Helfy Ignácznak
Helfy Ignácznak
22. Via dei Mille. Turin, 1894. február 17.
Kedves Barátom!*
* Értesülvén a nézeteltérésről, mely a függetlenségi és 48-as párt kebelében az egyházpolitikai javaslatokra nézve felmerült, irt Helfy Ignácznak. K. F.
Reménylem, nemcsak nem kivánja, de nem is óhajtja, hogy én, az erejéből kimerített, nagyon lassan lábbadozó s még mindig szenvedő öreg ember belekeveredjem a pártviszályokba; melyek Magyarországon már valóban nagyon is különös alakot öltenek; de az Önök pártjában legközelebb előfordult mozzanatokról akként vagyok értesítve (magam lapokat már régóta nem olvasok), hogy az én nevem sem hagyatott ki s reám oly módon történt hivatkozás, hogy ellene tiltakoznom kell. Akként értesülök ugyanis, hogy az Önök pártjában van egy töredék, a mely a polgári házasságra s vele kapcsolatos javaslatokra vonatkozó reformjavaslatok megbuktatásával akarja a miniszteriumot megbuktatni, s ha ez ellen az én tavalyi levelemre történik hivatkozás, melynek lényege abba összpontosítható, hogy a piszkos fürdővizzel nem kell a gyermeket is kiönteni, azt felelik, hogy én akkor nem tudtam, hogy a polgári házasság törvényjavaslatának el- vagy el nem fogadástól függ a kormány sorsa, most azonban bizonyosan másként gondolkozom, mert miután a miniszterium a cabinet-kérdést vetette fel, a kormány javaslatának elfogadása annyit tenne, mint bizalmat szavazni a kormánynak, a mit pedig Önök elvtagadás nélkül semmi közösügyes kormánynak nem tehetnek.
Nekem úgy látszik, hogy ezen eszmejárásban zavar van. Megszavazni a polgári házasság s vele kapcsolatos ügyekben a kormány által előterjesztett törvényjavaslatot nem annyit tenne, mintha Önök bizalmat szavaznának a kormánynak, hanem csak annyit, hogy szavazatukkal hozzájárulnak azon szabadelvü reformok megvalósításához, a melyeket maguk sürgettek.
De említve volt, hogy én az ország közjogi függetlenségére törekvést nyilatkoztattam pártjuk oly elsőrendü hivatásának, melynek mindent alá kell rendelni, de azt semminek, ennek utjában áll a közösügyes miniszterium, azt tehát minden áron meg kell buktatni. Most úgy véli pártjuknak egy töredéke, hogy a kormánypártban beállott szakadás folytán erre kilátás és alkalom van, azt tehát meg kell ragadni, annyival inkább, mivel úgy hiszik, hogy nemcsak magát a kormányt, hanem magát a kormánypártot is szét lehet robbantani.
Én természetesen kivánom, hogy minden közösügyes alapon álló miniszterium megbukjék, miszerint az Austriával közös államjog tarthatatlansága tényleg constatálva legyen Magyarország történetében; de mindig azon nézetben voltam, vagyok és leszek is, hogy erre az Önök pártjának nem a szabadelvüség feláldozásával, hanem ahhoz tántoríthatlanul ragaszkodva kell törekednie. Ily értelemben nyilatkoztam tavaly azon levelemben, mely széles körben tetszéssel, helyesléssel találkozott.
Ezt az álláspontot ma is az Önök pártja elengedhetlen kötelességének tartom, melyhez ragaszkodnia kell, minden tekintet nélkül arra, hogy e ragaszkodás minő befolyást gyakorolhat egy vagy más miniszterium hivatalos állására. A belügyi reformok kérdésében nem az elveket kell a miniszteri kérdésnek alávetni, hanem ezt amazoknak, s ha a miniszterium olyan belügyi reformot akar behozni, a mely elvben és irányban a közjogi ellenzék nyiltan vallott elvével és irányával találkozik, azt a közjogi ellenzéknek támogatnia kell, akárminő befolyással is legyen e támogatása a miniszterium hivatalos állására. A mi a közjogi ellenzék szabadelvü álláspontjának megfelel, azt el kell fogadnia, ha magától az ördögtől jönne is.
Ennyinek kijelentésével önmagamnak tartoztam. Azokat a dajkákat, a kik a fürdővizzel a gyermeket is kiöntik, ma is, mint tavaly és mindig, oda kivánom, a hol a bors terem.
Azt is hallom, hogy vannak pártjukban olyanok, a kik minden kigondolható eszközzel arra hatnak, hogy a párt a házasságjogi reformjavaslat ellen szavazzon s a kormány egyenesen ebben a kérdésben buktattassák meg, és erre fegyverül egyrészt a Horvátországgal való viszony, mely kizárja az annak belügyeibe avatkozást, másrészt az az aggodalom használtatik, hogy mi történik, ha a miatt, hogy Austriában más, Magyarországon is más házassági jog lesz érvényben, oly helyzet áll elő, hogy Austriának más lesz a törvényes trónörököse, mint Magyarországnak?
Egészségi állapotom nem engedi, hogy tüzetesen nyilatkozhassam.
Csak pár megjegyzésre szorítkozom. Először a mi Horvátország autonomiáját illeti, figyelemben tartandó, hogy az a bizonyos fehér lap, melyet bizony nem volt bölcseség feltalálni, nem mindenre terjed ki. Horvátország nem külföld. Ki van mondva a törvényben, hogy Magyarország s Horvát-Szlavon- és Dalmátországok egy és ugyanazon államközösséget képeznek mind az osztrák császár, magyar király országlása alatt álló többi országok, mind más országok irányában. Horvátország polgárai nemcsak horvát polgárok, hanem Magyarországnak is polgárai; a miből természetesen következik, hogy Horvátországnak nem minden belügyei autonomok, a nem autonomok el vannak számlálva a törvényekben s ezek közé az 1868: XXX. törvénynek ma is érvényben lévő 10. §-a az állampolgárságot is számítja, a közös törvényhozásnak tartja fenn, s Horvát-Dalmát- és Szlavonországok részére csak a végrehajtás tartatik fenn, a miből az következik, hogy Horvátországra nézve nem lehet azon szabályokat irányadóknak tekinteni, a melyek meg vannak azon esetre állapítva, ha külföldi magyar állampolgárságot vagy magyar külföldit szerzett. De ha a közös törvényhozás e nézetet nem fogadja is el, miként lehet ebből nem okot, hanem csak ürügyet a házasságjogi reformjavaslatok el nem fogadására meríteni? az, megvallom, olyan dolog, a mit én sehogy sem tudok megérteni.
A mi pedig a trónöröklést illeti, abban igaza van Önnek, hogy ez intézkedést igényel, de abban nincs igaza, hogy azért igényel, mert szóba hozatott. Régen figyelmeztettem én Önöket arra, hogy a trónöröklés kérdése égető államjogi kérdés Magyarországon, melynek tisztába hozatalát a legfontosabb államérdekek követelik. Felhivtam különösen erre Önök figyelmét Rudolf trónörökös halála után, midőn kijelentettem, hogy a trónöröklés kérdése annyira nincs Magyarországon törvény által tisztába hozva, hogy, ha hozzám az a kérdés intéztetnék: ki most Magyarországon a törvényes trónörökös? én e kérdésre nem tudnék felelni, még pedig azért nem, mert a hamisan »pragmatica sanctió«-nak nevezett 1723-ki alaptörvényben csak annyi van kimondva, hogy a trónöröklés Magyarországra nézve is az ő Felsége egyéb országaira és tartományaira nézve ő Felsége által megállapított rend szerint történjék, de hogy minő az ekként megállapított rend, annak a magyar törvényekben és magyar országos levéltárban semmi nyoma. E figyelmeztetésem folytán Önök kérdést intéztek Thallóczy udvari tanácsoshoz, a birodalmi levéltár jeles hivatalnokához, hogy közölje Önökkel a császári ház azon határozatát, mely a trónöröklési rendet szabályozta. Thallóczy azt felelte, hogy nem szolgálhat vele, mert a »pragmatica sanctió«-t még ő sem látta. Magyarország pedig ezt a nem látott, nem ismert trónöröklési szabályzatot mégis elfogadta. Elégnek tartottam ennyit megemlíteni annak kitüntetésére, hogy a trónöröklés kérdésének rendezése Magyarországon nem oly kérdés, mely a polgári házasság indítványából pattant elő és melynek elintézése csakis e házasságjog körül forog.
Meg is kell vallanom, meglepve éreztem magam annak láttára, hogy e nagyfontosságu államjogi kérdés a házasságjogi javaslatba kevertetett. Ezt én annyira különösnek találom, miként nem menekedhetem azon feltevéstől, hogy ez csak azért történt, miszerint a polgári házasság és házassági jog iránt a kormány által benyujtott reformjavaslat ellen az Önök pártjában aggodalmak támasztassanak és a párt annak elvetésére hangoltassék.
Ön február 8-ki levelében arról az aggodalomról teszen említést, hogy, ha két különböző házassági jog lesz érvényben Magyarországon és Austriában, oly helyzet áll elő, hogy Austriának más lesz a törvényes trónörököse, mint Magyarországnak. – Emlékezetébe kivánom Önnek hozni a nőági trónöröklésről hozott 1723-ki törvényt, melynek 4. §-ában szóról szóra ez áll: »Azon nő, vagy annak férfi örököse, ki a felséges austriai ház (nem magyar) országainak és tartományainak a felséges austriai házban bevett elsőszülöttség módja szerint örököse, ugyanazon trónrend szerint Magyarország és a hozzá tartozó országok és tartományok csalhatatlan királyául tartassék és koronáztassék.«
Nekem hát úgy látszik, hogy, ha Magyarországnak másféle házassági törvénye lesz, mint Austriának, ennek ugyan meglesz azon következése, hogy az austriai örökös tartományok trónörököseinek törvényes kötelessége lesz a magyar törvényhez alkalmazkodni, de azon eset bajosan állhat elő, hogy Austriának más trónörököse legyen, mint Magyarországnak.
Hanem akármiként legyen is ez, én a mondó vagyok, hogy az Önök pártja hűtelen lenne önmagához, ha akár a trónöröklési, akár a horvát kérdés miatt, vagy azon másnemű dispositiók miatt, melyek a házasságjogi javaslatba belevegyíttettek s melyeket pártjuk egy része ellenez, a magyar nemzetet a kötelező polgári házasság és házasságjogi egyenlőség áldásától megfosztani segítené.
Elég minden napnak a maga feladata; most a házasságjogi reformjavaslatnak törvénynyé emelése a feladat, vigyék Önök ezt keresztül, aztán foglalatoskodjanak a többi felmerült kérdésekkel. Én azt a gyermekies dacznál rosszabbnak tartanám, ha az Önök pártja a kormány hibáit azzal boszulná meg, hogy a nemzetet a házasságjogi reformjavaslatok érvénybejutásától megfosztja.
Tartson meg, érdemetlenül bár, jóindulatában s fogadja testvéries érzetü baráti üdvözletemet.
Kossuth Lajos.
