a) A november 10-i országos ülés vitáinak további ismertetése: Tarnóczy, Nagy Pál, Szombathelyi, Balogh beszédei az örökváltság m… | KOSSUTH LAJOS ÖSSZES MUNKÁI

Teljes szövegű keresés

a)
A november 10-i országos ülés vitáinak további ismertetése: Tarnóczy, Nagy Pál, Szombathelyi, Balogh beszédei az örökváltság mellett.

Posonyban, November 15-én, 1834.

Folytatás a 10-ik novemberi nevezetes országos ülés vitatásaibol:

TARNÓCZY: Midőn a kir. válasz tartalmát megszomorodott szivvel, s nemtelen polgártársaim eránti mélly szánakozással olvastam, valának szempillanatok, mellyekben magamat adózónak képzelve, tartalmait mintegy az ő szemeivel s érzelmeivel fontolgatám; és ekkor rémülés lepett meg, mert vas kezekkel láttam ösze zuzatni, mit minden földi boldogságnál inkább kivántam volt: a felszabadulás reményét! És bámulásba borúltam, mert onnan értt e csapás, honnan minden emberi felszámolás szerint csak könnyebülést, csak segedelmet várhaték és midőn máshonnan láttam a reménység sugárát virúlni, leszálni pedig a napot ott, ahonnan felköltét reménylém. Kételkedni kezdettem, estve legyen e vagy reggel? álom karjaiba vessem e magamat, vagy fris munkáságra készüljek? s e bizontalanság közt a kétségbe esés fekete éjébe kellett vala merülnöm, ha csak a nemesség nagy lelkűsége, a te[kinte]tes RRbe helyheztetett bizodalom őrző angyalként segédkezet nem nyujt. És felébredvén andalgásombul, mi nagy vala ismét csudálkozásom, midőn már nemesnek tudván magamag, kezeimet még is resolutionak eddig országunkban ösméretlen lánczaival lekötözve lenni tapasztalám. Lekötözve akkor, midőn polgártársaimnak a legszelidebb módot akartam nyujtani, mellyel e világon valaha szabadság szereztetett. És valóban még most sem foghatom meg, hogy lehetett illly kevés szavakkal annyi könnyeket hullasztani, annyi reményeket összetiporni, s minket, kikre mégis már akaratunk ellen szállott a szabadság, akaratunk ellen bilincstartókká kárhoztatni, kiknek soha hatalmukban se álljon e szomorú hivatalrol szivünk sugallására, az emberiség diszére lemondani. Nem akarom ismételni ama sokszor felhozott bizonyitást, hogy országunk birtokossainak mindenkor gyakorlott jusai közé tartozott légyen jobbágyaikat minden uri tartozásaiktol felmenthetni, mert midőn már felső biró előtt forog a per, az alsóra, a multra t. i. melly a még nem létező jelenkornak competens birája nem lehetett, hivatkozni nem szeretek, sőtt a törvényhozó fő kötelességei közé számlálom, hogy az idő kivánatainak megfelelni, s a jövendőnek mennyire halandótul kitelik, áldásteli irányt adni igyekezzék. Nem is szándékom nemtelen polgártársaimnak mostani helyzetét eleven szinekkel festeni, mert szomorúság fojtaná el szavaimat; azt mindazáltal nem lehet nem érintenem, hogy kinek a statusban ingatlan vagyont birni jusa nincs, kit a status nem tart méltónak hogy hoszas fáradozás után független életre szert tehessen, ez azon polgári társaságnak nem polgárja, s belőle mintegy számkivetve van; és mivel a Status róla vagy épen nem, vagy igen keveset gondolkozik, a reciprocitásnak változhatlan örökös törvénye szerint a statusnak vagy semmivel, vagy csak igen kevéssel tartozhatik, mellynek mi legyen következése? a priori argumentálódnom épen nem szükség, mert borzasztón áll előttünk hazánknak természet elleni sorvadása! Tudom én, hogy a különböző vélemények felekezetei közt van egy, melly a mozdulatlanságot fő elvé tüzvén ki magának, magát fentartónak nevezi,* de midőn föld, nap s mindenek a physicus és moralis világban mozdúlnak, a vélemény keblünkben változik, e közönséges mozdúlatban maradhat e veszteg valami a nélkül hogy meg ne bukjon, ha csak a mozdúlást ügyesen nem követi? és ha nem maradhat, nem inkább megbukásunknak akarat elleni eszköze e ezen felekezet, mint fentartásunknak? Ösmerek én egy gyermeket, kinek szenvedelme ruhájának repedéseit újjaival nagyobbitani, ki sirásra fakad, midőn annya azokat gondos kézzel foltozni igyekszik; ez is egy kis conservator, t. i. a hijányoknak conservatora, s ilyektől mentse meg az Isten hazánkat, mert: fata volentem ducunt nolentem trahunt.* De szinte hallom én, miként adják feleletül, hogy az usufructuatio megadásával már az adózó jelen szükségeinek elégtétetett. Én ugyan e concessióba sok becset nem helyheztetek, de ha bár a szempillantatnyi kivánatoknak nagy szüken meg is felelne, valjon mi csak úgy in dies éljünk e s a jövendőrül ne gondoskodjunk? T[ekintetes] RR!! Midőn dicső eleink hazánkat, sőtt egész Europát a keletnek fegyvere ellen három századokig erényteli példával szinte csak egyedül védelmezték, szándékjok nem vala, hogy az ellenségtől megmentett országot mintegy martalékul tekintvén, azt egészen magoknak tartsák, s belőle mást minden kizárjanak, ki a hazának szinte annyit, de más módon áldozott. Mert hiszen ekkor czéljok az ellenség czéljával tökéletesen megegyezett volna; annyi erény pedig annyi önséggel egy emberben nem férhet össze, hanem a haza minden lakosinak békességet, ön magoknak dicsőséget, s minden magyarnak hazát szeretni, és biztositani akartak. Kövessük mi is példájokat, mert csak ki pénzen vette jussait, kivánhatja méltán hogy pénzt kamatoljanak, de kinek érdem jutalmaúl adta azokat a Haza, annak csak új érdem ingeréül szolgálhatnak, s ingerül annak bébizonyitására hogy az érdem jutalmánál magát az érdemet nagyobra becsüli, és midőn a Haza kivánja, az emberiség várja, teljes készséggel áldozik. Mondjuk meg tehát még egyszer koronás Fejedelmünknek, ne kivánná hogy ember az embert, a magyar a magyart örökös szolgaságra itélje; és tisztelni fogja tettünket Europa, és a magyar nemesnek neve ah istoriában ujra fog ragyogni.*

Az országgyűlési követek konzervatív felfogású csoportjára céloz.

Seneca, Epistolae, 107. 11.

V. ö. Jegyzőkönyv, IX. k. 188. s köv. l.

NAGY Pál: A m[éltósá]gos Előlülő által ezen V-ik t. cz. 2-ik §-nak foglalatja ellen tett kifogások* mind azon feltételen alapúlnak, mintha mi most egy új, eddig ösméretlen törvényt akarnánk alkotni. Én azonban állitom, hogy egyedül azon törvény erejü szokást, melly Hazánk alkotmánya kezdetétől fogva minden időszakokban törvényesen divatozott, akarjuk nyilván kifejezni, s az urbariomba mint a jobbágyság jussainak s kötelességeinek cathecismusába béiktatni, a mit utóbb beszédem folytában bővebben ki fogok magyarázni. Ha őseink akkor, midőn ezen földet elfoglalták, makacson ragaszkodtak volna bálványaikhoz, törvénykivüli életmódjokhoz, vérontó rabló systemájokhoz és nem alkalmaztatták volna magokat azon új Europai társaság törvényeihez, mellybe léptenek; nagyon kételkedem, ha valjon állott volna e még most is Scithiai rendtartásunk? Különös és figyelemre méltó dolog az, hogy ezen Asiai jövevény csoport, a miveltségnek akkoron már sokkal magasb lépcsőjén álló minden Europai nemzetek között legelső volt, melly magának törvényes alkotmányt szerezett. Akár első királyaink bölcsességének, akár külföldi befolyásnak, akár különös Isteni gondviselésnek köszönjük, elég: hogy eleink minden vérontás nélkül már ezelőtt 800 esztendőkkel Constitutiót alkottak, mellyhez más miveltebb nemzetek csak későbben jutottak, némellyek pedig épen csak a legujabb időkben ezer veszélyek között jutni törekszenek! Mióta e jelen országgyülésének legfelsőben hire futamodott, minden jó hazafinak ohajtása vala, hogy szeretett Hazánk, melly már a constitutio első megszerzésében olly szerencsés vala, most ismét megtartván a mi jó, módositván a mi módositandó, s elvetvén mi az időnek lelkével, a kifejlett emberiség jussaival, a köz véleményel többé meg nem fér, olly szerencsés legyen, hogy minden vad erőszak és vérontás nélkül uj szövetségre lépvén Europa népeivel, constitutióját részben az uj világ törvényeihez alkalmaztatva úgy alapitsa meg, hogy annak oltalma alatt unokáink ismét boldog 800 esztendőket élhessenek. Eme nagy problémát nagy részben szerencsésen megfejtették a t[ekintetes] RR midőn a m[éltósá]gos FőRRkel egyetértőleg az urbéri V-ik t. cz. 2-ik §-t megalkották, mert ez azon egyetlen egy szelid mód, melly által a régi durva feudalis világ rabszolgájábol a földes úrnak minden rövidsége, a tulajdonnak minden sértése nélkül lassanként és csendesen az ujabb világnak szabad polgárja válik. És valjon ezen czikkely törvényesitését Ő Felsége tagadta e meg? Nem, hanem a kormány tagadta meg, e kettőt nem mindenkor lehet összefoglalni, mert gyakran a legjobb királynak jósága sem győz kifogni a thronust környező, s a kormányra hatalmas béfolyást gyakorló olygarchák rosszaságán. De ha bár maga ő Felsége kivánta volna is ezen czikely megtagadását, miután a törvényhozó hatalom Fejedelem és Nemzet között osztva van,* mi nem a végett gyülekeztünk össze, hogy kivánatit vakon teljesitsük, hanem hogy józan megfontolás után azt tegyük, mit a közjó megkivánt, és a törvényhozó hatalom mindegyik részének csak akkor áll kötelességében engedni, midőn az ellen fél által felhozott okok fontosságátol meggyőzetik, mind a két résznek pedig kötelessége abban megegyezni, mi a közjónak előmozditására legczélerányosabb. Hogy a t[ekintetes] RR ezen kötelességnek a jelen kir. válaszra nézve hiven megfeleltek, midőn az abban előadott okoknak engedvén, akkorig majdnem egész tartalmát elfogadták, azt ugy hiszem Felséges urunk is el fogja ösmerni, s viszont ezen javallat törvényesitését, támogatására felterjesztendő okaink következésében meg nem fogja tagadni.

V. ö. a perszonális beszédével, e kötet 676. s köv. l.

Az 1791 : 12. tc. értelmében.

E törvényczikkelynek első nyomdokát és mintegy csiráját már feltaláljuk Sz. István kir. 2-ik könyve 17-ik czikkelyében, melly azt rendeli: hogy ha valaki szolgáját irgalmasságbol felszabaditja, azt többé szolgává tenni senkinek szabad ne légyen.* Jól tudom, miként ennek ellenére azt lehet vetni: hogy ezen törvény elavult, s hogy csak a szolga személyéről szóll, most pedig a jobbágy telki állomány forog kérdésben. Ez igaz ugyan, de akkori időben, s mindaddig mig az örökös jobbágyság el nem törültetett. Hazánkban a szolgának személye urának szint olly vagyona volt, mint telki állománya. És ha már ezelőtt 800 esztendővel, midőn az emberiség méltóságáról még képzelet is alig vala, már ily szelid törvény hozattatott, hogy lehet most a 19-ik században bár melly szolgaságnak örökké tartását törvényesiteni? Ha Sz. Istvánnak ezen törvényét tovább olvassuk, látjuk, miként a szolgának felszabaditását, már első Sz[ent] királyunk minő jóságos, és az Istennek tetsző cselekedetnek tartotta, midőn azt rendelte: hogy ha valaki szolgájának szabadságot igér, s igéretének teljesitése előtt meghal, özvegye, meghalt férje lelkének szabaditása végett fogadását teljesiteni köteleztessék.* És ez alkalommal figyelmeztetem az Egyházi Rendet hogy az örökkévalóságban hivtelenségökért szenvedő férjek lelkeinek milly nagy számát válthatná meg, ha minden jobbágyait az V-ik t. cz. szerint felszabaditaná!! De tovább megyek: Az aranybullának, mellyre szabadságunkat leginkább szeretjük alapitani, 19-ik czikelye, mellynek czimje: de libertate Rusticorum, azt rendeli: hogy jobbágyok és jövevények, csak Sz. István által nekik adott szabadságuk szerint tartozzanak szolgálni,* a miből csak az következik: hogy már Sz. István és későbben 2-ik András alatt voltak különös szabadságokkal biró jobbágyok és coloniák. És ha bár ezen felhozott régi törvények nem egészen eggyek is a most javalt t. czikellyel, de lelkök csak ugyan azt mutatja, hogy már az akkori törvényhozás is kivánt a szolgáknak felszabaditásra módot nyujtani, s egyszersmind arra ügyelni: hogy a felszabadúlttak többé szolgaságra ne jussanak. De ha bár ezen törvények semmit nem próbálnának is, mutasson az ellenfél törvénykönyvünkben egy olly czikkelyt, melly által a földes úr jobbágyainak felszabaditásátol világosan eltiltatik! Ilyest bizonyosan senki sem képes mutatni. Azonban, mivel hazánkban kétféle törvény divatozik t. i. irott, és szokásbeli, az elsőnek hijányában szükségkép a másiknak utmutatását köteleztetünk követni. Itt van az öreg Verbőczynek egy régi editiója; a 6-ik prologczikelyben igy szóll: Consvetudo est jus quoddam moribus institutum, quod pro lege suscipitur, cum lex deficit,* a 11-ik prolog czikelyben pedig azt mondja: Consvetudo est legum interpres optima, ideo lege dubia existente debemus recurrere ad consvetudinem.* Hogy pedig a jobbágyoknak földes uraik akaratja hozá járultávali örökös felszabaditása Hazánk minden időszakában divatozott, provocálok a kir. városokra, Pest Budátol (mellynek, a mint állitja, Sz. Istvántol van privilegiuma)* egész Aradig,* mellyekre nézve mielőtt privilegiumot kaptak volna, természetesen előre kellett menni a földes uri hatalom alóli tökéletes, nem invalidálható örökös megváltásnak. Hasonlót mutatnak Hazánk szabad districtusai* és számos privilegiált mezővárosai, mutatják a nem rég felszabadult muraközi helységek,* Nyiregyház városa,* és a talán épen ezen szempillantatban szabaduló Sáros Patak!* mutatják végre azon számtalan örökös contractusok, mellyek a kormány által mind az urbér behozatala alkalmával, mind azóta szorgosan pártoltattak. Hogy pedig ezen szokás azon három tulajdonsággal, mellyek a prologalis 10-ik czim szerint a szokást törvényesitik t. i. ut sit rationabilis, praescripta et frequentia actuum populo nota,* teljes mértékben bir, arrol talán senki nem kételkedik. És mivel az ilyetén szokás még az előbi világos irott törvényt is megsemmisiti, annyival inkább törvény gyanánt szolgál ott, hol irott törvény nincs. Ezen élő, és századok óta gyakorlott törvénynek eltörlésére tehát nem elegendő az V-ik cz. 2-ik §-a törvényesitésének megtagadása, hanem új világos tilalmazó törvényt kellene alkotni, mert a 12-ik prologalis czim nyilván azt határozza: Quando lex praecedit, deinde sequitur consvetudo contraria legi, tollit legem praecedentem, dum autem praecedit consvetudo, et sequitur lex generalis contraria, tollit consvetudinem praecedentem.*

Si quis misericordia ductus proprios servos et ancillas libertate donaverit cum testimonio, decrevimus, ut post obitum eius nemo invidia tactus in servitutem eos audeat inducere.

Az idézett fejezet folytatásául: „Si autem libertatem promiserit et morte impediente testatus non fuetit, habeat mulier ipsius vidua et filii potestatem, eandem libertatem testari et agapen facere pro animae redemptione sui mariti, qualitercumque velit”.

A cikk a várjobbágyokról és hospesekről szól és csak a Corpus Juris kiadói értelmezték úgy – amint azután az articulus címében is kifejezték –, hogy a parasztok szabadságát biztosítja.

Sajátságos módon a Jegyzőkönyv (IX. k. 21. l.) szintén a 6. cikkelyre hivatkozik, holott az idézett mondat a szokásról szóló 10. titulusban olvasható, míg a 6. törvény az írott jog fogalmát fejtegeti.

Az idézett cím megállapítása szerint a törvény a szokásról háromféleképen különbözik, a szokásnak pedig hármas ereje van: magyarázó, törvényrontó és törvénypótló.

Pest első kiváltságlevele, amelyet már a XIII. sz.-ban a budaiak is magukénak tekintettek, 1244-ből származik. Az a hiedelem, hogy a két városnak Szt. István adott privilégiumot, már a középkorban is élt. Zápolyai István nádor ugyanis 1496-ban ítéletet mondva, IV. Béla 1237-i oklevelét, amely Székesfehérvárnak Szt. Istvántól származó, de akkor már elveszett kiváltságlevelére hivatkozik, tévesen úgy értelmezte, hogy az Esztergomra, Pestre és Budára is érvényes. (Wenzel: Árpádkori új okmánytár, XI. k. 9. s köv. l.) Mivel Zápolyai ítéletlevelének csak töredéke, mégpedig a Székesfehérvárról szóló rész jelent meg Wenzel közléséig nyomtatásban (Tudományos Gyüjtemény, 1825. II. k. 49. s köv. l.), Pálóczy minden jel szerint öntudatlanul általánosított, amidőn Pest és Buda kiváltságos helyzetét is a XI. sz. elejéről származtatta. Erre mutat, hogy a Jegyzőkönyv, noha részletesen közli Pálóczy beszédét, Szt. Istvánról nem tesz említést. (IX. k. 201. l.)

Arad királyi várossá emelésére l. az okt. 3-i vitákat. (E kötet 573. s köv. l.)

Közülük a jász-kún kerületek, a hajdúvárosok, a XVI. szepesi város és a Magyar Tengerpart közvetlenül a helytartótanácstól függtek, a többi, ú. m. a turopolyai nemes kerület, az egyháznemesi székkel, a tiszai koronai s a nagykikindai kerület megyei hatóságtól.

V. ö. előbb, 687. l. 43. jegyzet.

V. ö. Országgyűlési Tudósítások, II. k. 265. l.

Sárospatak többévi tárgyalás után 1836-ban 300.000 forintért váltotta meg magát a földesurától, Hg. Bretzenheim Ferdinándtól.

A Hármaskönyv előbeszédének 10. címe szerint a szokás megerősödéséhez szükséges, hogy okszerű legyen, kellő időn át tartson, a cselekvés pedig megismétlődjék.

Hármaskönyv, Prolog. 12. tit. 2. §. A két szabály sorrendjét Nagy felcserélte.

No jerünk tehát, és alkossunk 1834-ben ily tilalmazó törvényt! Mi lesz a czimje? A czimje igy fog szóllani: A jobbágyi szolgaság Magyar országban a világ végeig fog tartani. Foglalatja pedig: „Bár a jobbágy földes urának örökös kiváltás végett annyi kész pénzbeli tőkét akarna is letenni, hogy annak kamatjai esztendei szolgálatának értékét felütik, vagy talán sokkal felül is haladják, és ha bár ebben a földes úr világos haszna tekintetéből önként megegyeznék is; ezennel keményen tilalmaztatik, mert a jobbágyi szolgaságnak Magyarországon világ végéig kell tartani”. Jerünk hát, és alkossunk ily törvényczikkelyt, de ha azt a jelen világnak bámulására csak ugyan megalkotnánk, valjon lehetne e állandóságát reménlenünk? és lehet e okosan gondolnunk, hogy e jelen állapot, mellyben a nép maga nagy kárával, a földes úrnak csekély hasznával, s a nemzeti szorgalomnak tetemes hátramaradásával bizonyos esztendei munkákra, és adózásokra köteleztetik, még sok ideig fenálljon? ezen állapot mondám, mellyet Europának bölcsei nem philosophiai hanem egyszersmind status gazdaságbeli és privát gazdaságbeli tekintetekből régen elkárhoztattak? Ezen jobbágyi állapot mondám, mellynek eltörlését, minden tartományokban előmenetel, jobb lét, és virágzás követte? Lehet e (ismételem) illy állapot örökös fenállását józanon várni? A megáradt tengernek habjai egész tartományt elboritanak; s egy gyermek egy árkus papirossal akarja felfogni, a mindent elnyelő elementumot!! A tüznek lángjai egy roppant várost egy szempillantásban megemésztenek, s egy másik gyermek, egy gyüszü vizzel siett a pusztitó égést eloltani!! Egy rettentő földindulás a hatalmasok palotáját porrá rázza, s egy harmadik gyermek szeget üt a megindult földbe, hogy többé ne ingadozzék!! A dohos éjszaki orkán földre teriti ama büszke tölgyeket, mellyek árnyékában sok ezer kisebb plánták a napnak jóltévő sugaraitol megfosztva századok óta hervadtanak, s egy negyedik gyermek hálót terjeszt ki, hogy a szélvészt elfogja!! A közvélemény villám sebességgel terjed széles e világon, s a magyar aristocratia egy kis urbarialis articulusocskát alkot ellene, hogy előre haladását meggátolja!! (Zugó tetszés.)

De ha bár biztosan lehetne is várni egy olly törvénynek állandóságát, mellyet a legvadabb, legsötétebb századokban sem alkottak eleink, valjon mi tekintetből érdemelné meg az adózó nép, hogy illy a szabadságnak minden édes reményét örökre elfojtó törvény által büntetessék? és ki itélhetné erre érdemesnek? A sz. kir. városok? kiknek lakosit termesztvényivel táplálja, s kiknek a tőlök nyert kész pénzt müveikért nyomban ismét visszaadja? A nemesi Rend? kinek mezején 800 évek óta kezeit véres verejtékben mossa? kinek oldala mellett a régibb időben mint portalis katona vitézül harczolt,* ki helyett a rendes védelem terhét most egyedül maga viseli!! A papság? kinek roppant jószágait, szinte 800 esztendők óta miveli, és tulajdon termesztményéből tizedet ád! Vagy talán a kormány? kinek kincstárát egyedül maga tölti, kinek katonáit oly tetemes veszteséggel egyedül maga tartja, kinek hadi seregét izmos fiaival pótolja? Vagy talán most uralkodó királyunk? kinek thronusa fentartásaért az utósó véres franczia harczban többszáz ezeren éltöket oly dicsőn feláldozák!! mert bátran elmondhatjuk:

A militia portalis, telekkatonaság intézményéről elsőízben Zsigmond 1397-i decretuma emlékezik meg. Lényege az volt, hogy a földesúr a személyes hadbaszállás mellett jobbágytelkei arányában bizonyos számú lovast is köteles fegyverbe állítani, még pedig az 1397-i decretum szerint minden 20, az 1435. első decretum 2. cikke értelmében minden 33, az 1492 : 20. tc. szerint szintén minden 20 jobbágytelek után egyet.

Non his juventus orta parentibus
Infecit aequor sangvine punico
Antiochum, et ingentem cecidit
Sed rusticorum mascula militum*

Az idézett itt is, a Jegyzőkönyvben (IX. k. 202. l.) is hibás; az első sorok helyesen így hangzanak: Non his iuventus orta parentibus Infecit aequor sanguine punico, Pyrrhunique et ingentem Cecidit Antiochum, Hannibalemque dirum, sed rusticorum stb.

Proles, Sabellis docta ligonibus
Versare glebas, et severae
Matris ad arbitrium recisos
Portare fustes.*

Horatius, Carm. III. 6.

A zsidók és görögök, kik ugyan ezen háboruban a felséges kincstárt csalták, és rabolták, most az illy formán gyüjtött pénzekből azon jószágokat vásárolják, mellyeket a törvény nemtelen vitézek megnemesitésére rendelt volt; a szegény adózó pedig, ki a háboruból sebeknél egyebet haza nem hozott, még attol is eltiltatik, hogy keservesen gyüjtögetett pénzéből magának olly nyomorúlt tulajdont szerezzen, mellyen minden közterheknek viselése kirekesztőleg fekszik!!

De ha végre minden igazságnak félre tételével, csak ugyan alkotnánk ily törvényt, valjon tanácsos e azt cselekedni politicai tekintetekből? Azt gondoljuk e hogy Hazánknak mostani népe még átaljában azon régi tudatlan nép, ki gondolkozni nem is tud, nem is bátorkodik? s kinek kebelében emberi érzelmek soha nem is gerjednek? Ne mystificáljuk magunkat! hát valjon mi magunk is a régiek vagyunk e? Őseink beszéltek e ministeri responsabilitásrol, sajtó szabadságrol, budgetről? s ha mi nem vagyunk többé a régiek, ne csudáljuk, hogy a nép is legalább egy részben gondolkozni kezd. Jó szelid nép ám ez! 800 évek óta csendesen viseli vállain fekvő terheit, de irtódzva, s elkeseredve szemléli napról napra szaporodni azon minden renden lévő seregeket, kik mind abbol akarnak élni, a mit ő esztendő folytában tiz körmével a földbül kicsikart; és irtódzva szemlélvén ezeket, kérdezni kezdi, ha valjon ennek épen igy kell e lenni, és örökre igy kell e maradni? A nemesség azt kiáltja: „szolgálj és fizess! mert én vagyok az egész földnek ura. Omnis terrae proprietas ad Dominium spectat”.* Jól van uram! mond a földmivelő, hódolva elismerlek a föld urának, de miután az Istent, ki e földet teremtette, csak ugyan még közelebről illeti annak tulajdona; ezen Isten pedig, ki a madarat a levegőbe, a halat a vizbe teremtette, engemet e földre rendelt, csak ugyan kelletik itt nekem is valamelly csekély jusomnak lenni, mert ha ezen magyar földön nem lehet biztos maradásom, más országban még kevésbé tarthatok reá számot, s igy végre in concave Lunae volna helyem!! A katona azt kiáltja: „Fizess, tarts, és ruház engemet, mert én védelmezlek”. Igen szivesen, felel a földmivelő, mert a katonai rendet, mellyben fiaim is vitézkednek, s melly tulajdonunknak védelmére szükséges, felette tisztelem. De már annyira szaporodik a védelmezők száma, és olly czifrák köntöseik, hogy a tartásukra szántt adónak megfizetése, és a deperditákbol* reám származó veszteség után alig marad valamim, s igy reám nézve alig van mit védelmezzen katona uram!! A tisztivelőknek roppant serege szint igy beszéll: „Fizess, mert én pereidben itéletet hozok, és a jó rendet fentartom”. Helyesen, felel a földmivelő, de már annyi a biró, prókátor és minden renden lévő tisztviselő, hogy minden pereimnek elvesztéséből és némelly támadható rendetlenségekből közel sem vallanék annyi kárt, mint a mennyit jó Uraiméknak fizetni kénszerittetem!! Végre még a papok sem halgatnak el, hanem azt ismételik: „Fizess, és szolgálj, mert én üdvözitelek”, Szent dolog, szóll a földmivelő, igen szép és szükséges dolog az üdvesség, nincs is reá senkinek nagyobb szüksége, mint nekem nyomorúltnak, ki a földi javakbol úgy is igen csekély részt veszek; de csak azt kérdem fő tisztelendő uraktol: valahogyan olcsóbban nem üdvözülhetnék?!!

V. ö. előbb, 547. l.

A jobbágy az 1751. évi regulamentum militare értelmében meghatározott, a napinál alacsonyabb áron volt köteles a beszállásolt katonaságot ellátni.

Oly helyheztetésében a népnek, mivel az, mit a javalt 5-ik czikelynek 2-ik §-a tartt, soha világos törvény által nem tilalmaztatott; mivel a divatozó, nyilvános, és törvény erejével biró szokás mellette harczol, mivel az igazság, az Isten, a természet törvénye, a Hazának előmenetele és virágzása ezt kivánják, mivel a közvélemény s más tartományok tapasztalása ezt valósitja, én a circ[ularis] redactiót pártolom, a királyi választ el nem fogadom és Horatiusnak azon intésével fejezem bé beszédemet:

Injurioso ne pede proruas
Stantem columnam, neu populus frequens
Ad arma cessantes, ad arma
Concitet, imperiumque frangat!!*

Horatius, Lib. I. ode 35. – V. ö. Jegyzőkönyv, IX. k. 199. s köv. l.

SZOMBATHELYI: Én ezen törvényczikkely megmaradására szavazok s pártolom, de tartozom is azt pártolni, ha hiv akarok maradni azon elvekhez, mellyeknek felállitásátol s fenmaradásátol hiszem boldogságát az egésznek, s annál fogva bár mit vitassanak az ellenkezők, ön magunknak is, constitutioónknak pedig nem csak meg nem bomlását, sőt erősödését. Az e tárgyban első alkalommal váltogatott izenetek harmadikában, az mondtaik a KK és RR részéről: „hogy Hazájoknak bennök megöröklött, s unokáikra is által bocsájtani kivánt szeretete, nem csak a haza földének, de a haza minden lakosainak munkás szeretetét is összekapcsolva foglalja magában”* s utóbb: „hogy a KK és RR is legfőbb bolgogságukat nemzeti törvényes függetlenségökben, szabadságukban, s ennek véd paizsában, az ősi alkotványban helyheztetik, de az ősi alkotványt is épen azért szeretik, mivel azt olyannak lenni ösmerik, mellynek sarkai azzal, ha hogy a belőle származó boldogság még többekre is kiárasztatik, meg nem rendülnek, hanem még jobban megöröklenek”.* Olly igazságokat mondtak itt ki a t[ekintetes] KK és RR, mellyeken minden maradandó társasági szövetségnek kell nyugodni, s mellyek ha constitutóinkkal egybe nem férhetnének, mint törvényhozó jövendő törvények alkotásárol szóllva, lelkem teljes meggyőződése szerint készebb lennék az illy constitutio alapjainak viszásságát nyilván elösmerni, mint sem azt azon részében támogatnám, melly az egésznek veszélyét olly kétségbehozhatlanúl rejti magában. Mert lehetetlen, hogy a megállapodásba soha nem hozható változékonyságok hullámzásin ki álhassa az emberi legjózanabb vágyaknak, s lelki fejledezéseknek mindég előbbre törekedő, s a természet szent ösztönén, annálfogva czáfolhatlan örök igazságon éledett ostromait, mert nincs igazabb a törvényhozói pholosophiában annál: hogy minden polgárt csak annyira kell, csak annyira van jussa a törvényhozó hatalomnak szoritó törvényekkel korlátolni, mennyire a társaság czéljain, van épen egyes emberek dagályos uralkodásának eszközei, úgy azok én előttem, de hiszem mindenki előtt, a rabszolgaság utálatos bélyegeit hordják magokon, mellyekből hogy ember ki ne kivánjon vergődni, embernek embertől kivánnia nem lehet. Már, megkivánja e a társaság czélja ezen megszoritást? ugy hiszem, ki az előttem szóllókat figyelemre méltatá, s az e tárgy felterjesztéséből halomra költt három köteteket olvasta,* meg fog győződni, hogy nem. Annál inkább, ha tudja, hogy 8 századok haladtak, mig a szabadság e neme létezett, s hol gyakorlatba jöhete, áldás vala csak következése.

Iratok, I. k. 417. s köv. l.

Uo. 418. l.

Az Országgyűlés Iratai, ugyanúgy, mint a Jegyzőkönyv, folyamatosan, a tárgyalásokat nyomonkövetve kerültek sajtó alá. A megújult úrbéri vitákkal kapcsolatos iratok a harmadik kötet anyagához tartoznak.

Másik hasonló igen fontos nézetnek kell lenni a törvényhozásban, hogy a hozandó törvény a várakozásnak megfeleljen. Láttam en t[ekintetes] RR a jámbor földmivel homlokát derülni, láttam mint melegült szorgalomra s igyekezetre árnyék birtokát valóra emelhetni, hallám áldást rebegni, midőn e törvény létre juthatása szük, de annál több reményektől övedzett sorsa felett biztató alakban tüne fel! majd látni fogjuk, ha elváltoztatjuk, vagy elhalasztjuk eme törvényczikkelyt, melly polgárosodtatása felől édes örömben ringatá, s honfisággal hitegeté, – szép reményeinek romjai közül mélyen felsohajtani! s én nem tudom magammal azt elhitetni, hogy egy ország boldogságát olly törvényektől lehessen várni, mellyeknek alkotásán 9 millio ember könnyezik. És ha maradandó boldogságra olly törvény által számolhatni, mellynek 9/10 rész ellensége, megvallom: úgy én alaptörvények hozására, nemzeti boldogság alapithatására, sőt megfogására is képtelen vagyok. Ehez járul még egy tekintet, mellyet véleményem szerint a törvényhozónak soha szemei elől elveszteni nem kell, t. i. hogy mennél kevesebb a kapocs, melly a társaság alkotó részeit bár külön, de a Hazában feltalált érdekeknél fogva egybe szoritja, annál borúsabb fergetegek közt áll a felemelkedhetés, boldogság, s megmaradhatás felé terjedő remény. Vagy tán világ kezdetétől az Aristocratiákat nem töbnyire ezen öngyilkolás vonta zsarnoki hatalomnak alája? s mind ezektől tán csak a magyar lesz különösen kivéve, egy nem tudom honnan remélhető kegyelem által? Istentől ezt várni nem lehet, mert Ő embert embernek örök szolgájává nem teremthetett, nem akarhatott. Ezt azonban bővebben nem fejtegetem, mert hiszem hogy lelke, s teljes meggyőződése vezérel mindenkit, s csak azon egyetlen egy megjegyzést teszem még, hogy vannak, kik azt hiszik, miképen a magyar jobbágy örökkön örökre szivesen csókolta volna atyai vessző gyanánt a földes uri hatalomnak (kevesek kivételével) nyomorgató önkényét, s azt hiszik: örökre beelégednék álomképü sajátságával, és soha fel nem sóhajtana a reá tornyosúlt terhek alól, sőt tán szeretni is tudná azon Hazát, mellynek minden terheit viseli, mellyért a védelem vérpiaczán ezrenként elhúlni kéntelen, de a mellyben e világon semmi állandót nem szerezhet, és szolgai keservek, rútul letaroltt remények közt lefolyt élte alkonyán egy parányi helyért is, melly tetemeit elfoglalja, könyörögnie kelletik; mint mondám azt hiszik, nyugodtan, sőt örömmel maradna tovább is jelen állapotjában, csak másoktul, csak tán épen innen ne terjednének az ingerek! De én azt hiszem: azon meleg és piros vér folyik az ő ereiben is, mint akármellyik, magát az uraság czimében elbizott olygarchiáéban; azon emberi megfogás fejlődik agyában, azon remények, öröm és kin érzelmei foglalják el az ő szintúgy dobogó keblét; egy szóval én őket az emberiségben testvéreimnek hiszem, testvéreimnek kész szivvel elfogadom, s annál fogva azt is hiszem, hogy nincs emberi hatalom, melly az érzések rugóját, az ember halhatatlan lelkét annyira elzsibbaszthassa, hogy a boldogabb állapotra, előre való törekedés ösztönéből kivetkezhessen. És itt felhagyok minden további ok keresésével, ujat úgy sem mondhatok, sőtt ezeket sem mondottam volna, ha azon meggyőződésem nem kénszerit, hogy Nemzetem boldogságára üdvességesebb czélzást, küldőim akaratjával egybe hangzóbbat, s ön maga érdekében igazságosabbat soha nem pártolhatok. Illy meggyőződésem kijelentése után arra nézve: ide tartozik e ezen tárgy? azt tartom, akárki is önként következtetheti, hogy ide: mert ha ezt kimondani olly igen idvességes, olly igen igazságos, úgy arrol gondolkoznunk nem lehet, hogy elhalasszuk, s az elhalasztás csalóka örvényébe tán örökre elmeritsük, hanem fájlalnunk kell, hogy századokkal ez előtt ki nem mondatott: akkor valójában virúlóbb, s vidámabb helyzetben találnánk jelenleg kedves hazánkat. De ha itt lehete testamentomokrol;* itt az esztendőnkénti adózások eránt kötendő örökös contractusokrol* intézkedni, mellyek a törvénykezési tárgyakkal szintúgy szövetkezésben vannak, meg nem foghatom miért ne kellessen, s lehessen ezen törvény czikkelyt itt alkotni, kivált midőn az előttem szóllók kétségbe hozhatatlan erőségekkel bébizonyíták, hogy mind azok, mellyek a törvénykezési rendszernél e tárgyal kapcsolatba jöhetnek, akadályul nem szolgálhatnak.* Egyszóval ha itt kell azt ki mondani, a mi úr és jobbágy viszonyait érdekli, úgy e jelen törvénynek innen elmaradni nem lehet, mert hogy ez az emlitett viszonyokat legmélyebben érdekli, senki nem tagadhatja. Végtére amaz általam fentebb törvényhozási elvül kitüzött igazságnál fogva, hogy a hozandó törvény a várakozásnak megfeleljen, midőn urbariumunk nem egyébb, mint a jobbágyi terhek előmutatásának hoszú sora, ha tudjuk, s tudni fogja mindenki, hogy azokban, mellyek enyhülést látszanak nyujtani, s azon kedvezésekben, mellyekben a kormány szinte kiterjeszkedőbb vala, a contributionalis fundus tágitása czéloztatik, ha minden úgy nevezett engedményünk nyereségét más adózások nem ugyan az úr, hanem a kormány részére igen feltehetőleg elemészthetik, s e szerint minden egyéb urbéri törvényeink ámitó leplei sem elegendők a legigazságosabb várakozás hézagit bétölteni, ktöelesek vagyunk vigasztalásul, megnyugtatásul, itt e jelen törvényt közbe szőni, hogy elmondhassák a jobbágyok is: e többi czikelyeknél az engedmény puszta nevének nincs mit örülnünk, de ezen törvénynél legalább, hálá a természet nagy alkotójának, örökös szolgaságunk keservein az enyhitő szándék nyilvános; itt a magyar diaetákon annyiszor mostoháúl hangzott atyai indulat, valahára már értelméhez méltólag munkálkodott.*

Az úrbéri VI. k. 9. §-a mondja ki, hogy a jobbágy minden szerzett vagyonáról szabadon végrendelkezhet. (Iratok, I. k. 537. l.)

A tárgyalás alatt levő 2. § első része engedi meg a jobbágyoknak, hogy a „törvény által kiszabott mód helyett csupán tartozásaikra, szolgálataikra, és adózásaikra nézve külön külön örökös kötéseket tehessenek”. (Uo. 330. l.) A §-nak ezt a részét némi módosítással a kir. resolutio is jóváhagyta. (Iratok, III. k. 43. l.)

V. ö. különösen Deák beszédének érveivel, 685. s köv. l.

V. ö. Jegyzőkönyv, IX. k. 212. s köv. l.

BALOGH: Az V-ik articulust, melly a jobbágyság örökös kiválthatását tárgyazza, el nem fogadni, annyit tesz: mint lélek és életerő nélküli testet alkotni, annyit tesz, mint a jobbágyságot a tulajdon birhatás édes reményétől, minden polgári társaság leghatalmasb ösztönétől s rugójátol örökre megfosztani, annyit tesz, mint a magyar jobbágyságot örökös szolgaságra kárhoztatni, éspedig azon jobbágyságot, melly századok óta kirekesztőleg egyedül viseli Hazánk köz terheit, melly sokszor akaratja ellen is vérével védelmezi Honunkat, s mellynek kézi munkája nélkül a nemesi Rend minden hatalma, s birtokainak roppant kiterjedése meleltt is csak igen soványan, vagy épen nem élhetne! És ez legyen beszédemnek mottója! Sopron vármegyének nagyérdemü követe minap, midőn az irtványok kiválthatásárol szó vala, azt mondá: hogy ő ezen szót concessio nem ösmeri,* mert a törvényhozásnak kötelessége visgálni s kitudni, ha képes e az adózó nép a közterheket viselni? és sorsa jó e vagy rosz? s ha képes, és sorsa jó, akkor nekie semmit sem kelletik adni, ha epdig nem képes, és igy sorsa rosz, akkor nekie adni nem concessio, hanem kötelesség! Mi ezen állitásnak első részét illeti, erről szóllani nem kivánok, mert igen messze vezetne, de állitásának második részében szivesen kezet fogok, és örömest reá állok, hogy az urbér alapját tenni kellető emberiségnek szótárában ezen szó concessio e szóval: kötelesség felcseréltessék, mert igy az adózó nép sorsa könnyebbitése felől bizonyos leszek. Igaz ugyan hogy az általunk szerkeztetett urbérben némelly (hogy a sopronyi követ értelmében szóljak) kötelességből adott engedmények találtatnak, ilyen az usufructuatió szabad adása vevése,* az ugar kilenczed megszüntetése,* a kisebb praestatiók megszüntetése,* a supererogatumok eltiltása,* s más egyebek. De én, ki a jobbágyság javát szivemből kivánom, mind ezen engedményeket szivesen visza adom az 5-ik articulusért. És tegyük bár egyik mérő serpenyőbe ezen t. czikelyt, másikába pedig minden eddig adott engedményeket, lent marad az 5-ik art. mint az arany, felrepülnek a többiek mint a tolú, mert az embernek legfőbb, legdrágább kincse a szabadság, mellyet a jobbágyság egy részben legalább az 5-ik art[icu]lus által érhet el. Hiában értetjük kalitkában a madarat czukorral, s más édes eledelekkel, ő mindég a szabadság után fog kapkodni, s ha fogságábol kirepülhet, több élet, több elevenség száll belé! Ha tehát ily kis oktalan állatban is ily mértékben megvan a szabadság érzete, mennél inkább kell annak léteznie az emberi szivben, az emberben mondom: ki az alkotásnak disze, s a természetnek, melly urat nem ösmér, kedvencze. Pedig ha elvettetik az 5-ik t. cz., 9 millio polgártársaink felett illy rettenetes itéletet mondatik ki: megálljatok jobbágyok, nektek szabadságrol álmodni sem szabad, ti, s gyermekeitek örökös szolgaságra születtetek!! Vagy talán azt vélik némellyek, hogy a jobbágyság arra, hogy magát örökösen kiválthassa, nincs még elegendőn megérve? De valjon minő éretség kell arra: hogy valaki örökös szolga ne legyen? hogy inkább magának, mint örökké másnak dolgozni tartozzék? Én valóban úgy hiszem, hogy azoknak szemeik előtt, kik ön szabadságukat másoknak örökös szolgaságán épiteni, vagy az igy épültet továbra is fentartani kivánják, a jobbágyság örökös kiváltásra megérve soha sem lesz. Azt talán csak senki sem tagadhatja, hogy Hazánkban a nemesi rend, kezdvén a leghatalmasb herczegtől egész a legszegényebb, sőtt szolga nemes emberig egyforma szabadsággal bir, s ezen egyformaságban századok óta él, más részről azt is meg kell őszintén vallani, hogy a nemesi Rend nagyobb része, részint szegénysége, részint nevelés hijánya miatt (a mi ismét hibás politicai rendszerünk szüleménye) az értelmiségben igen hátra maradt. Ha tehát a nemesi Rendnek nagyobb része, melly az intelligentiának csak azon fokán áll, mellyen az adózó nép, már századok óta érett a nemesi szabadsággal élhetésre, azt állitani, hogy az adózó nép még a 19-ik században sem értt meg arra, hogy magát örökösen megválthassa, olly képtelenség, minő képtelenség lenne azon állitás, hogy a nemzetnek nagyobb része nem érett arra, hogy kenyeret ehessen! És lenne e egyetlen egy igazán szabad nemzet széles e világon, ha a szabadság megadásával addig várakozott volna, mig minden ember az intelligentia culminatióján állani fog? Vagy talán attol félnek némellyek, hogy az örökösen kiváltott jobbágy itt nem fog megállani, és mindég feljebb és feljebb lépni igyekezend? De valjon ha őseink feljebb és feljebb nem léphettek volna, nem állanának e sokan, kik most nemesi szabadsággal dicsekszenek, a jobbágyság soraiban? Emberi természet fő tulajdona jobb sorsra vágyni, boldogságra, tökéletesedésre iparkodni, s ha ezen vágyat sziveinkben érezzük, miért nemszeretjük annak lételét azoknak sziveiben is, kiknek jobb sorsra sokkal nagyobb szüksége van nálunknál? Tekintsünk szélt Europa constituionalis országain, találunk e csak egy nemzetet is, hol a jobbágyság magát vagy már örökre ki nem váltotta, vagy legalább e kiváltást a törvény tiltaná? Egyedül Lengyelország, mielőtt őt az éjszaki óriás az emberiség boszujára eltapodta, csak Lengyelország volt az, hol a jobbágyság örökös szolgaságra kárhoztatva volt;* de talán nem csatlakozom, midőn azt állitom hogy ha nemzeti felkelése előtt a lengyel nemzet jobbágyait felszabaditotta volna, ha követte volna példáját a két hemisphaera ama nagy emberének Kosciuskonak, kinek dicső tettei, úgy fognak örökkön a világ történeti-könyvében állani, mint meg annyi czáfolhatatlan principiumok, és a ki Szolothurnbol irott engedményes levelével, a Status által neki ajándékozott jobbágyokat örökre felszabaditotta;* ha mondom ennek példáját követte volna, most talán a lengyel nemzet hősei sem Siberiában nem fáznának, sem idegen országok tüzhelyein melegedni nem kéntelenitetnének. Mert a Nemzet csak úgy lehet nagy, szabad, s minden elnyomások ellenére erős, ha egyik Rend a másikkal kezet fogva, a kölcsönös bizodalom egyesült lelkével kiálthatja: Éljen a constitutio!!

Nagy Pál beszédének ezt a részét l. 633. l.

Az úrbéri törvényjavaslat I. cikkének 6. §-a.

A IV. cikk 2. §-ának 5. pontja.

A IV. cikk 4. §-a.

A IV. cikk 11. §-ának 2. pontja.

Lengyelországban a parasztság a teljes földhözkötöttség állapotában volt egészen az utolsó, teljes felosztásig és helyzetén az 1791. évi alkotmány sem javitott. A felosztás után a lengyel jobbágyok sorsa az osztrák, porosz, illetőleg orosz fejlődéshez igazodott.

Kosciuszko Tadeusz (1817) az 1793-i felosztást megelőző háború és az 1794. évi szabadságharc hős vezére a parasztságra támaszkodva vivta ki sikereit s mint diktátor kimondta a parasztság felszabadítását. Száműzetésben halt meg a svájci Solothurnban.

T[ekintetes] RR! Hogy a jobbágyság e jelen diaetán annyit nem értt el, mennyit elérnie lehetett, sőttkelletett volna, ennek igen nagy oka azon elvnek balmagyarázata: hogy polgári társaságban fő czél a személy bátorsága, s a tulajdonnak sérthetetlensége. Már minap igen bölcsen megmutatá Szathmár dicső követe, hogy midőn az országgyülése egyes embereknek, vagy egész Rendnek tulajdonárol rendelkezik, s ezen rendelkezést a Statusnak szent czéljai megkivánják, azt tulajdon sértésnek mondani nem lehet.* Mellőzvén azonban ennek bővebb fejtegetését, csak azt kérdem: kinek tulajdona sértetik az V-ik art[icu]lus által? Én ugyan még akkor sem látnám a földes uri tulajdont megsértetve lenni, ha ezen törvényben kötelezőleg mondatnék, hogy törvény szabta bizonyos szabályok szerint minden földes úr köteles jobbágyait felszabaditani; ezt kivánná a Status fentartása, mellynek a természet azon örök törvényével, hogy kiki szabad legyen, vagy legalább lehessen, ellenkezni nem szabad; de hogy még a permissivus törvény által is sértetnék a földes úr tulajdona, egy olly törvény által sértetnék: melly kinek kinek szabad tetszésére bizza, ha valjon akar e jobbágyaival egyezni, vagy nem? ezen állitást szembe tünő képtelenségnek tartom, s állitom: hogy a födles uri tulajdon akkor leszen igazán megsértve, ha ezen V-ik t. cz. el nem fogadtatik, mert ha törvényszerinti tulajdonárol, a jobbágyok adózásirol szabadon nem rendelkezhetik, hol marad a tulajdon sérthetetlensége? Ha valamelly földes úr, a jobbágyok váltságaért nyert pénzen elpusztult javait rendbeszedhetné, adósságait kifizethetné, s igy magát és gyermekeit boldogithatná, ezt azonban törvény tilalma miatt tennie nem szabad, hol marad a Verbőczy imádói által annyira kikiáltott libera disponendi facultas?* Ne tegyünk magunknak t[ekintetes] RR illusiókat, mert ezek nem mások mint önhasznunknak elusiói.

Kölcsey 1834 okt. 23-i beszédének ezt a részét l. 631. l.

A Hármaskönyv I. 9. a nemesek négy fő joga közt harmadik helyen említi, „quod iustis eorum iuribus et omnibus proventibus… liberam semper prout volunt, fruendi habent, potestatem”.

A mi most már a kir. resolutiot illeti, ennek két czélja nagyitó üveg nélkül is nagyon szembe ötlik: t. i. a contributionalis fundus nevelése, biztositása, s az ekkorig gyakorlott önkéjnek további fentartása. Az usust mindenütt meg kivánja tartani, s miért? hogy felőle a Helyt[artó] Tanács itélhessen, a kormánynak ekkorig gyakorlott önkéje fenmaradjon, a nagy úr nyerjen, a szegényebb nemes ember veszitsen. Bőkezüleg szór a kormány materialis engedélyeket, s miért? hogy a jobbágyság többet fizethessen; mert bizik, hogy ha a jelen országgyülés rendelkezései által a jobbágy jobb sorsra jutand, a jövő országgyülése hajlandóbb lesz nagyobb adót ajánlani. Erre ugyan azt szokták felelni: hogy országunkban az adó felemeltetése nem a kormány önkéjétől fügvén, azt fel nem emelni az országos RR hatalmában áll. Igaz, de bár jóslói tehetséggel nem birok is, ha szabad ellmultakrol a jövendőre itéletet hozni, elő fogom adni: hogy jövendőben mi történik; és igy kérem azt jól megjegyeztetni, hogy nem a jelen, hanem a jövendő időkrül fogok szóllani.

Az adót minden országgyülése meg szokta határozni, az országgyülési követek tehát az adó mennyiség iránt utasitásokat kapnak. Ezt a kormány keveselni fogja, mert a keveset nem szokta szeretni, mindent el fog tehát követni, hogy a követeket ön hasznára hóditsa, s milly utakon? ezt mindjárt elő fogom adni, de ismét előre megemlitem, hogy csak a jövendőrül szóllok: A Statusok táblájának elnöke, kivált ha a statusok választotja nem lészen, minden tehetségét arra fogja forditani, ut altissimas intentiones Regias pro suo posse secundet, és ha jó tacticája lészen, (a mi hogy ne legyen, feltenni sem lehet,) ki fogja tudni tüzni azon követeket, kik különbféle édesgetések által a kormány hasznára megkerithetők. Egy kis királyi hivatalocskával, egy kis tarka pántllikán függő keresztecskével, egy hosszu, szépen hangzó superlativus titulusocskával, egy kis donátiócskával ex latente Jure Regio,* vagy is inkáb mind ezeknek csak megigérésével talán sokat reá fog tudni birni, hogy bár utasitásaikban az adó mennyisége meg lészen határozva, ők még is olly rendes arithmeticát fognak tudni kitalálni, mellynek még rendesebb szabályai szerint az adó számját multiplicálni lehessen!! Országunknak mostan élő nagyjairol szóllani nem kivánok, de ki álhat arrol jót, hogy jövendőben nem fognak találhatni olyanok, kik az általok megvendégelt követeknek deák nyelven azt fogják mondani: Credant mihi vestrae Dominationes, quod ego sincere bonum patriae velim, et animo et corpore patriota sim. És ha bár találkozni fognak olyanok is, kik ezen szavaknak annál kevésbé hisznek, mentől többször fognak ismételtetni; de talán olyanok is lesznek, a kik Tamás hihetetlensége vádját magokra nem akarván háritani, a nagy úr búcsúzáskori kézszoritását fris emlékezetbe tartva, ki fogják tudni utasitásaikbol szoritani a nagyob adót!! – E jelen Országgyülésen ösze gyülekezett KK és RR az országgyülését Pestre kivánták álltal tétetni, s ha bár az, mit mondani fogok, diplomatice kijelentve nincsen, de talán sokan, kik közt én is állok, szivökben hordozták azt: hogy már csak azért is jobb lenne az országgyülését Pestre általtenni, mert Bécs Posonyhoz igen közel esik, a gyorskocsin most már két pengő ftért fellehet menni Bécsbe, s ki tudja nem fognak e jövendőben találkozni olly követek, kik a bécsi utra szánt két forintot olly tőkének fogják tekinteni, melly nekiek idővel nagy uzsorákat hozand! és igy a fent emlitett multiplicatióra hajlandók lesznek. Hát még a jövendő főispányok mit követhetnek el mindent a tudva lévő csatornákon, hogy a megye Rendeit nagyobb adó ajánlásra birhassák? A vice ispány administrator, az administrator főispán, a főispán intimus status Consiliarius akarván lenni és mindezeknek kiosztása a kormány kezeiben lévén, ők (t. i. a jövendők) minden tehetségöket oda fogják forditani, hogy a committenseknek egyébiránt előttök gyülöletes liberalitását a kormány javára, s nagyobb adó megajánlására használhassák. És ki állhat arrol jót, hogy valamelly vármegye követjeinek két három hét alatt a főispány eszközlése által két ellenkező, s egymással homlok egyenest összeütköző utasitása nem jövend? Egy szóval hogy igen hoszú ne legyek, datur modus in rebus,* a kormánynak ezer meg ezer módja van különbféle titkos és nyilvános utakon a jobbágyságnak e jelen országgyülése által jobb lábra állitott sorsábol magának hasznot hajtani, s mit a jobb kéz adott, a bal kézzel ismét visza húzni. És ime! a resolutio materialis engedményinek tendentiája. A t[ekintetes] RR két féle engedményekkel akarják a jobbágyságot boldogitani, materialisokkal, és moralisokkal; az elsőkkel azért: hogy röviden szólván a jobbágynak több kenyere legyen, moralisokkal azért: hogy a jobbágyságot elallyasodott helyzetéből kiemelvén, őtet a szónak valódi értelmében emberré tegyék. A kormány az elsőket elfogadta, sőtt bővitette, mert a kövér föld több buza szemet ád a soványnál, a moralisokat elvetette, mert tart a népnek felvilágosodásátol. És miért tart ettől? erről szóllani nem kivánok, de nem azért, mintha szóllani nem mernék, koránt sem; hanem azért, mert vannak még olly tárgyak országunkban, mellyekről még ez idő szerint jobb halgatni, mint szóllani; talán majd azok, kik helyeinket elfoglalandják, szerencsések lehetnek elérni azon időt, midőn a nép felvilágosításárol jobb lesz szóllani, mint halgatni. Hazánknak jelen helyzetében nagy lévén a régi elavúlt s más szabad nemzetek által már rég kiküszöbölt elvekhez ragaszkodás, sokak által nem törvényhozónak, hanem törvényrontónak tartatik, ki a törvényeket az emberiség alapjaira épitni törekszik. A mi feladásunk tehát alig lehet más, mint a jövendő, s talán nem sokára virágzandó jónak magvait elszórni, és minthogy az álhatatosság a jó kivitelének legsikeresb eszköze, én ki a jobbágyság örökös kiváltását nem csak jónak, hanem minden ekkorig történt urbéri rendelkezésink közt legjobbnak, és legszentebnek tartom, az V-ik art[icu]lus mellett álhatatosan maradok és örülni fogok szivemből, ha azt mit az Isten és természet az embereknek ingyen adott, Hazánkban legalább pénzen lehet megvásárlani!!

V. ö. e kötet 221. l. 4. jegyzet.

V. ö. Jegyzőkönyv, IX. k. 231. s köv. l.

Erre a PERSONALIS azon felül, mit már a többi előadásokra is feleletül adogatott, hogy t. i. nem ide valók, még ezeket válaszolá: Nem tudom a jövendőrül szóllott e vagy gúnyolni akará a jelent Bars v[árme]gyének követe, de ha bár (amint mondja) a jövendőrül szóllott is, annyi igaz, hogy a kormányrol azt tette fel, miképen az alacsonságra vetemedhetik, s a jövendő követekről, sőtt a vármegyékről is, hogy meg fognak vesztegetve lenni. Én is reménlem Bars v[árme]gyének érdemes követe sem tehet fel ilyest senkiről, s kivánom hogy velem együtt jövendőre is hidje, hogy a kormány mindég egyenes úton járand, s alacsonyságokra nem vetemedik. Ha valami, az illyenek bizonnyal az V-ik articulusnak ártanak! BALOGH felállván csak enyit felelt: Én az előbbeninél maradok.

(A vitatások bérekesztése következni fog.)

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem