Duna és Fiume.*
Duna és Fiume.*
Az 1842-iki »Pesti Hirlap« 134-ik számából. K. F.
Minden áldások között, melyekkel a gondviselés Magyarhont megajándékozá, legfőbb a Duna. E hazánkon keresztül hömpölygő királyi folyam roppant fontossága sokkal nagyszerübb alakban tünik fel minden gondolkozó hazafi előtt, hogysem igen természetesnek ne találnók, hogy voltak s talán ma is vannak közöttünk, kik a Duna folyam nagyszerü fontossága fölött a magyar tengerpartot kellő figyelemre méltatni elfelejték, Fiuménk iránt legalább némi melegebb, némi általánosabb részvét csak mintegy tegnap óta kezd ébredezni; csak kis ideje még, hogy a kereskedelmi mozgalmak nyugaton s politikai események keleten, némi sejtelmet kezdének bennünk éleszteni; minélfogva ama tárgytalan körültekintés, mely a szorult kebel természetes sajátja, ma már néha-néha tengerpartunkon ösztönszerüleg megállapodik. De még minden csak sóvárgás, csak alaktalan vágy, érzelem inkább, mint gondolat; pedig az országgyülés közelg s akármint itéljen is valaki egy vagy más közügyi kérdésekről, akármint is legyen hajlandó magát azzal vigasztalgatni, hogy a mi ma nem történik, majd holnap megtörténendik s hogy nemzetek sorsa nem méretik maroknyi napjaink mértéke szerint: ezen kérdésről – úgymint honunknak az adriai tengerrel szorosb kapcsolatba hozása kérdéséről – minden gondolkozó főnek el kell ismernie; miként ha valamiről igaz, erről bizonyosan igaz, hogy Magyarország pillanatai drágák, annyira drágák, miszerint itt e kérdésben az elveszett óraperczet nem adja vissza semmi öröklét.
Azon tisztelt honfiak, kiknél a Duna érdeke Fiumét háttérbe tolá, legyenek szivesek, ne sajnálják bölcs belátásuk szerint tekintetbe venni: miként ha egyrészről geographiai conjuncturák a politikának gyakran kényszerítő irányt adnak: úgy másrészről politikai conjuncturák a geographiai státustudományt sok részben módosíthatják. Az események kényszerítő hatalma gátló erővel szintúgy birhat, mint birnak a természeti fekvés legyőzhetlen nehézségei. Honunk belsejére nézve a Duna fontossága kétségkivül egy önálló tekintet, melyen külviszonyok semmit sem változtatnak; de a Duna, mint kereskedési ut keletre, mint ér, mely Európa szivét egy más világrészszel összeköti, politikai viszonyokkal is összefügg, melyek számításunkban alkalmasint határozók.
Volt idő, mikor a hódítási szellem egy egész históriai korszaknak jelleme volt és e korszakban a magyar nem mindig gyönge, nem erőtelen. És mi, valahányszor egy elmélkedő tekintetet vetünk a földabroszra, mindannyiszor csodálkozunk, hogy a magyar vitézség, legbüszkébb korában sem vette magának soha állandó irányul, nemcsak megszerezni, hanem birodalmába elválaszthatlanul belé is olvasztani azt, mire a természeti fekvés oly szembetünően ösztönzé: a Duna vidékét t. i. le egészen a torkolatig. Nem; Lajos, kit nagynak neveznek, igen szép testvéri, de nem a legpolitikaibb lovagiasságból Nápolyban vesztegette a magyar erőt – előreláthatólag haszontalanul. Mátyás pedig, kiről mégis korához képest az ember napoleoni sastekintetet hajlandó föltenni, a szegény Podjebrádot zaklatá, haszontalanul, háladatlanul; s hiuságának Bécs meghódításával tömjénezett, a helyett, hogy a Duna fontosságát méltánylaná. Aztán – isten tudja, miért? – nemzetünk legszebb korában is, külpolitikánkból mindig hiányzott azon állandó logikai következetesség, mely egyedül képes eszközleni, hogy az ősök által kezdett munkát az unokák unokái szakadatlanul folytassák. Elég az hozzá, hogy – legyen fátum, legyen önbününk – birodalmunk kigömbölyítve nincs – és alkalmasint többé nem is lesz; mert az események nyakunkra nőttek s a Dunára fordítandó figyelmünknek oly eredménye többé sohasem lehet, mint valaha lehetett volna. Nem így az orosz. Midőn egykor Katalin az ujon-hódított Krimben utazott, Potemkin egy helyütt diadalivet emelt elibe, ily felirással: »Erre viszen az ut Konstantinápolyba« – és látjuk (mert a dráma szemünk előtt foly), mily vaskövetkezetességgel követi az orosz politika nemzedékről nemzedékre azon irányt, mely ama szavakban ki van jelölve. Ezen irányu politika eszközlé, hogy az adrianopoli békekötés 3-ik czikkelye a Duna torkolatát orosz kézbe adá; ezen irányu politika eszközlé, hogy a hunkiár-skelessi szerződés a Dardanellák szorosát s a Bosporust és így a Fekete tengerre juthatást szükség esetére, minden más hatalom előtt elzárta. És ha tekintetbe vevén a Duna-szabályozási munkákat föl egész Németország szivéig, a terveket, melyek a Dunát csatornák s vasutak által éjszakon az Elbével, nyugaton a Rajnával összekötendik s ekként az éjszaki (német) a Balti s a Fekete tengert (most pedig már a triesti vasut által az Adriai tengert is) közvetlen érintésbe hozzák; ha mindezt tekintetbe véve, meggyőzödünk, miként a Duna oly fontossággal bir, minőhöz hasonlót nem mutat a folyamhajózás története: haraghatunk igenis s a vér felszökdelhet ereinkben a bosszus fájdalomtól, miérthogy a Duna torkolata el van foglalva; de orosz szempontból véve, lehetetlen bölcsnek s következetesnek nem mondanunk az említett irányu orosz politikát; mert a ki a Duna torkolatát birja s ahhoz (akár mivelhogy Konstantinápoly ura, akár mivelhogy Konstantinápoly urának ura) a Bosporust, ha kell, elzárhatja, az a Fekete tengerből magának egy privát tengertavat csinált s azt olybá veheti, mint veszszük mi a Balatont, csak azon különbséggel, hogy a mi nekünk a Balaton lehet két vármegye közt, az a Fekete tenger az orosznak két roppant világrész közt.
Czélunkhoz nem tartozik panaszt emelni, miért engedé Európa, hogy a Duna torkolata orosz kézbe került; czélunkhoz nem tartozik fölmelegítni a tömérdek sajnálatost, tömérdek anomaliát, mit a navarini nap óta följegyzett a história; hasztalan volna bánkódnunk ama magasztalások fölött, melyek a győztes Russia nagylelküségére pazaroltattak, midőn a török birodalommali utolsó harczában nyert diadalának közvetlen territoriális nyereségeül a Duna torkolatában fekvő néhány mocsaras szigetecskénél többet nem kivánt; elég: hogy a Duna torkolata s vele ezutoni egész kereskedésünk s mindazon jövendő, mely valaha keletről felénk mosolyoghatna, az orosz kezében van; s csak egy európai conflagratió óriási erőködése lehetne lépes azt egykor kezéből kiragadni.
Hiába kecsegtetnők magunkat az autokrator úgynevezett loyalitásával! hiába azzal: hogy az európai közjog a folyók szabad hajózását garantirozza; csak egy háboru fergetege kell s mit gondolnak loyalitással mit Európa közjogi elméletével! – – De nem is kell háboru, hogy a szellemet megismerjük; mely Dunánk torkánál őrt áll ellenünk. Tudva van, miként a Duna torkolatai közül kissé nagyobb hajóknak már egyedül csak a szulinai hajókázható. S ép ez az, mit Russia magának tulajdonított. De ez is ki van téve a naponkint nagyobbodó homoktorlás általi elzátonyosodásnak, miként már a többi ágak elzátonyosodtak. No már a török kormány indolens gondatlansága Európa szerte példabeszéddé vált s mégis a míg birtokában volt, részint a folyam medrét pallasidákkal erősítgette, részint pedig egyenesen a végre ott tartott gépek által tisztogattatá. S az orosz? mióta elfoglalá, e czélra csak egyetlenegy kezet sem emelt; a minek következése lőn: hogy a torkolat vízmélysége már is közel egy harmadrészszel kisebb, mint 1.5 év előtt volt. De ez csak nemleges ellenségeskedés; a czárnak 1836. febr. 7-én kiadott s minduntalan több-több zaklatással szavainak szoros értelmén túl foganatban tartott ukáza egy kis positiv adatot is nyujt. Az adrianopoli békekötés a török birtokban maradandó Dunatorkolat-ág vidékét hat mérföldnyire lakatlan pusztaságra kárhoztatván, az orosz kézbe adott szigetekre nézve is azt rendeli, hogy kivevén a veszteglőket (quarantaines), semminemü erősséget építeni, vagy telepítést tenni nem szabad. A veszteglő megengedésében senki sem akadott fenn, mert igen természetes, hogy a ki a Fekete tengerről a muszka birtokban levő dunatorkolati szigetekre lépni akar, azt veszteglés alá vetni joga van, t. i. a maga birtokára nézve. Igen, de az említett 1836-ki ukáz következtében az orosz birtok közegészségi ótalmazgatásánál meg nem állapodtak; – miként néz ki a sem erősíttetni sem telepíttetni nem engedett Leti és Georgiewsk sziget, miként állítgatják, miként zaklatják, akadályozzák, minő politiális ellenőrségeknek vetik ott alá az orosz földdel érintkezésbe jönni nem akaró hajókat is – mindez a hirlapokban feltünedező panaszokból közönségesen tudva van.
Vegyük most ehhez a legujabb keleti eseményeket. A szerbiai forradalom, a mint most már világosan kitünik, orosz érdekben történt és Szerbiában úgy, valamint Konstantinápolyban, orosz befolyással előre készített s azért a portát meg sem is lepte. Az az ilferman (letevő parancs), mely Ghika herczeget Havasföld herczegi székéről elüzé, orosz hatalom dictatuma. Szóval: ha szándékos vaksággal szemet hunyni nem akarunk, el kell ismernünk, miként a Duna félpartilag Zimonytól, Orsovától pedig már egészen orosz kézben van. Amott Hagemeister* capacitálja az oláhokat s moldvaiakat, miként jövendőjük csak úgy lehet, ha Oroszország vetélytársai lenni megszünnek; itt Nadeshdin magasztos sorokat ír a magyarországi rusznyákokról, kik annyi százados elszakadás daczára oroszok lenni meg nem szüntek; a minden oroszok czárja pedig még 1835 októberben megmondá kereken a varsói küldöttségnek, miként ő a szláv népfajhoz nem mint lengyel király, hanem mint minden oroszok czárja beszél; s hogy boldogság, valódi boldogság ezen hatalomhoz tartozni. És ime a Duna Zimonyon alól itt közvetve, amott közvetlenül eme kezekben van. Pedig volna bár akármi más, de csakugyan idegen kezekben, megis hibának tartanók kereskedésünk egész jövendőjét azon egy uthoz kötni, kereskedésünk egész fonalát idegen országoknak vezetni, midőn tengerpartunk magunknak is van; hát még midőn azon idegen kezek ilyenek, mint a milyenek! II. Katalin volt, ki az európai cabinetekbe a geographiai státusrendszer tanát behozta; s ne kételkedjünk, hogy az orosz politika saját tanát bizonnyal foganatba is veszi.
Hagemeister: Mémoire sur le Commerce des Ports de la Nouvelle Russie, de la Moldavie et de la Valachie. 1835. á Odessa et Simpheropol.
Szólhatnánk még az aldunai hajózásnak oly vad népek közötti természetes nehézségeiről; említhetnők, miként csak épen most is, egy triesti ház a Bánságban 30.000 mérő repczét vásárolván, azt szállítási költségkimélés tekintetéből a Dunának küldé s négy hajó terhe elsülyedett; s hogy az ily esetek épen nem ritkák; minek következtében a biztosító társaságok is maholnap csak vagy igen magas praemiumért, vagy épen nem biztosítandnak; mondhatnánk többet, ehhez hasonlót; de ily bajokon más politikai conjuncturák között emberi tehetség segíthetne, azoknak tehát nagy fontosságot épen nem tulajdonítunk, midőn a fentebbi tekintetek elég nyomósak, hogy meggyőzzenek, miként hazánk kereskedésének egész jövendőjét oly vonalhoz kötni, mely nem a mi birtokunkban van, megbocsáthatlan hiba volna. De mi hát ebből a következés? az-e, hogy a Dunának czélba vett szabályozását ne vigyük nagyobb erővel, mint eddig vittük? sőt igen; nincs áldozat, melyet e czélra sokallanánk, hanem azt akarjuk következtetni, hogy mulaszthatlan politikai képtelenséggé vált, mindazon jótéteményeket, miket nekünk a Duna mint belfolyam nyujt, vasut által az Adriai tengerrel saját kikötőnkben összekötni, s ekként kereskedési önállásunknak oly kaput biztosítani, melytől sem orosz quarantaine-i kény, sem angol-orosz háboru, sem szándékosan gyülni hagyott homokzátony el nem zárhat.
Mi a fiumei vasut mulaszthatlanságáról már sokszor szólánk, s még sokszor szólandunk, mert szeretnénk csekélységünk szerint közredolgozni, hogy e tárgy iránt részvét ébredjen, meleg és általános; nem olyan, mely a fiumei vasut ügyét az országgyülési utasításokra kiküldött választmányok acta-porai közé temesse félhideg, félmelegen, hanem oly részvét ébredjen, melynek »legyen« szavára egy-két év mulva a Porta ungarica sziklacsucsai azt mondják: »már van.« A pillanatok drágák, mind Nyugat, mind Kelet miatt. Nyugat miatt, mert biztos adatok után alig kételkedni, hogy a triestiek eget-földet mozgásba fognak hozni, hogy Fiuménket eltemetvén, a magyarországi kereskedést örökre monopolizálhassák. A Kelet miatt pedig drágák a pillanatok mindazon okok miatt, miket elsorolánk, s még azért is, mivel ily müveknek békére van szükségök; a béke pedig nem tudjuk, meddig fog még a keleti viszonyok bonyolódása közben tartani. »Igen, – mondjátok – de a fiumei vasut csak Horvátországon, az illyr ábrándok fészkén mehet keresztül«; igaz, de ép azért igen szükséges, országbiztossági tekintetben szükségesebb, mint más akármi.
Tehát vasut a Dunától Fiuméhoz!
