Igénytelen nézetek.*
Igénytelen nézetek.*
Az 1842-iki »Pesti Hirlap« 184-ik számából. K. F.
Ötvenkét éves gyürkőzés, készülgetés után immár csakugyan legfőbb ideje, a nyelvkérdési vitát országgyűlésileg bevégezni; mert minden habozás, minden kisszerü tapasztgatás csak a crisist hoszszabbítaná, csak az ingerültséget növelné. Föl kell tisztán, határozottan állítani, mi az, mit nyelv dolgában joggal parancsolhat a törvényhozás? s annál többet egy hajszálnyit sem, de azt egészen parancsolnia kell és mint tökéletesen bevégzett tényt kell a nemzet előtt felállítania; mert e szóban: »bevégzett tény« kimondhatlan erő rejtezik, megszünteti az a még következhető dolgok miatti aggodalmat; véget vet a kebelszorító bizonytalanságnak, melylyel a kétes jövendő, mint az alkonyat árnyóriása, sötétül nyulik bele az életbe; határt szab az átalakulás crisisének, s a tisztába hozott számadásnak mindazon hatalmat átkölcsönözi, mely e nagy szóban: »elvégeztetett« (consummatum est) bennfoglaltatik. Ha még valaki akadna, ki annyira nem ismeri az idők üterének lüktetéseit, miszerint azt hinné, igazán hinné, hogy egyet vagy mást (mint mondani szokás) amúgy sutytyomban a nemzet közéletébe besurranthatni, s az átalakulási crisist holmi fenékkerítgetésekkel kijátszhatni, annak meg kellene mondanunk, hogy egy csalóka önáltatásban ringatja magát. Van e korban egy megnevezhetlen valami, egy bizonyos személyesített gondolat, mely oly erős tekintettel bir, hogy ennek ellenében a szemfényvesztés ideje valóban lejárt, s a phasis elkövetkezése valóban kikerülhetetlen, mint a régiek fátuma, melynek a mythos még az isteneket is alája veté; ezen át kell esni, át okvetlenül, és mivel kell: minél elébb, annál jobb. Azért hát félre minden himezés-hámozással. »Nyilt jogszerüség a legczélszerübb potitika«, mondá Washington, kinek dicsőségét még a korzikai óriás is megirigylé. Ezen nyilt jogszerüséget tartók szemeink előtt, midőn kimondók véleményünket a választóvonal iránt, mely nézetünk szerint a nyelv ügyét bevégzett ténynyé idomítani alkalmas volna; ha ki ezen határvonalat szüknek, ha ki tágasnak tartja, szóljon okokkal, s mi örömest engedünk, de arról határozottan meg vagyunk győződve, hogy valamely választóvonalat föl kell venni s a dolgot végképen el kell intézni; különben minta hózuhatag, rohanva növend közöttünk a visszavonás. Teljes bizodalommal van okunk hinni, hogy az ország karai és rendei ezen végképeni elintézésben a kormánynál szives közrehatásra találandnak; mert a kormány kétségtelenül átlátja, hogy ha voltak is talán egykor idők, midőn a magyar mint ellenfél létezett, kitől tartani volt némi ok, s azért a magyar elem erőre kapását akadályozó módok ha jogszerük s helyesek nem is, de legalább megfoghatók voltak: most már azon idők rég elmultak, s a dolog egészen megváltozott. Most a kormány ereje a birodalmábani különféle nemzetiségek magához édesítésében áll, s főként ahozi szoros csatlakozásban, mely egy bizonyos külhatalom iránt nemcsak semmi rokonszenvet, sőt a leghatározottabb ellenszenvet érezi – és ez, a magyar.
De ha ekkép a törvényhozás közvetlen föladata teljesítve lesz is, koránsem lesz a dologban minden megtéve. Közszellem nélkül törvény, alkotmány csak egy henye gép, mely mozdító erő hiányában vesztegel hatástalanul. Itt van a végetlen tér a munkás szerény hazafiságnak, és ezen hazafiság meleg érzete az, mitől a nemzetiség virító jövendője függ, nélküle pedig, bármi törvényekkel sánczoljuk azt körül, nem lesz egyéb, mint egy üvegházi hervatag növény. Nézzünk csak arra délkelet felé, s ha látjuk azon jobb ügyre s jogszerübb eszközökre méltó energiát, melyet a kárhozatos illyr ábrándok álapostolai hitegetett hiveikben felköltöttenek, valóban szégyenelnünk kell magunkat a lágymeleg érzelmek fölött, melylyel a magyar nemzetiség szent és jogszerü ügyét a legtekintélyesb körökben még mindig pangásban tartják. Isten őrizzen minket, hogy valaha jogtalan eszközöket helyeslenénk, Isten őrizzen, hogy buzdítni akarnók a balirányu enthusiasmust, mely a magyar nemzetiség ellenségeit nyomás, gúny, üldözés, boszantás által akarná meghódítani; – ha vannak közöttünk ily vak, balgatag enthusiasták: tudják meg, hogy ügyetlen barátságuk a magyar nemzetiségnek többet árt, mint a legügyesebb ellenség; de midőn ezt határozottan roszszaljuk, más részről őszintén el kell ismernünk, hogy ama kis csapat délkeleten oly energiát fejt ki kárhozatos ügyében, melyhez hasonlót ha mi magyarok isten és világ előtt jogszerü ügyünkben e század folytán mutattunk volna, most nem kellene arról tanakodnunk: hogy mit tegyünk? De nálunk a magyar nemzetiségérti szent buzgalom igen sokáig valódi martyrsággal járt, mindig parányi kis körre szorult, s a középrend szerény lakaiból még mindig nem volt képes a fénypalotákig följutni. Avagy mutassatok nekünk fővárosunk díszei közt csak egyetlenegy hölgyet is, kinek pompás estélyein a hölgykoszorúban társalgási nyelv a magyar volna; kinek meghivói azon értesítéssel díszlenének, hogy a ház asszonya csak magyar nyelven társalgand magyar vendégeivel; mutassatok csak egyet ilyet, s mi hódolva hajtunk fejet, egyike azoknak, kik rá s családjára áldást kérendnek le az egekből. Pedig minő hatás követhetne egy-két ily lépést, minő hatalmasan bebizonyodnék, hogy divat hatalmasb, mint logika! De nem akarjuk ezt tovább fejtegetni; elég, hogy gyöngéden rámutatánk egyikére azon parlag téreknek, hol a nemzetiség szent szerelmének még igen sok teendője van és ellentétül rámutatánk elleneink energiájára, melyet ha vesztünkre tör is, becsülni tudjuk, követve látni óhajtanók.
Azon tömérdek módok között, melyekkel a közszellem fuvalmától ihletett hazafiság törvényhozásunkat a magyar nyelv terjesztése ügyében elősegíthetné, csak egyet akarunk még különösen megemlíteni, s ez az ügyesen vitt népesítés. Senki ne vélje, hogy midőn népesítésről van szó, a birtokosokat valami áldozatra akarnók buzdítani, távolról sem; önhasznukra akarnók figyelmeztetni; mert saját tapasztalásunkból tudjuk, miként még az 1–2 száz holdnyi kis birtokokban is igen gyakran van oly részecske, melyből semmi kigondolható módon sem vagyunk képesek annyi hasznot venni, mint népesítés által. Hát még a roppant terjedelmü pusztákon, melyekről igazán el lehet mondani, hogy a föld jövedelmezésének nincs nagyobb akadálya, mint a föld sokasága! – – – A nagy puszták nagy birtokosai ügyesen intézett népesítés által magoknak tetemes hasznot, a nemzetiség ügyének pedig fölszámíthatlan nyereséget eszközölhetnének. Sértenők olvasóink értelmességét, ha e szót: »ügyesen vitt népesítés« magyarázgatnók. A dolog magában igen világos. Hanem e szónál legyen szabad egy igénytelen figyelmeztetés. P. Gegő Elek moldvai utazásából s Döbrentei Gábornak Petrás Incze pusztinai (Moldvában) magyar pappali értekezéséből (l. Tudománytár, 1842. jul., aug.) tudjuk, hogy Moldvában még most is 50 ezernél több magyar lakik, sőt P. Gegő tudósítása szerint Bukovinában (Galiczia egyik kerületében) is van mintegy 7–8 ezer magyar, s hogy ezen gyarmatok székely szökevények által még most is szaporodnak. Minő tetemes nyomatékot adna ennyi magyar csak két-három nemzedék korán is a magyar érdekeknek, ha egy-két vegyes ajku megyének végetlen pusztáira szállíttatnának! Legyen szabad kérdenünk: vajjon nem elég fontos körülmény-e ez, hogy figyelmet érdemeljen a magyar törvényhozástól, mely a puszták népesítésére már 1723-ban is kiterjeszté (bár sikeretlenül) gondoskodását? S nem volna-e érdemes, hogy a jövő országgyűlés a kamarai pusztáknak státusgazdasági tekintetből is annyira kivánatos népesítését szemügyre véve, ezen külföldi magyarok áttelepítésének eszközlése iránt urunk királyunk előtt óhajtását ünnepélyesen kifejezze? Nekünk a dolog fontosnak látszik magában is, de kivált azon egybeolvadás tekintetéből, mely 50–60 ezer magyarnak jól számított, ügyes elhelyezéséből két-három megye vegyes ajku lakosainál természetesen elkövetkeznék.
Mondottuk még, hogy nyelv és nemzetiség ügye, a magyar nyelv iránti közvetlen rendelkezésén kívül a törvényhozástól még kétféle intézkedést igényel, melynek egyike a nemzetiségnek közvetett erősítését illesse, másika pedig a körül forogjon, hogy a nemzet ne várja gyáván, készületlenül azon zivatart, melynek egykor elkövetkezését mindnyájan valószinünek hiszszük.
A mi az elsőt illeti: már a fentebb említett népesítés is e rovatba tartozik; de ide tartozik különösen azon elégszer nem ismételhető figyelmeztetés, hogy a magyar alkotmány áldásait kell többekre s többekre kiterjesztenünk, ha szükségét érezzük, hogy a magyar alkotmánynyal ugyanazonos magyar nemzetiség hű védjei megszaporodjanak. Egy magyar középrend, mely nem szorítkozik egyedül a nemesség szük soraira, – ez az, a mire mindenek előtt s mindenek fölött szükségünk van. Ha vannak, kik csekély lapjainkat nem csak futólagos időtöltésre használják; emlékezni fognak azokra, miket e tárgyban a vámszövetségről s kir. városok rendezéséről szólva, több ízben fejtegeténk. Kár, nagyon kár, hogy az időszaki sajtó utjáni polemiázgatást hivatásuknak érező némely urak még csak annyi fáradságot sem vesznek maguknak, hogy megolvasnák azt, a mi iránt szót váltanak; mert ha megolvasnák, mégis csak lehetetlen volna, hogy át ne lássák, miként a kérdés teljességgel nem az, a miről ők declamálgatnak. Ilyen az a csillagos jó ur, ki vámszövetségi nézeteink ellen nem rég a Világban egy czikornyás czikket írt, s annak mutogatásában izzadott, hogy nem a vámsorompók tarták fenn a magyar nemzetiséget; hogy nagy logicátlanság tőlünk a német vámszövetségtől félni, s az ausztriávali szövetségtől nem félni; hogy Olaszországot a németekkeli szoros érintkezés meg nem németesítette stb. Boldog isten! mégis csak erős dolog ennyire nem akarni tudni, miről van szó! ennyire ignorálni valamely tárgyróli vitatkozás stadiumát, hogy ujak gyanánt árulgatnók némi szőrszálhasogató scholasticánkat, melyen a vitatkozás már régen túl van! Ismét meg ismét a jámbor angol, ki föltalálta Budapestet, a porost! Ha valaki egy bizonyos ellenvetésre, melyre már régen válaszoltatott, akként tér vissza, hogy a válasz gyámokait czáfolgatja; az nagyon rendin van, s köszönetet érdemel, mert egy fokkal magasabbra vitte a discussiót; de ha valaki azon rég választott ellenvetést kétszersült gyanánt eredeti egyszerüségében tálalja ki, a nélkül, hogy az időközben történtekről csak tudomást is venne: arra valóban felelet helyett csak bámulnunk lehet, s legfölebb alázattal kérdenünk: ha szokott-e olvasni magyar hirlapokat, vagy talán most jött Chinából, avagy – Japánból.
Tehát – egy magyar középrend az, mire a magyar nemzetiségnek mindenekfölött szüksége van. Rendezzük el a kir. városokat, uraim,! assimiláljuk őket csak magyarul tanácskozható polgárgyűlések által megyei szerkezetünkhöz, ruházzuk fel illő aránylagos nyomatékkal a nemzet alkotmányos életében, s nemzetiségünk ősi várát egy dönthetlen bástyával erősítettük. Ide csatlakozik nyomban a szepességi XVI város elrendezése. Ezen városok állapotja merő anomalia, pedig fontosságukat azonnal érezni fogjuk, ha eszünkbe jut, hogy éjszak felől honunk egyik őrszemét képezhetnék ép úgy, mint a nagyobb önállásra méltó Turmező amott délkeleten. Midőn az alkotmány áldásainak kiterjesztéséről van szó, titkolni soha sem fogjuk, hogy politikai hitünk vezérszavához híven, a munkás hazafiság szeretetteljes karjaival óhajtnók az egész népet alkotmányunkba felkarolva látni; de ismerünk időt s körülményeket, s azért csak azon meggyőződésünket fejezzük ki, hogy ha a most említetteken kívül, még a honoratiorok osztálya, minél tágabb határokkal körüliratván, a szabados községek követeivel egyetemben (N.-Kőrös és Kecskemét több százados példája szerint) szavazatjoggal felruháztatik: nyugodtabb kebellel bízhatunk nemzetünk jövendőjében.
Azonban van a jövendő conjuncturák közt egy valószinüség, melyet a miként közbeszéd tárgyává lőn, úgy nyilvánosan is meg nem vallani kábaság volna! Külföldi hirlapok különben is már régen hirdetik, s országos és megyei gyűléseinken, felírásainkban a tárgy előfordulta nem is újság, nem is ritkaság. De mi csak rövid szót ejthetünk a kényes ügyben. Délkelettől északnyugatig karolja körül hazánkat ama hatalom, mely még a mult század vége felé alig nyomott valamit Európa politikai mérlegében és ma? Napoleon mondá, hogy egykor Európa vagy republicánus, vagy kozák leend. Az elsőt franczia hiuság, a másikat mély politikai belátás mondatá vele; jóslata teljesedni ugyan nem fog, de csak úgy nem fog, hahogy nemzetek és kormányok jó, mint balszerencsét készen várva, nem hagyják magokat készületlenül meglepetni a jövendő által. Egy oly hatalom nagy vigyázatot igényel, melynek hibáit – ha ugyan hibáz – mindig mysteriosus homály födi, s mely csak diadalaiban nyilatkozik. »Áthathatlan, mint a fatum, hajthatlan mint a boszunák istene, megsebezhetlen, mint egy érczszobor« – mond egy franczia publicista* – ennek ellenében a játék nehéz, s a legfeszültebb energiával párosult argusi vigyázatot teszi szükségessé. Örök békére biztosító levele még senkinek sincs; – s ha egyszer elkövetkeznék a zivatar, honunk talán már veszélyben forogna, mikorra nyugaton még csak tanácskoznának. És az ember nem tudja, melyik ajtaja nyilandik meg a szélbarlangnak: éjszakon-e, vagy délkeleten? – és illyrismus és panszlavismus, annyi nyelv s vallás sympathiák. A magyar pedig? Tekintsünk vissza 1809-re. Ilyen a hajdan harczias magyar készületlenül!! És mi felszaggatni szeretnők mellünket, kitárni szivünk minden redőjét, hogy lássa kiki, miként nem gyáva szinezés, hanem eleven meggyőződés szól belőlünk, midőn kiáltani, s ezerszer kiáltani szeretnők: a magyar megérdemli a bizodalmat, mert a magyar tudja, hogy létele az ausztriai ház dicsőségéhez van csatolva. Van-e nemzet alkotmányszerü institutiói közt két szó, mely örökké füleinkben cseng, valahányszor nemzetiségünkre gondolunk. S e két szó? Lustra és Exercituatio, miként törvény s országos választmányok nevezik. Nemzeti őrsereg! mint Győr megye gyűlésén neveztetett. Miként? az más kérdés; – de – gondokozzunk.
Lacroix Fridrik.
