Adókivetés.*
Adókivetés.*
Az 1842-iki »Pesti Hirlap« 198-ik számából. K. F.
Oly kérdéseknél, minő a háziadó arányos viselésének a nemesség általi elvállalása, közakaratra bizonyosan legvérmesebb reményü optimistáink sem számítottak; s így Fejér, Szatmár, Esztergom, Nyitra és Zemplén megyék ellenkezésével e kérdés szerencsés megoldása még compromittálva teljességgel nincs; sőt, ámbár nem kételkedünk, hogy ezen megyék ellenkezésében még sok mások is osztozandnak, ámbár igaznak valljuk, hogy alig van kérdés, melyel visszaélni s nyers tömegeket fanatizálni oly könnyü volna, mint épen e kérdéssel; és ámbár arról sem kételkedünk, hogy voltak, vannak s lesznek is, kik a háziadó kérdésének ezen sajátságát minden erővel megragadandják, habár tudnák is, hogy szentségtelen cselekvésökkel sirt ásnak a nemzet jövendőjének: mi mégis, bizván Istenben, s az igazság azon mindenható erejében, melynek hatalma megtörhetlen, valahányszor egy egész korszaknak, egy egész világrésznek határozott iránya s jelleme által támogattatik, s épen ez által korszerüvé válik, és bizván végre az értelmesség túlnyomó haladásában, minduntalan erősen hiszszük, hogy a háziadóbani részesülés vérhevítő kérdése részint országgyűlés előtt, részint országgyűlés alatt szerencsés megoldásig ki fogja fejleni, és tartózkodás nélkül szólván reményünk s aggodalmunk felől: nem annyira attól tartunk, hogy az elv maga ridegen elvettetik, mert ez szemközt Európával, szemközt népünkkel, szemközt saját lelkiismeretünkkel és szemközt hazánk borongó jövője esdekléseivel egy kissé mégis csak erős dolog; hanem inkább attól tartunk, hogy a nem-akarás a részletek sánczaiba vonuland, s az igazságos elvnek életbeléptetését oly előzvények hinárjába ügyekezendik fulasztani, melyből vagy épen nincs, vagy hosszu ideig nincs menekvés. A »becsületes visszavonulás« ezen sánczainak egyike leend alkalmasint az: hogy fizetünk igenis, hanem először az adófelosztásnak s kivetésnek igazságos kulcsát kell kidolgozni.
Mi hiszszük s reméljük, hogy a háziadót a jövő országgyűlésen aránylagosan elvállalandjuk; azonban ez mindenesetre csak hit, csak remény, és váratlan eventualitások a legalaposabb hiedelmet is meghiusíthatják; de már azt teljesen bizonyosnak merjük mondani, hogy a jövő országgyűlés el nem oszlik a nélkül, hogy a nemesség valami fizetést el ne vállalna. Ha keresztülmegy a háziadóbani részesülés: akkor alkalmasint más országos ajánlat, legalább egyenes kivetés útján, nem történendik; legfölebb az indirect adózás némely nemei fognak talán például egy fiumei vasútra fölajánltatni; de ha a háziadó elvállalása akár elvben, akár részletekben megbuknék, talán jobb kezünket mernők föltenni, hogy az országos közlekedési eszközökre, vagy valamely más közczélra tetemes ajánlat fog tétetni, s porták szerint ki is vettetni, mint eddig vettetett, – a megyék közti kivetésre ugyanazon országgyűlés új kulcsot nehezen állíthatván fel, miután erre semmi elődolgozat nincs; mert habár az 1827-iki országos összeírás fölvétetnék is (pedig nem hiszszük, hogy fölvétessék), az a nemesi ajánlatokra kulcsot teljességgel nem nyujthat. Tehát porták szerint fog kivettetni. Már pedig, hogy a nemesi ajánlatoknak porták szerinti kivetése a legigazságtalanabb kivetés, melyet csak képzelni lehet, azt könnyü átlátni, mihelyt megfontoljuk, miképen a porták szerint kivetett nemesi teher egyenesen oly birtok után vettetik ki, mely után nem fizettetik; kivettetik t. i. az adózó birtok után, fizettetik pedig a nemesi birtoktól, amaz pedig ennek mértékéül nemcsak nem szolgálhat, sőt a kettő egymás iránt egyenesen megfordított arányban áll; mert minél több portalis birtok van valamely megyében, annál kevesebb van nemesi, és megfordítva: következőleg minél több portája van valamely megyének kiterjedéséhez képest, annál kevesebb nemesi subsidiumot kellene reávetni, és megfordítva. Igy áll a dolog elméletileg; megmondjuk, miként áll gyakorlatilag. Vegyük föl például a nemzeti szinházra történt 1840-ki országos ajánlatot. A portaszerinti kivetés következtében egy hold nemesi birtokra esett (csupán szántóföldet, rétet és szőlőt véve föl) Szerémben 9 kr., Torontálban 3 kr., Vasban 2 kr., Zemplénben 1 kr., Beregben 6/11 krt, vagyis egy ftot fizetett Szerémben 6 2/3 hold, Torontálban 20, Vasban 30, Zemplénben 60, Beregben 110 hold nemesi birtok; ha pedig még az erdő s legelő is szánba vétetik, úgy a maximumot Mosony, a minimumot Mármaros képviseli, s amott 24, imitt pedig 420 hold után esett egy frt szinházajánlat. A többi megyék a két végpont közt állanak fokozatosan. Mi már most ebből a következés? egyenesen az: hogy ha valaki irtózik a teherviselésnek oly nemétől, melyet reá igazságtalan kulcs szerint vet az országgyűlés, az ügyekezzék a háziadó elvállalásán; mert ha ez megbukik a jövő országgyűlésen, az ily igazságtalan kulcs szerint kivetendő országos ajánlatot ki nem kerüli. Ellenben az igazságos adókivetési hátulsó ajtócska a háziadó ellen igen rosszul volna alkalmazva: mert e részben az országgyűlés nem oszt terhet megye és megye közt, hanem csak elveket állíthat föl, csak rovatokat szentesíthet, melyek szerint a megyék saját háziadójukat megállapitándják s kivetendik.
És erre nézve már csekély véleményünk szerint az semmi különbséget sem tehet, ha vajjon részesülünk-e mi nemcsak a háziadó viselésében, vagy nem? Mert ha nekünk érdekünkben áll a dolgot lehetségig úgy intézni, hogy a teher tehetségünk aránya szerint essék vállainkra: hasonlót tenni a népre nézve, mely fölött atyáskodó gyámságot szeretünk affectálni, valóban már oly törvényszerü, egyszersmind erkölcsi kötelesség, mire nézve Isten és a hon előtt felelősséggel tartozunk; annyival inkább, mivel a mi adórendszerünknek természetes következménye, hogy minden teher, mely a kivetésben egynek vállairól levétetik, a többieknek vállára hárul. Ez más alkotmányos országok adórendszerében nem így vagyon. Valamint hajdan minálunk az országgyűlési ajánlatok úgy a népre, mint a nemességre nem egy bizonyos összegben mondattak ki, hanem kimondatott az, hogy adatik például minden jobbágytelektől egy vagy két forint, következőleg ha itt-ott az adóztatásból valamely telek kimaradt is, ennek ugyan a kincstár kárát vallotta, de a kimaradt telek illetőségét más telek nem viselte; úgy más alkotmányos országokban is az adó hasonlókép nem egy meghatározott összegben, hanem tárgyszerinti részletekben ajánltatik; nem mondatik például, hogy 100 millió frt vettessék ki a népre, hanem fölhatalmaztatik a kormány 100 millió költségre; s ennek fedezése végett utalványoztatik például a vám, s minden hold földből, minden ablaktól, minden akó sertől stb. egy bizonyos mennyiségü adó, s ha a státusgazdálkodás elve megengedi, az adónak egyik vagy másik neme leszállíttatik, vagy egészen meg is szüntetik. Nálunk ellenben az országgyűlés kimondja, hogy 5.000;000 frt vettessék ki, a megyék házi költségök fejében hasonlókép egy meghatározott mennyiséget vetnek ki: itt tehát a hibás kivetés nem az országos vagy megyei összes adót kevesíti, hanem azon terhet, melyet egynek kellett volna viselni, a többiek nyakába rójja. És im ez az egyik ok, mely nálunk a mostani adót súlyossá teszi; ez az ok, mely a kormány financiális előszámvetését s a felajánló országgyűlés czélzatát is a tömérdek kikerülhetlen restantiákkal meghiusítja; ez az egyik ok, minélfogva nálunk az adónak legnagyobb súlya egyenesen a semmit el nem titkolható legszegényebb emberekre nehézkedik; miszerint a Daguerréotyp szellemdús írója nemcsak a nemesség adómentessége tekintetében, hanem e tekintetben is tökéletes alappal mondhatá: hogy minálunk az adó onnan vétetik, a hol nincs, s jobb rendszert nem lehetne kitalálni, ha kérdésül lenne feladva: miként kell valamely népet elbutítani, henyévé, erkölcstelenné, egyszóval tönkre tenni?
Korántsem akarjuk azonban ebből azt következtetni, hogy az országgyűlés jövendőben ne egy bizonyos meghatározott összegben ajánlja föl a hadiadót; – nekünk, a mint állunk, ebben fekszik számoltatási jogunknak legalább az egyenes adóra nézve némi nemleges romtöredéke: a menynyiben legalább határt szabunk a direct adó útjáni bevételnek, habár a költségről számot nem veszünk is; s ez csakugyan mégis jobb, mint az erdélyi rendszer, hol az országgyűlésnek adómeghatározási jogát a gyakorlat éppen a miatt nullificálta, mivel nem egy meghatározott összegben, hanem telek és ház, és személy és marhaszám szerint történt egykoron az adófölajánlás; – mi az előadottakból csak azt akarjuk következtetni, hogy rendszerünknél fogva az adókivetési hibák kétszeres súlylyal nyomják népünket, hogy tehát azoknak eltávoztatásán a lehetségig iparkodnunk kétszeres kötelesség.
És mégis – valljuk meg őszintén – e részben ekkorig hivatásuknak – mondhatnók: kötelességöknek – sem országgyűlés, sem megyék, sem városok meg nem feleltek. Im! közel másfél százada már, hogy az állandó katonaság behozásával a hadiadó is folytonossá lett, s ezen másfél század alatt még csak egyetlenegyszer sem történt, hogy az adó valamely positiv adatok nyomán osztatott volna ki a törvényhatóságok között; mert a két izben (1723 s 1827-ben) elrendelt összeirások, mint rosszul készült költséges munkák, haszonvétlenül porlanak el! és azon való félelmünkben; hogy ha egyszer adózó népünk ereje s tehetsége napfényre jő, majd több adó fog az országtól kivántatni, ezen lehető igény ellen nem alkotmányos jogaink érzetében, nem hatóságaink erkölcsi erejében s nemzetünk jellemében kerestük a kezességet; hanem saját erényünk, saját férfias jellemszilárdságunk iránt már előre kétségbeesve, a titkolózási mystificatióhoz folyamodánk; és – kit csaltunk meg általa? a kormányt talán? – korántsem, mert hiszen örökös panasz hangzik a hazában, hogy adózó népünk terhei elviselhetlenek! Hanem megcsaltuk önmagunkat, megyét megyének ellenében mint ellenséget állítottunk fel, az adónak törvényhatóságok közti felosztásából, legszebb alkotmányos jogaink egyikéből magunkat in praxi jóformán kimystificáltuk, az egymás elleni áskálódást sanctionáltuk, az eskü alatti hazugság rendszeresítésével népünk jellemét megmérgezők és önkényt bekötők szemeinket; nem ismerjük népességünket, nem ismerjük művelt földünk kiterjedését, nem ismerjük földművelésünket; nem műiparunkat, nem kereskedésünket; minden léptünkben titok és homály veszen körül; s az önismeret híjával levén, reformjainkban vagy az elméleti elvek körére szorulunk, vagy pedig hányatunk a suppositio hullámtengerén, mint az iránytűt vesztett hajó!! Ily lábon áll az országos adó országos kivetésének rendszere; de itt még mulasztásunk meg nem állapodott. Azt hinné az ember, hogy egy alkotmányos nemzet talán semmire sem lesz oly féltékeny, mint azon jogára, hogy ő határozza meg, mily tárgyaktól fizettessék a közadó? s tette-e ezt valaha az országgyűlés? ő hozta-e be az adókivetési dicális lajstrom rubrikáit? megvizsgálta-e azt valaha? vagyis ő állapította-e meg, hogy mily tárgyakra kelljen adót vetni? nem, sohasem. Hát vajjon különben van-e a dolog az adóügy másik alaprészével: a költségvetés rovataival? Ki határozta meg ezeket? Alkotmányos nemzetnek hiszszük magunkat, s országgyűlésünk mégis 50 év óta belé sem szól, hogy a törvényhatóságok minő czímü költségekre legyenek feljogosítva!
Most vessünk egy pillantást a vármegyékre. A rovatos összeírás s adókivetés ismert és közönségesen elismert büneiről szólani nem akarunk és nem a rovatokról, melyek az adó tárgyait meghatározzák; mert ez nem a vármegyék készítménye; de már azon arány meghatározása, melyben az adó tárgyai egymáshoz állanak, az t. i., hogy egy emberfejjel adó tekintetében hány hold föld, hány ökör, hány kas méh, hány frt haszonbér stb. parificáltassék? Ez már felsőbb felügyelés mellett egyenesen a megyéktől függ, s mástól nem is függhet, mert az aránynak vidéki különbség szerint különbözni kell; hogy azonban ezen aránynak mivolta az adó súlyát kimondhatlanul könnyítheti vagy nehezítheti, azt nem kell mutogatnunk. Ámde miként bántak e kimondhatlan fontos ügygyel a vármegyék? Amugy akarom, parancsolom formában neki álltak a közgyűlésen, s a nélkül, hogy a megye népességének s vagyonának statistikája előttük állna, elméleti minden hatósággal a priori elhatározák, hogy egy jobbágy három leány = 2 1/2 jármas ökör = 1 fejős tehén = 10 tinó = 24 hold föld = 1/4 malom = 7 1/2 méhkas = 5 frt korcsmabér stb., s ezt nevezzük aztán adókulcsnak!! Hát még a költségvetési kezelés! Lehet-e valami borzasztóan könnyelmübb, mint a mikép az rendszerint vitetik? Újabb időben ugyan megszállotta némely megyéket a gazdálkodási kötelesség érzete s itt a hajduk ruhájáról egy czifra zsinór leparancsoltaték, amott az írószerek árcsökkentés útján szereztettek be, s ezáltal megakadályoztaték, hogy a tekintetes asszony a ruhakelmét és selyemszövetét a tekintetes úr papirosróli nyugtatványával fizetgesse; és ezer hála ím e gondoskodásért a nemes vármegyéknek! De a főbaj mégis csak a költségvetési könynyelmüségben fekszik, mely annyira ment, hogy divattá válnék olyat is felróni, a mit levonni kellett volna és ezen könnyelmüségből magyarázható, hogy vannak megyék, melyekben a pénztárlopás 10–20 éven át rendszerítve üzetett, és 100 meg 100 ezerek, sőt van oly megye, melyben 1 millió eloroztatott, a nélkül, hogy a közigazgatás ez iszonyú pénztárhiány miatt felakadt volna.
