A már létező majoratusok.*
A már létező majoratusok.*
Az 1842-iki »Pesti Hirlap« 191-ik számából. K. F.
A majoratusokat jogtalan s a honra nézve erkölcsileg és anyagilag káros és veszélyes institutiónak tartjuk; kétszeresen veszélyesnek pedig, s épen a magyar nemességre veszélyesnek, ha az ősiség (a mint óhajtjuk, hiszszük és reméljük) eltöröltetik, vagy legalább legkártékonyabb kinövéseitől megtisztíttatik. Jövendőre a következtetés igen könnyü, igen egyszerü. »Majoratust alapítani bármi alakban tilalmas« s ezzel vége van, s nincs ember az egész hazában, a ki mondhatná, hogy az ily értelmü törvény miatt ma egyetlenegy fillérrel kevesebb jövedelme van, mint tegnap volt; vagy egy mákszemnyi vagyont nem bir ma, melyet tegnap birt. Ily törvényt hozhatni ma nem mindennapi szerencse. A castok szelleme töprenkedhetik nehány óráig, s fölsóhajthat a »régi jó idők« enyészetének jelei miatt: de e tárgy körül még bánata is könnyen csillapszik; mert nincs ember, kiben panaszát személyesíthetné, kit felmutathatna mint áldozatot. És azért ismételjük: hogy egy-két oligarcha-enthusiastát talán kivéve, a majoratus-alapíthatási jog megszüntetése nem is találna igen nagy ellenzésre, ha nem gondolnák, hogy az elv logicája mulhatlanul a már fennálló majoratusoknak is ellene fordul. Itt van a dolog fájdalmas része, itt van a bökkenő. És – szóljunk nyiltan, mint férfihoz illik s igaz ügyben kell – a kik így gondolkoznak, igazuk van. Ellenök fordul kétségtelenül. Megtiltani a majoratusokat általánosan az egész nemzetre, s a nemzet minden tagjaira nézve; hanem 20 vagy 30 nevet az egész nemzetből kiszemelni, s a hon általános jogállapotával merőben ellenkező különös praerogativa választott tulajdonosivá tenni, és pedig ezt nem is érdemért, nem is valamely nemzeti háladatosság ösztönéből, hanem csak azért, mert egyiknek másiknak szépapja sok vagyont szerzett és majoratust alapított; e miatt valakit in specie név és nevezet szerint egy különös törvény kedvelt bálványává tenni, valóban oly képtelenség, melynek képtelenségét még csak bizonyitni sem kell, hacsak valaki azon eszmének nem örülne, hogy ekként igazán megkapnók azon 20–30 név jegyzékét, melyet a magyar törvényhozásnak, mint a magyar álladalom palladiumát örök időkre conserválni kell. A törvénynek, hogy az észjog büntetlenül nem mellőzhető szabályaival összehangozzék, különben is szükséges jelleme az általánosság (generalitás), az egyenlőség minden emberre, miszerint a mi Péternek jog avagy jogtalanság, az Pálnak is szintugy az legyen; és ezért van, hogy minden törvény, mely jog kivételi iránynyal bir s exceptionális jogállapotot teremt, az ily kivételkép kegyelteket mindig egyenes harczba helyezi az általános jogállománynyal, s irigység, harag, gyűlölet tárgyaivá teszi; a hol pedig ez így van, ott nem a civismus, nem a nemzetcsaládias érzelem, nem a közös jogérzet istenereje, hanem csak a félelem, s nyomoru rettegtetés tartogatja a közállomány kötelékeit. Veszélyes egy állapot! hasonló azéhoz, kinek lábai alatt egy vulkán forrong. Azonban, hol az ily exceptionális jog és kedvezés nem egy-két embernek, hanem egy egész emberosztálynak adatik, mégis csak hagyján: – egy egész osztályban sok. ember van, s ha sok gyűlölséggel találkozik is, sokan vannak együtt, a kiket illet, és sok ember együtt sokat megbir; mert régen írva van, miként a bajtársság még a szerencsétlenségen is sokat könnyít; aztán legrosszabb esetre azzal szokta a mindennapi ember magát vigasztalni, hogy csak eltart a dolog, a meddig élünk »ki utól megyen, tegye be az ajtót« – »ein anderer Gott mag sorgen für die Lebenden«, mint Don Caesar szól; – de ha 20–30 embert szemelne ki a törvényhozás, mint valamely kis excerptát és semmi néposztályzati dilutióban, hanem rideg egyéniségben mutatná föl az összes nemzet irigységének, gyülöletének; gondoljuk meg csak! és érezni fogjuk; miként ez szintoly erkölcsi lehetetlenség, mint a minő az, hogy viszont ezen 20–30 ember miatt megörökítsük az engedelmet arra, mit tilalmazni a nemzetnek önfenntartási érdeke ösztönöz.
Azért még egyszer: igenis a majoratusok tilalmának elve kétségtelenül a már létező majoratusoknak is ellene fordul; azonban ím ismét azon esetek egyike, melyekről mondani szoktuk, hogy eljő az élet és kineveti a logicát. Mi abban erős sérelmet látnánk, hahogy a törvényhozás a jövendőben keletkezhetett s a már létező majoratusok iránt rendelkezésében semmi különbséget nem tenne. Szabad legyen itt ismételnünk, mit mindjárt journalisticai pályánk kezdetén mondánk: »minden érdek, mely a századokon át emelkedett országépület árnyékában nyugoszik, igazság mellett gyöngéd figyelmet s kiméletet is követel.« Igenis, ha feladatunknak tűztük ki a törvényes eszközökkeli békés haladást, úgy gondjaink legfőbbikei közé kell számítanunk hogy közállományunk átalakításában a lehetségig kevés érdeket sértsünk, s magányjogi viszonyaiban, hacsak lehet, senkinek törvény által költött, törvénybe vetett bizodalmát meg ne hiusítsuk. Épen ez a különbség a reform között, melyet forradalom, és a között, melyet békés haladás eszközöl. Az idők folyama kezet fog a körülmények hatalmával és csomók, nehéz, bonyolult csomók alakulnak mindenütt az emberi társaság viszonyaiban, s e csomók, mint göb a fatörzsökön, akadályozzák az éltető nedvek forgását és a reform szelid szelleme oldani törekszik a csomót, míg a forradalom macedoniai Sándorként kettévágja; ez multat nem ismer, hátra nem néz; ennek a státusállapot egy tabula rasa, melyre milliók orkánlehelete huhogja az első betüt: amaz nem ignorálja azt, a mi van; kapcsot készít a tegnap és a holnap között; elemeket nem teremt, hanem veszi azokat, melyek vannak, s azokból fejleszt ki ujakat; s a multat respectálja, a jelent kiméli, a jövendőt előkészíti. Ez volt mindig s ez most is nézetünk a reform felől; és óhajtanók, hogy a magyarnak jusson a dicsőség valósítani, mit még nemzet nem valósított: bevégezni békés, nyugalmas uton a nemzeti átalakulás nagy munkáját. Erre közrehatni, mennyire parányi erőnktől telik, életünknek feladata (akármit szóljon rólunk egy vagy más német író*; ez a szellemi zászló, mely egyesülési pontul szolgál elvrokonaink tömött sorainak, melyekben a leggyöngébbek egyikének lehetni dicsőségünknek tartjuk. És elvrokonainknak (pártunknak, ha úgy tetszik) eme készségét, uraim! becsülnötök kellene, s az irányt méltányolnotok, az igyekezetet elősegítnetek; és meg kellene emlékeznetek, hogy »isten szelleme leng a vizek fölötte, hogy többé már rohasztó veszteglés nincs; s ha ti ama szíves készséget visszalökitek, ha pillanatnyi haszonleséstek mámorába nyers erők felizgatásával léptek a küzdtérre, hogy lelket vásárolván az értetlen együgyüséggel visszaéljetek, az írás igéje testté válhatandik; mert meg vagyon írva: »vigyázzon, a ki gödröt ás, hogy a föld fejére ne omoljon«. Ki amaz alternativa egyikét ellenzi, a másikat idézi elő; mert a világnak forgó kereke senkinek kedvéért meg nem áll.
Ha nem éreznők, hogy erőnk parányisága soha sem engedend annyit leróni a kötelességből, melylyel a honnak minden hazafi tartozik, mennyi megérdemlené, hogy emlékezetünk átmenjen az utókorra, talán boszantana is a sok nevetséges kábaság, mit imitt-amott csekély személyünkről olvasunk. A szövedékbeni eszmefolyam eszünkbe juttatja, miként egynémely német író (lásd Österreich und seine Staatsmänner. Leipzig 1843.), ki mégis megvallja, hogy a magyarhoni dolgokról sem saját ismeret, hanem szóbeszéd után itél; ezt mondja felőlünk: »Kossuth ist der personificirte Gedanke des umwälzenden Zeitgeistes.« Igazán mondhatnók, legyen dicséret, legyen gyalázás, Zu viel Ehre!! Ez a jó úr többek között imígy is ír: »Es ist sonderbar, dass dieser Mann, der in seiner ganzen Lebensweise die Principien seines politischen Glaubens bethätigen sollte, sich geradezu den höchsten aristocratischen Sitten hinneigt. Sein Apartement ist eben so gross als fürstlich eingerichtet. Bediente mit Tressen und Achselschnüren empfangen den Eintretenden. Man vermuthet sich eher in die Salons der höchsten Noblesse, nicht in die bescheidene Wohnung eines Redners für bürgerliche Freiheit und Gleichheit versetzt.« stb. Mondhatnók: szegény bohó! ugyan ki tett bolonddá? »És mégis imígy faragják a históriát«, mondják Las Cases-ben; – de az egész dologban nem ezen rajzhűség a legnevetségesebb, hanem azon különös tiszta politikai fogalom, hogy a ki a polgári szabadság s egyenlőség barátja, annak, ha elveihez hű akar lenni, hordóban kell lakni á la Diogenes, s csizmáját magának kell kefélnie stb. Ez aztán a logika, édes jó urak!! K. L:
Mi tehát hívek most és mindig nyiltan vallott elveinkhez, a törvény ótalma alatt keletkezett érdekeket e kérdésben is kimélni szeretnők, s azért a már létező majoratusokra nézve különös rendelkezést óhajtanánk.
Átlátták ennek szükségét az 1832-ki országgyűlésen együtt volt KK. és RR. is, s azért egy részről a majoratusok jövendőrei tilalmának kimondása mellett, a már létezők fennhagyásának lehetetlenségét, másrészről azonban kiméletes ovatosság emelkedettebb politikai szempontjának szükségét is méltányolván, abban állapodtak meg, hogy a már létező majoratusok és senioratusok kiváltságolt természetüket csak a mostani birtokosok halálával veszítsék el; addig tehát (de csak addig) a különben eltörlött 1687: IX. és 1723: L. t.-czikkelyek védelme alatt álljanak.
Mi nem kétségeskedünk vallomást tenni, hogy azon kíméletre nézve, melylyel nézetünk szerint a békés reform a törvény ótalma alatt keletkezett érdekeknek tartozik, a most idézett 1832-ki javaslatot keveseljük; és pedig azért, mivel a jelen pillanatban birtokban levő majorescók és seniorok személyein kívül még mások is vannak, kik szintoly joggal kivánhatják, mint ezek, hogy (a mennyire lehet) törvénybe vetett bizodalmuk meg ne csalassék, reményök meg ne hiusíttassék. Értjük azon már életben levő polgártársainkat, kikre a majoratusi örökösödés néz.
A kérdés igen nehéz, igen bonyolult; s ezért távol van tőlünk e tárgyban oly véleményt adni, mely ellen a fennálló körülmények közt valami jobbnak lehetségét akként el ne ismernők, a mint el nem ismerjük arra nézve, hogy a nemességnek a megyei háziadó terheiben nem máskép, mint a néppel együtt s egyenlően, t. i. vagyona szerinti arányban osztoznia kell; mely véleményhez körömszakadtáig hajthatatlanul ragaszkodunk. Nem így a jelen kérdésben; itt minden igény nélkül mondjuk el az elveket, melyek véleményünkben vezérlettek.
Első elvünk az: hogyha káros a hazára nézve a majoratusi institutió, meg kell azt szüntetni a már létezőkre nézve is; mert mi törvényt örökre változhatlannak el nem ismerünk. A. úr a minap kimondhatlanul megörült, hogy Rotteck és Welcker Staats-Lexiconában, mely – a mint látszik – igen kedves kézikönyve, egy szóalkatra bukkant, mely valamely mondásunkkal egészen megegyezett. Mi nem affectáljuk az eredetiséget ismereteinkben, sőt elismerjük, hogy a mi parányi keveset tudunk, mind másoktól tanultuk, magunk semmit sem teremtettünk, s tanultunk Rottecktől is, ámbár Encyclopaediájából bizony nem igen sokat; mert nem igen vagyunk barátai a lexicographicus tudomány mélységének, s néha nagyon is unjuk az ideolog német doctrinaireket. Utasítjuk tehát A- urat, a kutatás fáradalmaitól megmentendők, hogy a miket mondani fogunk, azokra, ha nem csal emlékezetünk, Bentham-ban, Montesquieu-ben, Smith Ádám-ban, az angol parliament választmányainak jelentéseiben és Voublanc-nál stb. stb. alkalmasint mind reá akadhat. Első elvünk az: hogy eltörülhetlen örökös törvényt el nem ismerünk, és pedig azért nem, mert a halottaknak azon hatalmukat merőn tagadjuk, hogy ők az élőket örökre kormányozhassák. Inkább tűrnők egy Nero, egy Christiern, egy Timur despotismusát, mint a halottakét, azaz egy eltörülhetlen törvényét. Az élő tyrant érheti szeszély, minélfogva feloldozza lánczainkat, de a halottaknak még csak szeszélyök sincs, füleik pedig örökre süketek a jólétért esdeklő hon kiáltási előtt. Mi ismerjük korunk érdekeit, őseink ősei nem ismerheték; mi látjuk körülményeinket, őseink nem láthaták; mi másfél század tapasztalásával gazdagabbak vagyunk, mint voltak azok, kik a majoratusokat megengedék. Már pedig ha e szerint még csak eszmének is képtelen egy gondolat, hogy egy törvény örökre lelánczolhassa a maradékot, még képtelenebb gondolat: egyetlenegy rég elhamvadt gyarló embernek tulajdonítni ily hatalmat. Pedig a majoratusi institutio ilyet tulajdonít a majoratust alapítónak, mely hatalom ugyanis azon képtelennél képtelenebb fogalmon épül, hogy az emberi nemzetnek egymásra következő mindenik nemzedéke nem bir egyenlő jogot a földre s a mi rajta van, hanem hogy a jelen nemzedék tulajdonát azon lánczok korlátozzák, melyet a száz vagy több év előtt elhalt emberek balitélete vagy szeszélye kovácsolt. Ezen elvből következtetjük, hogy a már létező majoratusokat a törvényhozás joggal eltörölheti.
Második vezérelvünk az: hogy, hacsak lehet, senkinek a törvénybe vetett bizalmát s reményét nem kell meghiusítani. Erre nézve Bentham törvényhozási bölcsészetének egyik szabályát véljük követendőnek, mely azt tanácsolja: hogy ha oly törvényt kell hozni, mely a most élők reményeivel ellenkezésben van, ügyekezni kell, mennyire a közjó megengedi, a törvény hatását akként intézni, hogy az mintegy észrevétlenül s némi időköz után jöjjön életbe; miszerint a törvény czéljával ellenkező több és több remények és várakozások keletkezése megelőztetvén, a törvény életbe lépésének útja mintegy kisimíttassék. Ezen elvből természetesen azon kérdés következik, hogy miben találjuk föl a majoratusokra nézve ezen kimélet határmérőjét? És erre következik feleletül
A harmadik vezérelv: hogy t. i. a kimélet határa csak addig terjedhet, meddig a majoratusok eszméjében rejlő jog fogalma megengedi. E végre tehát a majoratusok eszméjét elemezni kell, miből aztán a jogelemek logicus következményei önkényt kifejlendenek.
