Kinevezések.*
Kinevezések.*
Az 1842-iki »Pesti Hirlap« 167-ik számából. K. F.
Huszonhét éve már, mióta hol a protocollaris diplomatiai nyujtogatásai, hol az áldozatokban kifáradott népek pihenő hajlama, hol a kölcsönös félelem, hol pedig a »parva sapientia regitur mundus« melletti szerencsés véletlen conjuncturácskák a világbékét általános európai gyulamlástól megóvták; és a béke napjának éltető melegében az anyagi érdekek mezején egy közönséges iramlás keletkezett a jólét felé, miközben egyes roppant jellemek nem emelkedének ugyan ki a tömegből óriásilag, mert ilyeket csak viharok idéznek elő, hanem az egész európai embertömeg, mint fürge hangyacsoport; szapora léptekkel ment rendeltetésének egy újabb phasisa felé. Azonban jeleket látunk föltünedezni a politikai láthatáron, melyek időváltozás közelgésére mutatnak. Francziaországban egy szerencsétlen kikocsizás tizenkét évek nehéz munkájának gyümölcsét, az új dynastia állandóságát hozza kétségbe s a pártszenvedélyek tüzére olajat önt; Angolhonban a socialis köteléket megszaggatással fenyegető irtózatos népinség oly crisisközeledést hagy gyanítani, melynek hatalmát aprólékos foltozgatásokkal sem whig, sem tory meg nem kérleli. Ez események nagyon fontosak. A mit Spanyolhonban évek óta látunk történni, nevezetes lánczszem minden bizonynyal az emberiség, szabadság s polgári viszonyok történetében, de inkább időnek gyümölcse, inkább következmény, hogysem ok volna s azért a hosszu béke folytában szövetkezett európai népviszonyokat közvetlenül meg nem zavará. De ha Frankhonban az Orleansidák királyi széke ingásnak indul, ha Angolhon óriási státusépítménye alatt a rég forrongó vulkán kitör: vihar üvöltend keresztül Európa minden szögletén. S ha ez valószinü, ha csak lehető: az idő komolyan int, hogy a nemzet házi dolgait ne késsék rendbehozni s felejtse már egyszer aprólékos békaegérharcz-érdekeit, miszerint minmagunkkal rendben lévén, nyugodt erővel nézhessünk elibe a jövendő hozományának.
De az angolhoni események ránk nézve még egy más szempontból is nagyon érdekesek. Szegények vagyunk, a pénz szüke közöttünk naponkint nagyobb és nagyobb mértékben érezhető, nemzeti hitelrendszerünkben s nyerstermékeink belfogyasztási árviszonyaiban folytonosan a legszomorubb fluctuatióknak vagyunk kitéve, úgy hogy egy évben termékeinknek csaknem semmi ára sincs, más évben népünk az éhenhalás kinaival küzd, tömérdek productiv erők, melyek nyerstermékeink becsét sokszorozhatnák, gyümölcstelen szunnyadásban veszteglenek, külföld iránti tartozásunk pedig naponta nő s így habár földünk kimeríthetetlen kincseinél fogva egy általános bukás örvényszélén nem állunk is, de legalább a nemzeti közjólét s vagyonosság kifejlődése kellő arányban kétségkívül nem növekedik. Mindezen és száz meg száz egyéb okoknál fogva, melyek közt a német vámszövetségi státusoknak nemzetileg védett műipar általi szembetünő gyarapodása, mint gyakorlatilag vonzó példa nem utolsó helyen áll, úgy látszik, bizonyos tenni akarás szelleme kezd a nemzeten szétterjedni, mely egy honi műipar előidézését s lassankint a külföldi szorgalom vontató kötelékérőli leszabadulásunkat veszi irányul. És épen most, midőn az alig keletkező gyermekszellemnek minden oldalról biztató dajkálatra volna szüksége, előáll Anglia gyáriparos kerületeiben az általános népinség; az éhenhalással küzdő nép, mint féket szakított szilaj ló, elveszti tiszteletét a tulajdoni jog s a társadalmi viszonyok iránt és nomád csordákba csoportozva jár erőszakkal fel és alá, megrohanja a kerteket élelemért, sőt mint ellenséges tábor pénzt is requirál, szóval: a minden fenyítéket gunyoló éhség hatalmától üzetve, a socialis rend épületét felforgatással fenyegeti. És ime, azonnal akadnak emberek közöttünk, kik a dolog felszinétől elkapatva, a vesztegelhetés reményében hosszura vont arczczal imígy kezdenek suttogni: »Gyáripart akartok előidézni? Istenért! Óvakodjatok oly proletarius tömeget teremteni, melynek létele egyes roppant gyártulajdonosok kényétől, vagy szerencséjétől függ; nézzétek Angliát: ő, a gazdag, a hatalmas, azon ponton áll, hogy a gyáriparos népesség által egész állománya tőben megrázassék« stb.
Nálunk, municipális szerkezetünknél fogva, az ily suttogások itt-ott könnyen határozó befolyásra vergődhetnének s azért szükségesnek láttuk, a dologról egy-két nyugtató szót szólani. Nem akarunk ugyan mi ezúttal az angliábani abnormitások okainak részletes fejtegetéseibe bocsátkozni, idegenszerü viszonyok szövevényes tömkelege az, melyen egy napi munkával át nem eshetni; annyit azonban a legfőbb általánosságban mondani merünk, hogy nagyon tévedne, ki ezen catastrophát, melynek végeredménye teljességgel ki nem számítható, akár csak egyedül Anglia gabnatörvényeiből, akár csak Lord Palmerston diplomatikai botlásaiból, akár egyedül csak a német vámszövetségből szóval: akárminemü egyes adatból külön ki vélné magyarázhatni; s azért nemcsak arról nem kételkedünk, hogy oly »akarnék is, nem is« lépésecskék, mint Sir Robert Peel módosított gabnatörvénye s vámtarifája, az angol státustestben halomra gyült kóranyagon csak pillanatnyilag sem segíthetnek, hanem azt is hiszszük: töröljek el ma egészen átokterhelt gabnatörvényeiket, melyek úgy állnak Anglia történeteiben, mint a földbirtokos oligarchia hatalmávali visszaélésének szégyenoszlopa: a baj már mégis annyira nőtt, hogy ezen egy gyógyszer által pillanatnyilag enyhítve, engesztelve talán, de gyökeresen orvosolva bizonynyal nem lesz; mert valóban nem sok studiumra van szükség, hogy átlássuk, miként ezen rémületes kórállapot tömérdek státusintézkedési aggregatumok eredménye, melyeknek állandó egyetemes typusa volt: hizlalni a vadászebet a nyulak rovására, pártfogolni a macskákat az egerek ellenében, szóval: néhány kevés hatalmasok érdekének az egész jóvoltát alárendelni. Ennélfogva mi a thesist Angliára nézve így véljük felállíthatni: nem a gyárak okozák a népinséget, hanem a természetellenes státusállapot az inségnek annyi kóranyagát idézte elő, miszerint kitörésének még a magas fokra hágott gyáripar sem volt képes elejét venni. Avagy tegyük föl, hogy nem volnának gyárak Angliában, tegyük föl, teljesednék a Standard czimü humánus tory-lap ördögi óhajtása (1841. junius 5-iki szám), miszerint a földbirtoki érdekek védelmében azt kivánta: bár Nagybritánniának minden gyárai s manufacturális városai egyszerre elsülyednének, kérdjük: több vagy kevesebb kenyere, több vagy kevesebb keresete volna-e ekkor a birtoktalan millióknak? Aztán ott van Irland, a szerencsétlen Irland, annak alig van gyáripara s kevesb inséget szenved talán? Vagy kevésbé borzasztó az irlandi pauperismus képe, mint Angliáé? Ehhez, úgy hiszszük, nem kell kommentár. Nézzünk végig Nagybritánnia institutióin, melyek minden státusférfiu tanulmányára oly igen méltók és látni fogunk egy feneketlenül rossz agriculturális törvényhozást, melynél egyenesen czélul látszik kitüzve lenni, hogy a szabad földbirtoknak még csak fogalmát is ki zárja; látjuk a pompás parkokká átvarázsolt Anglia egész földjét néhány ezer majoresco kezeiben, úgy hogy ezer család közül egyetlenegy van földbirtokos s minden bérlőket, szolgákat együvé véve, az ország népességének alig egy negyedrésze talál a földbirtokos érdekek körében keresetet; vegyük hozzá, miképpen ezen túl hatalmas casta a roppant tömegnek ellenében oly szeretetlenül viselte magát, hogy még csak az olcsó kenyérvétel jóvoltából is tiltó törvény által kizárná, de kegyetlenül kegyelmesen az éhező milliókat nagyszerü alamizsna-rendszerének erkölcsi és jellemrontó hulladékaira utasította; vegyük föl mindezt s kövessük hatását ezernyi szétágazásiban és meg leszünk győződve, hogy nemcsak a világconjuncturák különös kedvezése mellett magas fokra hágott gyáripar nem teremté e catastrophot, de sőt sok ideig villámhárítóul szolgált ellene, úgy hogy nélküle ezen abnormitások között lehetetlen lett volna sokkal hamarabb ki nem törnie.
Nem tagadjuk mi ugyan, hogy azon állapotban, miszerint egész vidékeknek egy-két nagy gyártulajdonos nyujt élelmet, korántsem találjuk föl a szocialis viszonyok ideálját és hiszszük, hogy az emberiség előhaladásának végetlen ösvényén elkövetkezendik azon stádium is, midőn egyes nagy gyárvállalkozók helyére a kézmunkás-osztályok filléreire alapulandó egyesületi szellem lépend, melynek segítségével a gyármunkás ép úgy, mint hajdan a kézmüves, magának dolgozandik; másrészről igaz, hogy a pauperismus rémarcza naponkint rémítőbbé leszen a vénhedő Európában s e világrész még előbb-utóbb keservesen fog lakolni azon vétkeért, hogy álladalmi szerkezetében a proletariusok seregéről megfeledkezett. Nem régiben egy angol lelkész (Dundee táján) vallásos buzgalma hevében a nép füleibe imígy mennydörgött: »Templomba járni nincs időtök, de van arra, hogy az anti-gabnatörvény, vagy chartismus utazó apostolait hallgassátok és jogokért ordíttok! Mik a ti jogaitok? megmondom nektek – szól mennydörögve – jogotok a pokol s az örök kárhozat.« Valóban ez a jámbor nagyobb igazságot mondott, mint gondolá. Ez az állapot az, melyet Európa nagy részének polgári institutiói a proletáriusoknak osztályrészül adtanak s mivel ez így van, lehetetlen, hogy a természetellenes állapot magát elébb-utóbb meg ne bosszulja, hacsak a növekedő bajt igazság s józan politika a proletárius tömeg érdekeinek számbavételével idején korán meg nem előzi; annyit azonban bizonyosnak hiszünk, hogy a gyáripar ép ezen érdekek számbavételének nem akadályaihoz, hanem segítő eszközéhez tartozik, mert az élelemkereset módjainak számát növeli.
Alkalmazzuk ez elveket egy-két szóval Magyarországra. Im! a nagy részben már begyüjtött aratás áldásai épen csak most engednek kebeltágító lélegzetet venni a szorongatott szívnek, melyet télen-tavaszon át az irtózatos népinség s éhenhalás látványa gyötört; mert borzasztó, de igaz, a szó legteljesebb értelmében igaz honunkban a lefolyt félévben az éhenhalásnak emberélet is hullt áldozatul. Ámde kérdezzük: több hullott volna-e, vagy talán ez sem? Nagyobb volt volna-e az inség, vagy talán kisebb, ha gyáraink voltak volna, melyekben a szükölködők keresetet találhatának? E kérdésre – úgy hiszszük – nem kell felelet. Különben is azt józanon sem félnünk, sem remélenünk nem lehet, hogy gyáriparunk egy félezred év alatt oly terjedt fokra hágjon, miszerint honunkban jóban mint rosszban az angol gyárkerületek képmása mutatkozzék; s ha mégis valakinek képzelgő tehetségét e rém gyötörné, emlékezzék azokra, miket Pulszky Ferencz barátunk mondott, t. i. hogy hazánkban nagy még a müveletlen föld területe, itt még a gyárakból elbocsátott proletárius gyármunkás (ha földünket felszabadítjuk) élelmet a földmüvelésben is találhat s így a szabad föld az iparszabadság káros oldalától is képes megóvni. S itt e szavakban fekszik syllogismusunk berekesztése. Aggodalmat szül némelyitekben a proletárius állapot képe? Emlékezzetek, hogy honunknak is van tömérdek proletáriusa – a zsellérsereg – melynek, ha földbirtoki viszonyainkon törvényhozásilag nem javítunk, természetesen naponkint szaporodni kell. Honunk s Angolhon közt e tekintetben is van hasonlat, de van különbség is. A hasonlat az, hogy agriculturális törvényeink mindkettőnknek olyanok, melyek a földbirtokszerzés szabad mozgalmának s a kisebb földbirtokos osztály keletkezésének útját állják (amazt nálunk az ősiség s vele rokon majoratus és incapacitás, emezt a roppant tömegekbeni gazdálkodást lehetségesítő urbéri viszony ok eszközlik), az ily irányu törvényhozásnak pedig szükségképen nagyszámu proletáriusokat kell teremteni, a minthogy teremtett is aránylag itt, mint amott; a különbség pedig az kettőnk között, hogy ott ezen balirányu törvényhozás miatt a baj már annyira nőtt, miszerint még a virágzó gyáripar sem volt képes rajta segíteni; nálunk ellenben a gyáripar a mint a köznek tömérdek hasznot hozna, úgy a proletáriusi bajt is nagy részben enyhítené; e mellett azonban, ha palliativákkal nem akarjuk magunkat áltatni, itt mint amott vissza kell vinni az agriculturális törvényhozást azon irányra, miszerint a birtokszerzési szabad mozgalomnak utját ne állja. E nélkül nincs gyökeres orvoslat, nincs üdvösség. És ismét itt vagyunk az ősiség s urbéri váltság eszméinél.
