I.*
I.*
Az 1841-iki »Pesti Hirlap« 87-ik számából. K. F.
Valahányszor a kir. városoknak a vármegyékéhez hasonló egyenkinti szavazatjog követeltetik, mindannyiszor az 1608: 1. czikkelyre történik hivatkozás, mint sarkalatos törvényre, melynek ellenében mértékrőli s arányróli minden kivánatnak el kell némulni. 47 kir. városból 70 követet* az országgyűlésre felcsődíteni, s ha ez egy évig tart, a városoknak csupán követi napidíj fejében 102,200 frt. költséget csinálni a végett, hogyha vagy egyszer mind a 70 követ egy értelemben van, a 47 városnak egyetlenegy szavazata legyen 52 megye ellenében; – ez; Uraim! valljuk meg, valóságos gúny; ellenben azt kivánni, hogyha 47 kir. várossal Horvátország követe s a három legkisebb megye (Torna, Esztergom, Kraszna) egyetért, ezen törvényhatóságok, melyek kiterjedésre nézve a többiekhez úgy állanak, mint 284 1/5 3298-hoz, népességre mint 802,013: 10.378,983-hoz, portaszámra mint 826: 5478 1/8-hoz; tehát mind a három faktort együvé véve, az országnak mintegy tizedrésze a 9/10 ellenében többséget tegyen, – e kivánatot valóban csak úgy s csak akkor nem lehetne nevetségesnek mondanunk, ha törvény s joghistória mindenkor tiszteletet igénylő tekintetével tisztán és kétségtelenül sanctionálná. Szükség tehát az e kivánat védelmére fölidézgetni szokott óriásnak, az 1608: 1. t.-czikknek szemébe néznünk. E törvénynek ide tartozó része így szól: »Minthogy a király ő felsége által országgyűlésre hivott személyek sokaságából egykor-máskor némi egyenlőtlenségek szoktak származni« – tehát meghatároztatik: hogy mivel az ország rendeit a főpapok, országnagyok, nemesek és szabad városok tennék, ezeken kívül az országgyűlésre királyi levél által senki se hivassék meg. Ezeknek előrebocsátásával elmondja a törvény, kik tartoznak a főrendek táblájához; a vármegyéket pedig, s káptalanokat csak közbevetőleg érintve, a jelen nem levők követeiről szól, mondván: hogy »ezeknek helyök, méltóságuk s voksaik (régi szokás szerint) a megyei követek és káptalanok után engedtessenek«; s mindezek után a törvényben ezek állanak: 10. §. »A szabad városokat (melyek Ulászló kiráy VII. D. 3., czikkelye szerint rendben elszámláltatnak), a mi illeti: hogy szabadalmaikban s az ország rendeinek számában ezek is fentartassanak, méltónak itélik a KK. és RR. s hogy követeik a RR. között helylyel s voksokkal birjanak szintúgy méltónak vélik az ország rendei. – 11. §. Az ott nem foglalt többi szabad városok állapotja a törvények kijavítására halasztatik.« Igy a törvény. Itt már mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy ezen törvény által az ország rendei közé senki föl nem vétetett, helyet és szózatot senki sem nyert; a dolgok előbbi állásán semmi változás, a szavazatadásban és szedésben semmi módosítás, szóval: semmi új jogszerzés nem történt; hanem egyedül megszorítás történt, azaz némelyek kitiltattak, kiket annak előtte kir. levelek által az országgyűlésre meghíni szokás vala. A szavazás rendje s ereje tehát maradt a mint előbb volt, és így más törvényekben kell ennek nyomait kutatnunk; de bármiként kutassuk is, kétkedésekre, bizonytalanságokra, törvény s gyakorlat közti különbségekre igen, de határozott szabályokra sehol sem találunk; úgy hogy minden vizsgálódásnál újabban meg kell győződnünk, miképen a szavazatarány határozatlan mezején nem törvény, hanem a körülmények ereje s az idők logikája határozott. Ugyanis szemünkbe ötlik mindenek előtt az 1495: 25. törvény melyből az oligarchiai szellem azt a következést vonta ki, hogy törvény szerint minden köztanácskozásokban, ország- s megyegyűléseken a szavazatokat nem számítani, hanem mérni kellene, miszerint nem a többség, hanem az úgynevezett sanior pars, azaz a gazdagabbak határozzanak. Igen, de ezen törvény nem az országgyűlésről, hanem az országgyűlésnek előkészítése végett, a királyi felség által előleges tanácskozásra összehivatni rendelt főpapokról, zászlós urakról s kir. tanácsnokokról, tehát a kir. tanácsról szól, midőn azt rendeli, hogy ha különböznek ítéleteikben, a sanior pars véleménye által egyetértésre vezéreltessenek; ebből tehát az országgyűlési szavazatok arányára nézve semmit sem meríthetünk. De már az 1556-ki országgyűlésről igen különös körülmény tűnik elő, az t. i.; hogy midőn az ország rendei a véghelyek körüli erősítvényekhez országos közmunkát, ezeknek fizetésére pedig subsidiumot ajánlottak, a többség akaratját egyes ellenzés ugyan nem gátolhatá, mint a lengyeleknél szokásban volt: de a többség sem róhatott terhet oly megyére, mely abba különösen belé nem egyezett; minélfogva a tiszamelléki megyék mentek is maradtak minden tehertől, mivel követeik ilyesminek elvállalására küldőiktől utasítva nem voltak; már pedig ezen országgyűlésen a szabad városok, sőt még mások is jelen voltak azok, kik később az 1608: 1. t.-cz. által a szabad városok kivételével, országrendi jogukat elveszítették. E törvényből tehát azon tanulságot vonhatni le, hogy habár a kir. városok a megyékkel egyenlő szavazattal birtak volna is, annak súlyát még is kimondhatlanul leszállította azon körülmény, hogy az országvédelemmel szorosan összefüggő adóvetés, mint legfőbb s azon időkben – mondhatni – csaknem egyetlen és örökös országgyűlési kérdés tárgyában a többség kényszerítőleg senki egyesre nem hathatott. Igy 1548-ban is egy igen nevezetes különböztetésre akadunk. Ez országgyűlésen is jelen voltak a kir. városok s a 18-ik czikkelyben írva találjuk, miképen némely megyék szóba hozván a nádorválasztást, az összes KK. és RR. közakaratából. határoztatott, hogy nádorválasztásra a király minden KK. és RR.-nek gyűlést hirdessen; s így a főpapok, zászlós urak és nemesek által történjék a választás. Jól tudjuk ugyan, hogy Thurzó Györgynek 1609-ben, Thurzó Szaniszlónak 1622-ben, Draskovich Jánosnak 1647-ben s Pálffy Pálnak 1649-ben nádorokká lett választatása személyenkinti szavazattal, és így a kir. városokéval is történtnek lenni állíttatik, s különösen Révaynak azon szavaiba, miszerint a nádorválasztást rendes gyakorlat szerint nem mért, hanem számított szavazatok által történtnek bizonyítja, nagy erő helyeztetik; de ha nem említenők is, hogy a felhívott gyakorlatot talán épen Thurzó György választása, melynél a kezünk közt levő történetírók (Révay nincs kezeinknél) szavazatot nem jelentenek, s a Pálffy Pálé kinek választásakor Lippay esztergomi érsek s Osztrosics Pál egyrészről, másrészről pedig a szerény Forgách Ádámot hevesen pártoló ifju Nádasdy közt némi szóvita, de szavazás nem említtetik, egy kissé meggyengíti; s ha elhallgatjuk is, hogy Draskovich választásánál mind a két táblát együttvéve csak 150, Thurzó Szaniszlóénál pedig (ha nem csalatkozunk) 175 szavazat jöve számításba; ezen példáknak a fenidézett 1548-ki törvény szavaival ellenkezése csak újabban is azt erősíti, hogy a szavazatok tárgyában nem törvény, hanem a körülmények parancsoló ereje határozott; pedig a kir. városokra nézve különös figyelmet érdemel, hogy az idézett választások ép azon időszakban esnek, melyben a hon kebelében dúló örökös harcz a kulcsos városoknak oly túlnyomó súlyt kölcsönözött, miszerint hol 4, hol 13 megye volt kénytelen egyetlenegy város elleni ótalomért az országgyűlésre, ez pedig a fejedelemhez folyamodni.
Igen jól tudjuk, hogy a kir. városok száma (Fiumét a kerületek közé számítva, Eszéket pedig, Pécset és Aradot nem számíthatva) 49: de mi a legutolsó országgyűlés naplójábani lajstrom szerint számítánk; s ezt tettük szándékosan, hogy az illetők ily különbségekre figyelmeztetve legyenek. Az előbbi országgyűlések lajstromához mérve, Posega és Zeng (Segnia) kimaradt az 1840-ki lajstromból. – Voltak-e követeik az országgyűlésen? nem tudjuk. 1830-ban a 49 kir. varos 75 követet küldött, 1825-ben ugyanazon városok 77-et, 1808-ban 80-at. K. L.
Ezek szerint szavazatarányt határozó törvényszabályra az 1608-ki sarkalatos t.-cz. előtt nem találhatván, midőn erre nézve a most idézett törvény sem új szabályt nem hozott, sem a régit nem változtatá: a nyomban utána következett egy-két példa, századok utáni rehabilitatióra, – pedig úgy, a mint követeltetik, a politikai számtan első elemeivel merőben ellenkező rehabilitatióra jogszerü alapot annál kevesbbé nyújthat, minél bizonyosabb, hogy őseink az országgyűlési szavazatarány határozatlanságát nyomban az 1608-ki sarkalatos törvényre következett időkben is annyira érezték, miszerint a linczi békekötés 7-ik pontjában a közbéke egyik szükséges föltétele gyanánt kikötnék, hogy az országgyűlésre meghivandó személyekről, az ottani szavazatszedésről és a szózatok vizsgálatáról a legelső országgyűlésen bizonyos szabályok határoztassanak. Azonban – mint már máskor is mondók – a parlamentáris reform oly sok előzvényt igénylő kényes kérdés, hogy annak szirtjein még a békekötési kötelezettség is hajótörést szenvedne, s az annyira óhajtott, oly szükségesnek vélt, s a legelső országgyűlésre kikötött törvény két század alatt sem hozatnék meg; sőt az országgyűlési belszerkezetről s parlamentáris rendről hozott minden törvényeinkben oly határozatlanság, oly ingatagság uralkodnék, miszerint például míg az 1608: 1. törvény a megyéket csak amúgy mellékesen érinti; viszont az 1723: 7. t.-czikkely, ámbár amarra hivatkozik, mégis csak a főpapokról, mágnásokról és a vármegyéktől külön választva említett, de (a mi elég csudálatosan állíttatik) az 1608: l. t.-cz. értelmében meghivandóknak mondott nemesekről szól; és szól a megyék s jelen nem lévő mágnások követeiről; végtére pedig Horvát-, Dalmát- s Tótországról; és elrendeli a tanácskozások folyamát, kicsapongásra büntetést szab; de nemcsak a szavazat módjáról, arányáról, hanem még a kir. városokról is egyetlenegy betűvel sem ellenkezik; ámbár másrészről, ha a gyakorlatot nézzük, ugyanazon 1723-ki országgyűlésen a »pragmatica sanctio« elfogadásában a kir. városok egyenkint s a megyékkel egyenlő súlylyal szavaztak. Végre még annak bővebb bizonyságaul, mikép a szavazatarányosító határozattól, nemcsak az országos, hanem megyei gyűlésekre nézve is mindig fázott a törvényhozás, hasonlati például idézzük az 1723: 58. t.-ezikkelyt, mely a megyegyűlések szerkezetéről rendelkezvén, midőn a szavazatról kellene határoznia, semmit sem határoz, hanem az oly igen lényeges kérdést azon általános kifejezéssel mellőzi, hogy a voksolásban törvényre (a mi nincs) és szokásra (a mi változik) legyen tekintet.
Mindezen fejtegetésekből két következtetést vélünk levonhatónak. Egyik az, hogy az ország rendei összeségének törvényhozásbani részvétét századokon keresztül éber köznemzeti erővel gondosan őrzött sarktörvények, kötéslevelek s békekötések garantirozzák; de az országos KK. és RR. a körükbeni viszonyok kérdését, nem egészen maguktól függő törvényhozási alkudozásokra bocsátani bizonyos ösztönszerü tapintatnál fogva, örökké vonakodtak. Másik az hogy a szavazati súly arány kérdésében a rehabilitationális követelés sem az 1608-ki, sem más akármely törvényben szabatos vezérfonalra nem talál; következőleg, hogy e kérdésnek a Corpus Juris tömkelegébe visszavezérlése az óhajtott sikert inkább gátolja, mintsem elősegítené; s a kérdést, melynek megoldását az élet világos mezején annyi hatalmas érdek, az igazság, a közszabadság, a civilisatio gyarapodása s ezekkel mondhatnók, maga az Isten mutatóújának komoly intése követeli, s csak ez, de már ez bizonyosan ki is víhatja, – rég lehúnyt viszonyok halottasházába sülyeszti, melynek homályát eloszlathatja ugyan a tudomány fényszövétneke: de azért mégis csak halottasház maradand, mely magát a vidor élet lakai közé föl nem küzdheti.
Azonban eddig csak negativ kárt okoz a városoknak, hogy a kérdést ezen mezőre állították; de van még a törvényfejtegetésnek egy oldala, melyből positiv kár tűnik ki, az: hogy némely királyi városoknak nincs az egész Corpus Jurisban nagyobb ellenségök, mint épen az 1608-iki 1. törv.-czikk; melyhez mint győzhetlen erejü baráthoz folyamodnak.
