kiegyenlíttetett, és pedig akként egyenlíttetett ki, hogy a megyei szerkezet, a felelős miniszteri kormányzat mellett is, és annak megalkotásával egyidejűleg a magyar alkotmányosság védbástyájának lett kijelentve, s indítványom lényege, a népképviseleti alapon rendezés elve, Széchenyi hozzájárulásával is törvénybe iktattatott.
És mi lett a 48-ki törvényhozás e szent hagyatékából? Boldog isten, mi lett!
Kossuth Lajos.
