A teendők legfőbbike.*
A teendők legfőbbike.*
Az 1846-ik évi »Hetilap« 60-ik számából. K. F.
…Miként a fergeteg közelgetése minden utasra ösztönszerűleg azon hatással van, hogy széttekintsen, hova húzza magát a zápor elől: úgy azt hiszem én, hogy az események, melyekre vonatkozom, minden gondolkozó magyar elmélkedését ösztönszerűleg azon tárgyra vezetik, melyről szólani fogok. Meg vagyok tehát győződve, hogy sokan, igen sokan vagyunk, kik e kérdést a teendők legfőbbikének tekintjük.
Hasonló ösztönnek engedve, hasonló hittől vezéreltetve, nem egyszer hoztam szóba már dolgokat, mik körül felszólalásomat köz eszme-surlódás követé, épen mert nem kénykedv, hanem a körülmények intése szerint választám elmélkedéseim tárgyait. Igy fog történni, így történjék, óhajtom ez alkalommal is. S csak ez történjék, csak sikerüljön eszmecserét felidézve látnom e tárgy körül: czélom érve van. Mert nem hízelgek magamnak annyi belátással, hogy meg tudjam oldani a csomót, melynek kötésén századok hatalma dolgozott; hanem hiszek nemzetemben annyi értelmet, hogy eltalálja a helyes módot, hiszek annyi ép erőt, hogy véghez vigye, miben a nemzeti értelem, a kormánysegítség öszpontosuland.
Azért hát – in medias res. – Az úrbéri viszonyokbóli kibontakozásról akarok szólani. E tárgy az, melyet a teendők legfőbbikének hiszek. Ilyennek mondtam már a Hetilap 51-ik számában. És mondtam azt is, hogy e kérdés nem tisztán magánjogi, hanem főképen közjogi kérdés, melynek megoldása magánjogi úton a világon még sehol véghez nem ment. És véghez menni nálunk sem fog. A státus financialis közbenjötte kikerülhetetlen.
Im most van törvényünk, mely az örökváltságot, ha mindkét fél (földesúr és jobbágy) megegyezik, engedélyezi. Ez magánjogi szempontból hozott törvény. Kérdem én, lehet-e ember széles e hazában a ki higyje, hogy e törvény mellett hazánk az úrbéri viszonyokból századok alatt is kibontakozzék?
De tovább megyek.
Alkottassék törvény, mely a földesurat kötelezze, hogyha jobbágya magát örökösön megváltani akarja, azt ellenezni ne legyen hatalmában, kérdem, van-e ember széles e hazában, a ki higyje, hogy ily törvény mellett is az úrbéri viszonyokból hazánk egy század alatt tökéletesen kibontakozzék. – A ki ezt hinné, arról bátran el merem mondani, hogy áldott térmezőn fekvő faluját talán, de az országot, az ország népét, a nép állapotját nem ismeri.
Aztán még azt is kérdem, ha bár az ily módom kibontakozás reménye képtelen ábránd nem volna is, nem veszélyes önmystificatió volna-e hinni, hogy a kérdés fonalának álmosan lassu legombolyítására időnk van századokig? Nem az ókori sybilla-könyvek regéjénél vagyunk-e, hol a késlekedő vevő háromért fizet annyit, mennyiért előbb mind a kilenczet megveheté.
Az 1836-iki úrbértörvény a legkevesebb volt, mit e nép millióinak irányában a XIX-ik század jogérzete, s humanismusa szerezhetett; sőt a legkevesebbnél is kevesebb volt. S mégis kérdem: van-e földesúr széles e hazában, ki az 1836-iki törvények után az úrbéri viszonyokba szerelmes tudjon lenni. Pénzért mutathatnók, a »ritka raritást« – ha van – megérdemlené.
Avagy lefessem-e státusgazdászati szempontból kimeríthetlen bajait ez állapotnak? Izzó tűz-folyadékba mártsam-e tollamat, hogy hű rajzát adjam mindazon gyűlöletességeknek, miknek az úrbéri állapot kiapadhatlan forrása? Számba vegyem-e az irtózatos veszteséget, melyet a robot és dézma, a restségnek, naplopásnak, ipartalanságnak, szándékos csalásnak, mindennemü erkölcstelenségnek pokol-iskolája okoz a státusnak, a földesúrnak, s a népnek is? Fejtegessem-e a keserűséget, melyet mindkét részről táplál szakadatlanul, s az ebből eredő erőtlenséget, melyben sorvadunk? Nevetségest tenne; a ki bizonyítgatná, hogy a nap világít, hogy a tűz süt. Hivatkozom a köznemzeti érzelemre, hivatkozom még azon ősz szakálu jó emberekre is, kik magokat jobbágyaik irányában – bona fide ábrahámkori patriarcháknak álmodják. Vessenek számot az év napjaival tavaszi szántástól a havas hegyközi tatárka aratásaig, s mondják meg önmaguknak: tud-e patriarchalis szivök szerelmes lenni az urbarialis viszonyokba.
Ha nem tud, ha lehetetlen, hogy tudjon, vessenek egyszersmind számot a honszeretet sugalmaival mint hazafiak. Honszeretet! keblünk szent érzelme! te ki nem alhatál e honnak fiaiban. Midőn a pártszenvedély vihara ellenséges táborba szállít, kik polgárilag testvérek vagyunk, midőn az önzés sugalmai megerőtlenítik a hazafiság érveréseit, lehetnek pillanatok, hogy a hazafiság templomában megritkulva imádkoznak a honszeretet hívei, elhagyott koldusokként; de e templom istene nem semmisült meg, mivelhogy temploma néha üres: egy nagy percz szikrája fellobbantja újra a magunkba szállás lángjait, és az ellenséges tábornak harczosai és a pillanatnyi önzés rabjai áhitattal omlanak az oltár zsámolyához, szivök szívéből rebegvén: »Te neked élned kell, óh, hon! élned mindenek felett, habár áldozatul hulljunk is életedért«.
Ezért áhitatra hivatkozom én polgártársaimnál, miután a földesúri osztály magán úrbéri kellemetlenségeinek keserű kenyerére már hivatkozám. Tizenöt éve tarkábbnál tarkább színvegyületekben tünnek fel hazánk jövendőjének biztosítására terveink, emezt akarjuk, amazt akarjuk, és számítgatjuk lépéseinket, mint a sak-játék vonásait; pedig a nemzet sorsa bizony csak oly sak-játék, melynek játék-kövei közzé hatalmasan bele replicáz a historia fergetege, mígnem a systematicus játékosok azon veszik észre magokat, hogy játék-köveiket elhordta a szél. Mit akarunk mi a játékdühvel? Azt hiszszük: megmentjük a hazát toldozó, foldozó reformkárokkal? azt hiszszük, biztosíthatjuk nemzetünk jövendőjét, ha a jövendő épületének alaprakását elmulasztottuk? És mi lehet ezen alap más, mint a néppeli egy testté forrás, s ekként egy ép, egészséges nemzeti test előteremtése, erről pedig miként lehet csak álmodnunk is, míg az úrbéri viszonyoknak gyűlölség-nemző választófala közöttünk fennáll, melynek erkölcstelenítő hatása annyira ment, hogy egy borzasztó latin közmondás kapna lábra az országban, mely azt hirdeti, hogy ép a legkegyesebb földesúr szenvedi legtöbb kárát az úrbéri viszonyoknak. A haza népének mindnyájan tagjai vagyunk, s ha nem a nép végett van a státus, én nem értem mi végett van. Bizony, bizony mondom, minden jó szándoku törekvésünk hazánk jövendőjének biztosítására »pengő ércz és csengő czimbalom«, ha a néppeli egyesülés morális alapjára nincs fektetve.
A közönséges viszonyok mindennapi felfogásának philosophiája is elég volna tehát arra, hogy bevalljuk, miként 1846 körül nem lehet szükségesebb lépés, mint az úrbéri viszonyokbóli kibontakozás; de én tudván miként a következetlenségnek is megvan a saját logicus ereje, nem akarom kétségbe hozni, hogyha események nem jöttek volna közbe, melyekben isten ujjának parancsoló intése nyilatkozik, talán még egy-két országgyűlésen át tengetni lehetett volna toldozásokkal ez állapotot, bár mindig a földesúri osztály kárával, mert a Sybilla könyveiből mindig kevesebb, az ár pedig mindig ugyanaz maradt volna. Ámde közbejött egy nem várt, s minden számvetésen kívül levő rendkívüli esemény, mely e kérdést kétségtelenül a teendők első fokára emelé, s a halasztást nem türhetővé tevé.
A Hetilap 51-ik számában Austria financiális állásáról nehány szót ejtve, említettem azt is, miként a galicziai zavarok következtében ott a jobbágyviszonyok státusintézkedés általi kiegyenlítése kétségtelenséggé lőn. Kül- s belföldi lapok hirdeték, miként ő cs. kir. Felségének kormánytanácsai a galicziai általános jobbágyváltság tervével foglalkoznak. Az e tervről szárnyalgó hír kétségtelenül tanulságos reánk nézve is, de mint még állapítatlan valami, értekezés alapjául nem szolgálhat. Annyi azonban bizonyos, s ezt, mint már máskor is mondám, Európában minden gondolkodó ember érzi és tudja, hogy amott a szomszédban a hosszu fuvart eltörlő organicum statutum mellett a dolog nem maradhat, s a jobbágyviszonyokbóli végkibontakozás kikerülhetlen kénytelenség.
A mennyi pedig Galicziában történendik, annál kevesebb az austriai birodalom többi tartományaiban, melyekben még a jobbágyi állapot fennáll, szintúgy nem történhetik. Ellenkezőt sem a közös uralkodó szív-érzelmei, sem a kapcsolatos viszonyok hatalma nem engedhetnek.
Ez így levén, minden gondolkozó magyarnak saját ítéletére bízom, hiheti-e, hogy ezen kikerülhetlen átalakulás itt a szomszédban érintetlenül hagyhatna minket, ezen nagyfontossága események színhelyéhez közös uralkodó által kapcsoltakat? Ez lehetetlen, s ha lehetetlen, nem természetes postulatuma-e alkotmányos életünknek, ha csak a Mária Theresiabeli dolgoknak második felvonását tapasztalni nem akarjuk, hogy a kikerülhetlen kérdés által magunkat meglepetni ne hagyjuk; hanem nyilt, loyalis eszmecsere által fejleszszünk közvéleményt a módok iránt, miszerint e kérdést a földesúri osztály kármentesítésével megoldhassuk, s megoldásával hazánk jövendőjének alapját, az aristocratia s a nép közti választófal gyűlöletességének elsimításával megfektethessük.
Szólottam én e tárgyról minden színezetü emberrel, s mondhatom, lett légyen akármely politicai színezethez tartozó, nem találtam emberre, ki az úrbéri viszonyokba szerelmes volna; ki azoktól menekedni méltányos módon nem óhajtana. Tudakozódtam hiteles férfiaknál, kivált az északnyugati határszéliekről, tudakozódtam a hangulatról, mely e kérdés iránt uralkodik, s úgy értesültem, hogy a kármentesítés nélküli puszta eltörlés eszméjének ugyan természetesen nem barátai, de a kárpótlás melletti általános országos váltság iránt a földbirtokos osztály mindenütt kedvezőleg nyilatkozik, mert az úrbéri viszonyt károsnak, gyűlöletesnek érzi mindennap, a kiegyenlítés késleltetésében pedig ha veszélyt nem, legalább nagyobbodó áldozatot sejt.
És azt gondolom, nem ok nélkül. Miután pedig tagadni csakugyan senki sem foghatja, hogy partialis örökváltságok legjobb neme által is nyerve semmi sem volna, mert nem volna általa semmi sem bevégezve, e kérdésben pedig végezni kell, különben semmit sem tettünk, semmit sem hárítottunk el, a legnagyobb botorságnak hinném, ha magunkat vagy eredménytelen föllépéskékkel altatni, vagy a historiai kénytelenséget hallgatással eltávolíthatni akarnók. Sőt inkább közelítsük meg a dolgot férfias nyiltsággal, s kisértsük meg helyzetünk, s viszonyaink tekintetbe vételével az utat és módot tisztába hozni, mely által e nagy státusgazdászati életkérdés, a státus közbenjöttével akként megoldható, hogy megoldásával mind az ország, mind a földesúri osztály, mind a nép nyerjenek. A dolog nem lehetetlen, csak akarni kell, csak használni kell tudni a perczet, melyben boldogtalan eseményekből bár, isten bölcsessége szerint oly conjuncturák alakultanak, melyek a végmegoldást, úgy a földesúrnak, mint a közdolgokat magasabb szempontból tekintő hazafinak érdekében levővé teszik.
Én csak meg akartam az óvatosság határai közt mutatni, mit a Hetilap idézett számában, rideg szárazon mondottam volt, t. i., hogy az úrbéri viszonyokból általános országos váltság általi kibontakozás, a kérdések legfontosbika, legszükségesebbike.
